A nap haldokló fényei kábult táncba kezdenek a víz tükrén;
vonaglanak előttem a kárörvendően fodrozódó hullámok, ahogyan
lassan skarlátvörös tengerré változik a végtelen folyó. Ebben
a kései órában nyárelő lévén csípős szél fúj, így
könnyedén arra tudom fogni az erőszakosan elfojtott, ámbár most
könnyedén utat törő könnyeimet. A Han-folyó csodálatos
látvány, ami egyáltalán nem egyezik az én ambivalens
érzéseimmel. Az érdektelenség érzete cikázik át a testemen,
miközben embertelen harag tombol bennem, ami bármelyik pillanatban
robbanhat.
Mindenkinek mást jelent a család. Számomra olyan, mintha egy öreg
fa lenne, gondosan elültetve, acélerősen a földbe gyökerezve,
amit senki nem tud kiszakítani. Az univerzumunk egy fontos pillére,
ami nélkül lehetetlen normális életet élni. Ha túlnézünk a
veszekedésen, fájdalmon és sértődésen, olykor jólesik
emlékeztetni magunkat arra, hogy a családon kívül az égvilágon
nincs fontosabb. Az én erős fámnak viszont egy elég jelentős
ágát levágták, amikor még éppen próbált kirügyezni. Alig
voltam négyéves, amikor az apám úgy döntött, hogy eldob
magától. Soha nem tudtam meg az okát, viszont akaratlanul is az
ember gondolataiba férkőzik ilyenkor az az elrettentő kérdés,
hogy vajon miattam ment el? Kit nem szeretett; engem, vagy anyát? Ha
meg sem születek, talán ők még együtt lennének? Mi lenne, ha...
Utálok ezen körmömet rágva, idegtépően tanakodni, azonban a
hosszú évek során megtanultam ezzel a pokolba kívánt érzéssel
felnőni, erős maradni. Persze, sokszor mondom, hogy nem érdekel az
az ember, de talán még saját magamnak is valótlant állítok
ezzel, pedig fájdalmasan gyűlölöm a hazugságokat. Anya sokszor
mondja a mai napig, hogy Ő teljes mértékben megértené és mellém
állna, ha felkeresném a vér szerinti apámat, de én mindig
erőteljesen hárítok. Minek is keresnék egy olyan embert, aki
számára teljesen lényegtelen vagyok... Illetve, húsz évembe
telt, hogy tudomást vegyen rólam. Pár napja küldött egy levelet,
amihez semmisen álltam hozzá; nem akartam elolvasni a bűnbánó,
gondosan leírt mondatait, attól nekem nem lett volna jobb.
Haragtartó típus vagyok, ami pedig ezt az embert illeti, úgy
érzem, soha életemben nem fogok ennyire neheztelni valakire, mint
ahogy őrá. Egyáltalán nem érdekel, mi áll azon az átkozott
papíron, viszont Chan véletlenül elolvasta, miközben a szobámban
keresett valamit. Innentől kezdve minden dőlt, mint egy
egyensúlyvesztés miatt leomlott lavina, bennem pedig rövid időn
belül orkáni viharként elsöprő düh gyülemlett fel. Ideges
vagyok Chanra is, mert láncreakció módjára fecsegte el a
többieknek, mi áll azon a lapon. Nekem még mindig nincs tudomásom
a levél tartalmáról és őszintén, már magam sem tudom
eldönteni, mit akarok.
Sötétedés után a füstfodrok ébredezve, komótosan ereszkednek
le az égboltról, majd leszállva a hűvös hidegbe, fullasztóan
lapítanak az utcákon. Haragszom a fiúkra, amiért nem vették
figyelembe, hogy én mit akarok, viszont muszáj hazamennem a
kényelmetlen idő miatt. Lassan sétálok a közös lakásunk felé,
kihasználva minden elhalaszthatatlan másodpercet, amit a saját
gondolataim dominói tudnak a fejemben egyesével ledönteni. Mit
kellene tennem? Osonjak be a szobámba, vagy beszéljem meg a
többiekkel? Nálam zömében minden fekete-fehér, igen-nem, ennek
ellenére most nem tudom, melyik lenne a bölcs választás. Ahogy
kinyitom az ajtót, megpillantok hat szomorú, lelkiekben megviselt
tekintetet, engem pedig hirtelen kap el a rossz érzés, mert ez mind
miattam van.
- Srácok... –
kezdeném el a hosszú monológom, de ebben a pillanatban Hanbin
elkeseredett hangját hallom meg.
- Nézd, sajnáljuk! Szarul jöttek ki a lépések, nem akartunk
téged megbántani ezzel, csak segíteni szerettünk volna. Tudjuk,
mennyire fáj ez neked, még ha soha nem is beszélsz róla.
- Persze, tudom –
lemondó sóhaj szökik ki ajkaimon, kedveszegetten ülök le
hozzájuk az asztalhoz.
