.jpg)
Ajánlott zene: K.Will - Growing
A szerelmünk, ami tavasszal kezdődött, tavasszal is ért véget.
Áprilisban köszönt el végleg. Azt hittem, hogy csak viccel.
Mint a hó, ami gyorsan elolvad, a szerelmünk is úgy olvadt el.
Azóta eltelt négy évszak.
2014. április 9.
A végtelen csend gyengén, súlytalanul szállt fel az éjszaka bolyongó homályába, alig rebegtette meg a közepesen meleg, majdnem-fülledt levegőt. A mély, csillagtalan sötétség halvány derengésű sugaraknak adta át a helyét, a komfortosan ébredező városra leheletvékonyságú ködlepel ereszkedett. A tenger frissítő illata végighömpölygött a városon, otthagyta sós leheletét mindenhol, a part nyirkos zugaiban. Baekhyun szemhéján finom permetként ült a gyöngypatakokban fodrozódó izzadság, ajka nedves volt az ingergazdag álomtól és halkan pihegett ebben a késő esti órában. Keserű hangtalansággal forgolódott, a jeges rémület rothadó gyökere szétáradt a lelkében. Az idegei is beleremegtek, nyomasztó mélység tolult a torkába, élesen nyitotta ki szemeit, miközben ostromló feszültséggel ült fel az ágyból.
Jongin fáradt-kíváncsi tekintettel ült fel Baekhyunhoz, válaszra várva. Nyugtató-gyengéden simított Baekhyun hátára, mire őt átjárta a hirtelen elillanó nyugodtság dermesztő vasmarokja. Hangos lélegzetvételei már-már gyakoriak voltak, majdnem mindig ebben az időtájban.
- Mi a baj? - kérdezte Jongin lézengő lágysággal, harmatgyenge cirógatásokkal a másik derekán.
- Megint azt álmodtam. Annyira fullasztó, hogy nem kapok levegőt tőle - válaszolta Baekhyun összefüggéstelenül akadozva.
- Jól vagy?
- Jól vagyok - mondta Baekhyun tettetett nyugodtsággal, végül Jongin ölelő karjaiba bomlott, és próbált békét találni az álomvilágban. A fiatalabb idegesen vonta közelebb magához Baekhyunt. Nem szerette, ha ezekre a vészjósló álmokra riadt fel a felettük elhajló éjszaka közepén.
2014. április 27.
A házat körbelengte a feketekávé émelyítő illata, Baekhyun kizárólag keserűen itta, minden reggelen ugyanabban az időpontban. A konyha az ő csitíthatatlan levegővételeitől volt zajos, amelyek lidércei mostanában megbéklyózták a napjait. Nem tudta élvezni Jongin lágy érintéseit, vagy vad csókjait, vagy amikor fenevad szenvedéllyel falta fel őt a nézésével, amit az idősebb minden alkalommal mosollyal konstatált. Ezek a napok általában színészeket meghazudtoló tehetséggel kezdődnek részéről, kellően felhúzza Jongint mindig, viszont minden alkalom szenvedélyes szeretkezésbe torkollott, ami kirobbanó boldogsággal töltötte el. A két előre kikészített csésze megtelt kávéval, miközben Jongin gyengédséggel átitatott vágyódással fonta kezeit az idősebb dereka köré. Baekhyun egy pillanatra abbahagyott minden tevékenységet, csak élvezte a belőle remegést kiváltó ölelést. Élvezni akarta.
- Mit szólnál, ha ma itthon maradnánk mindketten? - Jongin bizakodva kérdezte, de Baekhyun megingatta a fejét.
- Nem lehet. Kirúgnának.
- Ezt már elintéztem - a fiatalabb ajkai mosolyba lendültek, szorosabban ölelte magához Baekhyunt, ellentmondást nem tűrő tekintettel.
- Mit műveltél? - kíváncsi éllel a hangjában kérdezte Baekhyun, miközben belesimult Jongin ölelésébe.
- Felhívtam a főnököd, hogy rosszul érzed magad, ezért ma nem tudsz bemenni dolgozni - dünnyögve mondta, beleborult Baekhyun nyakhajlatába, mindkettejüket elragadta egy félreismerhetetlen érzés.
- Nem is tudtam, hogy ilyen kis csaló vagy.
- A jó ügy érdekében bármit. Veled akarok lenni mindig.
Hamis szellő fújt, még érezni lehetett a tenger szédítően hideg hullámait, amelyek Baekhyun és Jongin lábaihoz fodrozódtak. Összefont ujjakkal sétáltak a tengerparton, kizárva a külvilágot, egymásra koncentrálva. Baekhyun mindig is a tenger mellett szeretett volna élni, ezért amikor Jongin elődrukkolt a potenciális lakás hírével, a szívét melegség járta át, és gondolkodás nélkül költöztek össze. Azóta eltelt négy évszak.
- Csináljunk egy őrültséget - egy meghitt pillanatban vetette fel az ötletet Baekhyun, miközben elengedte a fiatalabb kezét.
- Mire gondolsz? - Jongin érdeklődve kérdezte, mire az idősebb egy ígéretes mosollyal levette a pólóját. - Eddig tetszik.
- Vetkőzz te is - ráparancsolt Baekhyun, a fiatalabb pedig örömmel tett eleget ennek a követelésnek.
Az idősebb miután leöltözött berohant a tenger morajába, a hideg víztől először remegés futott végig a testén. Jongin is követte őt, még ha irracionálisan rossz ötletnek is tűnt áprilisban megmártózni a tenger habjaiban.
- Te teljesen őrült vagy - mondta Jongin hitetlenkedve, miközben utolérte Baekhyunt.
A lelkükben érezték, hogy boldogságra találtak. Baekhyun nevetve a fiatalabb nyaka köré kulcsolta kezeit, ő pedig egy szédítően mély csókba vonta. Ismét remegés futott végig az idősebb testén Jongin vágytól átfűtött érintései miatt. Most már egyáltalán nem bánták, hogy a tenger hullámain megcsillanó enyhe reggeli fény csábító mosollyal hivogatta őket.
- Nem vagy kíváncsi arra, hogy mi történt veled két éve? - kérdezte Jongin már a kanapén ülve, miközben próbált felmelegedni.
Félig fekvő pozícióba helyezkedett, hogy Baekhyun kényelmesen ráhajthassa fejét a mellkasára. Baekhyun szerette hallgatni Jongin szívverését.
- Már próbálták visszahozni az emlékeim. Két módszerrel is, de egyik sem használt. Belefáradtam a kezelésekbe, ráadásul hasztalan is volt.
- Szerinted köze van az álmaidhoz? - kérdezte Jongin aggódva, nyugtatóan Baekhyun bőrét cirógatva.
- Nem tudom, lehet. Annyira kusza, mindig felkavar. Mindig más, közben ugyanaz. Ugyanaz az arc, de nem tudom a nevét.
- Menjünk el Yixinghez, rendben? Azt mondtad, hogy ő pszichiáter. Annyira aggódom - Jongin hangja kérlelő volt, Baekhyun pedig mosolyogva mászott a fiatalabb ölébe, miközben mindkét kezével közrefogta az arcát.
- Rendben. Menjünk. El. Később - mondta Baekhyun angyali mosollyal, minden szavát egy apró csókkal nyomatékosított.
2014. június 10.
18:00
Sematikus képek. Fullasztó bűntudat. Borotvahasogató fájdalom.
Baekhyun ezeket érezte, amikor próbált a homályos múltra emlékezni. Olykor nem tudott különbséget tenni a valóság és fikció között, ez hurrikánszerűen felkavarta. Nem emlékezett a múltnak egy parányi homokszemére sem, mintha teljesen kitörölték volna a memóriájából, és ezt kínzó kegyetlenségnek érezte. A napok átlagos szakaszában többnyire frusztrált volt, úgy érezte, hogy Jongin nélkül semmire sem lenne képes.
Gyöngyöző kacaj kísérte a játékos-pajzán mozdulatokat, Baekhyun tarkóját meleg lehelet borzolta fel. Jongin szerette átölelni Baekhyunt, az idősebb pedig minden adandó alkalommal belesimult az édes érintésekbe. A fiatalabb szoros munkabeosztása miatt nem láthatták egymást, csak kora esti időtájban, Jongin volt a cég egyik fő mozgatórugója.
- Sokat vártál? - Jongin hangja negédes volt, miközben a mellkasa Baekhyun hátának feszült.
- Még csak hat óra. Hé, ennyi időt sem bírsz ki nélkülem? - Baekhyun hangja csilingelő volt az arcán acélosan megbújt mosollyal, a fiatalabb pedig fulladás-szorosan magához ölelte.
- Menjünk el valahova.
- Hová? - kérdezte Baekhyun, majd kibújt a másik finom öleléséből, hogy belenézhessen mélybarna szemeibe.
- Egy olyan helyre, ahova az átlagos párok szoktak járni.
- Miért, mi nem vagyunk azok? - mosolyogva kérdezte Baekhyun, miközben a nappaliba invitálta tekintetével a fiatalabbat, végül leültek a kanapéra.
- Te nem emlékszel két évre a megismerésem előtt, én pedig az ország egyik legjobb cégének vagyok az örököse, ráadásul mindketten férfiak vagyunk. Ezt azért nem lehet átlagosnak nevezni - Jongin hangjából komoly él hallatszódott, Baekhyun pedig egyetértően bólogatott.
- Mit szólnál egy bárhoz? Vagy karaoke? Menjünk moziba? Nem vagy fáradt?
- Ismerek egy jó bárt - Jongin mosolyogva közölte, majd elvesztek egymás lágy és odaadó tekintetében.
22:00
A bár helyiségében jótékony homály keringett, az alkohol-szag keveredett a finom-illatú parfümökkel. Rendezetlenül voltak a bársonyvörös bőrkanapék elvetve, amelyekhez társult egy tökéletesre lakkozott asztal is, a legnemesebb ébenfából. Amint beléptek a helyiségbe, Baekhyun úgy érezte, hogy különleges aura lengte körbe. Ismerős volt neki a környezet és az elrendezés, mintha járt már volna itt párszor, de bármennyire is próbált az emlékei zugaiban kutatni, kudarcot vallott.
- Gyere, üljünk le - Jongin az ujjaikat összefűzve az idősebbel indult el célirányosan egy számára kényelmes kanapé felé.
A bárpultnál a mixerek katonás rendben álltak, figyeltek a lézengő, mégis kifinomult emberek kívánságaikra. Jongin és Baekhyun egy olyan távoli helyre ültek, ahol nem nyílt móduk rálátást nyerni a bárpult kínálatára. Az emberek tolongtak egy-egy jó minőségű ital miatt, elvétve a párok heves csókokkal gyötörték kedvesük ajkait, és nem csak a megszokott felállásban.
- Tetszik? - kérdezte Jongin a helyre utalva, Baekhyun pedig mosolyogva bólintott.
Éles szúrás. Fájdalomszikra. Kibírhatatlan kín.
A tánc a karok és lábak költészete, a kecses és iszonyatos anyag, maga a mozdulat lehel bele lelket. Baekhyun egy lépéssel közelebb került a másikhoz, egymás elől szívták el az oxigént, de ebben a pillanatban egyikőjüket sem érdekelte. Karjuk ölelt, fojtott, és simogatott. A lehetetlen érzése ebben a pillanatban nem létezett, nem tudták definiálni az emóció-kavalkádot, ami remegésként uralta a felhevült testüket. Táncoltak. Szimpla tánc volt, ahol fulladásig összesimultak, a homályfedte helyiségben pedig kétségbeesetten keresték egymás villódzó tekintetét. Baekhyun egy idő után lehunyta szemeit, és élvezte a másik simogatását, amit elhintve ejtett a testén. Arra gondoltak, hogy ez olyan, mint egy heves türelmi játék. Játszanak egymással, táncolják a vágy mozdulatait, beszélik a vágy szavait. Táncolni akartak még, mert a szívük is táncolt.
- Mondtam, hogy nem tudok táncolni - mondta a magasabb, Baekhyun pedig boldogan vetette át kezeit a másik izmos nyakán.
