.jpg)
– Hagyjál már békén, John! – szúrós szavak hagyják el ajkaim, miközben az idősebb akaratosan húz be a hotel magasztosan királykék helyiségébe, harmatos elegancia árad még a gazdag-finom illatfelhőkből is.
– Nem! Már több, mint két hete a depressziós pofádat bámulom, teljesen elrontod az én kedvem is. Dugsz egy jót, és minden újra a régi lesz.
– De az meg sem fordult a fejedben, hogy én ezt nem akarom?!
– Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem – válaszolja nemtörődöm stílusban, majd a pult felé sétál, ahol a nevemet bemondva rögtön kézhez is kap egy kulcsot.
Gúnyosan kezdi forgatni mutatóujján a kis fémet, miközben megtörhetetlen, kaján vigyor jelenik meg arcán. Nem tudom leplezni, mennyire felidegesít ezzel a viselkedéssel. Csak azt szerettem volna, hogy békén hagyjon mindenki, hadd fetrengjek a saját nyomoromban türelmesen, amíg és ameddig nekem jólesik. Sosem kértem senkit, hogy sovány vigaszt nyújtson, azt meg pláne nem akartam, hogy idáig fajuljon a helyzet, mégis itt vagyok. Tudtam mire készül, hogy mi ezzel az egésszel a fellelhető célja, mégsem álltam az útjába, gyakorlatilag semmit sem tettem, amivel megleptem saját magam is, hiszen az ilyen kellemetlen szituációk beteljesülését mindig megakadályozom. Erre a válasz talán itt lakozik bennem, csak annyira mélyen, hogy teljesen eltemettem lelkem kaotikus zavartságában. Bár azt sosem képzeltem, hogy véghez fogja vinni a kis magánakcióját, hiszen nem a befejezett ügyeiről volt híres. Ahogy emelkedik a lift, úgy nő bennem is egyre inkább az émelyítő idegesség és az izgatottság egyvelege. Johnny végigbeszélte az utat, míg oda nem értünk, viszont most jót tett ezzel, hogy csak félig voltam benne a saját tudatos öntudatlanságomban, na meg eleve azt mondta, hogy addig nem hiszi el, hogy bemegyek, amíg a saját szemeivel nem látja.
– Akkor ahogy megbeszéltük, egy egész éjszaka, ha Sooyeon keres, akkor SMS-ben írj neki, a többit elintézem.
– Várj, még valami – mondom ingerülten, ahogy látom, hogy távozásra készül, ezért megszólításom után visszanéz rám. – Ez volt az első és utolsó ilyen!
– Jó ég, nem mintha múzeumba hoztalak volna... neked most már csak annyi a dolgod, hogy élvezd az éjszakát, oké? Taeyong hihetetlen, majd meglátod – Biztatóan rám mosolyog, végül a kezembe adja a kulcsot, én pedig minden egyes lépésével feszültebb leszek, ahogy egyre messzebb kerül tőlem.
Lenyugtatom magam egyfajta belső folyamatként, minden idegződésemmel azon vagyok, hogy ennek minél hamarabb vége legyen, aztán el tudjam felejteni. Nem tudom, mi fog ott bent fogadni, ami megijeszt, azonban nem tagadhatom, van bennem egy kellemes izgalom, és hosszú ideje ez az egyetlen pozitív érzelemhullám, ami ért. Amint szívverésem a helyére áll, elfordítom a zárat, majd megpillantom azt a fiút, akinek mindössze csak a nevét tudom.
És ennyi. Alig kapok levegőt, az egész lényem meghajol tökéletessége előtt. Univerzum-mély szeméből üde őszinteség sugárzik, szende mosolya lecsillapítja a hirtelenjében előtörő, buja nyugtalanságom. Markáns vonásainak láttán meg akarom Őt védeni saját magamtól, hiszen minden létező dolgot felébreszt bennem, amire ember csak képes lehet. És ez az, ami igazán meglep, talán egy picit fel is bosszant. Istenem, már most annyira meg akarom érinteni, érezni a teste melegét, de bizonytalan mivoltom nem mert egy lépést sem tenni előre; szerencsére Ő sokkal bátrabb volt, mint én. Óvatos puhasággal, tapogatózva közeledik felém, sötétbarna íriszeiben mégis olyan tüzet látok, amivel képes lenne elsöpörni egy egész várost. Ez a kettősség elképesztően szexi, amelyet csak tetőz habteste érzéki körvonala.
