A fény mögött - BaekYeol

Ajánlott zene: Oneus  - Twilight 

Még a gyönyörű fák és virágok is haldokolnak - ez a gondolat szakította ki Chanyeol megfakult lelkét a helyéről, ahogy visszaemlékezett legjobb barátja gúnyosan keserű szavaira és mosolyára, a múlt boldogtalan illatára. Fehér nyakkendőjét olyan szorosra kötötte, hogy ez az egyetlen dolog emlékeztette arra, nem álmodott. Üres tükörképe üveges tekintettel bámult vissza rá, mintha csak azért élne, mert még életben van. Így lépett ki az utcára, makulátlan külseje mögött a magány gonosz árnyék képében kísértette. Úgy érezte, az első gyönyörű hóvirág ellenére jégszívébe most már örök tél költözött, amely sosem fog zöldellő tavaszban ékeskedni.

Baekhyunra gondolt szüntelen. Arra, hogy mennyire megváltozott róla az első benyomása.  Eleinte olyan volt, mint az éjszakából kiemelkedő hajnal első sugarai, örök buzgó fiatal, pozitív gondolkodású fiú. Aztán évről évre egyre fénytelenebb lett. Nem kereste a társaságát, egyenesen kerülni próbálta, pedig azelőtt szinte a testvérének gondolta. Azért, mert zabolátlannak hatott. Ön- és közveszélyesnek. Ha feltűnt, csupán csendesen, messziről figyelte, nem akarta szem elől veszíteni. Mert volt benne valami. Valami, ami miatt, ha Ő jelen volt, az ember azt érezte, akaratlanul is érdekli életének aktuális fejezete. Minden szavában, egész lényében volt valami fojtott szomorúság, pedig mindvégig nevetett. Fénylőn ragyogott, a közelében mégis egyre hidegebb lett. Chanyeol eleinte próbált neki segíteni, de a fiú eltaszította magától.

Borús gondolatai társaságában megérkezett a kopár helyszínre. Ahol még a létezés is fájt, ahol még a könnyek is úgy égettek, mintha a Nap folyna le kiszáradt arcán. A szél halkan süvített, szinte hallotta, ahogy vele együtt az is keserves, néma sírásba kezdett. A bűntudat elnyelte, belülről emésztette, azonban tisztában volt vele, hogy ilyenkor önmaga hibáztatása volt a legkézenfekvőbb. Sűrű porfelhő lepte be Byun Baekhyun kőbe gravírozott nevét, megtévesztő mosolyú emlékképét.

Egy lélegzetelállító, színpompás pillangó szállt éppen arra, amit Ő egy jelnek vett.

Elővette telefonját; fotózni akart. Örökíteni a pillanatot, mely magával ragadta, de rájött, mindenben csak Őt látta. Egy elégett cigarettában, egy elhervadt rózsában. A naplementében, a víz fodrozódásában, az ormótlan hegyoldalban és a finom kontúrral végigrajzolt domboldalban. A homokban, a felhőben, a mindenségben. Nappal és éjszaka, vakuval vagy anélkül, viszont a lencsében mindig az Ő vigyora, szeme és emléke rajzolódott ki. Elillant az idő. Elporladt a jövő, megfonnyadt a jelen.

Már nem vakította a fény.

_________________________________________

Sziasztok^^ 

Hát mégsem skippeltem, pedig most egyáltalán nem éreztem az írást, de Vivien szavai erősen üzentek a lelkiismeretemnek, hogy nagyobb kudarc lenne, ha meg sem próbálnám. 

Így hát nagy nehezen, de megírtam ezt az egypercest, ne haragudjatok hogy már harmadjára jövök egy ilyen témával, de próbálom mindig valahogy máshogy megragadni. 

Most a legerősebben egy dorama, a Radio Romance egyik elhangzott mondata volt rám hatással: 

"Csak mert nem sírsz, nem jelenti azt, hogy nem vagy szomorú. Csak mert mosolyogsz, nem jelenti azt, hogy boldog vagy." 

És az emberek gyakran mosoly mögé rejtik a bánatukat.

Lehet, hogy valaki ragyog, de a fény mögött bármi lehet. 

Annyira közel - Baekyeol

Ajánlott zene: Nick Jonas ft. Tove Lo - Close 

Nyár. Forró. Tüzes. A szenvedély csak úgy vonaglik a levegőben. Kalandra csábít. Elporlasztja a biztonság illúziójának fontosságát. A mában élni. A pillanatban jelen lenni az utolsó sejtünkig. Nem gondolni a másnapra. Falni az életet. Hatalmasakat harapni. Karmolni. Tépni. Élvezni a fájdalmat. Vad szeretőkké lenni. Szabadság táncol testünkben fel és alá. Kiszámíthatatlanság...

