Dance or die - NCT Dream

 

Ajánlott zene: Michael Jackson - Smooth Criminal

A játék elkezdődött. A fiúk fejüket, és teljes testüket lehajtva helyezkedtek el a talajon, hogy kiválaszthassák az aktuális embereket a feladat baljós lebonyolítására. Donghyuck és Jeno szíve nagyot dobbant, amikor rájuk mutattak, ugyanakkor lelkesen várták a többiek reakcióját, és csak remélni tudták, hogy a végén ők lesznek a győztesek. Tánc következett, minek hatására első lépéseik bizonytalannak hatottak, majd szépen lassan belejöttek a lágy mozdulatok rejtelmeibe, ámbár mindhiába. Jeno lebukott.

Nevettek rajta, amikor nem kapcsolódott be a saját részénél, így a fiúk előtt egyértelművé téve, hogy Ő az egyik ember, akit keresnek. Próbálta menteni a menthetetlent, bárgyú vigyorral arcán táncolt tovább, immár szorgosan követve a többieket, ütemre ringatózva dalukra. Kétségbeesett volt, hiszen kettejüknél más zene szólt, Donghyuck pedig nem tudott rajta segíteni, azzal saját magát keverte volna bajba.

– Nem én vagyok, nem én vagyok, nem én vagyok! – mantrázta Jeno, azonban szavai üresnek hatottak.

– Oké, ez egyértelmű, nem? Öljük meg – jelentette ki hidegvérrel Chenle.

– Tényleg nem én vagyok, higgyetek nekem!

– Nekem Haechan is gyanús – gondolkodott hangosan Mark.

– Ó, igazán, Kanada? Ennyire kedvelsz, hogy végig engem néztél?

– Baszki, hagyjátok már abba! Itt van egy biztos maffia, öljük meg, aztán jöhet a következő – határozottan csendült fel Renjun hangja, vele egyetértve pedig kiszavazták a rappert.

– Jaemin, te miért nem szavaztál?

– Ti sem gondoltátok komolyan, hogy a barátomra ujjal fogok mutogatni...

Nem foglalkoztak vele, tudták milyen lágyszívű, és hogy mindenkit megsajnált, ezért meg sem lepődtek arcára kenődött érzésein.

Pár perccel később a kiszavazott fiú visszatért műsörvezetőként, pici angyalka szárnyakkal a hátán, amely egyszerre varázsolt neki aranyos és helyes megjelenést. Nem látszott rajta az előbb átélt szörnyűség, na meg a fiúk előtt sem szerette volna mutatni csalódottságát, ezért egy gyönyörű, jókedvű mosollyal konferálta fel a következő kört. Ismét lehajtották fejüket a folytatáshoz, ugyanis ezen a részen Donghyucknak ki kellett emelnie egy játékost, akit a maffia meg fog ölni.

– Park Jisung – suttogta alig hallhatóan, viszont a mellette ülő Renjun így is okosan felfigyelt a hangra.

– Te idióta, legközelebb inkább mutass rá arra, akit ki akarsz nyírni, ezt még Kínába is hallottam volna!

– Mi? Te meg miről beszélsz? – igyekezett hárítani egy gyenge próbálkozással, azonban egy pillanat erejéig megfordult a fejében, hogy mindennek vége.

– Én mondtam! Megmondtam! – Mark hangja csendült fel nagy robajjal, miközben a gyanúsított fiúra mutatott.

– Srácok, ha én lennék a maffia, akkor Markot öltem volna meg. Egyedül Ő vádol engem, csak hogy magát védje, kétszer elrontotta a táncot is, én egyszer sem. Meg amúgy is utálom, miért hagynám életben...

– Úgy látszik, hogy a szerelmesek veszekedtek – Jisung próbálta  elfojtott nevetését kordában tartani, imádott az effajta párkapcsolati csatáknak szemtanúja lenni, ugyanakkor azzal is tisztában volt, mennyire fontosak egymásnak.

– Nem veszekedtünk, csak Mark félreértett valamit.

– Félreértettem volna, ahogy Sungchanra néztél?!

– Nem tehetek róla, nagyon magas, valahogy meg rá kellett néznem. Ha ennyire zavar, nőj nagyobbra – jelentette ki a tőle fiatalabb nyugodtan, fölényesebben. Sosem gondolta volna, hogy párja egyszer féltékeny lesz rá, de amíg fennállt ez a helyzet, kihasznált minden lehetőséget erre.

– Na jó, de akkor kit öljünk meg? Jaemint? – kérdezte Chenle, aki már alig várta, hogy vége legyen ennek az unalomnak.

– JAEMINIET NEM! – szólalt fel erélyesebben Jeno, amikor veszélyben érezte párját.

– Annyira véded, közben bármelyik percben képes lenne eldobni Renjunért – Donghyuck gúnyos hangja szakította meg a hirtelen beállt, heves csendet; egy kissé elvetette a sulykot, Ő is tudta, de minden erejével azon volt, hogy lemossa magáról még a gyanú árnyékát is.

– Hé! Ez így nem feltétlenül igaz, de azért nehéz választani kettejük között, na. Renjunie annyira csodálatos.

– Te pedig beteg vagy – szólalt meg az említett is.

– Jó ég, hát mondjatok már egy nevet, kit nyírjunk ki!

– Srácok – szólt a rendező –, szerintem vegyük az egészet újra.

 _____________________________________

Sziasztok! 

Nem tudom, inkább nem mondok semmit a novelláról, de ti majd ne kíméljetek XD Valamiért a fejembe vettem, hogy márpedig én akkor is valami kis vicceset akarok írni egy ilyen dalra, és hát ez egyből kipattant a fejemből drága Hecsink által. 

De tényleg, jöhet hideg-meleg

 

Na de egy kis háttérinformáció (Pannának):

 Koreában a maffia játék nagyon elterjedt, az Among Us-hoz hasonló csak élőben játsszák, de több fajtája van. 

Ezt a kis novellát az NCT DREAM egyik mafia gameje ihlette, ahol ténylegesen Jeno és Hecsi lettek a kiválasztott maffiák, Jeno pedig tényleg nem tudott az elején bekapcsolódni, mert a két maffiánál más zene szól, a többieknél pedig a saját zenéjük, a We go up.

Jeno amikor kiesett, mc-ként megkérdezte a maffiát (Hecsit) , hogy kit szeretne megölni, mire Ő nem rámutatott valakire, hanem halkan suttogta a választ, de Renjun pont mellette ült, így számára már egyértelmű volt, hogy Hecsi a maffia (amire egyébként Mark is gyanakodott). Szóval ezek a részek valóságon alapultak.