- Mondtam, hogy nem érdekel.
A képfoszlány Baekhyunt egy pillanatra a semmibe taszította, majdnem lerogyott a földre, de Jongin az utolsó pillanatban elkapta őt, és a karjaiba vonta.
- Baek, mi a baj? - Jongin a pánik aggodalmas hangjával kérdezte, összefüggéstelenül lélegeztek mindketten. Baekhyun levegővételei kezdtek rendeződni, Jongin pánik-lepte hangja és simogatása is kezdett egyre nyugodtabb lenni. - Semmi baj. Itt vagyok.
- Jongin, úgy érzem, hogy meg fogok őrülni.
- Mi a baj? Mi történik veled? - kérdezte a fiatalabb, miközben Baekhyun még jobban hozzábújt, így tudta, hogy képtelenség lesz válaszra bírni. - Menjünk haza - Jongin elhaló hangja végigsüvített Baekhyun fülén, aki csak élettelen mosollyal válaszolt.
Az idősebb arcán keserűen végigvergődött a csalódottság súlya, szomorúan konstatálta Jongin tekintetében az aggodalmat, a fájdalmat, a kétségbeesést.
- Sajnálom - kimondta a gondolatait, Jongin pedig nem értette.
- Nem vagyunk átlagosak - igazán mosolyogva válaszolt, vaskarommal szorította Baekhyun derekát, a másik kezével pedig összefűzte sajátját Baekhyun zongoraujjaival.
00:00
- Éles volt és fájdalmas. Megint ugyanaz az ember, de sokkal több részletet láttam, semmi nem volt homályos. Amint beléptem a bárba, olyan érzés volt, mintha már jártam volna ott. De nem csak egyszer - Baekhyun felemelkedett a fiatalabb mellkasáról, és a szemeibe nézett. - Keserűséget éreztem, miközben leültünk a kanapéra. A szívem ezer darabra tört.
- Annyira sajnálom, hogy nem ismertelek előtte. Így nem tudok segíteni, pedig biztosan köze van a bárhoz. Baek... felhívtam Yixinget. Menjünk el hozzá.
- Nagyon reméltem, hogy erre nem lesz szükség. Hogy az emlékeim majd visszatérnek maguktól... - lemondóan sóhajtott, majd Jonginra nézett, a szemében fájdalom csillant meg. - Jongin, minden rendben lesz.
Egy... kettő... három...
A lift példátlan vehemenciával zötykölődött, ami egy pillanatnyi nyugalmat sem biztosított Baekhyun számára. A félelem-küszöb mércéje pofátlanul magas volt, úgy érezte, hogy az egyre feljebb érő szintekkel az ő szívverése is rohamtempóban ver, míg Jongin biztató-ölelő érintései sem tudták elfeledtetni vele a rettegést. A félelem egy új szintre lépett nála.
Négy... öt... hat...
Félt, hogy Yixing nem tud majd neki segíteni, félt, hogy egy halálos betegséget diagnosztizálnak nála, magától a kórháztól rettegett. Ez az egy szó, ez az egy épület remegésre késztette, amit nem tudott kontrollálni. A lift csigatempóban haladt, de Baekhyun számára mintha hullámvasút lett volna, a gyomra egyszerre szűkült össze, és imbolygott.
Hét...
Jongin elengedte Baekhyun kezét, intézett felé egy biztató mosolyt, a tekintete pedig nyugodtságot árasztott.
- Minden rendben lesz - mondta Jongin, a lift ajtaja kinyílt, az idősebbet megcsapta a kórház jellegzetes szaga, a halálfehér falaktól egy pillanatra úgy érezte, hogy megfullad. - Itt megvárlak, oké? - kérdezte mosolyt erőltetve magára, az idősebb bólintott.
Baekhyun egymagában indult célirányosan Yixing irodájába, előre megbeszélték az időpontot, ezért senki sem fogja őket megzavarni. Enyhén remegő kézzel nyúlt a kilincs felé, próbált határozott maradni az orvos előtt, ezért minden lappangó erejét összeszedve koncentrált.
- Yixing, örülök, hogy látlak - Baekhyun meleg öleléssel fogadta a barátját, aki nemrég tért vissza Kínából, hogy újra belevesse magát az orvosi kötelességekbe. - Mikor jöttél vissza?
- Körülbelül két hete. Üljünk le - Yixing leült a szokásos helyére, az ujjai között forgatott egy tollat, hogy mindent tudjon jegyzetelni Baekhyun esetével kapcsolatban. - Még mindig nem emlékszel semmire?
- Biztosan azért van ez, mert nem te voltál az orvosom - mindketten mosolyogtak, Yixing pedig egyetértően bólintott.
- Eddig egy pszichológus kezelt, igaz?
- Igen, próbálta hipnózissal előidézni az emlékeimet, de szart se ért.
- Lehet, hogy csak kevés volt az idő. Jobb módszer nincs az amnéziára - elmélyülten tanakodott Yixing, Baekhyun próbált valamit kilvasni a férfi kifürkészhetetlen tekintetéből. - Mindenesetre az első lépés az MRI lesz - nemes egyszerűséggel jelentette ki Yixing, azonban látta a nyughatatlan érthetetlenséget Baekhyun szemeiben. - Egy mágnes és rádióhullámok készít részletes képet a belső test részeiről. Ez a gép képes kimutatni az agy működését.
- Fájni fog? - Baekhyun szinte várta, hogy a félelem apró szilánkjaira hasítsa őt, de semmi ilyesmi nem történt.
- Nem. Ez tökéletesen fájdalommentes, sem a mágneses mezőt, sem a rádióhullámokat nem fogod érzékelni - Yixing szemébe lassan a fény, a mindentudás ragyogása költözött, ahogyan nyugodt, kellemes bariton hangján szembesítette Baekhyunt a tényekkel.
- Baekhyun, az MRI vizsgálatot egy radiográfus végzi, de én végig mellette leszek. A vizsgálat alatt bármikor beszélhetsz vele mikrofonon keresztül. Ha rosszul érzed magad vagy félsz, a kezedben lesz egy csengőgomb, ami a radiográfusnak jelez, azt bármikor megnyomhatod. Ha végig mozdulatlan tudsz maradni, hamarabb túl leszel rajta. A vizsgálat alatt a radiográfus egy külön, a mágneses mezőtől elzárt helyiségben elhelyezett számítógépről fogja irányítani az MRI gépet - Yixing próbált biztató maradni, Baekhyun pedig beleegyezően bólintott. - Öt különböző felvételt fogunk készíteni, egy-egy felvétel átlagosan nyolc percig szokott tartani.Tudom, őrülten hangzik, de meg kell kérdeznem. Van bármilyen színesfém a testedben, amit a mágneses mező kiszakíthatna? - Yixing feltette a kérdést, Baekhyun nemleges választ adott.
Baekhyunt a nyughatatlanság hurrikánszerűen ostromolta. Yixing és a radiográfus magára hagyták őt, miközben a készüléken továbbra is tartották a kapcsolatot.
- Rendben, mostantól kezdve próbáljon mozdulatlan maradni. Kezdjen el száztól kettesével visszafelé számolni - monoton éllel a hangjában közölte a radiográfus, majd a számítógépre nézett, és összpontosított.
Baekhyun el akarta kezdeni, amire a férfi utasította, viszont ekkor éles fájdalmat érzett.
Az áprilisi szellő bársonyosan simogatta Baekhyun arcát, az élet szikráját csiholta fel benne. A vibráló, enyhén megbúvó napfény elől egy könyvvel próbált burkolózni. Másnap esett. Ez már nem a tél ónos esője volt, amely a talajra érve rögtön jéggé fagyott, de nem is a nyári zivatarok dühös zuhataga. Csendesen szitált, lágyan áztatta a földet, ébresztette a fákat és a virágokat, figyelmeztette őket, hogy közel a tavasz. Baekhyun mindig szerette a föld nedves illatát az esős tavaszi napok után. Úgy érezte, reménnyel és ígéretekkel van tele. A fárasztó egyetemi napok után mindig szeretett kint lenni a szabadban, ahol nem keresztezték az utát a betondzsungelek. A kedvenc helye közel volt a kampuszhoz, viszont a barátai sosem jöttek el vele, pedig Jongdae mindig felajánlotta a társaságát, de Baekhyun számtalanszor visszautasította. Ez az ő egyedüli helye volt, és az aktuális könyvé, amit magával hordott. A választása Victor Hugo-ra esett, aki már ifjan is a romantikusok vezére volt. A nyomorultak. A mű az író talán legjobb, mindenesetre legmaradandóbb alkotása, több mint egy évszázada legnépszerűbb regénye. Baekhyunt magába szippantotta a könyv, szinte falta a sorokat, de egyetlen mondaton megakadt a szeme: Ti, akik szenvedtek, mert szerettek, szeressetek még erősebben!
- A halálos szerelem maga az élet - fejezte be valaki helyette a mondatot, amit Baekhyun borzasztó furcsának tartott. Felnézett a fiúra, ebben a pillanatban a különös tüzijáték újfent támadott a gyomrában. - Az egyik kedvenc regényem. Jó látni, hogy más is szereti rajtam kívül.
- Baekhyun, minden rendben? Próbálj meg nem mozogni! - szólt Yixing a készüléken keresztül, de Baekhyun továbbra is lehunyott szemmel erőteljesen mozgolódott. - Le kell állítani a gépet! - szólalt meg határozottan, de a radiográfus nem engedte, hogy Yixing kezelje a műszert.
- Még ne. Most próbál visszaemlékezni. Ezt még hipnózissal sem lehet elérni, ha az embernek védekezési mechanizmusa van a történtekkel kapcsolatban.
- Lehet, hogy valami szörnyű fájdalmon kellett átmennie, és te hagyod ezt?! - szólalt meg erélyesen Yixing.
- Ő volt kíváncsi az igazságra, most legalább emlékezni fog egy kis részletre.
- Leállítom a gépet. Az irodámba viszem, és kikérdezem.
- Baekhyun vagyok - azt hitte, hogy remegni fog a hangja, de a másik szeméből őszinteség sugárzott, mosolya lecsillapította a benne lévő nyugtalanságot.
- Park Chanyeol - a szavak tökéletesen hagyták el ajkait, ez pedig Baekhyunt valami titkot ígérő, bizsergető várakozással töltötte el.
Még egy perce csak egy átlagos fiú volt, és most, hogy egy megmagyarázhatatlanul összefüggéstelen valami elborította, teljesen új energiában fürdött, új aura jött létre körülötte. A szeme rendkívüli szépséggel telt meg, az arca ragyogott, egész lénye fénylővé vált. És ugyanez történt Chanyeollal is.
- Mi történt? - kíváncsian kérdezte Yixing, az irodájában voltak, a tollat pedig szokásához híven a kezében forgatta.
- Úgy gondolom, hogy ezek a két évvel ezelőtti történések. Összevissza jönnek az emlékek, de valamiért úgy érzem, hogy ez volt a kezdete valaminek. Ilyen élesen csak egyszer láttam magam előtt az arcát, de a mostani emlékemben tavasz volt, az előzőben pedig nyár lehetett.
- Most már nevet is tudsz kapcsolni hozzá?
- Park Chanyeol. Neked nem említettem őt valamikor telefonon?
- De, azt hiszem. Egyszer mondtad, hogy megismerkedtél valakivel, de azt hittem, hogy nem lesz hosszútávú. Szóval, nagy valószínűséggel Chanyeol miatt van disszociatív amnéziád - Yixing száz százalékosan biztos volt az állításában, amit az is nyomatékosított, hogy Baekhyun számára a férfi neve az első, amire emlékszik a két évvel ezelőtti történésekből. - Fokozatosan fognak visszatérni az emlékeid, reményeim szerint sorrendben, de ebben nem lehetünk biztosak. A pszichológusnál egy hónapban hányszor jártál hipnózisra?