Buja táncra hív a dallam. Ruhám halk duruzsolásba kezd. Suhogja; haladjak, rebbenjek közéjük. A poharam tartalma kiürül, ezért leteszem a hozzám legközelebb található asztalra. A cipő dorombol lábamon. Táncot akar. A tömeget. Társat, aki vezet az élet parkettjén. Az irritáló fények elvakítanak, ahogy a tökéletesen elrendezett jelenet közepébe lépek. Kéjesen vonaglok emberekkel előttem-utánam. Imádom. Érzem a kéj illatát, a vágy szavát, a csábítás vad erejét. A tánctér forró, minden egyes mozzanatmorzsa fokozza nyugtalan érzékeim felbolydítását. Halkan sóhajtok, ahogy valaki átölel hátulról. Mosolygok, hiszen tudom... ellenálhatatlan vagyok. A partnerem már-már acélosan szorít. Nem vagyok hozzászokva, de most jólesik; úgy döntök, hogy hagyom még magam néhány perc erejéig. Nem fordulok meg, ezzel is még jobban felhergelve őt. Az egyik karom felfedezőútra téved, végighalad a combján, majd hirtelen mozdulattal megszakad a kötelék. Megfordulok, utána enyhe fintort vágok. A férfi egyáltalán nem az esetem, ráadásul túl kövér. Észre sem veszi, ahogy elslisszolok előtte, túlságosan lefoglalja a tömeg. A bárpult felé rendezem egyre illumináltabb lépteimet, mégis határozott maradok, a  testtartásom egyenes.
- Egy whiskyt tisztán, jéggel – hangosan mondom a pultosnak, hogy eljussanak hozzá szavaim a harsogó zene miatt.
Tehetetlenségemben az ujjaimmal kopogok az ébenfa burkolaton, szárad a szám, és valami erőset kíván. Sok mindent utálok, de a várakozás vezeti ezt a listát.
- Ihatsz az enyémből, amíg elkészül a tiéd – egy hihetetlenül mély hang szólít meg.
Oldalra fordul a fejem, hogy felfedezze a csodahanghoz társuló arcot is. A férfi egyszerűen csodálatos. Egy pillanatra elveszek mélybarna szemeiben, majd folytatom kalandozásom szája felé. Cseresznyepiros ajkai gyönyörű mosolyra húzódnak, ahogy szavak nélkül felém nyújtja a kristálypoharat. Kölcsönösen mosolyodom el én is; whisky tisztán, jéggel. Iszok belőle, miközben szememmel folytonosan őt fürkészem, a szemei pedig lánggal telnek meg, szinte levetkőztet tekintetével.
- Szóval...
- Chanyeol – válaszol fel nem tett kérdésemre.
- Szóval Chanyeol. Mindenkinek ilyen lovagiasan felajánlod az italod,  akinek várnia kell rá?
- Nem. Csak a vonzó embereknek. Igazság szerint te vagy az első. Nálad kívánatosabbat még nem láttam – végigmér, majd megnyalja ajkait.
Most először nem tudok válaszolni a szívem ideges zakatolás-kántálása miatt, minden erőmmel össze kell szednem magam.
- Nos, ez kölcsönös. Egyébként Baekhyun vagyok – továbbra is szemei bűvöletében maradok, majd egy hörpintéssel kiiszom a pohár kesernyés tartalmát. Hirtelen meginog a fejem, nem tudom eldönteni, hogy az alkoholtól vagy Chanyeol csábos mosolyától. A zene eközben mintha megszűnne, csak Chanyeol bariton hangját hallom.
- Ízlett az italom?
- Nagyon. De veszek neked másikat, mert én mindig megfizetem az adósságom – mondom, ebben a pillanatban adja ide a pultos a whiskymet. Megiszom a felét, majd Chanyeol felé nyújtom, aki csak hitetlenkedve néz mosolygós szemeivel, de elfogadja. - Azért, mert a tiéd is csak félig volt.
- Tudod, másképpen is tudnád törleszteni az adósságod.
- Hm, nekem így megfelel egyelőre.
- Egyelőre? – mosolyog, majd a szájához emeli a poharat. Ádámcsutkája fel-le emelkedik, ami valóságos kínzás nekem. - Na és Baekhyun, mi szél hozott ide?
- Tudod... – mondom, majd az ujjaim elindulnak a combja felé, miközben egyre közelebb kerülök hozzá. Végigsimítok rajta, Chanyeol érzékelhetően megfeszül ujjaim alatt. - Azt szeretném elérni, hogy valaki annyira felizgasson, hogy gondolkodni se tudjak tőle – szinte ajkaira dorombolom a szavakat. - És te? Mit csinálsz itt?
Érzem parfümjének és aftershavejének azt a kellemes elegyét, amit soha senki máson nem éreztem még. Ami csak Chanyeolé. Hozzá akarok bújni. Beletemetni arcomat a selymes-puha bőrébe, és mélyeket lélegezni.
- Legénybúcsú – mondja, majd a fejével a táncparkettre int, ahol nagyjából egy tucat férfi szórakozik hölgyek társaságában.
- Ó, és te miért nem vagy közöttük?
- Nem akarok másnapos lenni. Fontos szerepem lesz holnap – mondja teljesen nyugodtan, nekem pedig kiül arcomra a mélyenszántó csalódottság.
- Ó.
- Mit szólnál, ha nálam folytatnánk? – mondja, én pedig belülről lángolok.
 Arcunk olyan közel van egymáshoz, hogy lélegzetét arcomon érzem. Orrunk összeér. Ég ereimben a vér, a lélegzetem felgyorsul. Belém hatol tekintetével. Mindketten megfeszülünk. Közelebb hajol, és csókra nyitja ajkait. Én is közeledem. Megvadultam, megbolondultam, elszálltam. Még közelebb hajol hozzám. Szinte már ajkamat érinti ajkával. Megdermed ez a forróságban párolgó pillanat. Mielőtt elveszítem a maradék eszem kitérek csókja elől, és mélyen szemeibe nézek. A csalódottságom ellenére is, nem tudok vele betelni.
- Benne vagyok.