És itt a link, ha valakit érdekelne, vagy nem látta még, vagy újra szeretné nézni ^^

 

LINK  

Hecsi=Haechan=Donghyuck

Mark=Kanada, mert ott született

Rapper=Jeno 

Ha valami kimaradt és nem világos, szívesen megválaszolom^^

Heliophilia - MarkHyuck

Ajánlott zene: Száguld a Musztáng

Átlátszó, játékos-nyugodt gyémántcseppek gördülnek le napperzselt hátamról a fülledt meleg szél légiesen könnyed kínzásában. A kinti forróság óvatos, napraforgó-szirom fuvallata nem elég, ámbár tenger alatti kincsesláda tekintélyével vetekszik, amikor kapok belőle egy lélegzetnyit. Jön egy szívdobbanásnyi légáramlat, vele együtt egy felejthetetlen emlék is; rögvest Rá gondolok, ezért a fénypercekre lévő narancssárga-vörösen izzó csillagra meredek, amennyire csak tőlem telik. Mintha a nélkülözhetetlen, gyengéd szellő mesélné nekem; ha Donghyuck a Napra néz, tüsszentenie kell. Most valószínűleg egy Michael Jackson zenét dúdolhat magában, szinte ide hallom kiváló karamell-lágy énekhangját ezen a fullasztó nyári, napcsókolta délutánon.

Kellemes mosolyra lendítem boldog alkonybíbor ajkaim, miközben örvendezve hunyom le dús pilláimat; a lelkemmel is érezni akarom őt, eszem ágában sincs rideg árnyékba vonulni, élvezni akarom az éltető fény forrását. Most nincs velem, sok virtuóz dolga van, azonban örömteli melegét akkor sem veheti el tőlem senki - így mindig együtt lehetünk.

Pillanatnyi fájdalmat érzek mérhetetlen hiánya miatt, viszont már szerelmes szívünk erősen összefonódott, mint énekespacsirták felhőtlenül tökéletes melódiái a zöldellő fák ágain. Összemosódott szeretetdallamok fénylenek testünkben, amelyeket mi kovácsoltunk acélosan eggyé az évszakok vad váltakozásával.

Számolom magamban a hosszú órákat, perceket, másodperceket. Mire hazaérek, Ő már várni fog rám.

- Min vigyorogsz ennyire, Mark? – kérdezi Taeil meghitten, ugyanakkor sokat sejtetően, mint aki pontosan tudja, min merengek épp.

- Várom már, hogy otthon legyek.

Ahol szeretünk, ott az otthonunk - az otthon, melyet lábunk elhagyhat, de szívünk sohasem

_____________________________

Heliophilia - a napfény szerelmese 

Én úgy képzeltem el, hogy Hecsi épp a dreamikkel van, Mark pedig (valamilyen napos helyen) Őt várja, vagyis azt, hogy az otthona otthon legyen. 


Az otthon nem mindig egy hely ;; 


(((Utálom a bloggert hogy ennyire széthúzza a szöveget))) 

Inception - Johnny

Ajánlott zene: Angela Zhang - All From Me

- Mit csináljunk ma? – kérdezi Mark unalmas hangnemben, miközben a telefonját babrálja.

- Nem tudom. Nézzünk filmet?

- Hmm. Valami energikusabbra gondoltam – drámaian sóhajt, valószínűleg még Ő sem tudja, mire vágyik.

- Energikus... Menjünk siklóernyőzni? – vetem fel a nagyszerű ötletem, de látom, ahogy a fiatalabb száját egyetlen vonallá préseli.

- Nem lehetne valami izgalmasabbat?

- Jó, akkor mit? Ember, neked semmi nem jó most! Akkor találj ki te valamit – feldúltan állok fel a kényelmes kanapéról, egyszerre érzem magam tehetetlennek és fáradtnak.

Igazság szerint nincs kedvem semmihez, legszívesebben innék egy finom kávét valahol Brazília egyik gyönyörű városában. Annyira érdekel a kávé történelme, az egész termesztés, szívesen beleásnám magam jobban, csak sajnos a munkám miatt kevés időm van rá. Apa szoktatott rá a kávé zamatára és egyedi ízére, aztán az idő előrehaladtával már nem volt megállás. Szeretem az összes ízt kipróbálni, amit piacra dobnak, viszont az első számú kedvencem úgyis az americano marad. Miközben elmerengek a gondolataimban észreveszem, ahogy Mark elbóbiskol az ágyban. Mosolyogva nézem, majd ezután elfoglalom a matrac másik részét – amíg fel nem ébred, addig elleszek magamban is. Pár perc semmittevés után hirtelen rossz érzés kerít hatalmába, mintha az idő megállna; szaggatottan veszem a levegőt, még a telefon is kicsúszik a kezemből. Hatalmas fénycsóva vesz körül, olyan mint egy hullócsillag és legszívesebben azt kívánnám, hogy múljon el ez a borzasztó érzet, ami teljes egészében elsodor. Egy hatalmas légvétel után végül megnyugszom, elmúlik a fullasztó környezet, viszont egyáltalán nem érzem jól magam a saját bőrömben. Önkívületlen állapotba kerülök, próbálok reagálni a külvilágra, ijedtemben a telefonomat keresgélem, amit meg is találok a párna alatt – fogalmam sincs, hogyan került oda. Próbálom feloldani, de egyszerűen nem akarja elfogadni az ujjlenyomatom. Sokszor fordult már elő velem ez, így csak felhúzom, hogy beírjam a kódomat, azonban ebben a pillanatban észreveszem, hogy ez nem is az én telefonom. Lassan sötétedik el a képernyő, én meg már keresném az enyémet, de ebben a minitumban eszmélek fel az önarcképre, ami közel sem olyan szexi, mint az enyém. Elszédülök, egyenesen fizikai fájdalmat érzek, amikor a kis képernyőről Mark arca köszönt vissza rám. Torkom szakadtából ordítok, még a mobilt is eldobom, nem törődve azzal az apró ténnyel, hogy az nem is az én tulajdonom. Riadtságomra a fiatalabb is úgy pattan fel, mintha minimum matek órán a tanár rajtakapta volna, hogy unalmában elaludt.

- Hyung, mi az? Baj van? – teszi fel a kétségbeesett kérdéseit, azonban mikor a saját arca köszönt vissza rá, Ő is hasonlóan reflektál, mint én - Mi a szar?

- Hát nekem mondod?! Csúnya lettem!

- Most ne viccelj ezzel, inkább mondd meg, mit csináljunk, te vagy az idősebb – feláll az ágyról, idegesen jár fel-alá, a lábainak nem bír megálljt parancsolni.

- Tudod, most gyakorlatilag te vagy – vonom meg a vállam, nemtörődömséget sugározva, miközben belülről szétrobbanok.

Sok testcserés filmet láttam már, amikben többnyire az volt a titok nyitja, hogy egymásba kellett szeretniük az érintetteknek; aztán jött a lezárás, minden jó, ha a vége jó baromság. Jelen állásban nem hiszem, hogy ez lenne a mindent eldöntő megoldás. Ebben a pillanatban csak arra tudok gondolni, hogy megnézzem Mark mekkora méretekkel rendelkezik, amit egy életen át az orra alá fogok dörgölni. A gonosz tervemet ötletelve ki is veszik belőlem minden aggodalom, a helyét fodrozódva veszi át a nyugalom tengere, ami békésen, enyhén izgatottan ringatja testem.

