Vétség, mégis szenvedély. A bűn még az
illúziót is nekünk adományozza, hogy felsőbbrendűek vagyunk. Megtehetjük. És
éppen ezáltal zuhanunk lejjebb és lejjebb; a fullasztó mélységbe, perifériákra
szorulva. Még akkor is, ha épp igazságot szolgáltatunk. Bíráskodunk. Hatalmat
ajándékozott nekünk. Játékmester gúny-képzetét borítja meztelen testünkre, hogy
mi irányítunk. Hogy az élet egy-egy szövőszálának végeit érezhetjük
ujjbegyeinken.
Hűvös nyárelő-szél süvít a szivárványszínű
virágtakaró bársonyszirmait felélénkítve, valamelyiket bántóan lehullajtva.
Jongsuk a lélegzetelállító látképet tölgybarna szobájából megpillantva úgy
gondolja, hogy kellő időt hagyva az embereknek mindenki képes a teljes és csodálatos kivirágozásra; valaki vagy valami által, néha túl sok napot vesz
igénybe, olykor rettentően keveset. Azonban kivétel nélkül, bárki képes rá,
kisebb-nagyobb megpróbáltatások árán. Ülőhelyzetben van, örvény-szerűen
kavargó, mély gondolataiba beférkőzik a múlt zimankós fájdalma, amikor eszébe
jut, nem tudta teljesíteni kedvesének tett ígéretét.
„Tarts ki még egy kicsit, itt maradok
melletted! Nem fog fájni!”
Tudja
jól, egy megszegett eskü pont annyit ér, mint egy kegyetlen hazugság. Az ágy
mellett Istenhez fohászkodik, aki keserves bánatot zúdított rá, elviselhetetlen
kínt. Olyasmit, amivel állítása szerint senki nem tudna megküzdeni. „Miért nem inkább velem történt mindez?” - folytonosan ezt kérdezte önmagától. Hosszú
hetek teltek el, mire végre eljutott arra a szintre, hogy rendkívüli tehetségét
kamatoztatni tudja; hiszen addig nem tud villámlást előhozni, amíg le nem
csitul a benne tomboló vihar. Most már idegtépően várakozik, elő szeretné hívni
lelke szerelembe bújtatott tavaszát, újra bele akar nézni párja meleg,
holdfény-ragyogású szemeibe. Úgy tartja a mondás, valakit el kell engednünk
ahhoz, hogy újra visszajöhessen hozzánk. Ő pontosan ebben reménykedik. Pedig ez
egy hiú ábránd, egy utolsó mentsvár, egy lélegzetnyi csalfa tehetetlenség, amit
így keresztelnek el, csak hogy ne legyen annyira kibírhatatlan. Semmi sem olyan
csalóka, mint egy fényforrás távolsága a vaksötét éjszakában. Ha mindent jól
csinált, ezekben a percekben kell felébrednie menyasszonyának, hiszen mértani
pontossággal számolta ki az összes lehetséges tényezőt. Sebzett szíve dübörögve
bomlik atomjaira, elfojtott lélegzete olyan, mintha a tenger mélységében fuldokolna
amíg arra vár, hogy ismét megcsillanjon egész valója Suzy lélektükreiben.
És ahogy letelik az utolsó másodperc, a nő
lassan, komótosan ébredezik; ébenfekete, hosszú haja kecses idomait követik,
dús szempillái alól észreveszi Jongsukot, aki szemébe megkönnyebbült gyémántcseppek szöknek. Erőszakosan potyognak le az ágy fehér szövetébe, hirtelen érzi
magában a megnyugvást, a békét és enyhe csalódottságot is.
-
Drágám – elhalóan suttogja, majd fulladás-szorosan magához öleli testével és
lelkével is.
Próbálja
magukat most már egy életre acélerősen összeláncolni, ahol nem érheti őket
gyötrelmes fordulat, váratlan elmúlás, sínylődő érzések. Már csak ők vannak
egymásnak, örökre. A nő hiába öleli vissza vőlegényét, nem érzi a színes tűzijátékok
hadát bensőjében, nem robban fel a jóképű férfi elegáns-sportos illatától, meleg,
mégis gyengéd szorításától. Úgy gondolja, hogy kötelessége megvigasztalni a
másikat, eloszlatni az orkáni vihart szíve rétegzett súlyáról.
