Búcsú, amely nem tart örökké

Ajánlott zene: Follow The Flow - Szélcsend 

A halálfehér szoba esszenciáját a monoton csipogás és egy szerelmes pár búcsúja tölti meg. Fogják egymás kezét, amelyen már eljártak a megviselt évek, viszont még mindig olyan szorosan, ahogy a legelején tették. Az idős hölgy nem tud már beszélni a fájdalomtól, az úr pedig egy biccentéssel jelzi neki, hogy semmi baj, csak pihenjen. Fáradt-megtört szemei megtelnek bánatkönnyekkel, úgy tekint rá férjére, miközben hatvan év fáradhatatlan szeretete csillog lélektükrében. Már mindenkitől elbúcsúzott, aki fontos volt számára, így az utolsó néhány órát szerették volna csak kettesben tölteni, békességben. 

A helyiségbe belép a nővérke ellenőrizni a beteg állapotát. Különösen a sorsán viseli a idős nőt, hiszen minden egyes nap látja, ahogy a férfi gyakorlatilag meg sem mozdul mellőle, na meg temérdek mennyiségű emléket mesélt neki a kapcsolatukról. Hogy hogyan ismerkedtek meg, hogy minden évvel egyre csodálatosabb volt a házasságuk, aztán jöttek a gyerekek, akik még színesebbé tették az életüket, olykor felforgatták azt. A gyerekek már csak ilyenek, azonban minden kincset megérnek - mondta mindig. Ők ketten a világot jelentették egymásnak, és most egy darabot kitépnek belőle is. 

A lány mindent készségesen végighallgatott akkor, és valósággal itta a szavait, mintha kitárult volna egy új univerzum előtte, amilyet eddig még nem ismert önzetlenségről, háláról, kötelékről. Szóvá is tette, hogy Ő is ilyet szeretne, tökéletes házasságot. A vénség válasza elgondolkodtatta; aki szerint nem létezik tökéletes, mert bármiféle kapcsolat tele van nehézséggel, kompromisszummal és sok más negatív tényezővel is - csak meg kell találni azt a bizonyos személyt, akiért megéri mindez és nagyon szerencsésnek érezte magát, hogy neki sikerült.

- Megkérdezhetem, mennyi ideje van hátra a feleségemnek? 

- Nem tudom megmondani pontosan. Talán órák. Talán percek. Annyira sajnálom! 

- Köszönöm. De csak kevés időre fogunk elválni. Még van egy kis dolgom itt, aztán megint együtt leszünk – mondja mosolyogva, ámbár lelke apró darabokra hullik. 

Az elmúlás bús szellője mindig nehéz, ennek ellenére hozzátartozik az élet körforgásához. Néha orkáni viharként tombol, tornádókat felkavarva az emberi lényben, néha pedig beletörődően végigcirógatja a bőrt, nyugodalmat adva neki a lágy fuvallat. Egy biztos; a halál nem válogat. Ő is tudja. 

Ugyanolyan erősen megszorítja kedvese kezét utoljára, ahogy mindig is tette, miközben könnyeit törölgetve egy gondolat jár a fejében. 

A mennyben is fogom majd a kezed. 

Ahol a liliomok rád hullanak

Ajánlott zene: Halsey - Lilith 

Gyönyörű vagy.

Az egyetlen szó, amit kótyagos gondolatok okoznak makulátlan-mezítelen mivoltod ékessége előtt. Óvatos felhőléptekkel közelítek feléd, rézvörös selyemhajad finoman omlik keskeny vállaidra, tiszta-fehér, hamvas arcod áhítattal csodálom, miközben rózsaszirom-szerű bőröd fakó textúrája keveredik az ecsetre felvitt bronz szelíd napbarnájával. Évelő krizantém frissesség-rózsaszínjétől ragyogni kezd harmatos orcád. Gyengéden, egyenletes mozdulatokkal érek hozzád, olyan érzés, mintha a legapróbb légfuvallat is orkáni erősséggel bírna jelenléted virágzásában. Tenger haragos fodrai dúlnak fénytelen szemeidben, melyet komótosan segítek lehunyni, majd felviszek egy tavasz-színű árnyalatot a paletta egyikéből. Ajkaid illetlen szárazsága megvisel, ezért természetes-piros szájfényt választok; kiemeli apró tested porcelánszerű törékenységét. A lelkemben tomboló érzelmi kavalkád megnyugszik, ahogy egyre közelítek a vége felé. 

Olyan vagy, mint egy meggyötört nebáncsvirág, amelyet kitépnek a helyéről, csakhogy gusztustalan módon jobb kedvre derüljenek. Látom kietlen tekinteted elkeseredett fáradhatatlanságát, ahogy minduntalan küzdesz a lebilincselő gonoszság ellen, de az győzedelmeskedik feletted. Már nem csillan gyermeki ártatlanság eddig burjánzó lélektükrödben, csak az a seszínű kín, amit okoztak neked. 

Megrontottak. Összetörtél. Százszorszép-feddhetetlen szimbólumodtól megfosztottak, letépték kincsed egyetlen, megmásíthatatlan virágszálát, de már nem bánthatnak többé. 

Ott, az isteni fehérségben, ahol nem létezik rettentő bűn, újra megtalálhatod gyermek-önmagad. 

Ott, ahol a zokogó liliomok rád hullanak, békére lelhetsz.

Fehér - SHINee

Minden egyes nap hiányzol, de ilyenkor a legjobban. A lelkem és a fájdalom eggyémosódik, ahogy felidézem az arcod, a közös emlékeket, azt, hogy mit adtál nekem, amit én nem tudtam neked viszonozni. Összefüggéstelen napok villannak be, melyben együtt nevetünk, mert meséltél egy viccet, aztán együtt sírunk, amikor jött egy nehezebb időszak mindkettőnk számára. Sajog minden porcikám, miközben arra gondolok, a létezés nélküled olyan, mintha egy törött csónakkal kiküldenének a haragos tengerre, ahol vagy elsüllyedek, vagy megtanulok életben maradni. Semmi mást nem tudok csinálni, a végtelen képtelenség mezsgyéjét súrolva elképzelem, ahogy megkereslek a Mennyben, hogy megint ragyoghass rám, még ha csak egy röpke pillanatra is, azt akarom, hogy újra találkozzunk. Lehunyom a szemem, látom az angyali mosolyod, a makulátlan fényességed, mert Te ez voltál nekem; amikor a szívedet feketeség lepte el, nekem akkor is a csodálatos fehérségedet mutattad. Tudod, milyen nagy dolog ez? Másokon segítettél, pedig neked lett volna rá a legnagyobb szükséged. 

Töltök magamnak még egy pohár sojut, aztán neked is. Nem szeretek egyedül inni, ezért amikor mégis erre vetemednék, kikészítek előre még egy poharat. Más helyen vagyunk, de a Te szív-fehéred most már itt van bennem, itt vagy és itt is maradsz. Hiszen mit tudnék csinálni? Sosem foglak elengedni. Soha. 