- Szerintem ne mondjuk el senkinek, a hülye filmekbe is végül visszacserélődnek valahogy... most ha várunk egy, vagy két napot, az nem gáz, ugye? Addig is próbáljunk rájönni, hogy mi történt velünk.

- Oké – helyeslően bólintok, aztán sokat sejtetően elmosolyodom. - De előtte meg kell tennem valamit – felállok az ágyról, közelebb megyek az ajtóhoz, mert érzem, öt másodperc múlva menekülni fogok - Donghyuck! Én is szerelmes vagyok beléd, csak hazudtam, amikor visszautasítottalak! – kiáltom hangosan, majd elkezdek futni a szobája felé, ami történetesen az enyém is.

Pánikolva kelek fel, szinte legurulok az ágyról, csak azt látom lelki szemeim előtt, ahogy Mark mérges tekintete elől próbálok menekülni. Körülnézek, először nem világos, hogy mi történik, aztán szabályosan felsóhajtok nyugalmamban, mikor villámcsapásként hasít belém a tudat, a saját testemben vagyok. Hála az égnek! Nem fogok többet közvetlenül lefekvés előtt enni, ez lesz a legjobb döntés. Magamra kapom a ruháimat, egy fekete-fehér csíkos nadrágot, hozzáillő szürke, kissé koszos inggel, egy vastag, sarkantyús csizmát és a kiegészítőim ékkövét - a kalapom. Nincs tükör a hajón, ezért kénytelen vagyok ellenőrzés nélkül felmenni a fedélzetre, bár anélkül is tudom, mennyire jól nézek ki, úgyhogy csinálok is magamról egy fényképet - legalább ott látom magam kicsiben. Hirtelenjében érzem meg a tenger utánozhatatlan sós illatát, megcsap a kinti szél is, a fodrok pedig csak úgy hullámoznak a végtelen kékségben, mintha Isten ítélete zúdulna ránk. Haragosan sötétkék minden, még a látkép is azt szemlélteti, hogy hamarosan rabolni fogunk. Imádom. Egyszerűen imádom, hogy itt lehetek. Megpillantom Markot, aki beleélve mesél valamiről Donghyucknak és Taeyongnak, ezért odamegyek én is. Amint megérkezem, rám figyelnek, ezért rögtön megragadva az alkalmat, elkezdem kifejteni a fura álmomat és hogy majdnem összeboronáltam a két fiút. Időközben csatlakozik Taeil is, aki nem bírja visszatartani a könnyeit, úgy nevet. Tényleg vicces, pláne, ahogy én mesélem.

- Oké, tisztázzuk. Attól, hogy szeretek fiúkat puszilgatni, még nem jelenti azt, hogy buzi vagyok. Ezen a hajón rohadunk egy ideje, nem tudok mit csinálni, leszarom – Donghyuck durcás hangja egy intőjel mindenki számára, mert ha Ő robban, cápaeledelként is végezhetjük.

Nem foglalkozunk vele, továbbra is kellemes légkört teremtve beszélgetünk most már mindenről. Taeyong, az én lelki társam épp azt ecseteli, hogy kezd elfogyni a kedvenc fűszere, ezért reméli, hamarosan kikötünk valahol. Lehet, csak azért gondolom így, mert ha Ő nem lenne, akkor valószínűleg száraz kenyeren élnénk, de számomra a világ legjobb szakácsa. Taeil halkan dúdol valamit, annyira látszik rajta, hogy semmi kedve ehhez az egészhez - megzsarolták Őt, azért kötött ki itt. A kapitányunk egy iszonyú zsémbes és rosszindulatú ember, szinte mindannyiunkat sakkban tart valamivel, az idősebbet a húgával, engem az életemmel. Rosszkor voltam rossz helyen, ez lett az ára. De azt mondják, a szabadság nincs ingyen.

- Hé, kalózok!

- Igen, kapitány! – szinte egyszerre mondjuk, harci állásba vágva magunkat, amikor megjelenik Doyoung is, a mi gonosz, elviselhetetlen vezetőnk.

- Taeyong, megvan minden, amire szükséged van?

- Elfogyott az oregánó, kapitány.

- Taeil, mi van a várossal? – Nem törődve Tae kérésével, halad is egyből a másik emberre, ráadásul olyan hangnemben, mintha mennydörgés lenne a torkában.

- Három nap múlva odaérünk, kapitány. Beszéltem egy ottani szolgálólánnyal telefonon, azt mondta, több gazdag negyed is van.

- Csodálatos, akkor mindenki legyen készenlétben – mondja egy tettetett vigyor kíséretében.  Már egyöntetűen lélegeznénk fel mindannyian, hogy ennyivel megússzuk, mikor hangos lépései megint alábbhagynak. - Ó, és Johnny.

- Igen, kapitány?

- Hallottam a kis vágyadról, miszerint a tengerbe dobnál – egyre közelebb jön hozzám, én pedig minden egyes felém tett lépésével úgy érzem, eltörpülök a tekintélye mellett.

- Soha nem tettem ilyen kijelentést, kapitány! – tagadok minden erőmmel, ameddig csak bírom. Persze, hogy mondtam ilyet. Minden egyes nap elhangzik a számból ez a mondat, de erről neki nem kell tudnia.

- Érdekes, nem hiszem, hogy Mark és Donghyuck is hazudna nekem – kárörvendő hangjától elkap a hányinger, bár ez most lehet, inkább a két fiúnak szól részemről.

Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ezt tennék velem. Szóval ilyen érzés, amikor hátba szúrnak... és mivel róluk van szó, még jobban fáj. Szemrehányóan rájuk nézek, de ők még csak egy pillantásra sem méltatnak, a nyílt tengert bámulják, mintha kívülállók lennének, akik nem akarnak beleavatkozni semmibe.

- Az életemre esküszöm, hogy–

- Az életedre? - gúnyosan felkacag, majd folytatja. - Ne nevettess, már nincs életed. Kalózok, vessétek Őt a tengerbe, ez parancs! Ha nem követitek az utasításaimat, ti is ott végzitek!

Gondolkodni sem tudok, minden vér kiszáll a testemből és nem bírok megmozdulni, pedig most menekülnöm kellene. Talán jobb lenne, ha én magam ugranék a vízbe? Két erős férfi taszít ki a kusza gondolataim közül, egyszerre érzek bánatot és düht, de sikeresen a hajó pereméhez vonszolnak. Taeyong bocsánatért esedezik a tekintetével, ahogy Taeil is, de nincs más választásuk, ha nem akarják ugyanígy végezni. Elfogadom a tényt, hogy a barátaim keze által vár engem a fullasztó vég – inkább így haljak meg, minthogy árulók végezzenek velem. Beléjük vetem az összes hitem és bátorságom, próbálom nekik elmondani szavak nélkül, nem haragszom rájuk. Egymásra néznek, majd engem a hideg mélységbe taszítanak. Olyan hideg a víz, szinte már éget. Egy ideig kapálózom, próbálok elúszni, megmutatni mindenkinek, igenis kitartó vagyok. Azonban hamar elfáradok. Lepereg előttem az életem, úgy érzem egyre jobban elsüllyedek.