- Havonta egyszer, vagy kétszer - Baekhyun visszagondolt a sikertelen hipnózisokra, és az egésztől elment a kedve. Körülbelül fél évig járt a pszichológushoz, de Yixing egy nap alatt többet ért el, amit a pszichológus valaha is fog.
- Ez tökéletes arány. Egy hét múlva hívlak.
2014. június 15.
23:55
2012. június 13.
- Menjünk ki - mondta Chanyeol az alacsonyabb ajkaira pihegve, majd az ujjaikat összefűzve vezette a kijárat felé.
A bárból kiérve megcsapta őket a nyár fülledt levegője, amit a felhevült testük mellett elviselhetetlennek tartottak. Közel volt a tenger, egyszerre mosolyodtak el, majd elindultak épphogy annyira, hogy a lágy hullámok fodrai simogassák a lábukat. Nehéz dolog elfogadni, hogy szükségünk van valakire. Elismerni, hogy egy másik személy létezése boldogságunk egyik feltétele, hogy nélkülözhetetlen a jelenléte a túléléshez. Ez volt a hetedik randevújuk, a szívük dübörgött, amit a tenger halk morajlása tompított, a lelkük ujjongott, a testük ünneplőbe öltözött, hogy a legszebb formájukat nyújtsák.
- Ez tiszta hülyeség, de nagyon kedvellek - Baekhyun gondolkodás nélkül mondta, megfagyott a levegő, és Chanyeol megállt, szembe fordítva magával az alacsonyabbat. Baekhyun tekintete aggódó volt, nem gondolta volna, hogy ilyen reakciója lesz a másiknak. - Ugyan már, csak vicceltem - Baekhyun teátrálisan felnevetetett, de abbahagyta, amikor látta Chanyeol komoly arcát.
- Minden hazugságban van egy kis igazság - Chanyeol elmosolyodott, majd közeledni kezdett Baekhyun felé. Egy lépéssel mindig közelebb...
Baekhyunt ez mélyen felkavarta, pulzusát az egekbe lökte. Az első csókjuknak tenger-íze volt, végtelen gyengédséggel. Bensőséges volt, ártatlan, Baekhyun lelkét perzselte, ahogy Chanyeol enyhén hátradöntötta a fejét, hogy felfedezzék egymás rezdüléseit. Baekhyun minden fel nem tett kérdésére választ kapott, minden félelme lecsillapult, minden kétsége megszűnt. Vele olyan volt, mintha otthon érezné magát. Az élet ritka pillanatainak egyike volt ez, mikor egy ember a szenvedély, a megszállottság vagy a hit erejével feltár valamit a világ rejtett értelméből egy másik ember előtt.
Baekhyun felugrott a franciaágy kényelméből, a szíve vadul kalapált, mintha most élte volna át a legrosszabb rémálmát. Az ágyra pillantott, ahol Jongin békésen aludt, most először, három hónap leforgása alatt.
2014. június 18.
Tik-tak, tik-tak, tik-tak. Csak az óra monoton kattogása zavarta meg olykor Yixing és Baekhyun beszélgetését. Az orvos sajátos technikát alkalmazott, Baekhyun szemei csukva voltak. Mivel ebben az állapotban felléphetett volna a poszthipnotikus amnézia, Yixing nem akarta megkockáztatni, hogy Baekhyun ne emlékezzen erre a pillanatra.
- Mit éreztél 2015. június 11-én, az MRI vizsgálaton? - kérdezte Yixing, Baekhyun homlokára ránc szökött.
- Egy új kezdetet. Éreztem Chanyeol és az én szívemet. Éreztem, hogy ez őrültség...
- Miért őrültség?
- Mert fáj... Megbántott, és én menekülök. Menekülök az emlékek elől.
- Mivel bántott meg?
2013. április 19.
- Miért csinálod ezt? Miért csinálod ezt pont most? - Baekhyun hangja fájdalommal átitatott volt, kérlelő hangja azonban egy pillanatra sem hatotta meg Chanyeolt.
- Nem kell, hogy mindennek legyen miértje. Elmegyek és kész - a magasabb továbbra is rezzenéstelen arccal pakolta a bőröndjébe a saját ruháit, rá sem pillantva Baekhyunra.
- Mi a baj? Azt hittem, hogy minden rendben van köztünk, hogy ma megünnepeljük az egy éves évfordulónkat, de-
- Kibaszottul nincs rendben - félrelökte Baekhyunt, és azzal a vehemenciával kisétált a közös lakásukból, és elment anélkül, hogy visszanézett volna.
Becsukta az ajtót maga mögött. Baekhyun az ablaknál állt, és a másik után nézett. Gyors léptekkel távolodott, alakja eltűnt az egyik épület sziluettjében. Az alacsonyabb még akkor is sokáig nézte azt a helyet, amikor már rég nem látta őt.
- Elhagyott.
Virágok repültek a szélben, a Nap később ment le az égről. Most még akkor sem fázott Baekhyun keze, ha egyedül sétált az utcán egész éjjel. Chanyeol nehéz neve repült fel a széllel, és a kevés emlékével együtt. Néha elfelejette, és így eltelt egy nap. Néha valaki mással álmodott, aki nem Chanyeol volt, de a fájdalma tovább nőtt.
2014. szeptember 20.
Baekhyun emlékei fokozatosan tértek vissza, viszont a legalapvetőbb kérdésekre nem kapott választ Chanyeollal kapcsolatban. Nem szerette volna tovább folytatni a kezeléseket, úgy érezte, hogy a férfi csak a hiányát hagyta maga után a szívében.
2014. szeptember 21.
- Ó, megérkezett a legjobb cimborám is - Jongdae szólította meg Baekhyunt, miközben önfeledten megölelte. - És elhozta az idegesítő pasiját is.
- Legalább én nem egyedül fogok meghalni. Amúgy boldog szülinapot - kontrázott Jongin, majd beljebb ment a házban, hátrahagyva Baekhyunt.
- Érezd jól magad a házamban, te rohadék!
- Beszélhetünk valahol? - puhatolózva kérdezte Baekhyun, mire Jongdae kíváncsi tekintettel fürkészte őt, de bólintott.
A fülsüketítő zene hasogatóan bömbölt, a lézengő emberek elállták a két férfi útját, de Jongdae ellentmondás nem tűrő tekintettel nézett rájuk, majd átszelték a lépcsőket, egyenesen Jongdae szobája felé haladva.
- Mit szeretnél? - Jongdae bezárta a szoba ajtaját, ez valamennyire tompította a zene hangját. Leült Baekhyun mellé az ágyra, és kíváncsian hallgatta.
- Neked meséltem Chanyeolról? - nyughatatlan kíváncsisággal kérdezte, miközben vesékbe hatoló pillantása egy pillanatra megijesztette a másikat.
- Chanyeol... Nem ismerős a neve. Miért?
- Azt hittem, hogy beszéltem róla neked. Szerintem ő volt az első szerelmem.
- Baek, Jongin volt az első, akit bemutattál nekem és a többieknek. Szégyellted, hogy meleg vagy. Menjünk le. Az idegesítő pasid már biztos keres - egy biztató mosolyt küldött felé, majd ő hagyta el először a szobát.
Baekhyun magára maradt a sok kérdőjellel a fejében, és valami makacs, zsigeri érzéssel, amire nem tudott rájönni.
- Hol voltál? - Jongin hátulról ölelte át Baekhyun, kezeit a másik derekán pihentetve.
- Jongin, ne - Baekhyun próbálta magáról feltünésmentesen leszedni a fiatalabb kezeit, de Jongin úgy szorította őt, mintha az élete múlna rajta. - Te ittál?
- Csak egy kicsit. Mit szólnál, ha felmennénk Jongdae szobájába? Olyan rég voltunk már együtt - duruzsolta az idősebb nyakhajlatába, aki egyre erősebben taszította el magától Jongint.
- Engedj el, ez fáj - Baekhyun kérlelő hangon, halkan mondta, hogy csak a fiatalabb hallhassa.
Jongin ettől észhez tért, és megbánó tekintettel engedte el a másik derekát, miközben magával szembe fordította.
- Minden rendben?
- Kibaszottul nincs rendben, Jongin - Baekhyun ingerült volt, és még maga sem tudta, hogy mi bántja a legjobban, és hogy mi teszi ilyen lobbanékonnyá. Kisétált a házból, maga mögött hagyva a fiatalabbat.
Aznap este nem aludt otthon.
2014. szeptember 22.
Baekhyun több, mint harminc üzenetet és hívást kapott Jongintól. Egyikre sem reagált.
2014. november 27.
2012. november 27.
- Ez egy borzasztó ötlet, Chanyeol.
- Ne legyél már beszari, Baek - a magasabb viccelődve kezdte, de továbbra is szorongatta kezében az esernyőt, és szorosan maga mellett tartotta Baekhyunt is. Az eső csillogó, ezüst függönnyé sűrűsödött. Régóta nem zuhogott így, mint ma, azonban Chanyeol ezt nem bánta. - Csináljunk valami őrültséget.
Baekhyun megadóan sóhajtott, majd kirohant az esőbe, és hagyta, hogy teljesen elázzon. Chanyeol pár pillanatig áhítattal nézte az alacsonyabbat, ahogy a közös helyükön egyre jobban élvezte az eső varázsát. Ő is letette az esernyőt a földre, és odaszaladt a másikhoz. Amikor már nem bírta tovább, fulladás-közel került ajkaihoz, és megcsókolta. Először puhatolózva, majd egyre mohóbban, fenevad szenvedéllyel.
- Csak te lehetsz ilyen őrült, hogy novemberben elázol, Park Chanyeol. Boldog szülinapot - Baekhyun a magasabb ajkaira pihegett, miközben kezeivel átkulcsolta Chanyeol nyakát.
- Most már te is őrült vagy. Menjünk, mert megfázol.
Hallgatta szavait, simogatták őt, érezte rezgéseid, és szinte észrevétlenül ébredt testük. Az esőtől a ruhák rájuk tapadtak, gőzölgött bőrük melegétől minden perc. Chanyeol halkan súgta Baekhyun fülébe, hogy kívánja, hogy itt és most akarja őt. Szája izzó vasként fonódott Baekhyunt feltárulkozó nyakára, láthatatlan bélyegével megpecsételve. Az alacsonyabbat Chanyeol szavai már elvarázsolták, megsimogatták, életre hívták szunnyadó vágyát. És most ajkai értinése felszította a benne nyugvó parazsat. Lassan lángolni kezdett mindene... Baekhyun kezét a másik arcához érintette, simogatta, lágyan cirógatta.
- Szeretkezz velem, Chanyeol.
Chanyeol ajkai finoman mozdultak, siklott pontról pontra; új és egyre újabb meglepetést okozva Baekhyun bőrének. Nyelve segítette a kalandozását, Baekhyun vállán csúszott érzékisége, miközben az alacsonyabb halkan nyögte a semmibe, hogy kívánja. Míg a magasabb csókolt, kezei tétován indultak útnak. Kutatva Baekhyun hajlatait, lágyan furakodott az ádnedvesett inge alá. Az esőtől tapadt minden, Chanyeol selymes ujjainak sziluettje kitekintett az anyagon át. Siklott minden mozdulat.
2014. december 25.
- Kurvára nem tudom, hogy mit csináljak, Yixing. Már nem tudok különbséget tenni a valóság és képzelgés között. Meg akarom találni Chanyeolt, de félek tőle, hogy újra megbántana. Látni akarom őt. A képébe akarom vágni, hogy miért csinálta ezt. Még mindig annyira kusza minden, és sok a kérdőjel - mondta Baekhyun Yixing irodájában, a szemében fájdalom és csalódottság csillant meg.
- Kiderítünk mindent, Baekhyun. Ígérem.
- Utálom, hogy nem tudok visszaemlékezni. Utálom ezt az érzést.
- Ahhoz, hogy lássunk valamit, előbb képesnek kell lennünk felismerni. Emlékezet nélkül csak nézünk, de nem látunk. Ilyenkor a világ nyomtalanul csusszan át az emberen.
2015. január 14.