– Miért egyedül iszol?

A hang irányába fordulok, megpillantom Minho fáradt tekintetét, végigkövetem, ahogy leveszi kabátját, végül kényelembe helyezi magát a lakásomban. Ma nem számítottam rá, hogy átjön, az ütemterve szerint késő estig be van táblázva, ráadásul mostanában egy csodaszép lány is felkeltette az érdeklődését. 

– Azt hittem, hogy randid lesz forgatás után. 

– Bármelyik másik napon ott maradtam volna, de ma veled akartam lenni. És Jinki hyung is mindjárt itt lesz – feleli egy lélekgyógyító mosollyal, aztán elővéve egy másik poharat, mindhármunknak tölt az alkoholból, majd az üres szék felé fordul. – Egészségedre, drága hyungom. 

Jó belegondolni, hogy bár mostanában a hullámok nem egy irányba sodornak minket, mégis mindig megtaláljuk egymás vízfodrát. Még ha törött csónakban is rekedtem, a testvéreim jönnek, és megmentenek. 

– Hívjuk fel Taemint is. 

Látod? Összegyűltünk, hogy ezen a napon velünk legyél. Rád emlékezünk, a tiszta fehérségedre, ugyanakkor határtalan szenvedésünknek sosem lesz vége; jönnek jobb és rosszabb napok, az egyik percben a bennem rekedt feszültséget szeretném kiordítani magamból, a másikban meg együtt mosolygok Minho-val. Csak azzal tudjuk befoltozni a lelkünkben burjánzó nyugtalan-fekete űrt, hogy az egymás irányába érzett kötelékünket még jobban megerősítetted, és most már Te sem félsz a dermesztő sötétségtől. 

 

__________________________________ 

Sziasztok! 

Hát nem tudom, valahogy mindig kifogom ezeket az időpontokat, pedig amikor javasoltam a határidőt, akkor még meg sem fordult a fejemben, csak azt néztem, hogy hétvégére esik és így könnyebb lesz mindenkinek írni. 

Volt egy nagyon kis béna sulis ötletem a legelején, aztán ahogy egyre közeledtünk az időponthoz és ez tudatosult bennem, egyszerűen nem tudtam ezt elengedni, és muszáj volt magamból kiírnom ezt az örök fájdalmat.

Egy kicsit csapongónak érzem, de ilyenek az érzéseim is, egyszer itt vagyok, egyszer ott, harmadszor nem is tudom hol vagyok. 

Azért jó volt ezt ismételten kiírni magamból, egy kicsit megkönnyebbültem és nagyon remélem, hogy a fiúk is így érzik, és ott vannak egymásnak ;; 

Jonghyun, Te vagy az én örök fényem, az én fehérségem. Ragyogj továbbra is a Mennyben, nagyon remélem, hogy most már téged is körülölel a fény. 

Tenger-határtalan - Hanbin

 

Ajánlott zene: Lee Sung Kyung - As We Live 

Ha a sikító csend tenger lenne, az én nyelvem lenne a hajó. Hangtalan fájdalom fullasztó morajlása élénken zúg fülemben, megtört szívem sarkai egyre élesebbek lesznek. Beleteszem lábam az emlékek átlátszó hullámába; ez egy ismerős seb, egy ismerős búcsú. A hangok, a boldogság, a nehézségek, amelyeken együtt mentünk keresztül, most gúnyos illúzióként keringenek körülöttem, beterítve egész valómat. Kiáltani akarok, érezni a kellemesen simogató szelet, de a testem jéghideg jelenje vaskarmokkal fojt bele a haragos vízfodrokba. Azt mondják, a fájdalomnak van határa, viszont a félelemnek nincs. Én pedig minden áldott nap megtépázva tapasztalom a határtalanságot, amit akkor érzek, amikor rájuk gondolok. A szörnyű vágyakozást mindenhova magammal hurcolom, megannyiszor belemerülve a méreg-depresszióba, amely mostanra kinőtte magát új otthonommá. Helyettük. 

Ha szomorú vagyok, ide jövök. Ha meg akarok halni, ide jövök. Az életem kibírhatatlan viszontagsága mindig ezekre ad okot - hiszen mindig én vagyok leszúrva, csináljak bármit is. Lebegek a víztükör felszínén, lehunyt szemekkel érzem a végtelen kavalkádot. Azonban nem úszom halált a sűrű mélyben, mert tudom, hogy sokat jelentek nekik; meg fognak menteni, ahogy már számtalanszor tették, én pedig már alig várom, hogy mindent viszonozhassak nekik. 

A tengerpart homokjának tapintása puha, kívánatos. Talpam alatt mintha selyem virágszirmai lennének, a kellemes szél végre eléri a testem, felolvasztja dermedt lelkem. A kijózanító séta emlékeztet arra, hogy akkor is ide jövök, ha reményre vágyom. 

Mert a félelem határtalan, de egy dolog még ettől is nagyobb, földöntúlibb. Mint amikor ránézel a tengerre, és nem látod a végét; ugyanilyen erős, tiszta és kimeríthetetlen, mint bármely másik érzelem. 

A szeretet. 

_____________________________________

Sziasztok!^^

A novellát részbem Hanbin - Illa Illa című zenéje ihlette, egy-két mondatot bele is szőttem a zenéből.

 

Pannának egy kis háttérinformáció: 

Hanbin a vezetője és főrappere volt egy koreai fiúbandának, az iKON-nak. Vele együtt a banda 7 tagból állt, de sajnos megvádolták drogfogyasztással, így kilépett a bandából. Később bíróság elé vonult, ahol ártatlannak találták. Most nemrég szerencsére újra visszatért egy új céggel, kiadta az ottani első albumát, ezen van az Illa Illa is. 

Dehát az emberi rosszindulat is határtalan, így amikor már ismételten egyenesbe jött az élete, a koreai népség kitalálta, hogy valaki segített neki eltussolni az ügyet, így újratárgyalás lesz. 

Eleinte nagyon aggódtam érte, mert csak az tudja milyen érzés az ő helyébe lenni, aki átment ilyesmin. Borzasztó dolog, amikor egy emberi élet becsületével játszadoznak, dehát ilyesmivel ugye nem törődnek. 

De most, hogy másodjára is elővették ezt az ügyet, már úgy látom, hogy jobban viseli. Mert ami nem öl meg, az megerősít. 

Fighting, Hanbin-ah!💝

Köszönöm szépen, hogy általatok létre jöhetett egy újabb music challenge, nagyon sokoldaldú és csodálatos novellákat olvashattam, legalább ennyire csodálatos emberektől;; 

Remélem, hogy nektek is hasonló élményt nyújtott, meg hogy magatokhoz mérten tudtatok valamiben fejlődni. 