Időm sincs körülnézni a házban, Chanyeol máris szenvedélyes csókjaival gyötri ajkaimat. Először vadul harapdálja, utána pedig észveszejtően mély csókba von. Mellkasának feszülök, miközben ő tincseimmel játszadozik egyik kezével. Belesomolygok a csókba, amikor kezei egyre lejjebb tévednek. Szenvedélyesen simít végig az egész testemen, amitől kiráz a hideg. Egy pillanatra megáll, a falhoz taszít; elszakadunk egymástól, találkozik a két tekintet. Ragadozó módjára néz végig rajtam, én pedig csókot kezdeményezek. Átkarolom a nyakát, Chanyeol pedig olyan közel jön hozzám, amennyire csak lehet. Először csak játszadozunk a másik ajkaival; egyszer hosszú puszit nyomok rá, egyszer rövidebbet. Tekintetünk mindvégig találkozik, ami még őrültebbé tesz. Megunja a játszadozást, átöleli derekam, majd ajkai közé veszi alsó ajkam. Aztán olyan csókot ad, amitől valósággal megszédülök. Halkan nyögök, mire ő elszakad tőlem, és imádnivaló mosolyát mutatja. Érzem, ahogy egyre szűkebb lesz a nadrágom. Lassan húzza le rólam a pólót, miközben vágytól ködös tekintetét nem tudja levenni a testemről. Az övemhez nyúl, majd őrületes lassúsággal húzza le rólam a nadrágot. Kilépek belőle, utána ismét megunhatatlan ajkaira tapadok. Egy pillanatra sem válok el tőle, úgy veszem le ingét. Mellkasát simítom. Érzem, ahogy tágul tüdeje, tenyerem alatt dobban szíve. Mélyebb lélegzetet vesz. Szemeibe nézek. Találkozik a két tekintet. Keresik a választ a másikéban, miközben még a kérdés sincs megfogalmazva. Kezei derekamba kapaszkodnak, még jobban magához húz. Arcomra mosoly szalad. Végigsimítom arca markáns vonalán. Chanyeol eközben letér nyakamra, és csókokat lehel rá, apró libabőrt kiváltva belőlem. Karjai körbefonnak, és mennyei érzés uralkodik rajtam. Annyira közel van. Arra kényszerít testével, hogy mozogjak, én pedig engedelmeskedem neki. Botladozva érünk el egy ajtóhoz, kinyitja, majd gyengéden az ágyra lök. Chanyeol karjai a derekamra olvadnak. Megtámaszt. Segít elhelyezkedni egy félig fekvő, félig ülő pozícióba. Annyira közel hajol hozzám, ami mindkettőnket megszédít. Mélyet lélegzem bőrének illatából, amikor Chanyeol arca elém hajol. Szenvedélyes csókokat adok nyakára a lehető leglassabb tempóban. Chanyeol felém fordul. Hártyavékony tér feszül közöttünk. Elveszünk egymás tekintetében. Lefektet kezeivel a puha ágyra, ő pedig felém tornyosul. Nadrágon keresztül kényeztet, olyan ütemben mozgatja a csípőjét, hogy nem tudok uralkodni magamon. Biztos érzi a vágyam, de ennek ellenére tovább hergel, ajkai pedig ajkaimat súrolják, de nem ad egy megváltó csókot. Összekulcsolom lábaimmal keskeny derekát, hogy még jobban érezzem őt. A nyakába kapaszkodom, a hátát karmolom; euforikus állapotba kerülök. Eközben egy percre sem felejtem el, hogy gyakorlatilag pár órányira van az esküvőtől, és hogy amit tenni készülünk, nem helyes.
- Eléggé felizgultál már? – buja hanggal kérdezi, majd áttér nyakamra, miközben a mozgást egy percre sem hagyja abba.
Nem tudok válaszolni, ezért egy nyögéssel adom tudtára, hogy vágyom rá. Elszakad tőlem, leveszi a nadrágját. Elém tárul a gyönyörű látvány, és magamon is meglepődve arra gondolok, hogy ezt a látványt bármikor élvezném. Kihúzza az ágy melletti fiókot, előveszi a sikosítót, majd le akarja venni mindkettőnkről a boxert, de ebben a pillanatban észhez térek.
- Ne, Chanyeol, állj meg! Ez nem helyes – eltaszítom magamtól, majd felállok az ágyról és kimegyek a nappaliba a nadrágomért.
Magamra húzom, majd kiveszem belőle a cigit. Látom, hogy van erkély, ezért arra intézem zavaros lépteimet. A rohadt életbe! Lánggombócot helyezek a cigarettám végére. A füst édes méregként nyalja végig belsőmet. Mélyen megint beleszívok a kezembe szorongatott cigibe. Kiélvezem minden pillanatát, ahogyan leszivárog tüdőmbe, és lassan szétterjed benne. Kifújom, s belül abban reménykedem, hogy ezzel együtt a vágy is elhagyja testemet.
- Ez meg mi a szar volt? – idegesen kérdezi, hirtelen indulattal, mégis tudom, hogy egy ujjal sem nyúlna hozzám.
- Az van, hogy te holnap kibaszottul elveszel valakit, és az előbb meg akartál dugni. Szerencséd, hogy előbb észhez kaptam, különben lett volna mit mesélned a kis szerelmednek... El se kellett volna jönnöm ide – hangom feldúlt volt, szinte acélos, ő pedig bizonytalanul felnevetett.
- Te most azt hiszed, hogy én vagyok a vőlegény?
- Te mondtad! Jó, nem mondtad ki nyíltan, én pedig nem akartam megkérdezni, mert akkor azt hitted volna, hogy tetszel, de az a „fontos szerepem lesz holnap” nekem nagyon egyértelmű volt – egyre indulatosabban intézem felé szavaim, ő pedig közelebb kerül hozzám.
- Tetszem neked?
- Hát nem eléggé nyilvánvaló? Különben miért jöttem volna fel hozzád, és miért éreztem volna azt, hogy meg-
- Nem én vagyok a vőlegény – a szavamba vág, engem pedig valósággal lesokkol, amit közöl velem.
- Hogy... mi?
- Nem én vagyok. De fontos szerepem lesz, én vagyok a vőlegény tanúja.
Olyan, mintha egy képzeletbeli ostor csattanna rajtam. Kell néhány másodperc, mire felfogom szavait.
- Ezt... miért nem mondtad el hamarabb?! – felháborodva közlöm, szinte sínylődnek a szavak ajkaimon keresztül.
- Te is tetszel nekem.
- Nem ezt kérdeztem!
- Figyelj, most teljesen komolyan beszélek. Tetszel nekem, és szeretnélek jobban megismerni. Mit szólnál, ha elmennénk randizni? Romantikus is tudok lenni, ha akarok. És ha te is akarod.