22:34
A tél hegedűinek hosszú zokogásai monoton vágyódással sebezték meg Jongin szívét. Baekhyun nevetése visszhangzott emlékei között, érintésének melege, ahogy karon ragadta, ahogy megölelték egymást. Ivott, ivott és ivott. Sietős simítások emléke égett bőrén, ajkát régi csókjuk fantom íze perzselte, mikor felemelte a poharat, hogy a hideg kristályt érintve ismét a régi, édes ízzel köszöntse a keserű emléket. Újból kiürült a pohár, tompán koccant az asztallapon, mikor letette. Felállt, magára kapott egy kabátot, és célirányosan elindult. Tudta, hol kell keresnie Baekhyunt.
Húsz perc múlva az ablakot figyelte, miközben tárcsázta a számot.
- Jongin... - Baekhyun hangja harmatgyenge volt, ahogy beleszólt a telefonba. A fiatalabbnak felüdülés volt négy hónap után újra hallania ezt az angyalhangot.
- Baekhyun, azt mondtad, hogy a szülinapomat együtt töltjük, hogy velem leszel. Kurvára szülinapom van, és te nem vagy itt, pedig megígérted. Hiányzol - a barátságtalan csendet éktelen csörömpölés robbantotta szét, ahogy a hangja egyre kétségbeesettebben hullik vissza rá az égbolt végtelen tükréről.
- Megint ittál? Ugye nem vagy valahol kint? Meg fogsz fázni.
- Születésnapom van, Baek. Ugye nincs köztetek semmi Yixinggel?
- Yixing nem meleg. De már alszik, mostanában nagyon sokat dolgozik. Ez az első alkalom, hogy ilyen nyugodtan alszik. Nem akarom felébreszteni. Leteszem.
- Ne tedd le - mondta határozottabban, de addigra már Baekhyun bontotta a vonalat.
A lélek papírjára ráfagytak a szavak, amik folyamatosan azt kántálták: „Ne hagyj el".
2015. április 12.
- Úgy érzem, hogy a háznak köze van Chanyeolhoz - kezdte Baekhyun, úgy érezte, hogy végre kiszabadulhat félresiklott élete csapdájából.
- Ez csak egy kép volt a fejedben. Biztos vagy benne?
- Menjünk oda - Baekhyun hangja kérlelő volt, végül Yixing beleegyezően bólintott.
Ahogy egyre közelebb kerültek a házhoz, Baekhyun szíve úgy vert egyre hangosabban. Fájdalmasan tördelte az ujjait, és zavaros érzéseket táplált. Nem tudta, hogy Chanyeol mit fog csinálni, ha újra találkoznak. A másik opciót el sem tudta képzelni, de a lelke mélyén érezte, hogy Chanyeol nem lesz már a lakásban. Yixing lassított, Baekhyun szívverése pedig olyan összefüggéstelen volt, mint az óceánban fodrozódó hullámok.
- Bemenjek veled? - az orvos bátortalanul kérdezte meg, nem tudta, hogy Baekhyunnak mi lenne a legjobb megoldás.
Baekhyun bólintott, majd remegő lábaival kiszállt az autóból. A fájdalmat nem lehet csak úgy kitörölni az ember szívéből.
Körbepillantott a házban, és az emlékek megrohamozták őt. Nem volt hasogató, csak pont annyira sínylődött a lelkében, amennyire megkívánta. Chanyeol egyedül élt a lakásban, akkor költözött ide, amikor elhagyta Baekhyunt. A szerelmük, ami tavasszal kezdődött, tavasszal is ért véget. A helyiség nem volt nagy, viszont egy ember kényelmére tökéletesen megfelelt. A keskeny folyosót egy szoba és a nappali követte, Baekhyun a szobát választotta, míg az orvos körbenézett a nappaliban. Meg szerette volna tudni az igazságot, találkozni szeretett volna Chanyeollal. Ezért mérhetetlen csalódottság rombolta le a reményét, amikor a szobába beérve csak az üresség köszöntött rá. A polcokhoz ment, és nyughatatlanul kutatott. Egy levél után, egy kép után, bármi után, ami Chanyeolhoz volt köthető. Az asztalon rengeteg szükségtelen irat hevert összevissza, Baekhyun ezeket félretolta, így megtalálta a férfi laptopját. Felnyitotta, és amint megpillantotta háttérképként az egyik közös képüket, olyan mély volt a fájdalma, mint egy nyitott seb. A dokumentumok között rákattintott a „Chanyeol élete" mappára, ahol több videó sorakozott fel. Megnyitotta az elsőt, majd leült az ágyra.
Az első képkockán Chanyeol a kamerát igazította, majd amikor beállította, beszélni kezdett. A tekintetéből semmit nem lehetett kiolvasni, csokoládébarna szemei semmilyen érzelmet nem tükröztek.
- 2013. április 17-e van. Ma a doki valami szart diagnosztizált nálam. Egy ideje úgy éreztem, hogy ingerült vagyok, depressziós voltam, de emellett mindig jókedvű, amikor Baekhyunnal találkozhattam. Viszont nélküle nem bírtam ki, és amikor nem voltunk együtt, gyakran meg akartam ölni magam. Ezeket a videókat most Baekhyun miatt készítem. Anélkül, hogy ő tudna róla. Mert egyedül ő tart életben.
Baekhyun ordítani akart, el akart menni, de helyette a második videót is elindította. A szívében keletkezett fulladt mélység egyre csak erősebb lett. Észre sem vette, amikor a szeme sarkából letörölte az első könnycseppet. A fájdalom megköveteli, hogy érezzék.
- Először csak lehangolt voltam, elvesztettem az érdeklődésem minden iránt. Mindig fáradt voltam, nem tudtam figyelni az egyetemen, és jelentősen csökkent az önbizalmam, emiatt pedig negatív gondolataim lettek. Egyedül Baekhyun tartott életben, már akkor is. Akkor vettem meg ezt a házat, mert tudtam, hogy egyszer el kell hagynom őt, hogy ne tegyek kárt benne is.
- 2013. április 19-e van. A nap, amikor elhagytam Baekhyunt. Életem legnehezebb dolga volt faképnél hagyni. Még rosszabbá tette, hogy meg sem próbált megállítani, viszont nem akartam, hogy ezt tegye. De mégis vártam. Szükségem lett volna rá.
Chanyeol sírt, és ez fájt Baekhyunnak. Ha elveszítjük azt, akit szeretünk, lelkünkben csak a sebhely krátere marad, a szenvedés. Elindította a negyedik videót, miközben a könnyeit törölgette.
- Ma van egy hete, hogy szakítottam Baekhyunnal. Eljött hozzám. Azt mondta, hogy bízott benne, hogy el tud majd temetni a szívében, de képtelen rá. Nem tudom, hogy honnan tudta meg a címemet, de kibaszott rossz érzés volt. Elküldtem, de közben azt akartam, hogy maradjon, és próbáljon segíteni ebben a szarban. Most érzem azt leginkább, hogy semmi értelme az életemnek.
Miért tetted ezt? Baekhyun ezt az egyetlen kérdést szeretné feltenni Chanyeolnak, de elveszett a reménye. Az járt a fejében, hogy mit érezne akkor, ha nem látná többé Chanyeolt. Úgy gondolta, hogy hiányozna valami az életéből. Talán idővel képes lenne pótolni, de sohasem tudná maradéktalanul helyettesíteni.
- Április 27-e van, és a kurva hangok azt mondják, hogy Baekhyun egy rossz ember. Nem hiszem el ezt, nem akarom nekik elhinni. Egyre gyakrabban hallom őket, és ez megrémiszt. Követtem Baekhyunt az egyetemre, de szerencsére nem vett észre. Úgy látszik, egy mániákus idióta vált belőlem, aki követi a szerelmét. De mégis hogy menjek oda hozzá, hogy elmondjam neki, hogy még mindig szeretem? Hogy mondjam el neki, hogy félek? Annyira rettegek, és nem akarom őt elveszíteni. HOGY MONDJAM EL NEKI?
Vannak az életben kimondhatatlan dolgok és nehezen gyógyuló sérülések. Baekhyun nem tudta megállítani a könnyeit.
- Április 29-e van. Nem bírom tovább. Próbálok emlékezni Baekhyun mosolyára, ez az egyetlen dolog, ami éltet. Annyira hiányzik, már most. Ezt már eldöntöttem. Ha eljutok arra a pontra, hogy már nem bírom nélküle, és mindenáron vissza akarom szerezni, akkor a szekrény fiókjában mindig lesz egy kés. Félek tőle, de meg fogom tenni. Arra gondolok, hogy most itt van velem, és szorosan magamhoz ölelem. De a hangok azt mondják, hogy soha nem érdekeltem őt. Ez igaz lenne?
NEM IGAZ. Baekhyun hangosan ordította magában, miközben a szekrényhez ment, hogy megkeresse a kést. A fiók teljesen üres volt, emiatt pedig vészjósló előérzete támadt. Lélegzetvisszafojtva elindította az utolsó, hetedik videót.
- 30-a van, és ma akarom a legjobban, hogy mellettem legyen Baekhyun. Én azt hittem, hogy majd idővel könnyebb lesz, de nem. Ugyanolyan szar, mint amikor elhagytam. Nem bírom tovább. Meg akarok halni.
- MIT CSINÁLTÁL? - Baekhyun keservesen zokogott, majd éles fájdalmat érzett, ami lekényszerítette a földre.
A skarlátvörös szín beterítette az egész padlót, miközben két szív egyszerre dobbant, és két hang egyszerre rezdült. Chanyeol a földön feküdt, Baekhyun pedig zokogva tárcsázta a mentőket, majd újra a magasabbhoz kúszott.
- Ne félj, most már minden rendben lesz. Csak maradj ébren, oké? - Baekhyun próbált egy leheletnyi reményt vinni a hangjába, de a könnyei megakadályozták benne.
Chanyeol egyre nehezebben vette a levegőt, a szemeit sem tudta már nyitva tartani.
- B... Baek.
- Figyelj, te idióta, nem teheted ezt velem, érted? Maradj velem! - Baekhyunnak ebben a pillanatban rá kellett ébrednie, hogy a szeretet nem mindig menti meg azt, akiért küzdünk.
- Annyira sajnálom, Baekhyun - Yixing jött be a szobába, és próbált erőt lehelni a másikba. Felállította, majd együtt leültek az ágyra. - Bipoláris zavart diagnosztizáltak nála. A konyhában találtam ezeket a kórlapokat. Chanyeolnál mély depressziós és erősen felhangolt, úgynevezett mániás epizódok váltották egymást. Ezek a betegek gyakran kezdetben évekig csak depressziós időszakokat észlelnek, míg egyszer csak megjelenik a felhangolt, mániás periódus. A depressziós tünetek mellett csak enyhébb felhangoltságot, ami gyakran inkább csak pozitív hatásait érezteti, a beteg aktív, jókedvű. Sírj csak, sírj.
- Azt hittem el tudom temetni a szívemben. Azt hittem, pár évszak után már el lesz feledve. De mindenre emlékszem.
Szörnyű fájdalom nyilallt a szívébe. Elérte a legmélyebb pontot, úgy szántott át rajta, hogy elveszítse önmagát. Ő is meghalt, amikor elveszítette Chanyeolt.
2015. április 22.
Az élet örökké megismétlődő búcsúzásból áll, és a holnap más is lehet, mint a ma. Az élet első kegyetlensége ez. Idővel más szál is megszakad, amíg egy napon szertefoszlik az egész.
A tenger vad hullámai átcsaptak Baekhyunon, de nem volt képes megfulladni. Lehunyta szemeit, és átgondolta az elmúlt két évet. Az emlékei visszatértek, de ma már inkább azt kívánná, hogy örökje kerüljön a tenger feneketlen mélységébe. Magára maradt a parton. Szemtől szembe az emlékeivel.