- Azt hiszem, találtunk megoldást –
kezdi el Junhoe, én pedig ezúttal érdeklődve nézek rá,
kíváncsian várva a folytatást. - Szerintem te magad sem tudod
eldönteni, hogy megérné-e elolvasni azt a levelet. De a tudás és
a nem tudás állapota elérhető, ha a rendszer egyszerre létezik
minden lehetséges állapotban.
- Mire célzol ezzel, June?
- Ha mind előadunk egy eltérő változatot a levélből és az
egyik igaz lesz, de azt nem mondjuk el melyik, akkor még mindig ott
van a kiskapu, hogy amúgy nem tudod mi áll valósan benne, de
legalább van róla sejtésed és bármikor elolvashatod, ha úgy
döntesz.
A fiatalabb szavai elgondolkodtatnak. Nagyon. Gyakran találjuk
magunkat olyan helyzetben, hogy képtelenek vagyunk meghozni egy
döntést, és egyre csak reménykedünk, hogy valahonnan, valakitől
kapunk egy jelet, amely segít dönteni. Én ezt most annak tekintem.
- Nem tudom, szerintetek ez beválna?
- Legalább lenne más lehetőséged, amit végül te határozol meg,
hogy kihasználsz-e –
szólal meg Jinhwan nagyon óvatosan, mintha csak attól félne,
megbánt a szavaival.
Sokszor kinyitom a lehetőség ajtaját,
de sosem megyek be. Általában csak nézelődöm a küszöbön, majd
távozásom után nyitva hagyom, hogy a remény néha-néha
kinézhessen fekete szemeivel.
- Rendben –
nyelek egy hatalmasat, a kedvem egyelőre olyan, mintha temetésre
készülnék, de bízom a fiúkban. Ők a második családom. -
Legyen.
- Egy... születésnapi kártya volt az, de emellé leírta, hogy
borzasztóan sajnálja, amiért egészen eddig nem keresett. A
kártyára rajzolt egy olyan tortát is, amit még kiskorodban vett
neked és utószóként ott volt, hogy szeretné megismételni azt a
pillanatot –
kezdi el letört hangon Jinhwan, én pedig már érzem is, ahogy a
különböző érzelmek dulakodnak bennem, melyikük törjön
felszínre.
- Titkolta a személyazonosságát, a valós énje veszélybe sodort
volna, ezért elment a jövőd érdekeben –
egy kis szünet után folytatja Jiwon, aki rögtön a beszéde után
bűnbánóan néz le a földre. Neki lenyűgöző apukája van,
nagyon szoros a kapcsolatuk, ezért habár nem tudja átélni az én
helyzetem, de megérti.
- Talált egy másik nőt, akit jobban szeretett, mint anyukádat.
Őrlődött magában, hogy mit kellene tennie, de végül belegondolt
abba is, mennyire bántana téged érzelmileg egy elromlott házasság,
ahol senki nem boldog, ezért a válás mellett döntött. Azt is
írja, hogy hozzá bármikor mehetsz, nagyon örülne neki –
Hanbin kimért szavait hallom viszont, ami egy pillanatra visszaránt
a valóságba, végre nem érzem úgy, hogy meg akar fojtani az
elkeseredettség szoros kötele.
- A levélben az áll, hogy súlyos betegségben szenved, nem tudja
mennyi ideje van hátra. Azt viszont érzi, nagyon elrontotta azzal,
hogy nem keresett, viszont szeretné rendbe hozni a dolgokat, együtt
tölteni veled egy kis időt –
Donghyuk szavain lehűlök.
Egyik kezemmel eltakarom az arcom, nem akarom, hogy a többiek
lássák, min megyek épp keresztül. Fel voltam készülve egy ilyen
lehetőségre is, viszont nyomatékosítva kiráz tőle a hideg.
Bármennyire is nem akarom, hogy közöm legyen hozzá, azért
valamilyen szinten kötődöm az apámhoz. Emlékszem, tizenöt éves
lehettem, amikor mutattak róla egy videót és megállás nélkül
sírtam, magam sem tudom miért. Rossz volt látni képernyőn
keresztül azt a múltat, amiben felszerettem volna nevelkedni. Azt
az apát, akit mindig is akartam a jelenembe és jövőmbe.
- Az állt benne, hogy igazság szerint már több ilyet írt, de
sosem merte elküldeni neked. Tudja, hogy haragszol rá, mert ő sem
tenne masképp, de szeret és reméli, egyszer megbocsátasz neki –
Chanwoo szavai kínzóan nehezek, minden kiejtett mondatán érzem,
mennyire megviseli ez az egész.
- Apád azt írta, a család a legfontosabb és te soha ne dobd el
úgy, ahogy ő tette –
végül Junhoe adja meg a kegyelemdöfést az utolsó mondattal.
Mindig is úgy voltam vele, én másképp akarok viselkedni, mint ő.
Nekem nem volt szerető édesapám, ezért ezt mindenképp meg
akarom adni a gyerekemnek. Ha fiú lesz, megtanítom focizni,
csajozni és minden olyanra, amit nekem saját hibáimból kellett
megélnem. Ha pedig lány lesz, olyan nem történhet, hogy ne én vezessem oltárhoz. Én leszek a legbüszkébb apuka, aki mindent
megad a gyerekeinek, ha már nekem nélkülöznöm kellett.
