Confessio - SeSoo

Ajánlott zene: Machine Gun Kelly, Yungblud & Travis Barker - I Think I'm OKAY

Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. /Máté evangéliuma 6,14/

Az engem körbeölelő furcsa érzelmek burka úgy robbant szét, mint a földre ejtett üvegváza. Csípősen hideg levegő áramlott szét a magasztos épületben, a testemet is megbéklyózva vele, miközben térdeim az ébenfából készült bűnvallomás megtestesítőjén pihentek. Reszelős sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy a belső félelmem szinte felszólította minden összeszedett bátorságom.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus!

A szavak túl erősnek hatottak a csendben, mintha csak egy nagyobb szörnyeteghullám lett volna az óceánban, ami elsodort minden mást. Felnéztem a plafonra, ahol Szűz Mária szeplőtelen szíve fogadott és intett őszinteségre. Amióta beléptem erre a helyre, legalább már százszor megbántam, hogy ez a berögzült ötlet megfordult a fejemben; viszont ha egyszer kigondoltam valamit, azt szerettem megvalósítani a legjobb tudásom szerint.

- Mindörökké Ámen – szólalt meg egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után a pap, akiért ma itt voltam.

Sokkal komfortosabb volt maga a tudat, hogy nem láthatjuk egymást. Mintha a szívem kezdő aggodalma megtelt volna igazi nyitottsággal; kinyíltam, mint egy rózsa.

- Igazából nem tudom, hogy egy gyónás hogyan zajlik. Mit kellene tennem?

- Beszélhetsz kényelmesen is. Kezdd el, ahogyan csak akarod, én pedig majd segítek neked.

- Lehet, hogy kusza lesz, meg nem is vagyok a szavak embere... Szóval úgy kezdődött, hogy szerelmes lettem a legjobb barátomba.

Egy darabig boldog tudatlanságban, könnyű mámorban éltem a mindennapjaimat. Az ablakon beszűrődő napsugarak végtelen nyugalommal, valami titkot ígérő, bizsergető várakozással töltöttek el. Magam sem tudtam, hogy mire vártam… A várakozás sokféle lehet, ahogy a hozzájuk tartozó emóció is, ami minden embernek más érzelmet csal az arcára. Várakozás egy találkozásra, vagy valakire, akit régóta ismersz, mégis most ismered meg igazán. Akinek ismered az érintését, ennek ellenére most érzed azt, hogy az érintkezés során futó elektromosság ráz meg. Akinek hallod a hangját, viszont most hallod meg igazán. Akinek ismered az ölelését, mégis most öleled meg, - és várod. Várod, hogy megismerd, hogy megérintsd, hogy eggyé válj vele, hogy a találkozás csodája egy másik világba repítsen. Számomra ilyen volt Kyungsoo.

- Min gondolkozol ennyire? – kérdezte tőlem a gondolataimban szereplő férfi, én pedig azonnal a kifürkészhetetlen szemeibe merítettem el sajátom. Annyira aranyos, hogy nem veszi észre az egyértelműt.

- Csak azon, hogy te mégis hogy a szarba tudsz ennyi mindent megjegyezni.

- Nem nehéz, ha érdekel az, amiről tanulsz.

A szobámban voltunk, lelkesen készültünk a közelgő, félelmetes vizsgára, azonban én nem tudtam teljes mértékben összpontosítani erre a feladatra. Persze, ha mi ketten együtt tanultunk, annak az eredménye sosem vezetett semmi jóhoz; legalábbis az én szemszögemből nézve. Egymás mellett feküdtünk, megbolondított a közelsége, a selymes haja kellemes kókusz-illata, az a gyönyörű szív alakú, vastag ajka... Még én is viccesnek tartottam, hogy egyáltalán ez megtörtént, pedig így volt. Akárcsak az ablakon besuhanó lágy tavaszi szellő, Do Kyungsoo is olyan hirtelenséggel bolondított magába.

- Ő mindig is az a felelősségteljes ember volt, nem járt bulikba, nem cigizett, nem piált, csak tisztességesen élte az életét az egyetem mellett. Én ennek pont az ellentettje voltam. Kimaradtam éjszakákra, olyan emberekkel voltam, akiket nem is szeretek. Így utólag rájöttem, az alkohol szart sem ért a szomorúsággal szemben. Sokáig éltem így, de miatta meg akartam változni.