Két kar fonódott a dereka köré, egy régi illatot érzett, és egy ismerőst ölelést. Légzése apró fuvallat volt Baekhyun tarkóján, a teste melege körbeölelte őt. Azt gondolta, hogy megszerzett valamit, de olyasmiről kellett lemondania, ami már az élete részévé vált. Elsöprő volt, és fájdalmas, de akkora szükségük van egymásra, mint a levegőre. Jongin kétségbeesetten ölelte Baekhyunt, mégis gyengéden. Ez már hiányzott mindkettejüknek.
- Szeretlek - Jongin hangja elhaló volt, az arcát Baekhyun nyakhajlatába fúrta, és próbálta örökre megjegyezni ezt az illatot.
Elfelejtünk egy illatot, de csak amíg újra meg nem érezzük. Kitörlődik egy hang a memóriánkból, de csak amíg újra meg nem halljuk, és még a rég eltemetett érzelmeink is képesek újjáéledni. Baekhyun amikor már nem bírta tovább, megpördült Jongin karjaiban, és egy szédítően mély ölelésbe vonta. Több volt ez, mint köszönet részéről. Az emlékek parányi szilánkjai tesznek ki bennünket. Ott vagyunk azoknak a reményeiben és félelmeiben, akik szeretnek bennünket. Amíg él a szeretet, és az emlékezet, nincs valódi veszteség. Ha valamit nem zárunk le megfelelően, ott mindig nyitva marad egy ajtó, egy megbúvó lehetőség arra, hogy minden ugyanott folytatódjon, ahol abbamaradt.
- Mi a baj? - kérdezte Jongin lézengő lágysággal, harmatgyenge cirógatásokkal a másik derekán.
- Megint azt álmodtam. Annyira fullasztó, hogy nem kapok levegőt tőle - válaszolta Baekhyun összefüggéstelenül akadozva.
- Jól vagy?
- Jól vagyok - mondta Baekhyun tettetett nyugodtsággal, végül Jongin ölelő karjaiba bomlott, és próbált békét találni az álomvilágban. A fiatalabb idegesen vonta közelebb magához Baekhyunt. Nem szerette, ha ezekre a vészjósló álmokra riadt fel a felettük elhajló éjszaka közepén.
2014. április 27.
A házat körbelengte a feketekávé émelyítő illata, Baekhyun kizárólag keserűen itta, minden reggelen ugyanabban az időpontban. A konyha az ő csitíthatatlan levegővételeitől volt zajos, amelyek lidércei mostanában megbéklyózták a napjait. Nem tudta élvezni Jongin lágy érintéseit, vagy vad csókjait, vagy amikor fenevad szenvedéllyel falta fel őt a nézésével, amit az idősebb minden alkalommal mosollyal konstatált. Ezek a napok általában színészeket meghazudtoló tehetséggel kezdődnek részéről, kellően felhúzza Jongint mindig, viszont minden alkalom szenvedélyes szeretkezésbe torkollott, ami kirobbanó boldogsággal töltötte el. A két előre kikészített csésze megtelt kávéval, miközben Jongin gyengédséggel átitatott vágyódással fonta kezeit az idősebb dereka köré. Baekhyun egy pillanatra abbahagyott minden tevékenységet, csak élvezte a belőle remegést kiváltó ölelést. Élvezni akarta.
- Mit szólnál, ha ma itthon maradnánk mindketten? - Jongin bizakodva kérdezte, de Baekhyun megingatta a fejét.
- Nem lehet. Kirúgnának.
- Ezt már elintéztem - a fiatalabb ajkai mosolyba lendültek, szorosabban ölelte magához Baekhyunt, ellentmondást nem tűrő tekintettel.
- Mit műveltél? - kíváncsi éllel a hangjában kérdezte Baekhyun, miközben belesimult Jongin ölelésébe.
- Felhívtam a főnököd, hogy rosszul érzed magad, ezért ma nem tudsz bemenni dolgozni - dünnyögve mondta, beleborult Baekhyun nyakhajlatába, mindkettejüket elragadta egy félreismerhetetlen érzés.
- Nem is tudtam, hogy ilyen kis csaló vagy.
- A jó ügy érdekében bármit. Veled akarok lenni mindig.
Hamis szellő fújt, még érezni lehetett a tenger szédítően hideg hullámait, amelyek Baekhyun és Jongin lábaihoz fodrozódtak. Összefont ujjakkal sétáltak a tengerparton, kizárva a külvilágot, egymásra koncentrálva. Baekhyun mindig is a tenger mellett szeretett volna élni, ezért amikor Jongin elődrukkolt a potenciális lakás hírével, a szívét melegség járta át, és gondolkodás nélkül költöztek össze. Azóta eltelt négy évszak.
- Csináljunk egy őrültséget - egy meghitt pillanatban vetette fel az ötletet Baekhyun, miközben elengedte a fiatalabb kezét.
- Mire gondolsz? - Jongin érdeklődve kérdezte, mire az idősebb egy ígéretes mosollyal levette a pólóját. - Eddig tetszik.
- Vetkőzz te is - ráparancsolt Baekhyun, a fiatalabb pedig örömmel tett eleget ennek a követelésnek.
Az idősebb miután leöltözött berohant a tenger morajába, a hideg víztől először remegés futott végig a testén. Jongin is követte őt, még ha irracionálisan rossz ötletnek is tűnt áprilisban megmártózni a tenger habjaiban.
- Te teljesen őrült vagy - mondta Jongin hitetlenkedve, miközben utolérte Baekhyunt.
A lelkükben érezték, hogy boldogságra találtak. Baekhyun nevetve a fiatalabb nyaka köré kulcsolta kezeit, ő pedig egy szédítően mély csókba vonta. Ismét remegés futott végig az idősebb testén Jongin vágytól átfűtött érintései miatt. Most már egyáltalán nem bánták, hogy a tenger hullámain megcsillanó enyhe reggeli fény csábító mosollyal hivogatta őket.
- Nem vagy kíváncsi arra, hogy mi történt veled két éve? - kérdezte Jongin már a kanapén ülve, miközben próbált felmelegedni.
Félig fekvő pozícióba helyezkedett, hogy Baekhyun kényelmesen ráhajthassa fejét a mellkasára. Baekhyun szerette hallgatni Jongin szívverését.
- Már próbálták visszahozni az emlékeim. Két módszerrel is, de egyik sem használt. Belefáradtam a kezelésekbe, ráadásul hasztalan is volt.
- Szerinted köze van az álmaidhoz? - kérdezte Jongin aggódva, nyugtatóan Baekhyun bőrét cirógatva.
- Nem tudom, lehet. Annyira kusza, mindig felkavar. Mindig más, közben ugyanaz. Ugyanaz az arc, de nem tudom a nevét.
- Menjünk el Yixinghez, rendben? Azt mondtad, hogy ő pszichiáter. Annyira aggódom - Jongin hangja kérlelő volt, Baekhyun pedig mosolyogva mászott a fiatalabb ölébe, miközben mindkét kezével közrefogta az arcát.
- Rendben. Menjünk. El. Később - mondta Baekhyun angyali mosollyal, minden szavát egy apró csókkal nyomatékosított.
2014. június 10.
18:00
Sematikus képek. Fullasztó bűntudat. Borotvahasogató fájdalom.
Baekhyun ezeket érezte, amikor próbált a homályos múltra emlékezni. Olykor nem tudott különbséget tenni a valóság és fikció között, ez hurrikánszerűen felkavarta. Nem emlékezett a múltnak egy parányi homokszemére sem, mintha teljesen kitörölték volna a memóriájából, és ezt kínzó kegyetlenségnek érezte. A napok átlagos szakaszában többnyire frusztrált volt, úgy érezte, hogy Jongin nélkül semmire sem lenne képes.
Gyöngyöző kacaj kísérte a játékos-pajzán mozdulatokat, Baekhyun tarkóját meleg lehelet borzolta fel. Jongin szerette átölelni Baekhyunt, az idősebb pedig minden adandó alkalommal belesimult az édes érintésekbe. A fiatalabb szoros munkabeosztása miatt nem láthatták egymást, csak kora esti időtájban, Jongin volt a cég egyik fő mozgatórugója.
- Sokat vártál? - Jongin hangja negédes volt, miközben a mellkasa Baekhyun hátának feszült.
- Még csak hat óra. Hé, ennyi időt sem bírsz ki nélkülem? - Baekhyun hangja csilingelő volt az arcán acélosan megbújt mosollyal, a fiatalabb pedig fulladás-szorosan magához ölelte.
- Menjünk el valahova.
- Hová? - kérdezte Baekhyun, majd kibújt a másik finom öleléséből, hogy belenézhessen mélybarna szemeibe.
- Egy olyan helyre, ahova az átlagos párok szoktak járni.
- Miért, mi nem vagyunk azok? - mosolyogva kérdezte Baekhyun, miközben a nappaliba invitálta tekintetével a fiatalabbat, végül leültek a kanapéra.
- Te nem emlékszel két évre a megismerésem előtt, én pedig az ország egyik legjobb cégének vagyok az örököse, ráadásul mindketten férfiak vagyunk. Ezt azért nem lehet átlagosnak nevezni - Jongin hangjából komoly él hallatszódott, Baekhyun pedig egyetértően bólogatott.
- Mit szólnál egy bárhoz? Vagy karaoke? Menjünk moziba? Nem vagy fáradt?
- Ismerek egy jó bárt - Jongin mosolyogva közölte, majd elvesztek egymás lágy és odaadó tekintetében.
22:00
A bár helyiségében jótékony homály keringett, az alkohol-szag keveredett a finom-illatú parfümökkel. Rendezetlenül voltak a bársonyvörös bőrkanapék elvetve, amelyekhez társult egy tökéletesre lakkozott asztal is, a legnemesebb ébenfából. Amint beléptek a helyiségbe, Baekhyun úgy érezte, hogy különleges aura lengte körbe. Ismerős volt neki a környezet és az elrendezés, mintha járt már volna itt párszor, de bármennyire is próbált az emlékei zugaiban kutatni, kudarcot vallott.
- Gyere, üljünk le - Jongin az ujjaikat összefűzve az idősebbel indult el célirányosan egy számára kényelmes kanapé felé.
A bárpultnál a mixerek katonás rendben álltak, figyeltek a lézengő, mégis kifinomult emberek kívánságaikra. Jongin és Baekhyun egy olyan távoli helyre ültek, ahol nem nyílt móduk rálátást nyerni a bárpult kínálatára. Az emberek tolongtak egy-egy jó minőségű ital miatt, elvétve a párok heves csókokkal gyötörték kedvesük ajkait, és nem csak a megszokott felállásban.
- Tetszik? - kérdezte Jongin a helyre utalva, Baekhyun pedig mosolyogva bólintott.
Éles szúrás. Fájdalomszikra. Kibírhatatlan kín.
- Mondtam, hogy nem tudok táncolni - mondta a magasabb, Baekhyun pedig boldogan vetette át kezeit a másik izmos nyakán.
- Mondtam, hogy nem érdekel.
A képfoszlány Baekhyunt egy pillanatra a semmibe taszította, majdnem lerogyott a földre, de Jongin az utolsó pillanatban elkapta őt, és a karjaiba vonta.
- Baek, mi a baj? - Jongin a pánik aggodalmas hangjával kérdezte, összefüggéstelenül lélegeztek mindketten. Baekhyun levegővételei kezdtek rendeződni, Jongin pánik-lepte hangja és simogatása is kezdett egyre nyugodtabb lenni. - Semmi baj. Itt vagyok.
- Jongin, úgy érzem, hogy meg fogok őrülni.
- Mi a baj? Mi történik veled? - kérdezte a fiatalabb, miközben Baekhyun még jobban hozzábújt, így tudta, hogy képtelenség lesz válaszra bírni. - Menjünk haza - Jongin elhaló hangja végigsüvített Baekhyun fülén, aki csak élettelen mosollyal válaszolt.
Az idősebb arcán keserűen végigvergődött a csalódottság súlya, szomorúan konstatálta Jongin tekintetében az aggodalmat, a fájdalmat, a kétségbeesést.
- Sajnálom - kimondta a gondolatait, Jongin pedig nem értette.