Teljes testével bekerít, miközben megtámaszkodik a korlátnál. Ajkai a nyakamat súrolják, a szívem majd kiugrik a helyéről, azonban próbálok nyugodt hangnemben válaszolni. Chanyeol tudja és érzi, hogy hatalmas vágy borít el, minden apró reakciómon ámulatba ejtően elmosolyodik.
- Rendben, legyen – válaszolom, ő pedig abban a pillanatban ajkaimra hajol.
Leheletvékony csókokat ad, majd összekulcsolja ujjainkat. Ettől minden bizonnyal már rég undorodnék, ha mással lennék, de Chanyeollal olyan más minden. Biztonság-képzet költözik testembe, ahogyan a kezei az enyémet fogják, körülölelik. Közel van hozzám a testével, a szívével. Annyira közel.

_____________________________________________

Jelentem, VISSZATÉRTEM!;;
Hat hónapja nem írtam semmit, de a napokban visszatért az ihletem, úgyhogy lehetőleg most már gyakrabban fogok jelentkezni.

Igazából nem szoktam ilyet írni, de most ehhez volt ihletem.

Remélem, hogy mindenkiből kiváltattomat egy „aztakrva"  reakciót, vagy legalább hogy mindenkinek tetszett, aki elolvasta!:3


((Csak úgy mellékesen: Tudom, hogy sok mindenkinek nem írtam még vissza a Szívritmus csapdánál, de rövid időn belül azon leszek, vissza fogok írni mindenkinek, ígérem!))

It's over - BaekYeol

Belülről könnyezek. Potyognak az érzelmeim, miközben felidézem kopott emlékeimben a barátságunkat, szinte azonosulok a fájdalmas cseppekkel. Lassan veszik ki belőlem az élet, eggyé olvadok a kínnal, minden mozdulatom megszakad. A te nevedet kántálom szüntelenül a fejemben, közben azon gondolkozom, hogy valaki hogy képes ilyen mértékű szenvedést kiváltani belőlem puszta szavakkal.  A szavaid a lelkemig hatoltak, megmérgeztek, és kezdem azt hinni, hogy míg nekem sokat jelentettél, addig én semmit sem neked. Ezen a nyári napon még szomorúbb vagyok, egyedül veled osztottam meg a fondorlatos titkaimat, egyedül neked meséltem az első igazi kalandomat, egyedül te voltál, akiben megbíztam. 