– Örülök, hogy eljöttél, Jaehyun. Kérlek, gyere beljebb! – Teszem ahogy kéri, Ő pedig bezárja mögöttünk az ajtót. Hangja kellően mély, szinte pezseg ajkai között, ahogy kiejti a nevem. Friss-citrusos illata pedig egyszerűen csodálatos; ahogy a csábító vanília keveredik az élénk mentával, teljesen magába szippant.
– Tudnod kell, hogy nem szoktam ilyesmit csinálni. Én már-
– Ne is folytasd! Az a lényeg, hogy most itt vagy – szavamba vág, közelebb húz magához, majd folytatja. – Sokat vártam rád, de megérte. Mit szólsz? Szórakozzunk egy kicsit? – kendőzetlen kérdéseit forró érintései követik, a karomról áttér az alhasamra, körkörösen cirógat az ingem anyagán keresztül, izmaim tehetetlenül feszülnek meg, teljesen elveszítem a józan ítélőképességem tőle.
– Gyönyörű vagy – mindössze ennyit tudok kinyögni, végül megérzem, ahogy karjait a tarkóm köré kulcsolja.
– Te is rohadt jól nézel ki, Jaehyun. Annyira, hogy most rögtön akarlak – suttogja, diadalittasan elvigyorodik és arcával az enyémhez közelít. Amikor pár centi választ el tőle, újból megszólal. – De ahhoz, hogy mindketten jól érezzük magunkat, először meg kell csókolnod. Tudnom kell, hogy te is ugyanannyira akarsz engem, mint én téged. Csókolj meg! – kéjesen búgja füleimbe, mire lassan, komótosan nyomom ajkaim az övéhez.
Abban a pillanatban történik köztünk valami. Taeyong meleg leheletét érzem a bőrömön, lágyan érint, bizsergető érzés tölti el felhevült testem. Utána egy apró, leheletfinom puszit kapok. Kezeim szinte kiszakadnak a zsebeimből, szemeim automatikusan csukódnak le, mélyet sóhajtok, azután két tenyerembe fogom hamvas arcát, és most én kezdeményezek. Alsó, majd felső ajkát kényeztetem, aztán olyan szenvedéllyel veszem birtokba kívánatos, cseresznyepiros száját, hogy támasztékra van szüksége. A kék színben villódzó szoba falának dől, kettőnk találkozása vággyal fűtött, én pedig úgy érzem, menten belehalok a gyönyörűségbe. Nem nagyon tudok gondolkodni, bensőm csak ezzel az élménnyel telíti magát, arcáról tarkójára és derekára simítom kezeimet, reszketegen sóhajt fel, és fordít az álláson, pár másodpercen belül én találom magam a falnak lökve. Meghökkenek a hirtelen hevességen, de rögtön megfeledkezem erről, amint a lenge ingem alá nyúl és a mellizmomra simít, közben a nyakamba temetkezik csókjaival, én pedig mélyen alélva hagyom, hogy kéjmámorban ússzunk mindketten.
Aranylóan ragyogó tekintetét az enyémbe fúrja, beharapott ajkakkal lép még közelebb, ha ez egyáltalán lehetséges; a köztünk lévő apró távolság ezzel eltűnik, fulladás-szorosan simulunk egymáshoz – érzem, ahogy minden idegsejtemen a vágy zsarnokoskodik. Teljesen váratlanul ér a mozdulata, mikor az egyik tenyerét egy röpke pillanatra duzzadó ágyékomra teszi. Mire észhez térnék, már tovább is indulnak fürge zongoraujjai, miközben a lázasan izzó tekintetét enyémen tartja. Kezei felkúsznak ismét a mellkasomon, egészen a nyakamig, hogy aztán visszacsúsztatva az ingem kivágásába akassza őket. Megfeszül az anyag körülöttem, és vele együtt a testem is, mikor aztán felágaskodva, egészen szelíden, alig érintve bőröm végignyal rajta.