-
Te sírsz.
-
Igen, mert olyan rég láttalak. De már minden rendben lesz. – Nem tud
betelni a látvánnyal, a nő gyönyörű, mandulavágású szemeivel, bár közel sem ér
fel a Hold ragyogásával íriszeinek üresfényű tündöklése, viszont még így is jobb, mint a
semmi. Megvizsgálja szimmetrikus arcának egész részét, szomorúan konstatálja, hogy sehol egy bőrhiba és még az az aranyos anyajegy sincs ott orcája szegletében, amit annyira imád. - Tökéletes vagy.
-
Én?
-
Igen, te. Megtudnád nekem mondani, hogy milyen virág ez? – a szekrényéhez megy,
majd onnan leveszi a féltve őrzött, számára igen becses rózsaszín virágfejet.
-
Ez egy kamélia – válaszolja rövid elemzés után, majd hozzáteszi. - Elmondjam a
jellemzőit is?
-
Nem, nem szükséges. Annyit kell tudnod, hogy ez a te kedvenc rózsád. De most
mennünk kell, mutatok valamit.
Suzy méltóságteljesen lépdel az épület
felé, magassarkúja dorombol vékony lábain. Selyemruhájának végét elnyeli a múlt
kellemes aromája, amire Ő nem emlékezhet, helyette hideg szívvel megy Jongsuk irányába,
minimális helyet kihagyva maguk között. Boldogság délibábjában foszlik szét a
színezett tér a férfi körül, önmaga paradoxon-börtönébe dobva magát. Az ember
tehet, amit akar, de nem akarhat úgy, ahogy neki tetszik. Megjelenik maga előtt
a kérdés: Vajon meddig fogja élvezni? Ez egyáltalán a valóság? A
mellette lévő lány tényleg élete szerelme lenne?
Ahogy
egyre közelebb érnek az urnafülkéhez, tekintete üvegessé válik - néma, alig
látható könnycseppek gördülnek le szemei sarkából, melyet a jelen üressége
hajszolt ki kongó belsőjéből. Vannak dolgok, amiről érdemes tudni és van,
amiről nem, mert az ember nem tud rajta változtatni. Ő ezen tudott és meg is
tette. Maga sem tudja, hogy megérte-e, de egy valamiben biztos volt. Elmennek
innen, elköltöznek a menyasszonyával és végre feleségül veheti, hiszen oly'
régóta erről álmodozik. Összefűzi sajátjával párja hideg ujjait, majd együtt
teszik meg az utolsó lépéseket a kolumbárium felé. Kamélia borítja belsejét,
befedi az egész kis helyet a lehullott fehér és rózsaszín szirmaival, már közös
képük is alig látszik; pedig annyira ragaszkodott hozzá azon a szomorú napon, amikor döntenie kellett, hogy megannyi szép emléket ábrázoló fotó közül melyiket válassza a virágok örök kísérőjéül. Suzy szeme cikázik a név és a képkeret között. Ha tudna
érezni, akkor sem értené ezt a kavalkádot, amit próbál magában
összerakni. Mosolyog azon a képen, ez lenne az öröm?
- Nem tudtam betartani minden ígéretem, ezt
nagyon sajnálom. De bármit megtennék érted, ez mindig így lesz.
________________________________________
Kamélia jelentése: hála, szépség, csodálat, tökéletesség.
Fehér színben: Csodálatos vagy
Rózsaszínben: Vágyódom utánad
Utoljára választottam azt a párost, akik naaagyon sokat jelentenek nekem, mégsem írtam még velük soha.
Bizonyára sokan tudjátok már rólam, de dorama addicted vagyok, ők ketten pedig a legkedvencebb párosom, szerintem tökéletesek együtt, külön-külön is imádom őket, együtt meg földi Paradicsom.
Remélem minden érthető volt, nem tudom lelőjem-e a poént vagy inkább ne, de majd úgyis leírom kommentbe valakinek, hogy végül is mi volt a koncepcióm.
Szomorú és boldog is vagyok, hiszen valami lezárul, bár még közel sem ez a vége a challengenek.
Köszönöm mindenkinek, aki részt vett benne, a csodálatos novellákat, az építő jellegű kritikákat, az aranyos véleményeket!
Remélem, még találkozunk! ^^
.jpg)