Te mindent tönkretettél egyetlen szóval, elmúlt a varázs, amit akkor éreztem, elmúlt a barátságunk. Reszelősen fújom ki a levegőt, miközben visszaolvasom a beszélgetésünket, a szívem szétreped a nyomástól. Fekete füstgomolyag vesz körbe, hosszan tüdőzöm le a nikotin-mérget, amire akkor szoktam rá, amikor te magamra hagytál egy idióta ürüggyel. 

Nem voltam elég jó barát? Nem voltam mindig ott neked? Nekem te voltál az egyetlen barátom, mégis rendben voltam. Neked miért nem volt jó?

Elérem a kritikus pontot a beszélgetésünknél, most jön az a rész, amikor megbánod, hogy egyedül hagytál, és bocsánatot kérsz. Megbocsátottam, de a szívem egy makacs darabja sohasem fogadta ezt el. 

Talán nem is te vagy a hibás, hanem én. Talán nekem nagyobb szükségem volt a barátságodra, mint fordítva. 

Megbocsátottam, de a kapcsolatunk krémjében érzem a feszültséget, ahogy apró-bántó megjegyzéseket teszünk egymásnak, amiket általában én generálok. Most is bántó szavakat írsz üzenetben, amitől rosszul érzem magam. Sírni akarok, de Park Chanyeol nem hullajt többé könnyeket.

Hát ennyi lenne? Megszakad valami, valami csodálatos, a helyét egy tátongó fekete lyuk veszi át. Egyedül vagyok. Senki nem ért meg. Sok emberrel beszélek nap mint nap, de... hiányzol. 

Hiányzik a magával ragadó társaságod. Hiányzik az éjt nappalá téve folytatott beszélgetéseink. Hiányzol, Baekhyun. De ha te nem értékelsz, akkor én sem foglak.  

Történetbe foglalom a barátságunkat, nem sajnáltatásból, csak hogy lezáródjanak a gondolataim. Megosztom a blogomon, miközben azon filózom, hogy akarom-e, hogy lásd, vagy sem. Ebben a pillanatban csak abban vagyok biztos, hogy e szerény történet itt fejeződik be, és lehet, hogy a barátságunk is. 

Seasons - BaekYeol, KaiBaek

Ajánlott zene: K.Will - Growing 

A szerelmünk, ami tavasszal kezdődött, tavasszal is ért véget. 
Áprilisban köszönt el végleg. Azt hittem, hogy csak viccel. 
Mint a hó, ami gyorsan elolvad, a szerelmünk is úgy olvadt el. 
Azóta eltelt négy évszak. 

2014. április 9. 

A végtelen csend gyengén, súlytalanul szállt fel az éjszaka bolyongó homályába, alig rebegtette meg a közepesen meleg, majdnem-fülledt levegőt. A mély, csillagtalan sötétség halvány derengésű sugaraknak adta át a helyét, a komfortosan ébredező városra leheletvékonyságú ködlepel ereszkedett. A tenger frissítő illata végighömpölygött a városon, otthagyta sós leheletét mindenhol, a part nyirkos zugaiban. Baekhyun szemhéján finom permetként ült a gyöngypatakokban fodrozódó izzadság, ajka nedves volt az ingergazdag álomtól és halkan pihegett ebben a késő esti órában. Keserű hangtalansággal forgolódott, a jeges rémület rothadó gyökere szétáradt a lelkében. Az idegei is beleremegtek, nyomasztó mélység tolult a torkába, élesen nyitotta ki szemeit, miközben ostromló feszültséggel ült fel az ágyból.

Jongin fáradt-kíváncsi tekintettel ült fel Baekhyunhoz, válaszra várva. Nyugtató-gyengéden simított Baekhyun hátára, mire őt átjárta a hirtelen elillanó nyugodtság dermesztő vasmarokja. Hangos lélegzetvételei már-már gyakoriak voltak, majdnem mindig ebben az időtájban.
- Mi a baj? - kérdezte Jongin lézengő lágysággal, harmatgyenge cirógatásokkal a másik derekán.
- Megint azt álmodtam. Annyira fullasztó, hogy nem kapok levegőt tőle - válaszolta Baekhyun összefüggéstelenül akadozva.
- Jól vagy?
- Jól vagyok - mondta Baekhyun tettetett nyugodtsággal, végül Jongin ölelő karjaiba bomlott, és próbált békét találni az álomvilágban. A fiatalabb idegesen vonta közelebb magához Baekhyunt.   Nem szerette, ha  ezekre a vészjósló álmokra riadt fel a felettük elhajló éjszaka közepén.

2014. április 27. 