– Finom vagy – szenvedélyesen súgja a számra, csupán pár milliméter választ el tőle. – Kurvára finom – mormolja, én pedig rámarkolok ónixfekete tincseire, és szédítően mély csókba vonom. Jól érezhetően reszket minden porcikája szorításom alatt. Gyengéd-birtokló mozdulatokkal követem végig ujjaimmal gerince vonalát, majd hirtelen mind a két oldalról megmarkolva a textilanyagot erősen magamhoz rántom. Duzzadt farka keményen az enyémnek feszül. Teljesen magával sodor a gyönyör, még többet akarok a forróságából, még többet a szenvedélyéből.
– Igaza volt Johnnynak. Hihetetlen vagy!
– Ó. Végre valaki elismeri – válaszolja mosolyogva, játékos-pajzán hangja pedig betölti a kékeslila helyiség néma csendjét. – Hogy szeretnél dugni? Keményen, vagy lassan és szenvedélyesen?
Már épp válaszolni készülök, amikor meghallom telefonom jellegzetes, most felettébb zavaró csörrenését. A szobára szálló törékeny feszültség annyira impozáns, szinte várom, hogy mi ketten szilánkokra hasadjunk, de semmi sem történik. Az a mentálisan és fizikailag sínylődő érzés, a gyomrom és szervezetem minden pontját bekebelezte. A fejem fájdalmasan lüktet, szívemre nyirkos kétkedés nehezedik. Ahogy Taeyongot nézem, aztán a telefont, nyugvó lelkem parazsa megtelik izzó féltékenységgel. Szóval ilyen jövőm is lehetne, de a borzasztó jelenem nem hagyja. Könnyű irigynek lenni valamire, amiben nem lehet részünk. Éles fájdalom hasít hirtelen bal karomba. Lassan és precízen, minden sejtet gondosan megmérgezve halad lejjebb és lejjebb, majd pedig oldalirányba is. Pár másodperccel később, amit én éveknek érzékelek, már egész lényem elzsibbad ebben a kínban.
– Sooyeon az. A feleségem. – Nem jön ki több hang a torkomon, kővé dermedten bámulom tovább a készüléket.
– Fel is veheted, ha gondolod.
– Nem! Nem akarom. Csak… most rosszabb érzés látni a nevét, mint eddig bármikor.
– Na, mintha csak megérezte volna, le is tette – válaszolja biztatóan, amikor ismét nesztelenség telepszik közénk. – Szeretnél róla beszélni? Nem sokat mesélt John, csak hogy lényegében kényszerházasságban élsz. – Lenyelem a mennydörgő szívverésemet, és mereven bólintok. – Gyere ide! – Összefűzi ujjainkat, aztán lassan a franciaágyhoz közelítünk, amire végül lefekszünk mindketten, egy kis teret hagyva egymásnak.
A plafont kezdjük mustrálni, elmerülünk a saját világegyetemünkben, miközben azon tépelődöm, hogy a magányos csillagok segíthetnének átjutni valahogy az Ő galaxisába, bár több millió fényév távolság választ el minket egymástól. Tisztábban gondolkodtam, mintha egy ablak nyílt volna ki tudatomban, azonfelül minden zsigeri érzésem azt sugallta, hogy meneküljek, amíg nem késő. Mégis beszélni kezdek, mert ha nem tenném, felrobbannék belülről.
