Nagymama - Taehyung

Ajánlott zene: Queen - Bohemian Rhapsody

A nagymama ráncos keze olyan számomra, mintha tengernyi homokot simítanék a végtelenben. El sem tudja képzelni, hogy milyen sokat jelent nekem ez a jelentéktelennek látszó este, ahol Ő csak hangosan szuszog, míg én vígan nézem a közös sorozatunkat az ágyunkon, szorosan ölelve Őt magamhoz. Halkan nevetgélek egy-egy vicces jeleneten, miközben gyengéden puszilgatom a kézfejét; azonban gondosan ügyelek rá, hogy ne ébresszem fel. Régebben kifejezetten idegesített a horkolása, de mára az egyik kedvenc hangommá nőtte ki magát, amit a végtelenségnél is tovább lejátszanék magamnak, akárcsak egy zenét. Beleszippantok az otthon illatába, egyből a boldogság hálás érzete fog el, amikor mama kellemes parfüm illata keveredik az általa készített ételével, amikkel mindig vár, a kelleténél sokkal többel is. Érzem a kedvenc levesem, valamint a narancs átható aromájának egyvelegét, amit mindig mondok neki, hogy annyira nem is szeretek, de Ő ellentmondást nem tűrve parancsolja rám, miszerint jó az egészségemnek. Visszagondolva a fájó múltra túl sok olyan dologban volt igaza, amit egocentrikusan elvetettem, hiszen én mindig csak saját magamra hallgattam. Ennek ellenére lelkesen támogatott mindenben, tanácsot adott, és még ha nem is mindig voltam jó unokája, akkor is önzetlenül szeretett és Ő volt az egyetlen, aki a lelkem szakadó darabjai után is hitt bennem. Pedig amikor már csak egy fátyol-könnyű selyem tartotta bennem az erőt, még saját magamról is képtelen voltam azt feltételezni, hogy nekem bármi sikerülhetne. 

Reszelősen sóhajtok, próbálom elhessegetni a rossz emlékeim, hiszen most mindennél fontosabb, hogy itt vagyok a nagymamámmal és fogom a kedves kis kezét, amit annyira szeretek. Időközben újabb rész jön a sorozatból, de már igazság szerint nem is érdekel. Teljesen az oldalamra fordulok, hogy szemben legyek vele - így tökéletesen látom megviselt, öreg arcát, amit mégis gyönyörűnek találok. Ha lehetne, csak bámulnám Őt. Az arany fülbevalója még mindig ott ékeskedik a fülében, amit a nagypapám vett neki, akit én sajnos soha nem ismerhettem meg. Hét gyereket nevelt fel teljesen egyedül, egyszerre volt férfi és nő, és sosem panaszkodott, csak tette a dolgát. Mindig is csodáltam emiatt, habár neki sosem mondtam ezt el. Eltűrök egy rakoncátlan ősz hajtincset, de hirtelenjében békés tekintete rám szegeződik. Mindig is éber alvó volt. Rámosolygok, a szemeimmel próbálom megüzenni neki, hogy aludjon csak vissza nyugodtan, azonban hallom kintről, hogy valaki szinte beszakítja az ajtómat, olyan erővel dörömböl. Azonnal baljós idegesség járja át a testem, viszont nem tudok úgy tenni, mintha nem hallottam volna meg.

- Mama, mennem kell – suttogom neki, miközben lágyan a kezére simítom a sajátom. 

- Rendben van, fiam. Mikor jössz vissza?

- Nemsokára, ígérem.

- Hozzak neked kakaót? – kérdezi teljesen komolyan, amitől megint jókedvre derülök. A világon Ő az egyetlen aki tudja, hogy a kakaót sokkal jobban szeretem, mint a kávét.

- Igen, az jó lenne. Aztán tényleg megnézzük a Ben-Hurt.

Azután arra a gyötrelmes kijelentésre gondolok, ami a keserű végét jelenti a látogatásomnak: kilépés a játékból.

Nem értem a főnököt, hogyan lehetséges egy ilyen nagy tudású szerkezetnél ezt a megalázó véget kimondani. Aki használja annak ez valószínűleg nem szimpla játék, valakinek az életet jelenti. Önként vállaltam, hogy tesztelem a legújabb projektünket, ami konkrétan egy alternatív, saját világot hoz létre a fejedben. Gondolkozás nélkül adtam hozzá a nevem, hiszen pontos elképzelésem volt arról, mit akarok megeleveníteni. Azzal a tudattal próbáltam ki eleinte, hogy úgysem lesz valósághű, nem fog tetszeni. Aztán saját magamat is meghazudtolva, hirtelen a képzelt világombam jobban szerettem élni, mint az utálatos valóságban.