Nemsokára újra találkozunk! ♥ 

Sic Mundus Creatus Est

Ajánlott zene: Stray Kids - Voices 

Ne haragudj, hogy ezt mondom, de híztál – szólaltok meg. 

És ettől most jobb érzés kerített titeket hatalmába, hogy megosztottátok velem ezt az érdekfeszítő tényt, amivel én is tökéletes tisztában vagyok? Szebb lett a Föld, a lelketeknek jobb lett, hogy egy kövér lány érzéseivel játszadoztok? Tudjátok, hogy ilyenkor mit teszek? Hamis mosolyt erőltetek az arcomra, azt válaszolva, hogy, „igen, tudom”, pedig belül szétvet a düh és a szomorúság egyvelege, hogy ismét nem tudtam elkerülni ezt a témát, hogy ismét belém kellett tipornotok, pusztán azért, mert belém akartatok. Miért nem törődtök inkább a nyomorult életetekkel? Nem hiszem, hogy az enyém olyan izgalmas lenne, amiért állandóan azzal szeretnétek foglalkozni. Mindenki saját maga tudja, neki mi a jó, és én bárhogy is érzek, az az egyéni döntésem lesz, nem a tiétek. Tudom, az erős emberek a gyengén élősködnek, én pedig már eleve hátrányból indulok, viszont egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért kell szándékosan megbántani. Velem lenne a baj, hogy sértésnek veszem azt, ha – jobb esetben – kövérnek hívtok? Lehet, hogy túlreagálom. Elmondjam, mi játszódik le a fejemben ilyenkor? Félek. Félek közétek menni, hogy megint én leszek a téma, hogy megint én leszek a viccetek tárgya, hogy megint el kell viselnem azt az érzést, amikor undorodva néztek rám, én pedig csak lehajtott fejjel szeretnék a föld alá süllyedni, mert egyszerűen még a szemetekbe sem merek belenézni – mondanám a szívem összes rezdülésével, de sosem teszem.

Mi csak a javadat akarjuk – jelentitek ki ismét.

Mégis mivel? Mégis hogyan szolgálná az a javamat, ha állandóan megaláztok? Vagy azt hiszitek, hogy a ducik egy burokban élnek, és tudomást sem vesznek a túlsúlyról, ezért mindenféleképp fel akarjátok nyitni a szemüket? Az igazság olykor fájdalmas tud lenni, de ha valaki minden nap a külsején viseli az igazságot, annak nem kell elmondani, mert tudja saját maga is. A javunkat az szolgálná, ha elfogadnátok minket olyannak, amilyenek vagyunk. Aki változtatni akar, az fog is, de nem miattatok. Tudjátok, ez mi? Gonoszság. Mert annak az a lényege, hogy szenvedést okozzon, mi pedig így érzünk miattatok. A törékeny magabiztosságom minden egyes nap elporlad, amikor megvető szavakat kapok, és azt hinné az ember, hogy idővel könnyebb lesz, de egyre nehezebb elviselni mindazt, amellyel a javamat szeretnétek szolgálni, amiről el kellene hinnem, hogy az érdekemben sebeznek meg. Nem tudnátok végre békén hagyni? Meddig akartok még gyötörni? Beköltöztetek a fejembe, a gúnyos hangotok visszhangzik mindenhol, néha az álmomban is. Ezt akartátok elérni? 

A gonoszság nem születik, hanem megteremtik. Vajon Isten ilyennek képzelte a világot? A rossz ugyanúgy tudja hallatni a hangját, mint a jó; sőt. Általában az emberek hamarabb felfigyelnek a rosszra, mint a jóra. Ezen a Földön mindenkinek van hangja, csak nem mindegy, hogyan használja. 

________________________

Sic mundus creatus est: A világot így teremtették. 

Dance or die - NCT Dream

 

Ajánlott zene: Michael Jackson - Smooth Criminal

A játék elkezdődött. A fiúk fejüket, és teljes testüket lehajtva helyezkedtek el a talajon, hogy kiválaszthassák az aktuális embereket a feladat baljós lebonyolítására. Donghyuck és Jeno szíve nagyot dobbant, amikor rájuk mutattak, ugyanakkor lelkesen várták a többiek reakcióját, és csak remélni tudták, hogy a végén ők lesznek a győztesek. Tánc következett, minek hatására első lépéseik bizonytalannak hatottak, majd szépen lassan belejöttek a lágy mozdulatok rejtelmeibe, ámbár mindhiába. Jeno lebukott.

Nevettek rajta, amikor nem kapcsolódott be a saját részénél, így a fiúk előtt egyértelművé téve, hogy Ő az egyik ember, akit keresnek. Próbálta menteni a menthetetlent, bárgyú vigyorral arcán táncolt tovább, immár szorgosan követve a többieket, ütemre ringatózva dalukra. Kétségbeesett volt, hiszen kettejüknél más zene szólt, Donghyuck pedig nem tudott rajta segíteni, azzal saját magát keverte volna bajba.

– Nem én vagyok, nem én vagyok, nem én vagyok! – mantrázta Jeno, azonban szavai üresnek hatottak.

– Oké, ez egyértelmű, nem? Öljük meg – jelentette ki hidegvérrel Chenle.

– Tényleg nem én vagyok, higgyetek nekem!

– Nekem Haechan is gyanús – gondolkodott hangosan Mark.

– Ó, igazán, Kanada? Ennyire kedvelsz, hogy végig engem néztél?

– Baszki, hagyjátok már abba! Itt van egy biztos maffia, öljük meg, aztán jöhet a következő – határozottan csendült fel Renjun hangja, vele egyetértve pedig kiszavazták a rappert.

– Jaemin, te miért nem szavaztál?

– Ti sem gondoltátok komolyan, hogy a barátomra ujjal fogok mutogatni...

Nem foglalkoztak vele, tudták milyen lágyszívű, és hogy mindenkit megsajnált, ezért meg sem lepődtek arcára kenődött érzésein.

Pár perccel később a kiszavazott fiú visszatért műsörvezetőként, pici angyalka szárnyakkal a hátán, amely egyszerre varázsolt neki aranyos és helyes megjelenést. Nem látszott rajta az előbb átélt szörnyűség, na meg a fiúk előtt sem szerette volna mutatni csalódottságát, ezért egy gyönyörű, jókedvű mosollyal konferálta fel a következő kört. Ismét lehajtották fejüket a folytatáshoz, ugyanis ezen a részen Donghyucknak ki kellett emelnie egy játékost, akit a maffia meg fog ölni.

– Park Jisung – suttogta alig hallhatóan, viszont a mellette ülő Renjun így is okosan felfigyelt a hangra.

– Te idióta, legközelebb inkább mutass rá arra, akit ki akarsz nyírni, ezt még Kínába is hallottam volna!