- ÚRISTEN, MEGFULLADOK – fuldokolva kelek fel az ágyamból, hosszan veszem az éltető oxigént, mintha legalább fél óráig megvonták volna tőlem.

- Te jó ég, hyung, neked meg mi bajod van? – Donghyuck sétál ki a közös fürdőszobánkból, majd amikor észrevesz, próbál a segítségemre sietni, viszont én elutasítom azt.

- Te gyökér! Áruló!

- Hogy mi? Mi a szar bajod van?

- Az, hogy miattad haltam meg!

- Oké... Akkor először igyunk egy kávét.

Mikor nagyjából összeszedem magam, a fiatalabbal ténylegesen kimegyünk a konyhába, hogy a kedvenc americanom közben elecseteljem neki a szörnyű rémálmaimat. Szól a többieknek is, én pedig egyszer vihogva, egyszer idegesen mesélem a történteket. Magam sem hittem volna, hogy az álmok ennyire valóságosak tudnak lenni, de most saját bőrömön tapasztalhattam.

- ... és így haltam meg.

- Hé, nem is kicsi!

- Nem vagyok szerelmes Markba!

- Oregánó?

- Én is csak kapitányként tudnám magam elképzelni.

- Remek, megragadtátok a lényeget – mondom szarkasztikusan, mindenki mondatára reagálva. - De az a lényeg, hogy vége van. Remélem, soha a büdös életbe nem fogok több ilyen szart álmodni.

- Hát, nem tudom, hyung. Lehet, hogy még fel sem ébredtél. Lehet, hogy ez még csak a kezdete valaminek, és ez nem álom az álomban volt, hanem valami sokkal durvább – a legfiatalabb nyugodtan vállat von, mint aki a világ legtermészetesebb dolgát konferálná fel. Úgy szürcsölgeti a kávéját, mintha nem félne a holnaptól.

- LEE DONGHYUCK!

___________________________

... Bocsi DiCaprio

Bocsi mindenki XD

Kezdek amúgy összespanolni az egyszerű írással, bár ezt amúgy sem tudtam volna masképp írni.

(Btw, a blogom külseje 6 év után megváltozott, ehhez kapott egy új, színeiben hozzáillő telefonos nézetet is, remélem mindenkinek tetszik^^)

Minden perc számít - JaeYong

Ajánlott zene: Madonna - Masterpiece 

A Minden Perc Számít épület nem egy sima hajlék, hanem maga a második otthon volt. A falai napsárgában és élénkzöldben pompáztak, belül pedig a szivárvány összes színe fellelhető volt; tágas zöldellő kert, illatos virágtakaró lengte körbe az udvart, ahova a betegek egy-egy jobb pillanatukban kitudtak ülni, hogy megosszák egymással a mindennapjaikat. Egyik nap sem volt egyforma, ezen a helyen aztán mindig pörögni kellett és én ezt igazság szerint élvezettel csináltam. Eleinte kettős érzéseim voltak, hiszen a hospiceban gyakran cserélődtek az emberek; nagyon féltem attól, hogyan fog érinteni a haláluk, hiszen az élet kegyetlen, én pedig mindig is nehezen viseltem az elmúlást. Fájt, ha valakitől el kellett búcsúznom, mert ez a közösség tényleg olyan volt, mint egy nagy család. A szívem szakadt meg, amikor gyerekek kerültek be végső stádiumban lévő rákkal, akiknek még csak most kezdődött volna a nagybetűs élet. Gyakran kérdőjeleztem meg saját magam, az önmagamba vetett hitem, de végül folytonosan arra a következtetésre jutottam, hogy nekik pont ugyanannyira volt rám szükségük, mint ahogy nekem rájuk. Soha az életemben nem gondoltam volna, hogy egy öt éves kisfiútól fogok tanulni valamit, pedig így volt. Azt mondta, hogy látta a Coco című mesét, aminek az volt a lényege, hogy az ember csak akkor múlik el igazán, ha a szerettei elfelejtették - de amíg van olyan személy, aki emlékszik rá, addig Ő ott lesz a szívében. Innentől kezdve minden tragédia után összegyűltünk amennyien csak tudtunk, hogy megemlékezzünk a túl korán elment, csodálatos emberekről. Soha nem fogom elfelejteni az első férfit, Kim Jongint. Bársonyos kreol bőre volt, ónixfekete tincsei és olyan mosolya, mint egy szeretetéhes mackónak. Eleinte nagyon rideg személyiség volt, aztán fokozatosan oldódott fel a többiek társaságában, végül kiderült, hogy egy végtelenül optimista és türelmes férfi, aki szenvedélyesen csinált mindent, amibe csak belefogott. Imádott táncolni, amit már sajnos az utolsó hónapjaiban nem tudott nekünk megmutatni, viszont én balettoztam neki. Sovány vigasz, azonban akkor úgy éreztem, hogy átvette helyettem a lépéseket és míg én mozgattam a testem, lélekben Ő irányított. Amikor meghalt, az imádott csokitortáját készítettem el extra tejszínhabbal, mert ez volt a végső kívánsága. A kedvenc filmjéből idézett utolsó szó gyanánt - a halál a legnagyobb kaland kezdete. Azon az estén mindannyian tudtuk, hogy Jongin táncolva lépdelt a mennyország kapuja felé. Még számomra is furcsa volt, de az itt lévő betegek pozitív energiái engem is teljesen feltöltöttek, sokan úgy gondolhatják, hogy a haldokló emberek beletörődtek a sorsukba és tehetetlenül tengődnek, azonban ők tették ki a kevesebb százalékát ennek. A legtöbben viszont jobban éltek, mint némelyik egészséges ember, akinek az idő elporosodott homokórája lassan, finoman pergett. Itt mindenkinek megtanítottuk kihasználni a lehetőségeit, hiszen minden perc számított, amit ők jobban értékeltek bárkinél.

Az ételek kihordása után nekiálltam még egy ráadásnak, mert az egyik új betegünk borzasztóan megkívánta a bibimbapot és Lee Taeyong nem az a személy volt, aki nemet tudna mondani bárkinek is. Igazság szerint az étkezdében csak úgy kicsúszott a szájából ez a hirtelen jött kívánság, én pedig már akkor alig vártam, hogy a szentélyembe visszaérve megcsinálhassam neki az ételt.

- Hyung, zavarok? – Donghyuck pajkosságtól sziporkázó hangja ütötte meg a fülem, a kis kamerájával belépett a konyhámba, majd helyet is foglalt a pultomon. Ezt egyedül csak neki engedtem meg.

- Te sosem zavarsz. Mit szeretnél?

- Forgathatok itt egy mukbang videót? Tudod, a rajongóim már várnak... – teátrális sóhaja után édes mosolyra húzta ajkait, ami olyan volt, mintha a kellemesen melengető napfény végigsimítana testemen.

- És mi lesz Markkal? Azt hittem, hogy haza sem megy innen.

- Már megőrülök tőle! Most alszik, mert az egész éjszakát azzal töltötte, hogy engem bámult. Gondoltam amíg szunyál, addig a rajongóimat is meglepem. Mindenki jól jár és legalább a nézőimnek nem kell elviselniük ezt a lehetetlen alakot.