Leveszem a halántékomról a kis tárgyat, ami jelen esetben a legfontosabb nekem, majd végül kedvtelenül ajtót nyitok. Jungkook aggódó tekintettel néz rám, de nem akarok róla tudomást venni, inkább beljebb invitálom. Ahogy elsuhan mellettem megérzem az ellenállhatatlan óceán illatát, ami mindig a kötődést jelentette számomra. Amíg mama élt, ők ketten voltak a mindeneim.

- Hoztam neked egy kis kimbapot, ami igazából egy ürügy volt arra, hogy lássalak. De most hogy rád néztem, inkább egy egész éttermet kellett volna hoznom – idegesen járkál a konyhában, kétségbeesett szemei egy pillanatra engem is kizökkentenek a játékból.

- Jól vagyok, Jungkookie. Nincs szükségem együttérzésre, sem semmi másra.

- Mióta voltál abban a rohadt világban? Egy hete nem jöttél be dolgozni, mindenki tőlem kérdezi hol vagy, én meg nem győzök nekik hazudni. Ez már nem együttérzés, most már elegem van, hyung! Ez a játék tönkretesz téged. Csont és bőr vagy, be vannak esve a szemeid, rossz rád nézni. Nem teheted magad tönkre egy ember elvesztése miatt.

- Te felfogtad, hogy miről beszélsz? A mamám volt a mindenem! Úgy halt meg, hogy el se köszönhettem tőle, hogy nem tudja mennyire szeretem. Az volt az utolsó mondatom hozzá, hogy egyszer mindenki meghal, csak mert idegesített, ahogy állandóan ezt hajtogatta, miközben nem volt semmi baja. Erre meghalt, itt hagyott és én azt kívánom, bár meg se születtem volna!

- Nem, kérlek ne mondj ilyet! Sajnálom – potyognak a könnyei, miközben szorosan átölel.

Ujjaival körbefonja derekam, rettentő erősen magához szorít; annyira, hogy egy kósza emlék se férjen közénk. Semmi. Úgy tesz, mintha nem érezné, ahogy beleremegek a sírásba. Magam sem tudom, mit akarok valójában. Az ölelésében megnyugszom, az illata életre kelti bennem azt a tényt, hogy csak miatta vagyok még ebben a világban. Ő a legjobb barátom, a lelki társam.

- Én is sajnálom, Jungkookie.

- És mondtam, hogy az én nagyim a tiéd is! Kérlek, ne csináld ezt magaddal – mélyen a szemeimbe néz, miközben kutatja az egyértelmű választ, de a keserédes mosolyomból nem következtethet sokra.

- Tudod mi a legcsodálatosabb a nagymamákban? Olyanok vagyunk nekik, mint kis hercegnek a rózsája. Annyira értékesek, annyira különlegesek vagyunk a szemükben... A te nagyid téged szeret a legjobban, az enyém pedig engem, ez így van rendjén. 

- Akkor legalább itt maradhatok veled néhány napra? – reménytől csillognak a szemei, miközben rám néz, én pedig elmerülök a tenger-tiszta tekintetében.

- Persze.

Jungkook már több, mint egy hete nálam van. Szinte mindent együtt csinálunk, és egy pillanatra sem hagy elszakadni a kínzó valóság elől. Olyanok vagyunk, mint egy szerelmes pár; együtt alszunk, együtt eszünk, és még a munkahelyen sem veszt szem elől. Ez a túlzó aggódása már azért néha lehetetlenül sok, viszont egyáltalán nem érzem úgy, hogy megfojtana vele. Önmagamnak sem akarom beismerni, de a legjobb barátom mindig ráébreszt, hogy vele még a horizonton túl is jól érezném magam.

Most is ketten megyünk be a munkahelyre, a levakarhatatlan vigyor kiül az arcomra, és még akkor sem múlik el, amikor a főnök behívat magához. Mostanában nem szerettem szembenézni vele és a kötelezettségeimmel, de Namjoont úgysem tudtam volna sokáig elkerülni. Halkan kopogok szigorúan csak hármat az ajtaján, majd amikor nem érkezik válasz, bemegyek. Mindig is utáltam az irodáját. Rideg, semmitmondó színpaletta jelenik meg a falakon, fekete bútorok teszik kontrasztba a szobát, engem pedig elnyel a hidegség. Ő egyáltalán nem ilyen ember; kedves és melegszívű, persze határozott és kimért is, ha a helyzet úgy kívánja.

- Szia, hyung.

- Szia, Tae! Örülök, hogy látlak. Mikor jöttél vissza dolgozni?