- És sikerült ezt megtenned?

- Hát itt vagyok, bár igaz, elég sokáig tartott. És ha ez nem lenne elég, még a gyónás első részét is megtanultam – mondtam kérkedően, mire válaszul egy kisebb kacajt kaptam. - Mégis megtettem a leggusztustalanabb lépést. Rávettem, hogy akarjon engem.

- Oh Sehun!

Istenem, a világ leggyönyörűbb hangja. És tőle szerettem legjobban hallani a nevem; ha vitathatatlanul boldog, ha jelentősen szomorú, ha egyszerűen egyhangú - minden hangnemben olyan borzasztóan nagy hatással volt rám, hogy a testem beleremegett, és együtt éreztem vele mindent. Vele…

- Miért nem jössz ki a szobádból? Napok óta be vagy zárkózva ide – a hangja tele volt féltett aggódással, vesékbe hatoló pillantása arra késztetett, hogy ne bámuljam őt tovább ennyire megrögzötten, ezért elszakadtam csábító tekintetétől.

- Miért? Ennyire érdekel, hogy mi van velem? – egysíkúan válaszoltam, egy féloldalas mosollyal adtam a tudtára, hogy élveztem az arckifejezésén villanó bizonytalanságot.

- Igen, Sehun! Ennyire érdekel. Mindenki aggódik érted.

- Menj el – halkan mondtam, szinte suttogtam.

- Nem!

- Kyungsoo hyung, menj el! – egyre erélyesebben mondtam, ellentmondást nem tűrő hangon, de Ő akkor sem rezzent.

- Nem! – meggyötört üvöltések kapaszkodtak a lebegő semmibe, szertefoszlott vágyakozás keringett a szobában, legalábbis részemről. Ingatag voltam, mint az örvénylő tenger hullámai. - Egyszer az életben mondd azt, amit igazán érzel!

- Jó! A kurva életbe, megteszem! Úgy éreztem, hogy el kell jönnöm, mert lehet, hogy cseszettül fontos leszel nekem, és ettől borzasztóan megijedtem. Mert akkor meg tudsz bántani. Vagy csak nem voltam felkészülve rá, hogy valaki ennyire fontos legyen nekem, mint Te. Tudod, hogy nekem milyen érzés ez? Életemben először félek, mert Te csodálatos vagy, én meg én vagyok. Elcseszett szar – keresztülvágott a megkönnyebbülés lágy szellője a mondatom végén, a lábaim mégis megremegtek.

Őrjöngő szenvedély hemzsegett bennem, de nem voltam biztos Kyungsoo érzéseiben, és ez mélyen belülről felkavart. Nem akartam Őt megcsókolni korábban azon az ominózus napon, de egyszerűen nem tudtam megálljt parancsolni a testemnek. Még most is érzem ajkaimon az eper ízét, a szív alakú szája finom szinkronját az enyémmel és azt a hatalmas, fájdalmas bal egyenest utána. Igaz, megérdemeltem.

A szemébe néztem, és egyre inkább elfakuló zavarodottságát láttam. Pislákoló barna íriszeiben most már a határozottság fénye csillant, és mindig akkor lépett előre egyet, amikor én hátrálni kezdtem, teljesen a falnak passzírozva.

- Most mit csináljunk? – alig hallhatóan kérdezte, szinte csak magának tette fel a kérdést. Mert bennem nem volt több kétely. – Úgy látszik, azóta csak arra a csókra tudok gondolni – tette még hozzá, a szívem pedig hevesebben kezdett dobogni.

Megnyaltam kiszáradt ajkam és szinte öntudatlanul léptem hozzá közelebb. A tarkójára csúsztattam a kezem, onnan pedig a tökéletes arcára. Teljesen megrészegített a haja selyme, a bőre bársonyos puhasága a tenyerem alatt, amibe szemeit lehunyva belesimult. Na jó, eddig bírtam. Egy éles pillanatban a karjánál megragadva szelíd erőszakkal fordítottam magunkon, így most már ő volt a falhoz préselve. Alig súroltam ajkait, amitől remegő lélegzetek szakadtak fel belőle, határozottan túrt bele a hajamba, majd ott is hagyta ujjait. Tudtam, hogy nem szabad megcsókolnom, mert akkor nem tudnék leállni, nem bírnék ellenállni neki többé. Gyengéden a derekára simítottam az egyik kezem, míg a másikat pár centiméterrel feje fölött a falnak nyomtam, így még közelebb kerültem hozzá.