- Szerintem olyan aranyos, hogy veled akar lenni minden percben. Szegény csak nem akarja elvesztegetni az időtöket – vállat vontam, miközben egy tálcát elővéve gondosan elhelyeztem rajta az elkészült ételt. Olyan finom illata volt, hogy azonnal melegség költözött szívembe.

- Persze, megértem Őt. Talán rosszabbul viseli ezt az egészet, mint én. Most így belegondolva, mindenki engem sajnál, pedig én elmegyek, de ti itt maradtok. Nektek kell szembenéznetek a hiányommal, ami biztos nehéz lesz, mert hát csodálatos vagyok – büszkén kiemelte az utolsó két szót, én pedig hitetlenkedő nevetéssel álcáztam, mennyire bántottak a szavai, ugyanakkor egyet kellett vele értenem.

Donghyuck egy lenyűgöző fiú, akiben soha nem volt egy percnyi kétely sem. Az elején a hasonló korban lévő betegek teljesen magukba zárkóztak, azonban Ő amióta itt volt, az első pillanattól kezdve megnevettetet mindenkit, tipikusan a citromból limonádét készítő egyéniség. Mark pedig a legjobb barátja, aki csak azért utazott vissza Kanadából, hogy ezt a kevés időt kihasználhassák és együtt tölthessék. Példaértékű volt a barátságuk, amiben egy másodperc szomorkodásnak sem hagytak helyet. Tizenöt év kihagyás után onnan folytatták, ahol abbahagyták.

- Hagytam egy kis bimbibapot a tálban, ha szeretnéd megeheted. De tudod mit hol találsz, szolgáld ki magad. Nekem most ezt el kell vinnem valakinek, úgyhogy magadra hagylak.

- Te vagy a legkirályabb! – boldogan csengő hangjától az én kedvem is egyre erőteljesebb lett, már épp fordultam volna ki az étellel, de Ő megelőzött, mielőtt kiértem volna. - Várj, hyung! Ez szerinted milyen kezdés lenne? Sziasztok skacok, miújság veletek? Ez itt ismét Full Sun, az előző adásom nézettsége harminchét és fél százalékos volt, mit gondoltok, megdöntjük ezt a rekordot? Maradjatok velem és megtudjátok! – végig a kamerába bámult, majd amikor végzett és elmondta a kitervelt monológját, érdeklődve rám emelte kíváncsi tekintetét.

- Nem én, hanem te vagy a legkirályabb!

Kiléptem a konyhából, mielőtt Donghyuck lehetségesen újabb beszélgetésbe vont volna bele, hiszen két hónap alatt már kellően kiismertem Őt és a nagy száját. Imádtam vele beszélgetni, sosem utasítottam vissza, ugyanis ténylegesen hittem benne, hogy pusztán a jelenlétével képes az embereket jobb kedvre deríteni, azonban most más társaságára vágytam jobban. Észbe sem kaptam, már Jaehyun ajtaja előtt álltam, illedelmesen kopogtatva, miközben egy kézzel egyensúlyoztam a tálcával. Az engedélye után beléptem a kórtermébe, ahol jelenleg egyedül tartózkodott, hisz nemrég búcsúztattuk el Taewoo ahjussit. Látszólag kényelmesen feküdt az ágyban, félig volt betakarózva, a lágy jazz dallamot pedig lejjebb vette, amint elég közel értem hozzá. Állandóan Chet Bakert hallgatott, én pedig órákat töltöttem azzal, hogy megismerjem a kedvenc előadóit. Alig egy hete volt itt, így még nem nyílt meg teljesen az embereknek, viszont azt jó jelnek vettem, hogy velem szeretett beszélgetni. A szemei aranylóan barnák, a bőre kissé sápadt-fehér, de még így is a leghelyesebb férfi volt, akit valaha láttam. Fénytelen, sötétbarna haja közel sem volt már olyan dús, mint kellett volna, de még így is olyan puhának tűnt, hogy legszívesebben beletúrtam volna. Mostanra nagyon lefogyott, de mesélt magáról és az edzőterembe járós korszakáról, amiről sajnos le kellett mondania. Én mégis tökéletesnek láttam Őt, akár egy kézzel faragott szobrot.

- Hogy van a kedvenc személyem? – kérdeztem tőle játékosan, mire Ő megmutatta nekem gödröcskés mosolyát. Mostanában ez volt az életcélom; minél többször látni ezeket a gyönyörű mosolygödröket.

- Megvagyok, Taeyongie hyung. Csak a szokásos.

- Véletlenül hallottam az ebédlőben, hogy megkívántad a bimbibapot, így hát elkészítettem neked. Remélem, ízleni fog – izgatottan tettem le az asztalra a gőzölgő ennivalót, miközben az ágya egyik kis sarkában helyet foglaltam.

- Ejha, a többiekkel is szoktál ilyet csinálni, vagy én kivételnek számítok?

- Csak az ilyen jóképű fiatal férfiakat részesítem előnyben, úgyhogy nyugodtan érezd magad kivételnek.

Ezután miközben fogyasztotta a neki szánt ételt, rengeteget mesélt magáról, én meg szinte minden szavát ittam. Örültem neki, hogy nem kellett annyit kérlelni, ehelyett saját magától kezdett el témákat felhozni. Ő is szeret főzni, elmondása szerint jó is benne, ezért felajánlottam neki egy közeljövőben megrendezésre kerülő versenyt, ahol a nyertes azt kap, amit csak akar. Biztos voltam benne, hogy én fogok nyerni, ezért már a lehetséges kéréseimen kezdtem gondolkodni. Hiába kérdeztem, a kedvenc ételét nem árulta el, pedig valahogy meg kell tudnom, hogy legközelebb azt csinálhassak neki. Viszont cserébe sokat elárult a családjáról, például hogy van egy unokatestvére, akit úgy szeret, mintha a saját öccse lenne, kiskorában sokat vigyázott rá, ezért a fiú nagyon ragaszkodik hozzá. Olyan mélyen beszélt ezekről, hogy időközben elfelejtettem válaszolni, csak hallgattam a lágy baritonhangját, miközben olykor öntudatlanul ujjaimmal a kezére simítottam.

- Hyung, mi ez az instant flörtölés? – felnevetett, a légkör pedig ezzel egyenesen arányosan vált kissé kellemetlenné.

- Tudod, az emberek gyakran a saját büszkeségüket többre tartják, minthogy nyíltan kimondják az érzéseiket. Megértem őket, mert azzal együtt vállalnák azt is, hogy sebezhetővé válnak. De ezen a helyen nincs ilyen. Itt mindenki felvállalja azt, amit mond. Megtanultuk értékelni az időt, nem elpazarolni az érzések eltitkolására.

- Ezzel most azt szeretnéd nekem mondani, hogy kedvelsz engem?