- Egy hete – félénken lesütöm szemeim, arra gondolok, hogy most jön majd a dorgáló rész, azonban meglepődöm, amikor ez elmarad.

- Nézd, nem azért hívtalak ide, hogy szemrehányást tegyek. Valamit el kell mondanom, és fontos tudnod.

- Persze, mondd csak.

- Tudod, hogy a világokat különböző szinteken teszteljük. Vannak fokozatok, és ezt mindig az alany dönti el, mennyire akar szélsőséges látómezőt magának. Rájöttünk, hogy ez teljesen ártalmatlan, ha pixelesen látja a kialakított világát, ha kifogástalanul. Ez egy jó hír nekünk. Viszont van valami, amit nem vettünk figyelembe – itt megáll egy pillanatra, idegesen az orrnyergére rakja két ujját megsimítani vele a bőrét. Abban az érintésben benne van az élet fájdalma. - Az egyik tesztalanyunkat arra kértük, hogy maradjon ott egy hetet.

- Hogy mi? És arra nem gondoltatok, hogy kiszárad, vagy valami baja lesz?!

- Infúzióra volt kötve, nem vagyunk idióták. És még olyan gépre kötöttük, amivel az agyi működését figyeltük percre pontosan. Azonban már a hatodik napon észrevettük, hogy az nem úgy működik, mint kellene. Fel akartuk kelteni, és még mindig próbáljuk, de nem reagál semmire.

- Ki volt az?

- A hetvenhetedik tesztalany.

- Tesztalany?! Mégis hogy vagy képes Jimint így nevezni? Hyung, ez a mi hibánk, én–

- Nézd... Jimin most Párizsban van a szüleivel, és ha valaki, te pontosan tudod, hogy mennyit jelent ez neki. Semmiben nem szenved hiányt ott, és boldog. Nem örülök neki én se, de nem szabadkozott, amikor megkértük erre. Végre a szüleivel lehet újra, ez volt minden vágya. Nem azért mondtam el ezt, hogy hibásnak érezd magad, teljes mértékben felelősséget vállalok érte. Arra kérlek, hogy ne legyél a játékban tovább három napnál. Ugyan Jungkook nem mondta el, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy miért nem jársz dolgozni. Szükségem van rád, szakmailag és barátként is.

Egy pillanatra megszűnt számomra a levegő. A közös emlékeinkre gondolok Jiminnel, de mindennél erősebb az a momentum, amikor ott álltam vele a szülei sírjánál, és zokogva egymásba kapaszkodtunk. Soha nem mondta, de mindig tudtam, hogy saját magát hibáztatja a történtekért - akárcsak én. Ott voltunk egymásnak a gyász időszakában, ami igazából sosem múlt el egyikünknek sem. Mama személyében én is egy mintaanyát veszítettem el, hiszen engem Ő nevelt fel. Sosem fogom elfelejteni, amikor kiskoromban éjt nappalá téve labdázott velem a szobában. Már szinte szundikált, mégis mindig odagurította nekem a labdát, sosem éreztette hogy a terhére lennék, pedig akkor már legszívesebben leszakította volna magáról a nehéz kötelezettségeket. Anya akkoriban tanfolyamra járt, így velem mindig csak a nagymama volt. Vele nőttem fel, huszonegy évnyi szeretetet kaptam tőle, amit soha nem úgy adtam vissza neki, ahogy megérdemelte volna. Ebben a pillanatban értem meg Jimint, miért is jutott erre a keserves döntésre.

- Nem számít, hyung... A szél nélkülem is fújni fog.

A konyhában vagyok Jungkookkal, épp próbál belém tömni valami szénhidráttal dúsított ételt, de én aligha tudom lenyelni a falatokat. Mindketten szótlanok vagyunk, Ő részletesen tudja, hogy mit mondott nekem Namjoon nemrég, viszont nem hozza szóba. Én pedig addig nem akarom, amíg nem áll rá készen. Próbálok gyorsabban enni, hogy kevésbé legyen kellemetlen és legalább egyikünk felálljon az asztaltól, de úgy érzem, hogy minden falat megakad a torkomon.

- Egyszer úgyis beszélnünk kell erről – higgadtan teszi le az evőpálcikát, majd rám emeli nyugodt tekintetét. Habár kiegyensúlyozottságot áraszt magából, belül mégis úgy érzem, hogy ég a dühvel keveredett kálváriától.

- Jungkookie, én... Nem tudom mit mondhatnék.

- Meg akarod tenni? Képes lennél ott maradni? Az életed csak most kezdődik, de te eldobnád magadtól?!