– Mi? Te meg miről beszélsz? – igyekezett hárítani egy gyenge próbálkozással, azonban egy pillanat erejéig megfordult a fejében, hogy mindennek vége.

– Én mondtam! Megmondtam! – Mark hangja csendült fel nagy robajjal, miközben a gyanúsított fiúra mutatott.

– Srácok, ha én lennék a maffia, akkor Markot öltem volna meg. Egyedül Ő vádol engem, csak hogy magát védje, kétszer elrontotta a táncot is, én egyszer sem. Meg amúgy is utálom, miért hagynám életben...

– Úgy látszik, hogy a szerelmesek veszekedtek – Jisung próbálta  elfojtott nevetését kordában tartani, imádott az effajta párkapcsolati csatáknak szemtanúja lenni, ugyanakkor azzal is tisztában volt, mennyire fontosak egymásnak.

– Nem veszekedtünk, csak Mark félreértett valamit.

– Félreértettem volna, ahogy Sungchanra néztél?!

– Nem tehetek róla, nagyon magas, valahogy meg rá kellett néznem. Ha ennyire zavar, nőj nagyobbra – jelentette ki a tőle fiatalabb nyugodtan, fölényesebben. Sosem gondolta volna, hogy párja egyszer féltékeny lesz rá, de amíg fennállt ez a helyzet, kihasznált minden lehetőséget erre.

– Na jó, de akkor kit öljünk meg? Jaemint? – kérdezte Chenle, aki már alig várta, hogy vége legyen ennek az unalomnak.

– JAEMINIET NEM! – szólalt fel erélyesebben Jeno, amikor veszélyben érezte párját.

– Annyira véded, közben bármelyik percben képes lenne eldobni Renjunért – Donghyuck gúnyos hangja szakította meg a hirtelen beállt, heves csendet; egy kissé elvetette a sulykot, Ő is tudta, de minden erejével azon volt, hogy lemossa magáról még a gyanú árnyékát is.

– Hé! Ez így nem feltétlenül igaz, de azért nehéz választani kettejük között, na. Renjunie annyira csodálatos.

– Te pedig beteg vagy – szólalt meg az említett is.

– Jó ég, hát mondjatok már egy nevet, kit nyírjunk ki!

– Srácok – szólt a rendező –, szerintem vegyük az egészet újra.

 _____________________________________

Sziasztok! 

Nem tudom, inkább nem mondok semmit a novelláról, de ti majd ne kíméljetek XD Valamiért a fejembe vettem, hogy márpedig én akkor is valami kis vicceset akarok írni egy ilyen dalra, és hát ez egyből kipattant a fejemből drága Hecsink által. 

De tényleg, jöhet hideg-meleg

 

Na de egy kis háttérinformáció (Pannának):

 Koreában a maffia játék nagyon elterjedt, az Among Us-hoz hasonló csak élőben játsszák, de több fajtája van. 

Ezt a kis novellát az NCT DREAM egyik mafia gameje ihlette, ahol ténylegesen Jeno és Hecsi lettek a kiválasztott maffiák, Jeno pedig tényleg nem tudott az elején bekapcsolódni, mert a két maffiánál más zene szól, a többieknél pedig a saját zenéjük, a We go up.

Jeno amikor kiesett, mc-ként megkérdezte a maffiát (Hecsit) , hogy kit szeretne megölni, mire Ő nem rámutatott valakire, hanem halkan suttogta a választ, de Renjun pont mellette ült, így számára már egyértelmű volt, hogy Hecsi a maffia (amire egyébként Mark is gyanakodott). Szóval ezek a részek valóságon alapultak.

És itt a link, ha valakit érdekelne, vagy nem látta még, vagy újra szeretné nézni ^^

 

LINK  

Hecsi=Haechan=Donghyuck

Mark=Kanada, mert ott született

Rapper=Jeno 

Ha valami kimaradt és nem világos, szívesen megválaszolom^^

Taeyong - Taeyong

Ajánlott zene: NCT 127 - Limitless 

A vízcseppek akaratosan ott maradnak meztelen testemen, mintha ők is jelezni szeretnék ezzel páratlan rajongásukat, mennyire kívánatos vagyok. Magam köré csavarok egy törülközőt, miközben a párás tükröt törlöm le tenyeremmel, tekintetem egyből erektől duzzadó karomra vezetem. Imádom, hogy így nézek ki. Ismét ránézek képmásomra, majd a világ legszebb, legflörtölősebb félmosolyát megpillantva beletúrok nedves, karmazsinvörös tincseimbe. A hajam tapintása olyan puha és selymes, hogy rózsaszirmok gyengédségével vetekszik. Ennek senki sem tudna ellenállni. 

Lángra lobban szívem, amikor realizálódik bennem, végre szabad vagyok. A kegyetlen világ sötétsége majdnem elnyelt, viszont időben sikerült megtalálnom önmagam szeretet-fényét, amelyet sok éven át mélyen elnyomtam lelkem szenvedő darabjaiba. Végső soron, az ember saját magának tud a legtöbbet segíteni. 

 

Kilépek a fürdőből, átsétálok a szobámba. Már előre kikészítettem, mit fogok felvenni, hiszen ma egy fontos megbeszélésre megyünk a fiúkkal, ezért a sportos-elegáns megjelenés mellett döntöttem.

A helyiségben az abszolút kedvenc részem az egész alakos tükröm, amely elé most csábító, vágytól izzó szemekkel, beharapott ajkakkal oda is lépek. Csak bámulom magam, míg elalélok a csodálatos látványtól. Ledobom magamról a zavaróan feszítő textilt, hogy újfent fedetlen, szálkás, ámbár izmos testem táruljon elém. Lehunyom dús pilláim, élvezettől szétáradóan felsóhajtok, miközben a zuhanyban töltött forró és elégedett perceimre gondolok. Senki sem tud olyan örömöt okozni számomra, mint én. Eszembe jut, ahogy a meleg cseppek végigszántották tökéletes bőröm, majd ahogy érzékien magamhoz nyúltam, és a kéjmámortól fürdőzve felnyögtem. Az isteni orgazmus végigsöpört rajtam, de akkor sem hagytam abba, még többet akartam. 

A mélyreható emlék hatására végigsimítom oldalam két vékony vonalát, aztán kínzóan lassan haladok felfelé, érintve kecses nyakam és erős, robusztus állvonalam. Olyan óvatosan érek magamhoz, hogy elolvadok. Újra át akarom élni azt a gyönyört, amit magamnak tudok okozni, érezni akarom hosszú ujjaim alatt az elragadó lüktetésem; nézni szeretném magam, amikor eljutok a kielégülés felejthetetlen boldogságába.  