- Nem! Nem – heves tagadásba kezdtem, talán annyira gyorsan reagáltam, hogy még saját magam sem hittem el az amúgy igaz állításom. - Ott még azért nem tartok. Csak szerintem nagyon helyes és jólelkű vagy, szívesen megismernélek ennél is jobban, bárhogy alakuljon köztünk. Én vállalom a nagyon jó barát szerepét is.

- Hyung, nem kéne beleszeretned egy haldokló emberbe.

- Mi? Mégis miért?

- Mert meg fogok halni, feleslegesen vesztegeted rám az idődet – olyan hangnemben szólalt meg, mintha a világ legegyszerűbb dolgát közölte volna.

- De most még élsz!

- Az orvosok szerint még négy hónapom van hátra, mire lenne elég ez az idő?! Vesztettem...

- Nagyon sok mindenre! – kikeltem magamból, még az ágyról is felálltam, a hangom olyan kifeszített volt, mintha csak most lőne ki egy nyilat. - Hát te olyan makacs vagy! És tudd meg, attól, hogy most vesztettél, még nem leszel vesztes. Arról, hogy ki vagy te, ugyanannyit tud tanítani a kudarc, mint a siker. Talán még többet is. Úgyhogy dönthetsz úgy, hogy továbbra is keseregsz, vagy megszépíted magadnak a hátralévő idődet. Ezek az emberek itt mind élnek, az utolsó lélegzetükig, te meg ilyen könnyen feladnád, küzdelem nélkül...

Harag, szomorúság és mérhetetlen csalódottság cikázott egyszerre a testemben, miközben távoztam a szobájából. Emellett szörnyű embernek éreztem magam, mert nem törődtem Jaehyun tehetetlenség-érzésével, ami mélyen belülről felemésztette. Egy ember abba is belehalhat, ha elveszik tőle a fényt, vele pedig éppen ez történt. Meg akartam óvni attól, hogy bánattól izzó reménytelenség kerítse hatalmába, mert az a legvégén felőrölné Őt.

A kinti csípős levegő egészen jót tett a háborgó gondolataim megszűnése érdekében, még most is bennem volt a pár napja történt illetlen kirohanásom Jaehyun irányába, azóta kínos vele a beszélgetés - az ebédlőben is inkább a másik szakács szolgálta ki Őt, Taeil. Magam sem tudtam, mi volt a célom aznap nála, próbáltam kirángatni a komfortzónájából, emellett őszinte is szerettem volna lenni, azonban nyilvánvalóan megijesztettem. Nemrég került ide, jobban átlátva a helyzetét megértettem, miért nem tudta más szemszögből nézni az életét. Szívből reméltem, hogy egyszer eljut a saját mérföldkövéhez és sikerül értékelnie a maradék idejét. Már épp készültem újabb, teljesen más irányú vallomást tenni neki, amikor megéreztem az illatát. Csak Ő használt ilyen parfümöt, olyan jellegzetes aromája volt, egyből befészkelte magát a lelkembe. Hátrafordultam, engem bámult kifürkészhetetlen tekintetével, még a hideg is kirázott tőle. Olyan ámulatba ejtő volt az egész lénye, ahogyan ott állt tőlem pár lépésnyire; szüntelenül arra gondoltam, hogy ez a távolság nem állhat közénk. Egyszerű, kényelmes ruhában volt, mégis fantasztikusan állt rajta az a fehér ing a farmerdzsekijével.

- A lényegre térek, mert azt mondtad, ne szégyelljem az érzéseimet. Úgy látszik, rövid időn belül eljutottam odáig, hogy most már tőled függ a kedvem. Négy napja rohadt szarul érzem magam, mert tudom, hogy te is. Szerinted lehetséges ez, egy ember kedve múlhat azon, hogy a másik hogyan érzi magát? Mert ez elég szívás eddig - komor kijelentése egy pillanatra kizökkentett a szavai által okozott világomból, de aztán átértékeltem mondandójat, amibe most belevetettem minden bizalmam.

- Könnyen boldog lehetek, csak rajtad múlik.

- Jó, mit tegyek? Mondd el és megteszem.

- Kezdetnek mondjuk ölelj meg.

Amint kimondtam a szavakat, Ő azon nyomban cselekedett, időm sem volt reagálni, akkor már mindkét keze derekamon pihent. Hátára vezettem a kezem, nyugtató-gyengéden kezdtem simogatni, ahol csak értem; kapaszkodtunk egymásba, ebben az ölelésben benne volt minden, amire vágytam – a féltő törődés, a fájó megbánás és a remény fénye. Úgy éreztem, hogy az idő csak miattunk állt meg, hogy végre nem kell versenyeznünk az elkerülhetetlennel szemben. Nem létezett semmi más, csak mi.

- Taeyongie hyung, el szeretném mondani neked, hogy az elején miért féltem ettől.

- Rendben van. Gyere, üljünk le – a legközelebbi padhoz húztam, hiszen már így is jobban megerőltette magát, mint kellett volna. - Hallgatlak.

- Oké, akkor hát... meséltem neked az álmaimról, hogy mennyire keményen dolgoztam a céljaimért. Mindig jobb és sikeresebb akartam lenni, aztán egyik napról a másikra változott meg minden, amikor összeestem azon a kosármeccsen. Jött a rák, időm nem volt felfogni mi történik, kaptam a kemoterápiát, ami teljesen kiölt belőlem mindent. Mintha a lelkemet is elvették volna tőlem, rohadtul így éreztem. És a legrosszabb az egészbe, hogy nem csak engem tett tönkre ez, hanem a családomat is. Aztán jött a következő csapás, egy évre rá azt mondták, hogy áttétes lettem. Innentől kezdve mindenki zuhant lefelé. Miattam. Semmihez nem volt kedvem, csak feküdtem az ágyamban, anya minden este ordítva sírt és átkozott mindenkit, amiért ez történt velünk. Az Ő ötlete volt ez a hospice, én meg beleegyeztem, legalább ennyit tenni akartam érte. De senkit nem akartam magamhoz közel engedni, nehogy még egy embert tönkretegyek.

- Istenem, Jaehyunie...

- Meg fogok halni, ezen nem változtat semmi. Négy hónapom van, vagy annyi sem. Viszont azt eldönthetem, hogy ez a kevés időm milyen legyen. Azon az estén sokat gondolkoztam és teljes mértékben igazad van. Még van időm, amit veled szeretnék tölteni. Úgyhogy Lee Taeyong, lennél a megmentőm? – őszinteségtől csillogó szemei vad táncot jártak az enyémmel, majd végül lelassítottak finom keringőbe. Gondolkodnom sem kellett a válaszomon, ott volt végig mosoly jelképeként az arcomon.

- Igen Jeong Jaehyun, leszek a megmentőd.