- Figyelj, ne most beszéljük meg. Először egyél, és majd utána rávehetsz bármilyen módszerrel, hogy itt maradjak.

- Tudod, hyung... Ez nagyon gyáva húzás lenne tőled. Egyszer szembe kell nézned az igazsággal, egyszer el kell ezt az egészet fogadnod.

- Mégis miért kellene? Itt a kezemben a lehetőség, szerinted hagyni fogom elveszni? Eljött az én időm, és nem érdekel mit gondolnak rólam, nem érdekel semmi! – ordítom, ahogyan csak bírom, miközben felállok az asztaltól, az idegtől remegni kezdek. Szinte bizserget a fájdalom, ahogy ránézek és látom lefolyni arcán a krokodil-könnyeit. - El kell engedned.

- Nem! Soha nem foglak elengedni!   Kérlek, hyung! Kérlek...

Lehajtja a fejét bűnbánóan, én pedig összetörök legbelül. Soha nem voltam arra felkészülve, hogy ennyire kétségbeesetten reagáljon, hogy ennyire megviselje Őt is saját magam gyűlölete. Azért sír, mert nekem fáj, mert nem akar elengedni, mert fontos vagyok neki. Miattam. Egy kezemen is meg tudnám számolni, hogy mennyien sírtak értem. Nem szánalomból, nem azért, mert eszükbe jutott valami számukra fájdalmas az én nyomoromat nézve; hanem tényleg azért, mert átvették a szenvedésem. Például amikor a mama velem együtt sírt Sam Smith Lay Me Down dalán; ami engem annyira meghatott, hogy patatokban folytak a könnyeim, de Ő csak azért sírt, mert látta, hogy szomorú vagyok. Ez annyira tiszta érzés, és olyan kevés emberre jellemző.

Átszelem a köztünk lévő távolságot, és észveszejtően szorosan magamhoz ölelem a legjobb barátom. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkait, amikor körbe fonja derekam izmos karjaival. Ismételten megérzem a szeretet mámoros illatát, ezzel pedig egyenesen arányosan ellentétes érzelmek kerítenek hatalmukba. Két otthonom van, és mindkettőre vágyom. Az egyik az óceán, a másik a narancs illata.

Átölelem Jungkookot, miközben próbálunk elaludni. Ő háttal van nekem, de hallom a légvételein, hogy még ébren van - mintha nem merne álomba szenderülni. Puha haját az ujjaim köré csavargatom, ezzel foglalkozom egy kis ideig. Nem akarok semmire gondolni, a fejem mégis szinte felrobban, zsong a képzeteim miatt.

- Elmondhatok valamit? – kérdezem tőle nagyon halkan, mire Ő bólint egyet, ezért acélt fűzve remegő akaratomba folytatom tovább. - A kedvenc gyerekkori meséim azok, amiket mama saját magáról mondott nekem. A második világháborúban született, és bár olyan szörnyűségeket mesélt állandóan, azért minden szavát ittam. Aztán beszélt arról, hogyan ismerkedett meg nagypapával, aki nagyon hamar itt hagyott minket. Azt szerintem te sem hitted, hogy a két első gyermekét elvesztette. Mindkettejük járványban halt meg, és olyan nehezen viselte a szenvedést... Nem is akarok belegondolni, hogy milyen lehet a saját gyereked elveszíteni. Aztán szerencsére szült még, erős volt és a gyerekeinek szentelte magát. Tudtam, mindig tudtam, hogy mennyire fájt neki erről beszélnie, mégis elmondta, mert megkértem rá. Mama egyetlenegy dolgot kért tőlem egész életemben, és én nem tudtam már teljesíteni. Szerinted mennyire vagyok szörnyű ember? Ráadásul nem is annyira bonyolult, amit kért.

- Mit kért tőled? – a hangja szomorúságtól csengett, miközben megfordult, hogy velem szemben legyen. Életemben nem láttam még ilyen búskomor tekintetet, mint most az Övét.

- Meg akarta velem nézni a Ben-Hurt. Ez a kedvenc filmje, és mindig nyaggatott vele, hogy nézzük meg ketten, amit én mindig elnapoltam. Pedig ő csak meg akart osztani magából egy újabb darabot, hogy még jobban megismerjem. És én nem tettem meg.

- Istenem, annyira sajnálom.

- Van itt még valami – elmosolyodom, miközben próbálom kifújni az elfojtott levegőt. Jungkook csak csillogó szemekkel bámul rám, miközben a válaszom várja. - Szerelmes vagyok beléd.