- Nem vagyunk átlagosak - igazán mosolyogva válaszolt, vaskarommal szorította Baekhyun derekát, a másik kezével pedig összefűzte sajátját Baekhyun zongoraujjaival.
00:00
- Éles volt és fájdalmas. Megint ugyanaz az ember, de sokkal több részletet láttam, semmi nem volt homályos. Amint beléptem a bárba, olyan érzés volt, mintha már jártam volna ott. De nem csak egyszer - Baekhyun felemelkedett a fiatalabb mellkasáról, és a szemeibe nézett. - Keserűséget éreztem, miközben leültünk a kanapéra. A szívem ezer darabra tört.
- Annyira sajnálom, hogy nem ismertelek előtte. Így nem tudok segíteni, pedig biztosan köze van a bárhoz. Baek... felhívtam Yixinget. Menjünk el hozzá.
- Nagyon reméltem, hogy erre nem lesz szükség. Hogy az emlékeim majd visszatérnek maguktól... - lemondóan sóhajtott, majd Jonginra nézett, a szemében fájdalom csillant meg. - Jongin, minden rendben lesz.
2014. június 11.
Egy... kettő... három...
A lift példátlan vehemenciával zötykölődött, ami egy pillanatnyi nyugalmat sem biztosított Baekhyun számára. A félelem-küszöb mércéje pofátlanul magas volt, úgy érezte, hogy az egyre feljebb érő szintekkel az ő szívverése is rohamtempóban ver, míg Jongin biztató-ölelő érintései sem tudták elfeledtetni vele a rettegést. A félelem egy új szintre lépett nála.
Négy... öt... hat...
Félt, hogy Yixing nem tud majd neki segíteni, félt, hogy egy halálos betegséget diagnosztizálnak nála, magától a kórháztól rettegett. Ez az egy szó, ez az egy épület remegésre késztette, amit nem tudott kontrollálni. A lift csigatempóban haladt, de Baekhyun számára mintha hullámvasút lett volna, a gyomra egyszerre szűkült össze, és imbolygott.
Hét...
Jongin elengedte Baekhyun kezét, intézett felé egy biztató mosolyt, a tekintete pedig nyugodtságot árasztott.
- Minden rendben lesz - mondta Jongin, a lift ajtaja kinyílt, az idősebbet megcsapta a kórház jellegzetes szaga, a halálfehér falaktól egy pillanatra úgy érezte, hogy megfullad. - Itt megvárlak, oké? - kérdezte mosolyt erőltetve magára, az idősebb bólintott.
Baekhyun egymagában indult célirányosan Yixing irodájába, előre megbeszélték az időpontot, ezért senki sem fogja őket megzavarni. Enyhén remegő kézzel nyúlt a kilincs felé, próbált határozott maradni az orvos előtt, ezért minden lappangó erejét összeszedve koncentrált.
- Yixing, örülök, hogy látlak - Baekhyun meleg öleléssel fogadta a barátját, aki nemrég tért vissza Kínából, hogy újra belevesse magát az orvosi kötelességekbe. - Mikor jöttél vissza?
- Körülbelül két hete. Üljünk le - Yixing leült a szokásos helyére, az ujjai között forgatott egy tollat, hogy mindent tudjon jegyzetelni Baekhyun esetével kapcsolatban. - Még mindig nem emlékszel semmire?
- Biztosan azért van ez, mert nem te voltál az orvosom - mindketten mosolyogtak, Yixing pedig egyetértően bólintott.
- Eddig egy pszichológus kezelt, igaz?
- Igen, próbálta hipnózissal előidézni az emlékeimet, de szart se ért.
- Lehet, hogy csak kevés volt az idő. Jobb módszer nincs az amnéziára - elmélyülten tanakodott Yixing, Baekhyun próbált valamit kilvasni a férfi kifürkészhetetlen tekintetéből. - Mindenesetre az első lépés az MRI lesz - nemes egyszerűséggel jelentette ki Yixing, azonban látta a nyughatatlan érthetetlenséget Baekhyun szemeiben. - Egy mágnes és rádióhullámok készít részletes képet a belső test részeiről. Ez a gép képes kimutatni az agy működését.
- Fájni fog? - Baekhyun szinte várta, hogy a félelem apró szilánkjaira hasítsa őt, de semmi ilyesmi nem történt.
- Nem. Ez tökéletesen fájdalommentes, sem a mágneses mezőt, sem a rádióhullámokat nem fogod érzékelni - Yixing szemébe lassan a fény, a mindentudás ragyogása költözött, ahogyan nyugodt, kellemes bariton hangján szembesítette Baekhyunt a tényekkel.
- Baekhyun, az MRI vizsgálatot egy radiográfus végzi, de én végig mellette leszek. A vizsgálat alatt bármikor beszélhetsz vele mikrofonon keresztül. Ha rosszul érzed magad vagy félsz, a kezedben lesz egy csengőgomb, ami a radiográfusnak jelez, azt bármikor megnyomhatod. Ha végig mozdulatlan tudsz maradni, hamarabb túl leszel rajta. A vizsgálat alatt a radiográfus egy külön, a mágneses mezőtől elzárt helyiségben elhelyezett számítógépről fogja irányítani az MRI gépet - Yixing próbált biztató maradni, Baekhyun pedig beleegyezően bólintott. - Öt különböző felvételt fogunk készíteni, egy-egy felvétel átlagosan nyolc percig szokott tartani.Tudom, őrülten hangzik, de meg kell kérdeznem. Van bármilyen színesfém a testedben, amit a mágneses mező kiszakíthatna? - Yixing feltette a kérdést, Baekhyun nemleges választ adott.
Baekhyunt a nyughatatlanság hurrikánszerűen ostromolta. Yixing és a radiográfus magára hagyták őt, miközben a készüléken továbbra is tartották a kapcsolatot.
- Rendben, mostantól kezdve próbáljon mozdulatlan maradni. Kezdjen el száztól kettesével visszafelé számolni - monoton éllel a hangjában közölte a radiográfus, majd a számítógépre nézett, és összpontosított.
Baekhyun el akarta kezdeni, amire a férfi utasította, viszont ekkor éles fájdalmat érzett.
Az áprilisi szellő bársonyosan simogatta Baekhyun arcát, az élet szikráját csiholta fel benne. A vibráló, enyhén megbúvó napfény elől egy könyvvel próbált burkolózni. Másnap esett. Ez már nem a tél ónos esője volt, amely a talajra érve rögtön jéggé fagyott, de nem is a nyári zivatarok dühös zuhataga. Csendesen szitált, lágyan áztatta a földet, ébresztette a fákat és a virágokat, figyelmeztette őket, hogy közel a tavasz. Baekhyun mindig szerette a föld nedves illatát az esős tavaszi napok után. Úgy érezte, reménnyel és ígéretekkel van tele. A fárasztó egyetemi napok után mindig szeretett kint lenni a szabadban, ahol nem keresztezték az utát a betondzsungelek. A kedvenc helye közel volt a kampuszhoz, viszont a barátai sosem jöttek el vele, pedig Jongdae mindig felajánlotta a társaságát, de Baekhyun számtalanszor visszautasította. Ez az ő egyedüli helye volt, és az aktuális könyvé, amit magával hordott. A választása Victor Hugo-ra esett, aki már ifjan is a romantikusok vezére volt. A nyomorultak. A mű az író talán legjobb, mindenesetre legmaradandóbb alkotása, több mint egy évszázada legnépszerűbb regénye. Baekhyunt magába szippantotta a könyv, szinte falta a sorokat, de egyetlen mondaton megakadt a szeme: Ti, akik szenvedtek, mert szerettek, szeressetek még erősebben!
- A halálos szerelem maga az élet - fejezte be valaki helyette a mondatot, amit Baekhyun borzasztó furcsának tartott. Felnézett a fiúra, ebben a pillanatban a különös tüzijáték újfent támadott a gyomrában. - Az egyik kedvenc regényem. Jó látni, hogy más is szereti rajtam kívül.
- Baekhyun, minden rendben? Próbálj meg nem mozogni! - szólt Yixing a készüléken keresztül, de Baekhyun továbbra is lehunyott szemmel erőteljesen mozgolódott. - Le kell állítani a gépet! - szólalt meg határozottan, de a radiográfus nem engedte, hogy Yixing kezelje a műszert.
- Még ne. Most próbál visszaemlékezni. Ezt még hipnózissal sem lehet elérni, ha az embernek védekezési mechanizmusa van a történtekkel kapcsolatban.
- Lehet, hogy valami szörnyű fájdalmon kellett átmennie, és te hagyod ezt?! - szólalt meg erélyesen Yixing.
- Ő volt kíváncsi az igazságra, most legalább emlékezni fog egy kis részletre.
- Leállítom a gépet. Az irodámba viszem, és kikérdezem.
- Baekhyun vagyok - azt hitte, hogy remegni fog a hangja, de a másik szeméből őszinteség sugárzott, mosolya lecsillapította a benne lévő nyugtalanságot.
- Park Chanyeol - a szavak tökéletesen hagyták el ajkait, ez pedig Baekhyunt valami titkot ígérő, bizsergető várakozással töltötte el.
Még egy perce csak egy átlagos fiú volt, és most, hogy egy megmagyarázhatatlanul összefüggéstelen valami elborította, teljesen új energiában fürdött, új aura jött létre körülötte. A szeme rendkívüli szépséggel telt meg, az arca ragyogott, egész lénye fénylővé vált. És ugyanez történt Chanyeollal is.
- Mi történt? - kíváncsian kérdezte Yixing, az irodájában voltak, a tollat pedig szokásához híven a kezében forgatta.
- Úgy gondolom, hogy ezek a két évvel ezelőtti történések. Összevissza jönnek az emlékek, de valamiért úgy érzem, hogy ez volt a kezdete valaminek. Ilyen élesen csak egyszer láttam magam előtt az arcát, de a mostani emlékemben tavasz volt, az előzőben pedig nyár lehetett.
- Most már nevet is tudsz kapcsolni hozzá?
- Park Chanyeol. Neked nem említettem őt valamikor telefonon?
- De, azt hiszem. Egyszer mondtad, hogy megismerkedtél valakivel, de azt hittem, hogy nem lesz hosszútávú. Szóval, nagy valószínűséggel Chanyeol miatt van disszociatív amnéziád - Yixing száz százalékosan biztos volt az állításában, amit az is nyomatékosított, hogy Baekhyun számára a férfi neve az első, amire emlékszik a két évvel ezelőtti történésekből. - Fokozatosan fognak visszatérni az emlékeid, reményeim szerint sorrendben, de ebben nem lehetünk biztosak. A pszichológusnál egy hónapban hányszor jártál hipnózisra?
- Havonta egyszer, vagy kétszer - Baekhyun visszagondolt a sikertelen hipnózisokra, és az egésztől elment a kedve. Körülbelül fél évig járt a pszichológushoz, de Yixing egy nap alatt többet ért el, amit a pszichológus valaha is fog.
- Ez tökéletes arány. Egy hét múlva hívlak.
2014. június 15.
23:55
2012. június 13.
- Menjünk ki - mondta Chanyeol az alacsonyabb ajkaira pihegve, majd az ujjaikat összefűzve vezette a kijárat felé.
A bárból kiérve megcsapta őket a nyár fülledt levegője, amit a felhevült testük mellett elviselhetetlennek tartottak. Közel volt a tenger, egyszerre mosolyodtak el, majd elindultak épphogy annyira, hogy a lágy hullámok fodrai simogassák a lábukat. Nehéz dolog elfogadni, hogy szükségünk van valakire. Elismerni, hogy egy másik személy létezése boldogságunk egyik feltétele, hogy nélkülözhetetlen a jelenléte a túléléshez. Ez volt a hetedik randevújuk, a szívük dübörgött, amit a tenger halk morajlása tompított, a lelkük ujjongott, a testük ünneplőbe öltözött, hogy a legszebb formájukat nyújtsák.