- Akarj engem! – lágyan szorítottam a derekát, míg ő bizsergető-gyengéden cirógatta tarkómat. Leheletközel voltam hozzá, teljesen megbódított az illata; végigsimítottam orrommal az arcán, így megint súroltam puha ajkait. - Érints meg – sóvárogtam az érintése után, óráknak tűnő másodpercekig csak vártam.

Végül beharapott ajkakkal, lassan vezette le a kezét tarkómról, egészen a mellkasomig, a másik kezét pedig érzékien simította az arcomra. Ujjaival ölelt, fojtott, simogatott; én pedig teljesen elvesztem benne. Megfogtam az arcomat simogató kezét, és a szívemhez vezettem. Mély levegőt vettem, hogy némiképp csillapítsam szívem őrült vágtáját, amit csak ő volt képes elérni, a puszta jelenlétével. Kyungsoo közelsége idegenül, egyedi módon hatott rám - képes volt arra, amire eddig senki sem. A fizikai tünetek mellett, mint például a gyors szívdobogás, vagy az egekbe szökkenő pulzusom mellett elérte minden alkalommal, még amikor mérges voltam rá akkor is, hogy lehetetlenül, undorítóan boldog legyek. Amíg Őt nem ismertem, nem tudtam mi az az igazi, földöntúli boldogság. És most, hogy belekóstolhattam, hogy megízleltem ezt a mennyei érzést, soha többé nem akartam elereszteni. Ehhez pedig bátorság kellett. Így nem tehettem mást. Felajánlottam sebezhető lelkemet, tudnia kellett, hogy mindenestül az Övé vagyok. Innentől csak várnom kellett. Várnom arra, hogy elfogadja a szívemet.

- A kapcsolatunkban nem változott semmi néhány csókon kívül, de sosem bántam ezt, mert imádtam vele beszélgetni. Olyan bölcsen, olyan tisztán gondolkozott, a mai napig nem ismerek nála nagyszerűbb embert. Még a legunalmasabb dolgoknak is volt értelme az Ő szájából. Kár, hogy semmi sem tart örökké… Pedig csak a szívét akartam, de Ő már azt odaadta más valakinek.

- Esetleg haragszol rá emiatt?

- Nem! Most már nem. Bevallom, eleinte a folytonos elutasítás fájt és úgy éreztem, nincs értelme az egésznek, viszont az elejétől kezdve tudtam, hogy elkötelezted már magad. Azon a napon, amikor azt mondtad, Isten küldött neked egy jelet, hogy Őt kell választanod… legszívesebben megöltem volna magam. Akkor megint elkezdtem inni, néha még az sem volt elég. Borzalmas éven vagyok túl. Mindent bánok, hogy akkor úgy reagáltam, biztos megbántottalak vele. Még elbúcsúzni sem tudtam tőled. 

- Sajnálom! Őszintén sajnálom, Sehun. Saját magamat is megvetettem az érzéseim miatt, mindig is bűnösnek tartottam magam. Tudod, azon a napon épp hozzád készültem, új életet akartam kezdeni, de annyi kételyt éreztem a szívemben. Mindig kedveltelek, de Isten szeretete hatalmas és lenyűgöző. Elmentem sétálni, aztán bementem az utcában lévő templomba. Egyszerűen éreztem, hogy be kell menjek. Én is gyóntam, az Atya pedig feloldozott, minden bűnömtől megszabadított. Tudtam, ez egy jel, amire mindig is vártam. Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak. Máté evangéliuma 22,14.

- Én is. Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott eljönnöm hozzád, meg úgy egyáltalán bevallani a bűneimet, vagy micsoda. Egy ideje már készültem erre, érdeklődtem is mikor van gyónásidő.

- Megkönnyebbültél?

- Igen, azt hiszem.