A házat körbelengte a feketekávé émelyítő illata, Baekhyun kizárólag keserűen itta, minden reggelen ugyanabban az időpontban. A konyha az ő csitíthatatlan levegővételeitől volt zajos, amelyek lidércei mostanában megbéklyózták a napjait. Nem tudta élvezni Jongin lágy érintéseit, vagy vad csókjait, vagy amikor fenevad szenvedéllyel falta fel őt a nézésével, amit az idősebb minden alkalommal mosollyal konstatált. Ezek a napok általában színészeket meghazudtoló tehetséggel kezdődnek részéről, kellően felhúzza Jongint mindig, viszont minden alkalom szenvedélyes szeretkezésbe torkollott, ami kirobbanó boldogsággal töltötte el. A két előre kikészített csésze megtelt kávéval, miközben Jongin gyengédséggel átitatott vágyódással fonta kezeit az idősebb dereka köré. Baekhyun egy pillanatra abbahagyott minden tevékenységet, csak élvezte a belőle remegést kiváltó ölelést. Élvezni akarta.
- Mit szólnál, ha ma itthon maradnánk mindketten? - Jongin bizakodva kérdezte, de Baekhyun megingatta a fejét.
- Nem lehet. Kirúgnának.
- Ezt már elintéztem - a fiatalabb ajkai mosolyba lendültek, szorosabban ölelte magához Baekhyunt, ellentmondást nem tűrő tekintettel.
- Mit műveltél? - kíváncsi éllel a hangjában kérdezte Baekhyun, miközben belesimult Jongin ölelésébe.
- Felhívtam a főnököd, hogy rosszul érzed magad, ezért ma nem tudsz bemenni dolgozni - dünnyögve mondta, beleborult Baekhyun nyakhajlatába, mindkettejüket elragadta egy félreismerhetetlen érzés.
- Nem is tudtam, hogy ilyen kis csaló vagy.
- A jó ügy érdekében bármit. Veled akarok lenni mindig.


Hamis szellő fújt, még érezni lehetett a tenger szédítően hideg hullámait, amelyek Baekhyun és Jongin lábaihoz fodrozódtak. Összefont ujjakkal sétáltak a tengerparton, kizárva a külvilágot, egymásra koncentrálva. Baekhyun mindig is a tenger mellett szeretett volna élni, ezért amikor Jongin elődrukkolt a potenciális lakás hírével, a szívét melegség járta át, és gondolkodás nélkül költöztek össze. Azóta eltelt négy évszak.
- Csináljunk egy őrültséget - egy meghitt pillanatban vetette fel az ötletet Baekhyun, miközben elengedte a fiatalabb kezét.
- Mire gondolsz? - Jongin érdeklődve kérdezte, mire az idősebb egy ígéretes mosollyal levette a pólóját. - Eddig tetszik.
- Vetkőzz te is - ráparancsolt Baekhyun, a fiatalabb pedig örömmel tett eleget ennek a követelésnek.
Az idősebb miután leöltözött berohant a tenger morajába, a hideg víztől először remegés futott végig a testén. Jongin is követte őt, még ha irracionálisan rossz ötletnek is tűnt áprilisban megmártózni a tenger  habjaiban.
- Te teljesen őrült vagy - mondta Jongin hitetlenkedve, miközben utolérte Baekhyunt.
A lelkükben érezték, hogy boldogságra találtak. Baekhyun nevetve a fiatalabb nyaka köré kulcsolta kezeit, ő pedig egy szédítően mély csókba vonta. Ismét remegés futott végig az idősebb testén Jongin vágytól átfűtött érintései miatt. Most már egyáltalán nem bánták, hogy a tenger hullámain megcsillanó enyhe reggeli fény csábító mosollyal hivogatta őket.


- Nem vagy kíváncsi arra, hogy mi történt veled két éve? - kérdezte Jongin már a kanapén ülve, miközben próbált felmelegedni.
Félig fekvő pozícióba helyezkedett, hogy Baekhyun kényelmesen ráhajthassa fejét a mellkasára. Baekhyun szerette hallgatni Jongin szívverését.
- Már próbálták visszahozni az emlékeim. Két módszerrel is, de egyik sem használt. Belefáradtam a kezelésekbe, ráadásul hasztalan is volt.
- Szerinted köze van az álmaidhoz? - kérdezte Jongin aggódva, nyugtatóan Baekhyun bőrét cirógatva.
- Nem tudom, lehet. Annyira kusza, mindig felkavar. Mindig más, közben ugyanaz. Ugyanaz az arc, de nem tudom a nevét.
- Menjünk el Yixinghez, rendben? Azt mondtad, hogy ő pszichiáter. Annyira aggódom - Jongin hangja kérlelő volt, Baekhyun pedig mosolyogva mászott a fiatalabb ölébe, miközben mindkét kezével közrefogta az arcát.
- Rendben. Menjünk. El. Később - mondta Baekhyun angyali mosollyal, minden szavát egy apró csókkal nyomatékosított.

2014. június 10. 