- Ez tiszta hülyeség, de nagyon kedvellek - Baekhyun gondolkodás nélkül mondta, megfagyott a levegő, és Chanyeol megállt, szembe fordítva magával az alacsonyabbat. Baekhyun tekintete aggódó volt, nem gondolta volna, hogy ilyen reakciója lesz a másiknak. - Ugyan már, csak vicceltem - Baekhyun teátrálisan felnevetetett, de abbahagyta, amikor látta Chanyeol komoly arcát.
- Minden hazugságban van egy kis igazság - Chanyeol elmosolyodott, majd közeledni kezdett Baekhyun felé. Egy lépéssel mindig közelebb...
Baekhyunt ez mélyen felkavarta, pulzusát az egekbe lökte. Az első csókjuknak tenger-íze volt, végtelen gyengédséggel. Bensőséges volt, ártatlan, Baekhyun lelkét perzselte, ahogy Chanyeol enyhén hátradöntötta a fejét, hogy felfedezzék egymás rezdüléseit. Baekhyun minden fel nem tett kérdésére választ kapott, minden félelme lecsillapult, minden kétsége megszűnt. Vele olyan volt, mintha otthon érezné magát. Az élet ritka pillanatainak egyike volt ez, mikor egy ember a szenvedély, a megszállottság vagy a hit erejével feltár valamit a világ rejtett értelméből egy másik ember előtt.
Baekhyun felugrott a franciaágy kényelméből, a szíve vadul kalapált, mintha most élte volna át a legrosszabb rémálmát. Az ágyra pillantott, ahol Jongin békésen aludt, most először, három hónap leforgása alatt.
2014. június 18.
Tik-tak, tik-tak, tik-tak. Csak az óra monoton kattogása zavarta meg olykor Yixing és Baekhyun beszélgetését. Az orvos sajátos technikát alkalmazott, Baekhyun szemei csukva voltak. Mivel ebben az állapotban felléphetett volna a poszthipnotikus amnézia, Yixing nem akarta megkockáztatni, hogy Baekhyun ne emlékezzen erre a pillanatra.
- Mit éreztél 2015. június 11-én, az MRI vizsgálaton? - kérdezte Yixing, Baekhyun homlokára ránc szökött.
- Egy új kezdetet. Éreztem Chanyeol és az én szívemet. Éreztem, hogy ez őrültség...
- Miért őrültség?
- Mert fáj... Megbántott, és én menekülök. Menekülök az emlékek elől.
- Mivel bántott meg?
2013. április 19.
- Miért csinálod ezt? Miért csinálod ezt pont most? - Baekhyun hangja fájdalommal átitatott volt, kérlelő hangja azonban egy pillanatra sem hatotta meg Chanyeolt.
- Nem kell, hogy mindennek legyen miértje. Elmegyek és kész - a magasabb továbbra is rezzenéstelen arccal pakolta a bőröndjébe a saját ruháit, rá sem pillantva Baekhyunra.
- Mi a baj? Azt hittem, hogy minden rendben van köztünk, hogy ma megünnepeljük az egy éves évfordulónkat, de-
- Kibaszottul nincs rendben - félrelökte Baekhyunt, és azzal a vehemenciával kisétált a közös lakásukból, és elment anélkül, hogy visszanézett volna.
Becsukta az ajtót maga mögött. Baekhyun az ablaknál állt, és a másik után nézett. Gyors léptekkel távolodott, alakja eltűnt az egyik épület sziluettjében. Az alacsonyabb még akkor is sokáig nézte azt a helyet, amikor már rég nem látta őt.
- Elhagyott.
Virágok repültek a szélben, a Nap később ment le az égről. Most még akkor sem fázott Baekhyun keze, ha egyedül sétált az utcán egész éjjel. Chanyeol nehéz neve repült fel a széllel, és a kevés emlékével együtt. Néha elfelejette, és így eltelt egy nap. Néha valaki mással álmodott, aki nem Chanyeol volt, de a fájdalma tovább nőtt.
2014. szeptember 20.
Baekhyun emlékei fokozatosan tértek vissza, viszont a legalapvetőbb kérdésekre nem kapott választ Chanyeollal kapcsolatban. Nem szerette volna tovább folytatni a kezeléseket, úgy érezte, hogy a férfi csak a hiányát hagyta maga után a szívében.
2014. szeptember 21.
- Ó, megérkezett a legjobb cimborám is - Jongdae szólította meg Baekhyunt, miközben önfeledten megölelte. - És elhozta az idegesítő pasiját is.
- Legalább én nem egyedül fogok meghalni. Amúgy boldog szülinapot - kontrázott Jongin, majd beljebb ment a házban, hátrahagyva Baekhyunt.
- Érezd jól magad a házamban, te rohadék!
- Beszélhetünk valahol? - puhatolózva kérdezte Baekhyun, mire Jongdae kíváncsi tekintettel fürkészte őt, de bólintott.
A fülsüketítő zene hasogatóan bömbölt, a lézengő emberek elállták a két férfi útját, de Jongdae ellentmondás nem tűrő tekintettel nézett rájuk, majd átszelték a lépcsőket, egyenesen Jongdae szobája felé haladva.
- Mit szeretnél? - Jongdae bezárta a szoba ajtaját, ez valamennyire tompította a zene hangját. Leült Baekhyun mellé az ágyra, és kíváncsian hallgatta.
- Neked meséltem Chanyeolról? - nyughatatlan kíváncsisággal kérdezte, miközben vesékbe hatoló pillantása egy pillanatra megijesztette a másikat.
- Chanyeol... Nem ismerős a neve. Miért?
- Azt hittem, hogy beszéltem róla neked. Szerintem ő volt az első szerelmem.
- Baek, Jongin volt az első, akit bemutattál nekem és a többieknek. Szégyellted, hogy meleg vagy. Menjünk le. Az idegesítő pasid már biztos keres - egy biztató mosolyt küldött felé, majd ő hagyta el először a szobát.
Baekhyun magára maradt a sok kérdőjellel a fejében, és valami makacs, zsigeri érzéssel, amire nem tudott rájönni.
- Hol voltál? - Jongin hátulról ölelte át Baekhyun, kezeit a másik derekán pihentetve.
- Jongin, ne - Baekhyun próbálta magáról feltünésmentesen leszedni a fiatalabb kezeit, de Jongin úgy szorította őt, mintha az élete múlna rajta. - Te ittál?
- Csak egy kicsit. Mit szólnál, ha felmennénk Jongdae szobájába? Olyan rég voltunk már együtt - duruzsolta az idősebb nyakhajlatába, aki egyre erősebben taszította el magától Jongint.
- Engedj el, ez fáj - Baekhyun kérlelő hangon, halkan mondta, hogy csak a fiatalabb hallhassa.
Jongin ettől észhez tért, és megbánó tekintettel engedte el a másik derekát, miközben magával szembe fordította.
- Minden rendben?
- Kibaszottul nincs rendben, Jongin - Baekhyun ingerült volt, és még maga sem tudta, hogy mi bántja a legjobban, és hogy mi teszi ilyen lobbanékonnyá. Kisétált a házból, maga mögött hagyva a fiatalabbat.
Aznap este nem aludt otthon.
2014. szeptember 22.
Baekhyun több, mint harminc üzenetet és hívást kapott Jongintól. Egyikre sem reagált.
2014. november 27.
2012. november 27.
- Ez egy borzasztó ötlet, Chanyeol.
- Ne legyél már beszari, Baek - a magasabb viccelődve kezdte, de továbbra is szorongatta kezében az esernyőt, és szorosan maga mellett tartotta Baekhyunt is. Az eső csillogó, ezüst függönnyé sűrűsödött. Régóta nem zuhogott így, mint ma, azonban Chanyeol ezt nem bánta. - Csináljunk valami őrültséget.
Baekhyun megadóan sóhajtott, majd kirohant az esőbe, és hagyta, hogy teljesen elázzon. Chanyeol pár pillanatig áhítattal nézte az alacsonyabbat, ahogy a közös helyükön egyre jobban élvezte az eső varázsát. Ő is letette az esernyőt a földre, és odaszaladt a másikhoz. Amikor már nem bírta tovább, fulladás-közel került ajkaihoz, és megcsókolta. Először puhatolózva, majd egyre mohóbban, fenevad szenvedéllyel.
- Csak te lehetsz ilyen őrült, hogy novemberben elázol, Park Chanyeol. Boldog szülinapot - Baekhyun a magasabb ajkaira pihegett, miközben kezeivel átkulcsolta Chanyeol nyakát.
- Most már te is őrült vagy. Menjünk, mert megfázol.
Hallgatta szavait, simogatták őt, érezte rezgéseid, és szinte észrevétlenül ébredt testük. Az esőtől a ruhák rájuk tapadtak, gőzölgött bőrük melegétől minden perc. Chanyeol halkan súgta Baekhyun fülébe, hogy kívánja, hogy itt és most akarja őt. Szája izzó vasként fonódott Baekhyunt feltárulkozó nyakára, láthatatlan bélyegével megpecsételve. Az alacsonyabbat Chanyeol szavai már elvarázsolták, megsimogatták, életre hívták szunnyadó vágyát. És most ajkai értinése felszította a benne nyugvó parazsat. Lassan lángolni kezdett mindene... Baekhyun kezét a másik arcához érintette, simogatta, lágyan cirógatta.
- Szeretkezz velem, Chanyeol.
Chanyeol ajkai finoman mozdultak, siklott pontról pontra; új és egyre újabb meglepetést okozva Baekhyun bőrének. Nyelve segítette a kalandozását, Baekhyun vállán csúszott érzékisége, miközben az alacsonyabb halkan nyögte a semmibe, hogy kívánja. Míg a magasabb csókolt, kezei tétován indultak útnak. Kutatva Baekhyun hajlatait, lágyan furakodott az ádnedvesett inge alá. Az esőtől tapadt minden, Chanyeol selymes ujjainak sziluettje kitekintett az anyagon át. Siklott minden mozdulat.
2014. december 25.
- Kurvára nem tudom, hogy mit csináljak, Yixing. Már nem tudok különbséget tenni a valóság és képzelgés között. Meg akarom találni Chanyeolt, de félek tőle, hogy újra megbántana. Látni akarom őt. A képébe akarom vágni, hogy miért csinálta ezt. Még mindig annyira kusza minden, és sok a kérdőjel - mondta Baekhyun Yixing irodájában, a szemében fájdalom és csalódottság csillant meg.
- Kiderítünk mindent, Baekhyun. Ígérem.
- Utálom, hogy nem tudok visszaemlékezni. Utálom ezt az érzést.
- Ahhoz, hogy lássunk valamit, előbb képesnek kell lennünk felismerni. Emlékezet nélkül csak nézünk, de nem látunk. Ilyenkor a világ nyomtalanul csusszan át az emberen.
2015. január 14.
22:34
A tél hegedűinek hosszú zokogásai monoton vágyódással sebezték meg Jongin szívét. Baekhyun nevetése visszhangzott emlékei között, érintésének melege, ahogy karon ragadta, ahogy megölelték egymást. Ivott, ivott és ivott. Sietős simítások emléke égett bőrén, ajkát régi csókjuk fantom íze perzselte, mikor felemelte a poharat, hogy a hideg kristályt érintve ismét a régi, édes ízzel köszöntse a keserű emléket. Újból kiürült a pohár, tompán koccant az asztallapon, mikor letette. Felállt, magára kapott egy kabátot, és célirányosan elindult. Tudta, hol kell keresnie Baekhyunt.
Húsz perc múlva az ablakot figyelte, miközben tárcsázta a számot.
- Jongin... - Baekhyun hangja harmatgyenge volt, ahogy beleszólt a telefonba. A fiatalabbnak felüdülés volt négy hónap után újra hallania ezt az angyalhangot.
- Baekhyun, azt mondtad, hogy a szülinapomat együtt töltjük, hogy velem leszel. Kurvára szülinapom van, és te nem vagy itt, pedig megígérted. Hiányzol - a barátságtalan csendet éktelen csörömpölés robbantotta szét, ahogy a hangja egyre kétségbeesettebben hullik vissza rá az égbolt végtelen tükréről.