Annyira szexi, amikor beveszem mutatóujjam a számba, hogy menten elvesztem az eszem a látványtól. Finoman nyalom, hadd legyen sikamlós, míg másik kezemmel a mellbimbóm kényeztetem. Extázisba kerülök, amikor lélegzetelállító érintéseimhez társul az enyhe tengerillat tusfürdőm által. Mintha az óceánban szeretkeznék. 

Elindul egyik karom abba az irányba, ahol tudom, hogy a legnagyobb varázslat fog érni. Épp amikor odaérek, egy idegesítő hang kezd el ordítani kintről. 

- Taeyong, indulnunk kell! 

 

Tombol bennem a harag és a kielégületlenség kettős, veszélyes egyvelege. Hosszan, feldúltan fújom ki a bent rekedt levegőmet, kénytelen vagyok beletörődni ebbe. Ha jobban belemélyülnék, akkor elkésnénk, én pedig azt elfogadhatatlannak tartom, utálok késni. Adok magamnak még pár másodpercet, hogy ne felajzottan menjek ki a többiekhez, utána pedig felöltözöm. 

Immár indulásra készen nézek magamon végig, és tetszik az eredmény. Nagyon is. Hirtelen felindulásból megtámaszkodom a keret két végében, így fulladás-közel kerülök az üveghez, látszanak a kis párafelhőim a felületen. 

Buja, szeretetteljes csókot csenek magamtól, amitől kiráz a hideg; egyszerre látom a sziporkázó fényözönt és az olthatatlan homályosságot, mely minden egyes szívdobbanásommal egyre intenzívebben önt el; bensőm felrobban.

Pajkos vigyorommal sétálok a többiekhez, azon imádkozva, hogy újra hamar együtt lehessek a szerelmemmel. 

________________________________

Autoszexualitás: Akik saját magukat találják vonzónak, gyakran magukra gondolnak orgazmus közben

Sziasztok!^^ 

Hát soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen témában fogok írni, de Taeyong annyira adta magát, ugye már sokszor mondtam, hogy egyelőre egyetlen nőt sem tudok elképzelni mellette, mert senki nem ér fel az Ő csodálatosságához, aztán a limitlessben is voltak olyan részek, amire megihletődtem, hát ez lett belőle XD 

Ehhez a szexualitáshoz már én raktam hozzá, hogy szerelmes is magába.

Hát de na. 

Taeyong? 

Taeyong! 

Könnyeső - Hanbin

Ajánlott zene: Bagossy Brothers Company - Úszom a Nap felé 

Néha azt gondolom, bár felhő lehetnék... csak sodródnék előre, szállnék, ahová a szél repítene engem.

 

A lebegő, azúrkék lélek lágy cseppekként utcazenél, száz gyengéd-hideg felhőszilánk ér arcomhoz, testem napélénkítő valója eltűnik, helyét átveszi az esővel járó, hűvös levegő. A fegyelmezetlen fuvallat a festői természetet táncba hívja, lombkoronák enyhén kifakult levelei suhannak, járnak keringőt a levegőben, a folyó tükörvizén szaladnak; szomorú együttes dallama nyomja el a felhőszakadás nedves zaját. Lehet, hogy nem is az, csak én hallom annak. Magasztos fénynyalábok kúsznak az ég horizont-peremén, szinte leérnek a földig; még a lassú zivatar sem tudja befolyásolni, mintha az égi mennyország darabkái lennének. 

Jiwon megáll, mosolygós tekintete most kedvtelenül rideg, nem csillan fel mély-érdes hangja sem – hiszen utálja az esőt. Ő az egyetlen szeretetforrás, akire szükségem van; olyan nekem, mint tengernek a kincsesláda, vagy hajónak az árbóc. Sokkal tartozom neki.

Jóízűen nevetek fel, és tovább nézem, ahogy a cseppek idilli összhangban ivódnak bele a csodálatos környezet illatába, legjobb barátom pedig csak tűri, hogy egy kis lépésnyit sem mozdulok. Mérhetetlen békesség lesz rajtam úrrá másodpercek alatt, kiegyensúlyozott nyugalom. Nyoma sincs már gondolataim fagyos szelében az előbbi halálszimfóniának, amelyet fák apró nesze és halk vízfodrok találkozása okozott.

Szokták mondani: semmi sem tart örökké. A fülsüketítő zajban az összes ép hang elkésik, ahogyan megpillantom a folyóban lévő élettelen testet. Először reagálni sem tudok, beleragadok ebbe a lehetetlen pillanatba, lábaim acélerős gyökeret vernek a talajba. Kiáltok a mellettem lévőnek, mire hirtelen elenged erős szorításából az élővilág, majd olyan gyorsan kezdek futni, amennyire csak tőlem telik. Telefonomat elővéve azonnal hívom a mentőket, viszont a hatalmas adrenalinbombától alig értem saját magam is. Kétségbeesetten rohanok, egyenesen arányosan az őszi zápor cseppjeinek fűre érkező gyorsaságával. Amint a parthoz érek, azonnal négykézlábra ereszkedem, hogy a vízbe fulladt férfit kihozhassam onnan, hiszen a folyó a szélére sodorta Őt. Szüntelenül imádkozom, hogy legyen még életben, hogy tudjak rajta segíteni – bár elfog az irigység különös emóciókavalkádja is, amikor arra gondolok, neki legalább volt elég bátorsága. A hátát látom, ezért próbálom átfordítani, de amikor az arcára nézek, valósággal megtorpanok. Ijedten rugaszkodom el, elszörnyedve mászok tovább, minél távolabb onnan. Egy hangos szó, egy segélykiáltás sem jön ki torkomon, amikor pedig realizálódik bennem, hogy senki más nincs itt, felemészt a hasogató fájdalom. Magamra nézek, ahogy lebegek, miközben emlékvillanások cikáznak át zavaros képzeteim között. Már nem kell ordítanom. Nem kell segítséget kérnem.

Úszom a Nap felé, miközben Jiwon fájdalom-könnyei rám hullanak, eláztatva engem, és a természetet.

 

_____________________________________

Sziasztok!^^ 

Hát először is: Bocsáss meg, Hanbin ;; 

Imádom ezt a fiút. Töretlenül, őszintén, egyre jobban. 

Teljesen más ötletem volt az elején, azt Markhyuckkal írtam volna, de aztán jött ez, és úgy gondoltam, hogy a dalhoz jobban illene, meg az a másik talán hasonlított volna pár itteni novellára. Valahogy senki mással nem tudtam elképzelni ezt, csak Hanbinnal. 