18:00

Sematikus képek. Fullasztó bűntudat. Borotvahasogató fájdalom.
Baekhyun ezeket érezte, amikor próbált a homályos múltra emlékezni. Olykor nem tudott különbséget tenni a valóság és fikció között, ez hurrikánszerűen felkavarta. Nem emlékezett a múltnak egy parányi homokszemére sem, mintha teljesen kitörölték volna a memóriájából, és ezt kínzó kegyetlenségnek érezte. A napok átlagos szakaszában többnyire frusztrált volt, úgy érezte, hogy  Jongin nélkül semmire sem lenne képes.
Gyöngyöző kacaj kísérte a játékos-pajzán mozdulatokat, Baekhyun tarkóját meleg lehelet borzolta fel. Jongin szerette átölelni Baekhyunt, az idősebb pedig minden adandó alkalommal belesimult az édes érintésekbe. A fiatalabb szoros munkabeosztása miatt nem láthatták egymást, csak kora esti időtájban, Jongin volt a cég egyik fő mozgatórugója.
- Sokat vártál? - Jongin hangja negédes volt, miközben a mellkasa Baekhyun hátának feszült.
- Még csak hat óra. Hé, ennyi időt sem bírsz ki nélkülem? - Baekhyun hangja csilingelő volt az arcán acélosan megbújt mosollyal, a fiatalabb pedig  fulladás-szorosan magához ölelte.
- Menjünk el valahova.
- Hová? - kérdezte Baekhyun, majd kibújt a másik finom öleléséből, hogy belenézhessen mélybarna szemeibe.
- Egy olyan helyre, ahova az átlagos párok szoktak járni.
- Miért, mi nem vagyunk azok? - mosolyogva kérdezte Baekhyun, miközben a nappaliba invitálta tekintetével a fiatalabbat, végül leültek a kanapéra.
- Te nem emlékszel két évre a megismerésem előtt, én pedig az ország egyik legjobb cégének vagyok az örököse, ráadásul mindketten férfiak vagyunk. Ezt azért nem lehet átlagosnak nevezni - Jongin hangjából komoly él hallatszódott, Baekhyun pedig egyetértően bólogatott.
- Mit szólnál egy bárhoz? Vagy karaoke? Menjünk moziba? Nem vagy fáradt?
- Ismerek egy jó bárt - Jongin mosolyogva közölte, majd elvesztek egymás lágy és odaadó tekintetében.

22:00

A bár helyiségében jótékony homály keringett, az alkohol-szag keveredett a finom-illatú parfümökkel. Rendezetlenül voltak a bársonyvörös bőrkanapék elvetve, amelyekhez társult egy tökéletesre lakkozott asztal is, a legnemesebb ébenfából. Amint beléptek a helyiségbe, Baekhyun úgy érezte, hogy különleges aura lengte körbe. Ismerős volt neki a környezet és az elrendezés, mintha járt már volna itt párszor, de bármennyire is próbált az emlékei zugaiban kutatni, kudarcot vallott.
- Gyere, üljünk le - Jongin az ujjaikat összefűzve az idősebbel indult el célirányosan egy számára kényelmes kanapé felé.
A bárpultnál a mixerek katonás rendben álltak, figyeltek a lézengő, mégis kifinomult emberek kívánságaikra. Jongin és Baekhyun egy olyan távoli helyre ültek, ahol nem nyílt móduk rálátást nyerni a bárpult kínálatára. Az emberek tolongtak egy-egy jó minőségű ital miatt, elvétve a párok heves csókokkal gyötörték kedvesük ajkait, és nem csak a megszokott felállásban.
- Tetszik? - kérdezte Jongin a helyre utalva, Baekhyun pedig mosolyogva bólintott.
Éles szúrás. Fájdalomszikra. Kibírhatatlan kín.

A tánc a karok és lábak költészete, a kecses és iszonyatos anyag, maga a mozdulat lehel bele lelket. Baekhyun egy lépéssel közelebb került a másikhoz, egymás elől szívták el az oxigént, de ebben a pillanatban egyikőjüket sem érdekelte. Karjuk ölelt, fojtott, és simogatott. A lehetetlen érzése ebben a pillanatban nem létezett, nem tudták definiálni az emóció-kavalkádot, ami remegésként uralta a felhevült testüket. Táncoltak. Szimpla tánc volt, ahol fulladásig összesimultak, a homályfedte helyiségben pedig kétségbeesetten keresték egymás villódzó tekintetét. Baekhyun egy idő után lehunyta szemeit, és élvezte a másik simogatását, amit elhintve ejtett a testén. Arra gondoltak, hogy ez olyan, mint egy heves türelmi játék. Játszanak egymással, táncolják a vágy mozdulatait, beszélik a vágy szavait. Táncolni akartak még, mert a szívük is táncolt.
- Mondtam, hogy nem tudok táncolni - mondta a magasabb, Baekhyun pedig boldogan vetette át kezeit a másik izmos nyakán. 
- Mondtam, hogy nem érdekel. 