-  Hyung–

- Ne, hadd mondjam végig. Szeretlek, Jungkook. A saját világomban ha nem a mamával vagyok, akkor veled találkozom. És mivel én irányítom a dolgokat, így te is szeretsz engem. Igen, ott együtt vagyunk, bár még elég kezdetleges, csak néhány randink volt. Lehet, hogy gyáva vagyok, de belegondolni abba, hogy te nem úgy szeretsz, ahogy én... Mégis te vagy az egyetlen, ami itt tart engem. De nem tudok tovább így élni. Ezért kérlek téged, engedj el engem.

A végére már néma zokogásban tör ki, de látom rajta, hogy próbálja visszafogni az indulatait. Törölgeti a lehullajtott könnyeit, nekem pedig a szívem beleszakad a látottakba. A Hold fénye pont annyira világítja meg a szobát, hogy kínkeserves legyen a fura búcsúzásunk. Nem merek hozzáérni, ahogy Ő sem hozzám, mégsem mozdul egyikünk sem távolabb a másiktól. Elszívjuk egymás elől a levegőt, mégis így érzem jónak. Jungkook lehunyja a szemeit, és végül ő teszi meg hamarabb a bátor lépést; összekulcsolja kezeinket, így most már teljes mértékben tisztában vagyok a szótlan, bár tetteiben sokatmondó válaszával.

- Rendben, egy kis időre elengedlek. De nehogy azt hidd, hogy ezzel mindennek vége. Valahogy elérem Namjoon hyunggal, hogy visszagyere abból a világból. Üdvözletem a nagymamádnak, mi pedig menjünk Barcelonába egyszer randizni. Mindig is el akartam oda menni. És sajnálom. Nagyon sajnálom, Taehyungie. Amíg te ott leszel, addig megpróbálok rájönni az érzéseimre. Nem fogom hagyni, hogy ott ragadj, úgyhogy gyorsan nézzétek meg a Ben-Hurt – az utolsó mondatán hangosan felnevetek, köszönetteljes szemeimet próbálom az övéibe mélyeszteni, átadni neki minden szeretetem, fájdalmam és hálám. Mindent.

- Nem bánom, ha egyszer visszajövök hozzád. De most kérlek, hunyd be a szemed.            

Körbeleng az elégedettség, a gondtalanság szele, amikor megint a nagymama házában találom magam. Bejárja a narancs illata a testem, majd amikor meglátom Őt, olyan hévvel ölelem magamhoz, hogy félek, nehogy elessen. Nem engedem el, Ő pedig gyengéden simítja végig többször a hátamat. Megnyugszom az érintésétől, hosszú idő után megint úgy érzem, hogy őszintén boldog vagyok. Istenem, végre itthon vagyok!

- Meddig maradsz, fiam?

- Mama, megnézzük a Ben-Hurt?

_____________________________________________

 

Azt se tudom, mit mondjak. 

Előre is bocsánatot kérek a hibákért, de nekem ez most fontos volt, hogy ebben az időpontban kerüljön ki a blogomra. 

Ugyanis ma van az én drága Nagymamám szülinapja;;

Ma lenne 82 éves, és sajnos már két éve, hogy nem tudjuk közösen megünnepelni ezt. 

Most próbáltam könnyebb nyelvezetben megírni ezt a oneshotot, két okból kifolyólag is. 

Az előző novellámhoz megkaptam azt a kritikát, hogy néhol túl van bonyolítva, itt most próbáltam rá odafigyelni, hogy legyen egyszerű, de azért bevallom, néha írtam volna az én megszokott stílusomban. 

Azonban a legfontosabb oka, hogy ez könnyebb nyelvezetben íródott: ahogy a novellámban is említem, a mamám a második világháború után született néhány évvel, és sajnos nem volt tehetős családja, nem tudott iskolába járni, így se írni, se olvasni nem tud. 

Remélem, hogy ott fent az angyalokkal ezt most el tudta olvasni.

A szívem még mindig kalapál, és regényeket tudnék írni, hogy mennyire csodálatos volt az én Nagymamám, de biztos vagyok benne, hogy mindenki így vélekedik a saját Nagyijáról. 

Használjátok ki az időt, töltsetek sok maradandó pillanatot együtt a nagyszülőkkel, szülőkkel, hiszen a legcsodálatosabb dolog a világon szeretni és szeretve lenni. 

Mert ahogy a novellámban is említem, minden Nagymama számára olyanok vagyunk, mint Kishercegnek a rózsája.

Boldog Születésnapot Mama, embertelenül hiányzol.

Taehyungnak pedig: A Nagymamája biztos hihetetlenül büszke rá, amit eddig elért és még el fog. Kérdés nem volt, hogy ezt vele fogom írni, de nagyon sajnálom, hogy az ő Mamája is már csak fentről vigyázhat rá.