*

A napok, hetek olyan gyorsan teltek, mintha csak a szemem csuktam volna be, de máris ott lennék a következő jelenetnél, mint egy képregényben. Jaehyunnal sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, ezáltal a munkámra sem tudtam úgy koncentrálni, ahogy azt megérdemelte volna itt mindenki, ezért Taeilre szakadt a legtöbb feladat, viszont megértette a nehéz helyzetemet. Én ha tehettem haza se mentem, Jaehyun kórterme még mindig üresen állt, ezért összetoltunk két ágyat, hogy kényelmesebben elférjünk. Addig, amíg a szerettei látogatták, megpróbáltam kivenni a részem az ételek előkészítésében, ahogy a kiosztásnál is ott voltam. Sajnos a munka nem állhatott meg attól, hogy mi ketten megkedveltük egymást. Ennek ellenére folyton kitalált valamilyen programot, vagy csak spontán jött egy gondolata, aztán valóra váltotta. Így adódott az is, hogy most a hospice kialakított tetőterében voltunk egy randin, amit Ő szervezett meg. Kiöltöztünk mindketten, elképesztően elegáns volt öltönyben, pedig ismételten vesztett a súlyából, amit aggodalmasan szóvá is tettem nemrég, azonban ezt a mai napot semmi sem ronthatta el. A helyiségben mindenfelé hangulatos gyertyák égtek, ebből pedig szinte sejtettem, hogy a díszítés a kis csodagyerek, Donghyuck érdeme volt. A háttérben felismerhetetlen lágy dallam szólt, ami tökéletes játékos-pajzán érzetet biztosított bensőmnek. Kedvem lett volna ezt a pár centimétert megszakítani köztünk, hogy addig csókolhassam, amíg csak engedi a rettentően gyorsan haladó idő.

- Mégis meddig tartott ezt leszervezni? – ámulva kérdeztem, válaszul csak egy sejtelmes mosolyt kaptam.

- Uraim – ekkor megjelent Donghyuck és Mark is pincér öltözetben, nevetségesen aranyosak voltak és hihetetlen módon, de mindketten benne maradtak a szerepükbe. Pedig ők aztán nem tudtak komolyan viselkedni, pláne együtt.

- Mit ad ezért neked, hogy ezt bevállaltad?

- Michael Jackson lemezt. És most ha megengedi uram, tölthetek Önnek egy kristálypohárnyi, frissen facsart narancslevet? Bocsika, bort nem adtak – olyan komolyan kérdezte, hogy egy pillanatra sem tudtam abbahagyni a kacagást, csak a poharam nyújtottam felé. - Azonnal jön az előétel, addig is engedelmükkel – egy illedelmes meghajlás után távoztak, én pedig csak hitetlenkedve bámultam a velem szemben ülő, káprázatos férfi íriszeibe. Abban a tekintetben benne volt minden, amire vágytam.

- Na és, van valami, amit szeretnél rólam tudni? Amit nem volt lehetőségünk eddig megbeszélni – felkönyökölt az asztalra, miközben vad tekintetében egyszerre cikázott a kacérság és puszta kíváncsiság. Gondolkodóba estem, egy valamit mindenképp szerettem volna tudni róla.

- Milyen az ideális típusod?

- Most komolyan?

- Mi az? Egy hónapja folyamatosan beszélünk, viszont ez még nem került szóba.

- Igaz, rendben van. A válaszom az egészség. Minél egészségesebb valaki, annál szexibbnek látom.

- Akkor én tetőtől talpig szexi vagyok! – büszkén húztam ki vállam, miközben Jaehyun megint látatta gyönyörű gödröcskés mosolyát.

- Az vagy, bizony – egy kis hatásszünet után folytatta. - Én is kérdeznék tőled valamit.

- Persze, kérdezz csak.

- Bemutathatlak a szüleimnek? – hatalmas szemeiben több érzelem tükröződött egyszerre, a kérdés olyan halk és bizonytalan volt, akárcsak a háttérben megbúvó aláfestő zene.

- Nagyon örülnék neki! Izgulok és izgatott is vagyok, de mivel a te szüleid, biztos vagyok benne, hogy csodás emberek.

- Ó, hála az égnek, hogy így gondolod. Ne aggódj, apa elég jó fej, anya viszont... hát, Ő előző életében biztos sárkány volt – bohókás kijelentésén mindketten felnevettünk, majd az ajtó irányába kaptuk fejünket, ahol Mark majdnem leejtette a tálcát, de még az utolsó pillanatban sikerült megmentenie.

- Hyung, tudom, hogy ez egy randi meg minden, de olyan finom illata van ennek az ételnek, hogy muszáj belőle ennünk. Ugye, Donghyuck?

- Most életemben először egyetértek Markkal! – helyeslően bólintott, a mi szívünk pedig megtelt gyermeki gondtalansággal és jókedvvel.

- Gyertek, üljetek le mellénk.

Onnantól kezdve nem volt megállás, a két fiatalabb folyamatos beszédtémákat hozott fel, amibe szívélyesen belevontak minket is. A szellemektől kezdve a videójátékokig minden szóba került. Én is meséltem magamról, hogy milyen indíttatásból döntöttem a hospice mellett, hogy annyi boldog emléket akartam felhalmozni, amennyit csak tudtam. Szóba került a tánc, az ételek. Még azt is elárultam magamról, hogyha egy étel nagyon ízlett, akkor örömtáncban törtem ki, hiszen a finom falatok átjártak az egész testem. Jaehyun is elmondta a titkos vágyát, miszerint mindig is modellkedni szeretett volna. Ilyen külsővel meg is értettem. A fiúkról kiderült, hogy lényegében különböző habitusú személyiségek, mégis borzasztóan hasonlítottak egymásra. Amíg Mark Kanadában volt, telefonon keresztül tartották a kapcsolatot, ha tehették egy napot sem hagytak ki egymás társasága nélkül; pedig napi rendszerességgel vitatkoztak, de azon a határozott állásponton voltak, hogy nem szabad haraggal a szívében elaludnia senkinek. Öröm volt őket hallgatni, még annak ellenére is, hogy így a randink ugrott és ráadásként még az összes narancslevünket is megitták.

*

Minden egyes perccel úgy éreztem, hogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz Jaehyunnal. Eljutottam arra a szintre, amikor már csak rá volt szükségem, senki másra. Néha a könnyeim ellen harcoltam, amikor belegondoltam az elmúlásba, de előtte próbáltam visszafogni magam, ami sajnos nem mindig sikerült. Végül mindketten megértettük, hogy egy kapcsolat ahogyan tele volt boldogsággal, úgy bőven kijárt belőle a kín is. Egy ember érezhetett egyszerre két dolgot, mi pedig mostanában ennek tudatában éltük át a mindennapjainkat. Ha fájdalmat érzett már nem hazudott, ahogy az elején tette, őszintén bevallotta, én pedig ott voltam mellette minden nehéz pillanatban. Ugyanakkor még így is sokszor nevettünk és öleltük meg egymást, nem hagyta magát legyűrni. Elmondhatatlanul büszke voltam rá. A kórtermébe készültem, kezemben a kedvenc csokijával, amit már legalább egy hete mondott, hogy szerezzek be neki.

- Költői kérdés, ki fog engem három másodperc múlva még az eddiginél is jobban imádni? – vidáman mosolyogtam, miközben beléptem az ajtón a magasra tartott édességgel. Jae nyakig be volt takarózva, jól láthatóan reszketett. Azonnal elszállt minden jókedvem. - Istenem Jaehyunie, minden rendben? Miért nem hívtál orvost? Szólok hyungnak!