- Köszönöm srácok, nagyon sokat jelent, hogy ezt tettétek értem.
- És szerinted... melyik az igazi? –
kérdezi félénken Jinhwan, én pedig eltöprengek.
- Nem tudom, bár igaz lenne valamennyi belőle.
Vegyes érzelmek bénítanak. Érzem azt az ürességet, ami már
nagyon régóta az életemben tátong. Amelyet bármivel is próbálok
befoltozni, sohasem sikerül. Sokszor előfordult már, hogy annyira
hajtogattam mindenkinek elégedett boldogságom, hogy szinte el is
hittem azt. De aztán magamra maradtam pár percre és éreztem a
húsom alatt tomboló agressziót, erőt. A feszültséget, amely
össze-összerántja ujjaim, ököllé formálva kezeim. Ilyenkor
ordítani tudnék. Rombolni. Bármit, ami elém kerül szétzúzni.
Ilyenkor tombol bennem az érzet, hogy a gondtalanság csupán
illúzió, hisz a szakadást csak egyetlen egy emberrel tudnám
tökéletesen kijavítani. Visszahelyezni, ki lehullott onnan.
Tehetetlenségben mártózom. Akartam is meg nem is, hogy boldog befejezés nyugodjon a történetünk végén. Sosem értettem ezt a kettőséget
magamban, de nem is kutattam. Rettegtem, hogy az igazságba, ami
mindig is ott lebegett körülöttem, valósággal belehalnék.
- Nem szeretnéd tudni? –
kérdezi ezúttal Donghyuk, reménnyel teli, csilingelő hangon,
őszintén.
- Nem. Sajnálom, de nem. Lehet, hogy egy szar alak vagyok emiatt,
viszont néha az igazság olyan teher, amit nem éri meg cipelni.
Most így érzem jónak, tudjátok, mennyire haragtartó vagyok –
mondom végig mélyenszántó tekintetébe nézve, viszont az ő
szemeiben láncok csörögtek, a bilincsben pedig én voltam. -
Magunkra hagynátok Donghyukkal? –
immár a többiektől kérdezem, majd mindenki feláll az asztaltól,
kettesben hagyva minket az említettel.
- Hyung, tudod, hogy mi a véleményem erről az egész helyzetről.
Én a fél karomat is odaadnám érte, ha apa levelét olvashatnám.
Remélem, hogy egy nap meggondolod magad, mert most rossz döntést
hoztál.
- Annyira sajnálom, Dong. A te apukád csodálatos volt, bárcsak Ő
írta volna ezt a levelet. De te is tudod, hogy min mentem keresztül
egész életemben, és mi mindenen kell még. Nem szeretek
panaszkodni, ezért nem is tudjátok, csak a felét, de... kurva
nehéz. A te apád nem önszántából hagyott el, mint az enyém.
Időt szeretnék hagyni ennek, amíg tisztázom magamban ezt az
egészet.
-
Én csak azt mondom, hogy neked még itt van valaki, akivel együtt
tudnál lenni...
-
Dehát neked is van! A szívedben mindig ott lesz, mert szereted őt,
ez a legfontosabb. Nekem ő soha nem volt és nem is lesz –
szomorúan hajtom le fejem, még a lelkem is remeg és
összeszorul, hogy a saját vérem ilyen megtépázott érzést kelt
bennem.
- Tudom, nem könnyű. De először magadnak bocsáss meg, oké? A
gyűlölet sokkal kimerítőbb, az minden egyes nap elkísér,
reggeltől estig. Megbocsátanod csak egyszer kell. Nem akarom, hogy
életed végéig ilyen keserűséget érezz –
szomorkodva néz sötétbarna szemeivel az enyémbe, én pedig
megpróbálom a legbiztatóbb mosolyomat elővenni.
Éreztem, hogy előbb-utóbb eljön ez az idő is, amikor az
ellentétünk egymásnak feszül. Tisztelem az őszinte véleményét,
az irigylésre méltó, pozitív életszemlélet. Ő olyan ember az
életemben, aki fényesebben ragyog a Naptól is; mindig mosolyt csal
az arcomra, hogy ennyire jólelkű és meglepően bölcs. Attól,
hogy ebben a témában nem értünk egyet, még elfogadom az
álláspontját, igyekszem az indulataimat elnyomni, a tanácsait
megfogadni. Abban igaza van, hogy a düh saját valómra a
legkárosabb –
mintha mérgezném magam akaratom ellenére. Ki tudja, talán egy
szép napon már nem fogok ilyen szintű haragot táplálni egy olyan
ember iránt, aki a múltam egyik legfontosabb darabja.
„Haragtartónak lenni olyan, mint
forró szenet marokra fogni azzal a szándékkal, hogy valaki másra
hajítjuk azt; mi fogunk elsőként megsérülni.”
_____________________________________
Lacuna - egy üres hely, egy hiányzó darab
.jpg)