Másodszor pedig tudom, az elején egy kicsit elragadtattam magam, de még szerintem ebben az új körben nem is írtam magamhoz hűen, úgyhogy az elején nem tudtam magam visszafogni, bocsi érte XD 

Kíváncsian várom a meglátásaitokat^^  

Heliophilia - MarkHyuck

Ajánlott zene: Száguld a Musztáng

Átlátszó, játékos-nyugodt gyémántcseppek gördülnek le napperzselt hátamról a fülledt meleg szél légiesen könnyed kínzásában. A kinti forróság óvatos, napraforgó-szirom fuvallata nem elég, ámbár tenger alatti kincsesláda tekintélyével vetekszik, amikor kapok belőle egy lélegzetnyit. Jön egy szívdobbanásnyi légáramlat, vele együtt egy felejthetetlen emlék is; rögvest Rá gondolok, ezért a fénypercekre lévő narancssárga-vörösen izzó csillagra meredek, amennyire csak tőlem telik. Mintha a nélkülözhetetlen, gyengéd szellő mesélné nekem; ha Donghyuck a Napra néz, tüsszentenie kell. Most valószínűleg egy Michael Jackson zenét dúdolhat magában, szinte ide hallom kiváló karamell-lágy énekhangját ezen a fullasztó nyári, napcsókolta délutánon.

Kellemes mosolyra lendítem boldog alkonybíbor ajkaim, miközben örvendezve hunyom le dús pilláimat; a lelkemmel is érezni akarom őt, eszem ágában sincs rideg árnyékba vonulni, élvezni akarom az éltető fény forrását. Most nincs velem, sok virtuóz dolga van, azonban örömteli melegét akkor sem veheti el tőlem senki - így mindig együtt lehetünk.

Pillanatnyi fájdalmat érzek mérhetetlen hiánya miatt, viszont már szerelmes szívünk erősen összefonódott, mint énekespacsirták felhőtlenül tökéletes melódiái a zöldellő fák ágain. Összemosódott szeretetdallamok fénylenek testünkben, amelyeket mi kovácsoltunk acélosan eggyé az évszakok vad váltakozásával.

Számolom magamban a hosszú órákat, perceket, másodperceket. Mire hazaérek, Ő már várni fog rám.

- Min vigyorogsz ennyire, Mark? – kérdezi Taeil meghitten, ugyanakkor sokat sejtetően, mint aki pontosan tudja, min merengek épp.

- Várom már, hogy otthon legyek.

Ahol szeretünk, ott az otthonunk - az otthon, melyet lábunk elhagyhat, de szívünk sohasem

_____________________________

Heliophilia - a napfény szerelmese 

Én úgy képzeltem el, hogy Hecsi épp a dreamikkel van, Mark pedig (valamilyen napos helyen) Őt várja, vagyis azt, hogy az otthona otthon legyen. 


Az otthon nem mindig egy hely ;; 


(((Utálom a bloggert hogy ennyire széthúzza a szöveget))) 

A fény mögött - BaekYeol

Ajánlott zene: Oneus  - Twilight 

Még a gyönyörű fák és virágok is haldokolnak - ez a gondolat szakította ki Chanyeol megfakult lelkét a helyéről, ahogy visszaemlékezett legjobb barátja gúnyosan keserű szavaira és mosolyára, a múlt boldogtalan illatára. Fehér nyakkendőjét olyan szorosra kötötte, hogy ez az egyetlen dolog emlékeztette arra, nem álmodott. Üres tükörképe üveges tekintettel bámult vissza rá, mintha csak azért élne, mert még életben van. Így lépett ki az utcára, makulátlan külseje mögött a magány gonosz árnyék képében kísértette. Úgy érezte, az első gyönyörű hóvirág ellenére jégszívébe most már örök tél költözött, amely sosem fog zöldellő tavaszban ékeskedni.

Baekhyunra gondolt szüntelen. Arra, hogy mennyire megváltozott róla az első benyomása.  Eleinte olyan volt, mint az éjszakából kiemelkedő hajnal első sugarai, örök buzgó fiatal, pozitív gondolkodású fiú. Aztán évről évre egyre fénytelenebb lett. Nem kereste a társaságát, egyenesen kerülni próbálta, pedig azelőtt szinte a testvérének gondolta. Azért, mert zabolátlannak hatott. Ön- és közveszélyesnek. Ha feltűnt, csupán csendesen, messziről figyelte, nem akarta szem elől veszíteni. Mert volt benne valami. Valami, ami miatt, ha Ő jelen volt, az ember azt érezte, akaratlanul is érdekli életének aktuális fejezete. Minden szavában, egész lényében volt valami fojtott szomorúság, pedig mindvégig nevetett. Fénylőn ragyogott, a közelében mégis egyre hidegebb lett. Chanyeol eleinte próbált neki segíteni, de a fiú eltaszította magától.

Borús gondolatai társaságában megérkezett a kopár helyszínre. Ahol még a létezés is fájt, ahol még a könnyek is úgy égettek, mintha a Nap folyna le kiszáradt arcán. A szél halkan süvített, szinte hallotta, ahogy vele együtt az is keserves, néma sírásba kezdett. A bűntudat elnyelte, belülről emésztette, azonban tisztában volt vele, hogy ilyenkor önmaga hibáztatása volt a legkézenfekvőbb. Sűrű porfelhő lepte be Byun Baekhyun kőbe gravírozott nevét, megtévesztő mosolyú emlékképét.

Egy lélegzetelállító, színpompás pillangó szállt éppen arra, amit Ő egy jelnek vett.

Elővette telefonját; fotózni akart. Örökíteni a pillanatot, mely magával ragadta, de rájött, mindenben csak Őt látta. Egy elégett cigarettában, egy elhervadt rózsában. A naplementében, a víz fodrozódásában, az ormótlan hegyoldalban és a finom kontúrral végigrajzolt domboldalban. A homokban, a felhőben, a mindenségben. Nappal és éjszaka, vakuval vagy anélkül, viszont a lencsében mindig az Ő vigyora, szeme és emléke rajzolódott ki. Elillant az idő. Elporladt a jövő, megfonnyadt a jelen.

Már nem vakította a fény.

_________________________________________

Sziasztok^^ 

Hát mégsem skippeltem, pedig most egyáltalán nem éreztem az írást, de Vivien szavai erősen üzentek a lelkiismeretemnek, hogy nagyobb kudarc lenne, ha meg sem próbálnám. 

Így hát nagy nehezen, de megírtam ezt az egypercest, ne haragudjatok hogy már harmadjára jövök egy ilyen témával, de próbálom mindig valahogy máshogy megragadni. 

Most a legerősebben egy dorama, a Radio Romance egyik elhangzott mondata volt rám hatással: 

"Csak mert nem sírsz, nem jelenti azt, hogy nem vagy szomorú. Csak mert mosolyogsz, nem jelenti azt, hogy boldog vagy." 

És az emberek gyakran mosoly mögé rejtik a bánatukat.

Lehet, hogy valaki ragyog, de a fény mögött bármi lehet. 