- Megint ittál? Ugye nem vagy valahol kint? Meg fogsz fázni.
- Születésnapom van, Baek. Ugye nincs köztetek semmi Yixinggel?
- Yixing nem meleg. De már alszik, mostanában nagyon sokat dolgozik. Ez az első alkalom, hogy ilyen nyugodtan alszik. Nem akarom felébreszteni. Leteszem.
- Ne tedd le - mondta határozottabban, de addigra már Baekhyun bontotta a vonalat.
A lélek papírjára ráfagytak a szavak, amik folyamatosan azt kántálták: „Ne hagyj el".
2015. április 12.
- Úgy érzem, hogy a háznak köze van Chanyeolhoz - kezdte Baekhyun, úgy érezte, hogy végre kiszabadulhat félresiklott élete csapdájából.
- Ez csak egy kép volt a fejedben. Biztos vagy benne?
- Menjünk oda - Baekhyun hangja kérlelő volt, végül Yixing beleegyezően bólintott.
*
Ahogy egyre közelebb kerültek a házhoz, Baekhyun szíve úgy vert egyre hangosabban. Fájdalmasan tördelte az ujjait, és zavaros érzéseket táplált. Nem tudta, hogy Chanyeol mit fog csinálni, ha újra találkoznak. A másik opciót el sem tudta képzelni, de a lelke mélyén érezte, hogy Chanyeol nem lesz már a lakásban. Yixing lassított, Baekhyun szívverése pedig olyan összefüggéstelen volt, mint az óceánban fodrozódó hullámok.
- Bemenjek veled? - az orvos bátortalanul kérdezte meg, nem tudta, hogy Baekhyunnak mi lenne a legjobb megoldás.
Baekhyun bólintott, majd remegő lábaival kiszállt az autóból. A fájdalmat nem lehet csak úgy kitörölni az ember szívéből.
Körbepillantott a házban, és az emlékek megrohamozták őt. Nem volt hasogató, csak pont annyira sínylődött a lelkében, amennyire megkívánta. Chanyeol egyedül élt a lakásban, akkor költözött ide, amikor elhagyta Baekhyunt. A szerelmük, ami tavasszal kezdődött, tavasszal is ért véget. A helyiség nem volt nagy, viszont egy ember kényelmére tökéletesen megfelelt. A keskeny folyosót egy szoba és a nappali követte, Baekhyun a szobát választotta, míg az orvos körbenézett a nappaliban. Meg szerette volna tudni az igazságot, találkozni szeretett volna Chanyeollal. Ezért mérhetetlen csalódottság rombolta le a reményét, amikor a szobába beérve csak az üresség köszöntött rá. A polcokhoz ment, és nyughatatlanul kutatott. Egy levél után, egy kép után, bármi után, ami Chanyeolhoz volt köthető. Az asztalon rengeteg szükségtelen irat hevert összevissza, Baekhyun ezeket félretolta, így megtalálta a férfi laptopját. Felnyitotta, és amint megpillantotta háttérképként az egyik közös képüket, olyan mély volt a fájdalma, mint egy nyitott seb. A dokumentumok között rákattintott a „Chanyeol élete" mappára, ahol több videó sorakozott fel. Megnyitotta az elsőt, majd leült az ágyra.
Az első képkockán Chanyeol a kamerát igazította, majd amikor beállította, beszélni kezdett. A tekintetéből semmit nem lehetett kiolvasni, csokoládébarna szemei semmilyen érzelmet nem tükröztek.
- 2013. április 17-e van. Ma a doki valami szart diagnosztizált nálam. Egy ideje úgy éreztem, hogy ingerült vagyok, depressziós voltam, de emellett mindig jókedvű, amikor Baekhyunnal találkozhattam. Viszont nélküle nem bírtam ki, és amikor nem voltunk együtt, gyakran meg akartam ölni magam. Ezeket a videókat most Baekhyun miatt készítem. Anélkül, hogy ő tudna róla. Mert egyedül ő tart életben.
Baekhyun ordítani akart, el akart menni, de helyette a második videót is elindította. A szívében keletkezett fulladt mélység egyre csak erősebb lett. Észre sem vette, amikor a szeme sarkából letörölte az első könnycseppet. A fájdalom megköveteli, hogy érezzék.
- Először csak lehangolt voltam, elvesztettem az érdeklődésem minden iránt. Mindig fáradt voltam, nem tudtam figyelni az egyetemen, és jelentősen csökkent az önbizalmam, emiatt pedig negatív gondolataim lettek. Egyedül Baekhyun tartott életben, már akkor is. Akkor vettem meg ezt a házat, mert tudtam, hogy egyszer el kell hagynom őt, hogy ne tegyek kárt benne is.
- 2013. április 19-e van. A nap, amikor elhagytam Baekhyunt. Életem legnehezebb dolga volt faképnél hagyni. Még rosszabbá tette, hogy meg sem próbált megállítani, viszont nem akartam, hogy ezt tegye. De mégis vártam. Szükségem lett volna rá.
Chanyeol sírt, és ez fájt Baekhyunnak. Ha elveszítjük azt, akit szeretünk, lelkünkben csak a sebhely krátere marad, a szenvedés. Elindította a negyedik videót, miközben a könnyeit törölgette.
- Ma van egy hete, hogy szakítottam Baekhyunnal. Eljött hozzám. Azt mondta, hogy bízott benne, hogy el tud majd temetni a szívében, de képtelen rá. Nem tudom, hogy honnan tudta meg a címemet, de kibaszott rossz érzés volt. Elküldtem, de közben azt akartam, hogy maradjon, és próbáljon segíteni ebben a szarban. Most érzem azt leginkább, hogy semmi értelme az életemnek.
Miért tetted ezt? Baekhyun ezt az egyetlen kérdést szeretné feltenni Chanyeolnak, de elveszett a reménye. Az járt a fejében, hogy mit érezne akkor, ha nem látná többé Chanyeolt. Úgy gondolta, hogy hiányozna valami az életéből. Talán idővel képes lenne pótolni, de sohasem tudná maradéktalanul helyettesíteni.
- Április 27-e van, és a kurva hangok azt mondják, hogy Baekhyun egy rossz ember. Nem hiszem el ezt, nem akarom nekik elhinni. Egyre gyakrabban hallom őket, és ez megrémiszt. Követtem Baekhyunt az egyetemre, de szerencsére nem vett észre. Úgy látszik, egy mániákus idióta vált belőlem, aki követi a szerelmét. De mégis hogy menjek oda hozzá, hogy elmondjam neki, hogy még mindig szeretem? Hogy mondjam el neki, hogy félek? Annyira rettegek, és nem akarom őt elveszíteni. HOGY MONDJAM EL NEKI?
Vannak az életben kimondhatatlan dolgok és nehezen gyógyuló sérülések. Baekhyun nem tudta megállítani a könnyeit.
- Április 29-e van. Nem bírom tovább. Próbálok emlékezni Baekhyun mosolyára, ez az egyetlen dolog, ami éltet. Annyira hiányzik, már most. Ezt már eldöntöttem. Ha eljutok arra a pontra, hogy már nem bírom nélküle, és mindenáron vissza akarom szerezni, akkor a szekrény fiókjában mindig lesz egy kés. Félek tőle, de meg fogom tenni. Arra gondolok, hogy most itt van velem, és szorosan magamhoz ölelem. De a hangok azt mondják, hogy soha nem érdekeltem őt. Ez igaz lenne?
NEM IGAZ. Baekhyun hangosan ordította magában, miközben a szekrényhez ment, hogy megkeresse a kést. A fiók teljesen üres volt, emiatt pedig vészjósló előérzete támadt. Lélegzetvisszafojtva elindította az utolsó, hetedik videót.
- 30-a van, és ma akarom a legjobban, hogy mellettem legyen Baekhyun. Én azt hittem, hogy majd idővel könnyebb lesz, de nem. Ugyanolyan szar, mint amikor elhagytam. Nem bírom tovább. Meg akarok halni.
- MIT CSINÁLTÁL? - Baekhyun keservesen zokogott, majd éles fájdalmat érzett, ami lekényszerítette a földre.
A skarlátvörös szín beterítette az egész padlót, miközben két szív egyszerre dobbant, és két hang egyszerre rezdült. Chanyeol a földön feküdt, Baekhyun pedig zokogva tárcsázta a mentőket, majd újra a magasabbhoz kúszott.
- Ne félj, most már minden rendben lesz. Csak maradj ébren, oké? - Baekhyun próbált egy leheletnyi reményt vinni a hangjába, de a könnyei megakadályozták benne.
Chanyeol egyre nehezebben vette a levegőt, a szemeit sem tudta már nyitva tartani.
- B... Baek.
- Figyelj, te idióta, nem teheted ezt velem, érted? Maradj velem! - Baekhyunnak ebben a pillanatban rá kellett ébrednie, hogy a szeretet nem mindig menti meg azt, akiért küzdünk.
- Annyira sajnálom, Baekhyun - Yixing jött be a szobába, és próbált erőt lehelni a másikba. Felállította, majd együtt leültek az ágyra. - Bipoláris zavart diagnosztizáltak nála. A konyhában találtam ezeket a kórlapokat. Chanyeolnál mély depressziós és erősen felhangolt, úgynevezett mániás epizódok váltották egymást. Ezek a betegek gyakran kezdetben évekig csak depressziós időszakokat észlelnek, míg egyszer csak megjelenik a felhangolt, mániás periódus. A depressziós tünetek mellett csak enyhébb felhangoltságot, ami gyakran inkább csak pozitív hatásait érezteti, a beteg aktív, jókedvű. Sírj csak, sírj.
- Azt hittem el tudom temetni a szívemben. Azt hittem, pár évszak után már el lesz feledve. De mindenre emlékszem.
Szörnyű fájdalom nyilallt a szívébe. Elérte a legmélyebb pontot, úgy szántott át rajta, hogy elveszítse önmagát. Ő is meghalt, amikor elveszítette Chanyeolt.
2015. április 22.
Az élet örökké megismétlődő búcsúzásból áll, és a holnap más is lehet, mint a ma. Az élet első kegyetlensége ez. Idővel más szál is megszakad, amíg egy napon szertefoszlik az egész.
A tenger vad hullámai átcsaptak Baekhyunon, de nem volt képes megfulladni. Lehunyta szemeit, és átgondolta az elmúlt két évet. Az emlékei visszatértek, de ma már inkább azt kívánná, hogy örökje kerüljön a tenger feneketlen mélységébe. Magára maradt a parton. Szemtől szembe az emlékeivel.
Két kar fonódott a dereka köré, egy régi illatot érzett, és egy ismerőst ölelést. Légzése apró fuvallat volt Baekhyun tarkóján, a teste melege körbeölelte őt. Azt gondolta, hogy megszerzett valamit, de olyasmiről kellett lemondania, ami már az élete részévé vált. Elsöprő volt, és fájdalmas, de akkora szükségük van egymásra, mint a levegőre. Jongin kétségbeesetten ölelte Baekhyunt, mégis gyengéden. Ez már hiányzott mindkettejüknek.
- Szeretlek - Jongin hangja elhaló volt, az arcát Baekhyun nyakhajlatába fúrta, és próbálta örökre megjegyezni ezt az illatot.
Elfelejtünk egy illatot, de csak amíg újra meg nem érezzük. Kitörlődik egy hang a memóriánkból, de csak amíg újra meg nem halljuk, és még a rég eltemetett érzelmeink is képesek újjáéledni. Baekhyun amikor már nem bírta tovább, megpördült Jongin karjaiban, és egy szédítően mély ölelésbe vonta. Több volt ez, mint köszönet részéről. Az emlékek parányi szilánkjai tesznek ki bennünket. Ott vagyunk azoknak a reményeiben és félelmeiben, akik szeretnek bennünket. Amíg él a szeretet, és az emlékezet, nincs valódi veszteség. Ha valamit nem zárunk le megfelelően, ott mindig nyitva marad egy ajtó, egy megbúvó lehetőség arra, hogy minden ugyanott folytatódjon, ahol abbamaradt.
.png)