Szakítás után üres maradtam, mint egy kipakolt, elhagyott lakás. Maradt a szekrények, a szőnyegek sziluettje, a közös pillanatok körberajzolt tere, megannyi szétfolyó emlék-kontúr. Amikor bejelentette, hogy Isten küldött neki egy jelet és mindenképpen pap lesz, egy apró részem hitetlenül fogadta, egy hatalmas pedig majd’ belehalt a fájdalomba. Az életszínvonalam nullára csökkent, szinte nem aludtam, éjszakából éjszakába jártam. Apránként kezdtem az életem széthulló darabkáit a helyükre igazítani, bár egészen sokáig tartott; szinte lehetetlenségnek tűnt akkor. Úgy éreztem, Isten elvette tőlem életem legfontosabb személyét. Utálni akartam emiatt Őt és Kyungsoot is, de nem ment. A végén kiderült, hogy én akadályoztam abban, amire mindig is vágyott.

Lehunytam a szemem és engedtem, hogy gondolataim belső vásznára a napfény felfesse saját képét. Vártam, hogy megjelenjenek az első színek, az első ecsetvonások és feszült izgatottsággal figyeltem, hogy kirajzolódjon egy kép. Egy olyan kép, ami megmutatja nekem a boldogságot. Elindultam a megbocsátás útján, folyamatosan ezt szajkóztam magamnak. Amint meghallottam a hangját annyi idő után ismét, akkor tudtam, hogy az otthonom újra megtelt élettel. Ismételten egy teljes lakás képe tárult elém, mintha csak végig ezt akartam volna. Éreztem, mindkettőnk lelke megnyugvást talált. Ez volt a legfontosabb, az őszinte megbocsátás. Sokáig tartott, mert megbocsátani az egyik legnehezebb dolog a világon, viszont örültem neki, hogy igaz szívvel tettük ezt, egy cseppnyi kétely sem volt bennem, csak kezdetleges félelem. 

- Azért legközelebb beszélgessünk szemtől szembe is.

- Rendben, úgy lesz! Így amúgy sem valami kényelmes – mosolyogtam, újfent melegség áramlott szét a testemben, mintha ki akarna szakadni a helyéről a boldogság érzetétől.

- Isten megbocsátotta a bűneidet, menj békével.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus!

- Mindörökké Ámen.

___________________________________________________

Sziasztok^^ 

Hát rajtam rendesen kifogott ez a dal, több okból kifolyólag is. 

Először is egyáltalán nem az én stílusom, nem szeretem az ilyen tematikájú zenéket, meg úgy alapból sem fogott meg első hallásra. Eddig ez a dal állt tőlem a legtávolabb, ez látszik is a novellán ;;

Másodszor pedig egyáltalán nem jött az ihlet, pedig próbáltam mindent bevetni, de végül egy korábbi ötletemhez nyúltam, ezért lehet nem is igazán kapcsolódik a dalhoz. 

Egy kis factet azért adok hozzá, hátha úgy nem lesz olyan borzalmas olvasás után XD

Az egészet Ferenc pápa ihlette, mielőtt még papnak esküdött volna volt egy menyasszonya, akit végül nem vett feleségül, mert megkapta Istentől a jelet, amire mindig is vágyott. 

A novellát azért írtam E/1-ben, mert külső szemszögből nem tudtam volna visszaadni intenzíven ezt a hangulatot, ahhoz (szerintem) sok idézetet és úgy mindent kellett volna használnom, amit nem akartam és nem is tudtam volna. 

Így azért sokkal könnyebb volt, mert Sehunt úgy képzeltem el, hogy nem hitetlen, de nem tudja ezeket a folyamatokat, nem ismeri a Bibliai idézeteket, csak amiket Kyungsoo mondott neki korábban. 

Az elején nem akartam, hogy kiderüljön hogy Oh Sehun szerelme és a pap ugyanaz a személy, ezért Kyungsoo úgy tekint először a fiúra mintha idegen lenne, aki csak bejött meggyónni a bűneit. 

Aztán később ahogy súlyosbodott az egész már nem a pappal beszélt a fiatalabb, hanem magával az emberrel, Do Kyungsooval. 

Ez egyébként római katolikus vallás volt. DE a végén is szemléltetni akartam Sehunnak mennyire nincs köze ehhez, ezért kihagytam pár lépést, így ténylegesen csak a két köszönés van benne, konkrétan az eleje meg a vége a gyónásnak.

Magával a párossal pedig már 2015 óta írni akarok. Durva. 

Bocsi a regényért, remélem azért valaki elolvasta XD 

Kíváncsian várom az észrevételeket^^