Mikrokosmos - HyunBin

Ajánlott zene: NCT 127 - Highway To Heaven 

Lágy zongoraszó simítja gondosan végig virágszirom-bársony testem, azonnal ámulatba ejtő boldogság költözik lelkembe, hiszen az Ő dala ismétlődik szüntelen, én pedig táncolok minden nagyot dobbanó szívverésére. Amint kinyitom szemeimet, holdvilág vonja be ezüsttel a csendes éji tájat, langyos szél szökik be az erkélyről, mégis elszédít a monumentális forróság; egyre csak úgy érzem, ha vele vagyok minden dallam végtelen. Örömöm forrása abban az érzésben rejlik, ahogy maga az élet kibugyog belőle, mintha csak egy díszes szökőkút lenne, ami fokozatosan elönti egész lényem. Eggyé válni vele olyan, mintha csillagszél-fújta hegyen keringenénk, vagy a mennyországba vezető magasztos úthoz érkeznénk.

Végtelenségig nyúló fehér lepedőt ragadok eltakarva vele kikívánkozó domburalataim, a hálószobából vanília illatot húzva magammal, gyors léptekkel megyek a hatalmas nappalinkba. Megpillantom Őt, életem szerelmét, ahogy körülveszi az ónixfekete sötétség, csak az ablakon beszűrődő nyári hajnal világítja meg csodálatos sziluettjét. Nem veszi észre érkezésem, ezért beharapott ajkakkal, kíváncsian hallgatom gondolatmelódiáit, az érzéki zongora öröm-szimfóniáját; nagyszerűen szólaltatja meg a lenyűgöző hangszert férfias, hosszú ujjaival. Bensőm megtelik égető vággyal, igazi gondtalansággal a bizsergető zenétől.

Halkan lépek hozzá egyre közelebb, amint megérzem teste melegét, valósággal életre kelek, mezítelen hátán végigsimítok puha ujjbegyeimmel, majd áttérek izmos mellkasára. Amikor átölelem és mellem kellemesen nekinyomódik a hátának, súlytalanul a földre hullik a vékony anyag, mintha csak menyasszonyi fátyol lenne – a hangulat is épp olyan, vagy még attól is fantasztikusabb, minthogyha újra kimondanám neki a boldogító igent. Karjaimmal ölelem, vele vagyok egy percre, önmagammal egy pillanatra. És a vérem maga a csoda, amely láthatatlan erekben száguld az én szívemtől az Övéhez. Könnyed, életteli illat fúrja be magát lényem közé, melyet a tengerpart menti citrusligetek és a buja szicíliai táj ihlet; az egész bőröm átveszi a mennyei bukét. Apró, leheletfinom csókokat hintek el ott, ahol csak elérem, miközben lehunyt pillákkal átadom magam a pillanatnak; ezalatt a hangszekrényben kifeszített fémhúrok továbbra is elragadóan dalolnak. A férjem libabőrös teste belesimul kettőnk érintkezésébe, ahogyan én az Övé vagyok, úgy Ő az enyém. Imádom, hogy igazi, nagybetűs úriember, aki mellett én is megtanultam értékelni önmagam és ténylegesen nővé válni.

- Nem akartalak felébreszteni – szavai áthatolnak a kozmoszon, amelyben sejtjeim a villódzó csillagok. Kettőnk közös univerzumában vagyunk, ahova egymást repítettük.

Nem válaszolok, inkább helyet váltok, mire Ő arrébb húzza a széket, így a zongora és közé kerülök. Kiváló rálátásom nyílik lebilincselő játékára, amiből nem akarom kiszakítani, mégis muszáj vagyok hozzáérni. Az egyik kezét felemelem és arcomhoz simítom, míg a másikkal gyönyörű hangokat csal ki a fekete és fehér billentyűkből. Összekapcsolódik tekintetünk, nekem pedig menten végem, amint megpillantom mosolygödreit - biztos vagyok benne, még sosem ismertem hozzá fogható férfit. A vágy fájón hasít belénk; a vulkán, mi kitörni készül, nem lehet ennyire izzó, mint a bennünk tomboló, olthatatlan szomj. Arcomról perzselő számhoz emelem zongora ujjait, egyesével puszilom végig őket, elidőzve minden egyes ujjpercén, különösen sok időt szánva gyűrűsujjának. Mindent körülvesz a teste, mint egy zöldellő festői táj, mint intergalaktikus térben a csillagrajok sokasága – teljesen kitölt. Elhalkul a zongora, eközben keze lángoló nyakamról lekúszik kulcscsontomra; csodálattal figyeli reszelős sóhajaim, a szememből sugárzó kéjt, aztán ennél is lejjebb megy. Szelíden masszírozza mellemet, még a fejem is hátrabillen isteni érintéseitől, nem tudom magamba fojtani feltörekvő nyögéseimet, ezért felszínre törik hangom is. Tökéletes szinkronban vagyunk, ahogy az én mellkasom emelkedik, az Ő keze úgy kalandozik egyre tovább. Már csak lelkünkben szól kettőnk dallama, de most erősebben, mint eddig bármikor. A szívem tűzijátékokat lövell, amikor megáll hasamnál. Másodpercekig csak nézi az alakom, én pedig tudom, most ünneplünk – dúdol velünk a nyári szél, táncolnak a csillagok, pezsgőt iszik fent a Hold. Végül hosszú, boldogság-csókot nyom oda, míg én beletúrok dús, selymes hajába. Ismételten összeforr tekintetünk, szemeiben galaxis-méretű hála tükröződik. Minden porcikámat bizsergető óvatossággal birtokolja, én pedig élvezem ezt a szupernóva-szerű robbanást, elégedettség söpör végig rajtam, még annál is több. 

Ez nem szerelem, gyengédség vagy vonzalom, ez az élet maga – az életem, amelyet karjában, ajkaiban, a mellkasán találtam.

 

_____________________________________

Sziasztok^^  

Először is, bocsi a 200 képért oppáról csak hát annyira szeretem, hogy azt nem lehet ebben a világban érezni, ki kell menni hozzá a galaxisba ;;

Dear future husband, kösd fel a gatyád, ha első akarsz lenni a szívemben XD

fun fact, hogy miért ez lett a címem: 

Először nem ezt akartam, mert hát gondolom mindenki egyből a BTS-re asszociált (amúgy imádom azt a dalt), pedig nagyon gondolkoztam ebben a címben, hogy mennyire tökéletes lenne a novellám hangulatához, de lemondtam róla egy röpke időre.

Aztán megtaláltam ezt: 

A Mikrokozmosz (Sz. 107, BB 105) Bartók Béla 6 kötetes, 153 progresszív darabot tartalmazó műve zongorára, amelyet 1926 és 1939 között készített. A progresszivitás annyit tesz, hogy a teljesen kezdőknek szóló etűdöktől kezdve egész virtuóz darabok is megtalálhatóak. Mára a zongoraoktatás szerves része lett, és Bartók leírása szerint „ez a mű azoknak a zenei és technikai problémáknak a szintézisére próbál megoldást nyújtani, amelyek az eddigi zongoraművekben nem oldódtak meg”.