– Sosem érdekeltek a nők, és ez tizenhárom éves koromban tudatosult bennem, amikor apa hazahozta vacsorázni az egyik munkatársát. Tökéletes férfi volt, teljesen belezúgtam persze, de mindig vigyáztam, hogy senkinek ne tűnjön fel. Elővigyázatos voltam elég sokáig, de egy alkalommal túl hülye voltam. Azt mondták a szüleim, hogy üzleti útra mennek, mégis hamarabb jöttek haza, mint ahogy megbeszéltük. Hát nem lehetett szép látvány nekik, ahogy ránk nyitottak az akkori pasimmal… Ami a legrosszabb az egészben, hogy nem ordítottak, nem vertek meg, nem csináltak semmit. Úgy tettek, mintha az az éjszaka nem történt volna meg, aztán fél éve bejelentették, hogy feleségül kell vennem egy lányt.
– Miért mentél ebbe bele? – kérdezi gyengéd hangon, megfontoltan, ez a gesztus pedig iszonyú jólesik.
– Mi mást tehettem volna? A családomról van szó – meggyötörten ejtem ki a szavakat, amelyeket még én magam sem hiszek el.
– Pont ezért kellene hagyniuk, hogy úgy élj, ahogy szeretnél. Gondolom, nem akartál menekülni, de így most saját magad elől menekülsz.
– Igen. Igazad van. Csak hát… nehéz ellenszegülni, sosem voltam olyan fajta. Ide sem akartam eljönni, mert igaz, hogy nem szeretem a feleségem, de attól még tisztelem.
– Persze, megértem. Viszont nemet mondani valamire néha azt jelenti, hogy igent mondasz önmagadra. Talán csak meg kell ismerned azt a személyt, aki miatt önmagad mersz lenni. Az a nő meg biztos megértené, ha elmondanád neki a teljes igazságot – mondja biztató-gyengéden, miközben egymásra nézünk, én pedig elveszek intenzív tekintetében. – Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem.
– A töredékét sem mondtam el.
– Semmi gond, majd türelmes leszek. Hosszú még az éjszaka.
– Bocsi, hogy így elcsesztem ezt a napot.
– Ugyan már! Az igaz, hogy nagyon stresszes vagyok mostanában, amit dugással akartam levezetni. De nem is a szex, hanem ez kell nekem. Úgyhogy beszéljünk tovább, rengeteg időnk van még! A többit meg majd bepótoljuk máskor.
Így is lett. Egész este beszélgettünk. Egy komoly témát követett egy komolytalan, fesztelen volt a hangulat, magával ragadó; én pedig mindenről meséltem, amiről csak szerettem volna, vagy régóta nyomta a lelkem. Hogy mennyire meg akartam felelni az apámnak, aki egyébként semmibe sem néz engem. Hogy imádok főzni és közben Chet Bakert hallgatni. A zene, a sport iránti rajongásom pedig egészen régóta jelen van az életemben. Ő is sok mindent megosztott velem, de azért titokzatos maradt, én pedig nem szerettem volna a magánéletében vájkálni. Gondoltam, majd mindennek eljön az ideje. Taeyong selymes érintései ezután felsokszorozódtak; ölelt, csókolt, de nem a szexuális töltet vezérelte, sokkal inkább egy meghittebb érzet, amire igazán szükségem volt, ezt pedig tökéletesen tudta. Életemben akkor először nyugodt voltam egy idegen karjaiban. Mert a szívem belül érezte, hogy mégsem az. Hogy nem idegen. Szétterjedt bennem valami megmagyarázhatatlan biztonság-fátyol. Sosem felejtem el azt az érzést. Sosem. A pillanatot, mikor legelőször fohászkodtam, hogy örökké tartson. Hogy soha ne kelljen megmozdulnunk. Csak egymás karjában pihenjünk, ne legyen más hang körülöttünk, pusztán a másik aranyos szuszogása. Mindent képes lettem volna odaadni, hogy az a töredék, az a nevetségesen rövid idő örökké tartson. Talán nem sikerült bejutnunk egymás galaxisába, viszont Ő az enyémben vendégcsillagként bármikor meglátogathat, aztán azon leszek, hogy én is ugyanezt kiérdemeljem nála; kezdve azzal, hogy önmagam leszek.