- Kérlek, ne! Csak gyere ide mellém, melegíts fel – megerőltetve ejtette ki a szavakat, a hangja olyan volt, akár egy kiszáradt tó.

Úgy tettem ahogy kérte, bebújtam mellé az ágyba és magamhoz öleltem. Úgy éreztem, hogy még a szívünk is összeért, hallottam szakadozott légvételeit, miközben száraz ajkait figyeltem. Belesajgott a lelkem ha belegondoltam, hogy ez a lélegzetelállító férfi mikre lett volna képes, ha kapott volna az élettől elég időt hozzá. A tehetetlenség fájón csapott belém, olyan erővel, hogy megremegett a testem gyengéd ölelésében. Simogattam, ahol csak elértem. Néha a nyakhajlatába hajtottam fejem, érezni akartam férfias illatát, ilyenkor pedig kirázta Őt a hideg.

- Jobban vagy már?

- Taeyongie hyung...

- Hm?

- Csoki nélkül is imádlak – szemeimbe nézett, nekem pedig nagyot dobbant a szívem. Hirtelen lett télből tavasz, harmatos virágok hulltak le az égből, bennem pedig olyan hatalmasat robbant a boldogság, hogy nem tudtam leplezni. Én már többször kifejeztem iránta az érzésem, neki viszont ez volt az első vallomása.

- Szeretlek, Jaehyunie – próbáltam megcsókolni, viszont Ő megakadályozott benne kezeivel.

- Nemrég hánytam.

- Akkor csináljuk ezt – aranyos eszkimó puszit kapott tőlem, finoman dörgöltem orrom Övéhez. Annyira tetszett neki, hogy legalább egy percig szeretgettük egymást így, végül a sokadik puszinknál mindketten belenevettünk.

Tekintetünk találkozott, miközben hüvelykujjával simított végig arcomon. Belebújtam minden ilyen édes érintésébe, azonban ez most minden eddiginél másabb volt. Életemben először imádkoztam azért, hogy álljon meg az idő legalább ötven évre, hadd lehessek együtt azzal a férfival, akivel igazán szeretnék.

- Maradj mindig tetőtől talpig szexi. Imádom, hogy ennyire szexi vagy. Ígérd meg nekem, hogy ez sosem fog megváltozni.

- Megígérem – a hangom elcsuklott előtörő könnyeimtől, de most a lehető legrosszabb időzítés lett volna előtte sírni, ezért fájdalmam elbújtattam nyakhajlatába. Bizsergetően simogatta hátam, miközben a másik kezével fürtjeimmel játszadozott.

- Építek magunknak egy házat a mennyben. Kertes lesz, két szobával, ahogy mindig is akartad. Lesz egy hatalmas konyha, ahol ketten fogunk főzni, már alig várom azokat a versenyeket, amiket említettél. Ja, már most szólok, ellenem semmi esélyed nem lesz nyerni. Lesz egy beagle és egy corgi kiskutyánk is, akik állandóan bajt fognak csinálni. Erős leszek és egészséges, úgyhogy neked is annak kell maradnod.

Nem mertem megszólalni. Féltem, akkor köddé válna, ezért olyan elképesztően szorosan öleltem magamhoz testét, amennyire csak tudtam. Éreztem a komorságot, bennem táncoltak baljós gondolatai, megdermedt félelme. Ezért hát felemeltem a fejem, hogy ránézzek. Néztem elmosódott arca vonalát, szürke alakját. Utáltam Őt így látni.

- Rendben van, sietni fogok hozzád.

- Egyébként a bulgogi a kedvencem. És remélem, hogy mostantól ha azt eszel, én fogok az eszedbe jutni. Vagy amikor főzöl, amikor táncolsz. Úgyhogy ne siess, az én feladatom lesz várni. De érted megéri. Te pedig továbbra is használj ki minden percet, ahogy nekem tanítottad. Szeretlek!

Az utolsó simítások voltak hátra a tortából, akaratlanul is lefolyt pár könnycseppem, pedig annyira próbáltam magam kordában tartani. A legrosszabb dolog a világon az, ha elveszítjük azt, akit szeretünk. Olyan, mintha egy láthatatlan gödörbe esnénk, és csak zuhannánk, aminek sosem lenne vége. A világot ugyanis azok teszik örömteli és biztonságos hellyé, akiket szeretünk; és ha hirtelen örökre eltűnnek, semmi sem tűnik többé ugyanolyannak. Összegyűltünk ismételten a többiekkel, ezúttal az én kedvenc epertortám volt az utolsó kívánság, így hát azt készítettem. Leraktam az asztalra a finom süteményt, én mégis keserűnek éreztem mindent. Nem akartam a fiúk előtt sírni, mert alapjában véve senki előtt sem szeretek, de már szinte vártam, hogy kitörjek.

- Hyung, ha tehetünk érted bármit, csak szólj – Mark szomorú, mégis aggodalmas hangon szólalt meg. Nekik is rettenetesen nehéz volt az elengedés, hiszen mindannyian egy barátot veszítettünk el.

- Köszönöm, gyerekek – erőtlenül mondtam, amit Donghyuck egyből észre is vett és szorosan magához ölelt.

Már nem érdekelt semmi, sírásban törtem ki és a többiekre is rázúdítottam azt a hatalmas gyötrődést, amit abban a pillanatban éreztem. A végére már mindannyian öleltük egymást, amennyien csak ott voltunk. Jól esett a többiek gesztusa, maga a tény, hogy nem vagyok egyedül, hogy most mindenki Jaehyuntól búcsúzik el.

Tengernyi éj és nappal nyújtózkodott közöttünk, melyeket átléptünk könnyezve vagy épp nevetve. Melyeket meg mertünk élni, míg ezt a megtört halálkeringőt táncoltuk egymásnak. Egymás gyönyöréért, olykor kínzásáért. Elnyűtt képeket hajított elém a múlt; néhány megbarnult, némelyik gyűrötté vált… mégis mindegyiket szépnek találtam. Mert minden percét megéltük.

______________________________

Sziasztok!^^ 

Nemrég láttam egy doramát, aminek a központi témája maga a hospice volt, az ott élők személyisége és hogy ki hogyan éli meg az elmúlást. Igazából a dorama összességében nem annyira tetszett, viszont a témája nagyon megérintett. 

Nyilván nem mindenki ilyen pozitív szemléletű, de a hospice már  azoknak az embereknek teszi szebbé az utolsó heteit/hónapjait, akik tudják, hogy nem fognak sokáig élni. 

A doramában volt egy lány, aki állítása szerint nem is élt egészen addig, amíg ki nem derült a betegsége. Ő nagyon nagy hatással volt rám, az időn való szemléletem elgondolkodásán, meg úgy összességében is. 

Illetve, volt egy meghatározó könyv az életemben, Jessica Koch - Közel a horizonthoz című könyve, ami azt szemlélteti, hogy az idő relatív és nem mindenki használja ki úgy, mint kellene, továbbá nem mindenkinek adatik meg annyi, amennyit megérdemelne.