Remélem tetszett, remélem éreztétek a túláradó szerelmet és szenvedélyt (bocsi fluff haterek XD meg azért is, ha egy kicsikét túltoltam a fogalmazást)

Várok minden észrevételt^^ 

A halál művészete - Hanbin

Ajánlott zene: Avril Lavigne - Give You What You Like

- Szereted a művészetet.

Bársonyosan selymes hang szólal meg, a fehérhideg falak egyre szikrázóbban, bántóan hatnak a tekintetem elé táruló magasztos látványra, szinte elvakít a fehérség egy pillanat erejéig; azonban kiveszem a lenyűgözően gyönyörű férfi sziluettjét, majd később meglátom egész lényét. Ebben a pillanatban jövök rá, milyen szürreális helyzetbe kerültem.

- Mi köze van ennek a halálomhoz?

- A nagy Úr azt mondta, különleges vagy. Most már én is így látom. „Az én szememben az érzékiségnek mindig csúfnak, az esztétikának isteninek, a halálnak szépnek kell lennie.” Hallom a gondolataidat, hallom ahogy Salvador Dalí szavai elnyomják a szíved. De nem csak most, neked művészet van a lelkedben. Te nem féltél az elmúlástól abban a pillanatban. Te attól rettegtél, hogy egy szeretted veszíted el.

Most már szemtől szemben beszélgetünk, és én egyre inkább érzek beletörődő békességet szétáramlani a testemben.

- Az emberek általában így vélekednek, mindenkinek ez a legnagyobb aggodalma.

- Nem teljesen igaz. Persze sokan mondják ezt, de amikor bekövetkezik az elkerülhetetlen, szörnyen váratlan halál, akkor általában a saját érdekeit nézi mindenki. Egy olyan világban éltek, ahol azok az emberek érvényesülnek, akik nem törődnek senki mással önmagukon kívül.

- Miért mondod ezeket nekem?

- Isten döntés elé állít. Visszakaphatod az életed, de cserébe egy lélekkel kell fizetned. Megkapod tőle Dali értelmezhetetlen művészetét, ott lesz minden belőle a kisujjadban. Csupán egyetlen olyan lélekért, aki sokat jelent neked.

- Hanbin.

Egy lélegzetnyi súlytalanság vesz körbe, szinte nem érzek semmit, az adrenalinszintem a fellegekbe szökik. Mintha bűnös harmadik személyben látnám magunkat, és a minket elválasztó éles faágat, a ripityára tört, szilánkos autó mintha a lelkem szimbolizálná. Már megint csak Hanbint nézem, miközben a kormányra bicsaklik a fejem, amit igazából nem is érzek, csak a látószögemből tudom megállapítani. Homályos képek jelennek meg a gondolataim fátyolos takarásában, ahogy a mellettem lévő siránkozik a biztonsági övem miatt, de én már csak dacból sem tettem, amire kért.  Mindenkinek joga van a saját őrültségéhez – Salvador Dalí szavai suhannak át az engem körbe ölelő tehetetlen csendben; ez az utolsó dolog, amit a szerelmemmel beszéltem, mielőtt kellemesen ittasan beszálltunk volna a kocsijába. Öntörvényűleg én akartam vezetni, amit természetesen Ő megengedett; bele sem gondolva abba, hogy ennek bármikor is lesz fojtogató következménye.

Mindig azt mondta, olyanok vagyunk, mint pillangók az esőben - játszottunk a reménnyel, játszottunk a villámokkal, nem féltünk semmitől. Hiszen bármikor elrepülhettünk. Azonban a valóság nem mindig ilyen könnyű.

Olyan lelki fájdalom halad át rajtam abban a töredéknyi másodpercben, mintha én magam lettem volna a szarvas, aki csak kétségbeesetten néz farkasszemet a váratlan, de biztos halállal. A tehetetlenség még jobban marcangol, amikor nem tudom nyitva tartani a szemeim, nem láthatom, hogy az egyetlen fontos ember az életemben lélegzik-e vagy sem. Talán ez az, ami a legjobban megijeszt a hallatlan légvételeimben; Hanbin nem ezt érdemli, neki muszáj életben maradnia.

- Most kórházban van? – kérdezem óriási reménnyel a hangomban, miközben a szememből tengernyi könny folyik le arcomra.

- Igen, megúszta néhány karcolással, rendbe fog jönni. Azonban el kell mondjam, aznap nem neked kellett volna vezetned.

Most biztos azt várja, hogy elöntsön a keserűség, viszont én csak hatalmas hálát érzek, hogy ezen az ominózus éjszakán még akaratosabb voltam, mint valaha. Semmi nem számít, csak Ő.

- Miért ajánlotta fel ezt nekem, miközben tudja az egyértelmű válaszom?

- Remélte, hogy azzal a hatalommal, amit a kezedbe adhatna, élni fogsz. Senki nem érti úgy, és senki nem használná úgy Dali artisztikáját, mint te. Aznap nem neked kellett volna vezetned.

- Aznap pontosan nekem kellett vezetnem!

Mintha az óceánok szétcsapnának a fejem felett; nem szítják egymást, egyöntetűen rám neheztelnek a tiszta válaszom miatt. Elnehezednek a gondolataim, hirtelen nem tudom szavakba formálni a véleményem, így csak egyszerűen mosolygok az előttem lévő férfi mivoltára, aki vitathatatlanul érti a döntésem. Párhuzamosan azzal, hogy neki nyilvánvaló a válasz, én egyre felszabadultabbnak érzem magam. Életben marad. 

- Ugyan ilyesmit nem szoktunk megengedni, de elbúcsúzhatsz tőle. Kezeskedem róla, hogy eljusson hozzá az üzenet.

- Olyanok voltunk, mint pillangók az esőben. Játszottunk a reménnyel, és a villámokkal. Én most elrepülök, de a szerelmünk megmarad. Várni fogok rád.

A világon mindent meg lehet ismételni, mindent el lehet halasztani. Mindent, kivéve a váratlanul és könyörtelenül érkező halált. 

- Salvador Dalí





______________________________

Sziasztok!^^ 
Hosszú ideje nem írtam, igazából mint itt sokunk, én is az utolsó körös music challenge-nél írtam teljes értékű novellát, érzem is, hogy valami hiányzik ebből. 

Én ezt a oneshotot annyi emberrel elképzeltem... XD Sehogy nem állt össze a fejemben, nem is ezt akartam írni, aztán csak írt helyettem valami angyali sugallat. Hanbin az utolsó mondat miatt lett szereplő - persze én nem úgy várom.

Nem számít meddig kell várnom arra, hogy visszatérjen a kpop világba, ha valakiért megéri, akkor az ő tehetsége abszolút az.

Várom a kritikákat, osszátok meg velem a gondolataitokat^^