A képfoszlány Baekhyunt egy pillanatra a semmibe taszította, majdnem lerogyott a földre, de Jongin az utolsó pillanatban elkapta őt, és a karjaiba vonta.
- Baek, mi a baj? - Jongin a pánik aggodalmas hangjával kérdezte, összefüggéstelenül lélegeztek mindketten. Baekhyun levegővételei kezdtek rendeződni, Jongin pánik-lepte hangja és simogatása is kezdett egyre nyugodtabb lenni. - Semmi baj. Itt vagyok.
- Jongin, úgy érzem, hogy meg fogok őrülni.
- Mi a baj? Mi történik veled? - kérdezte a fiatalabb, miközben Baekhyun még jobban hozzábújt, így tudta, hogy képtelenség lesz válaszra bírni. - Menjünk haza - Jongin elhaló hangja végigsüvített Baekhyun fülén, aki csak élettelen mosollyal válaszolt.
Az idősebb arcán keserűen végigvergődött a csalódottság súlya, szomorúan konstatálta Jongin tekintetében az aggodalmat, a fájdalmat, a kétségbeesést.
- Sajnálom - kimondta a gondolatait, Jongin pedig nem értette.
- Nem vagyunk átlagosak - igazán mosolyogva válaszolt, vaskarommal szorította Baekhyun derekát, a másik kezével pedig összefűzte sajátját Baekhyun zongoraujjaival.


00:00 

- Éles volt és fájdalmas. Megint ugyanaz az ember, de sokkal több részletet láttam, semmi nem volt homályos. Amint beléptem a bárba, olyan érzés volt, mintha már jártam volna ott. De nem csak egyszer - Baekhyun felemelkedett a fiatalabb mellkasáról, és a szemeibe nézett. - Keserűséget éreztem, miközben leültünk a kanapéra. A szívem ezer darabra tört.
- Annyira sajnálom, hogy nem ismertelek előtte. Így nem tudok segíteni, pedig biztosan köze van a bárhoz. Baek... felhívtam Yixinget. Menjünk el hozzá.
- Nagyon reméltem, hogy erre nem lesz szükség. Hogy az emlékeim majd visszatérnek maguktól... - lemondóan sóhajtott, majd Jonginra nézett, a szemében fájdalom csillant meg. - Jongin, minden rendben lesz.

2014. június 11. 

Egy... kettő... három...

A lift példátlan vehemenciával zötykölődött, ami egy pillanatnyi nyugalmat sem biztosított Baekhyun számára. A félelem-küszöb mércéje pofátlanul magas volt, úgy érezte, hogy az egyre feljebb érő szintekkel az ő szívverése is rohamtempóban ver, míg Jongin biztató-ölelő érintései sem tudták elfeledtetni vele a rettegést. A félelem egy új szintre lépett nála.


Négy... öt... hat...

Félt, hogy Yixing nem tud majd neki segíteni, félt, hogy egy halálos betegséget diagnosztizálnak nála, magától a kórháztól rettegett. Ez az egy szó, ez az egy épület remegésre késztette, amit nem tudott kontrollálni. A lift csigatempóban haladt, de Baekhyun számára mintha hullámvasút lett volna, a gyomra egyszerre szűkült össze, és imbolygott.


Hét...

Jongin elengedte Baekhyun kezét, intézett felé egy biztató mosolyt, a tekintete pedig nyugodtságot árasztott.
- Minden rendben lesz - mondta Jongin, a lift ajtaja kinyílt, az idősebbet megcsapta a kórház jellegzetes szaga, a halálfehér falaktól egy pillanatra úgy érezte, hogy megfullad. - Itt megvárlak, oké? - kérdezte mosolyt erőltetve magára, az idősebb bólintott.
Baekhyun egymagában indult célirányosan Yixing irodájába, előre megbeszélték az időpontot, ezért senki sem fogja őket megzavarni. Enyhén remegő kézzel nyúlt a kilincs felé, próbált határozott maradni az orvos előtt, ezért minden lappangó erejét összeszedve koncentrált.
- Yixing, örülök, hogy látlak - Baekhyun meleg öleléssel fogadta a barátját, aki nemrég tért vissza Kínából, hogy újra belevesse magát az orvosi kötelességekbe. - Mikor jöttél vissza?
- Körülbelül két hete. Üljünk le - Yixing leült a szokásos helyére, az ujjai között forgatott egy tollat, hogy mindent tudjon jegyzetelni Baekhyun esetével kapcsolatban. - Még mindig nem emlékszel semmire?
- Biztosan azért van ez, mert nem te voltál az orvosom - mindketten mosolyogtak, Yixing pedig egyetértően bólintott.
- Eddig egy pszichológus kezelt, igaz?
- Igen, próbálta hipnózissal előidézni az emlékeimet, de szart se ért.
- Lehet, hogy csak kevés volt az idő. Jobb módszer nincs az amnéziára - elmélyülten tanakodott Yixing, Baekhyun próbált valamit kilvasni a férfi kifürkészhetetlen tekintetéből. - Mindenesetre az első lépés az MRI lesz - nemes egyszerűséggel jelentette ki Yixing, azonban látta a nyughatatlan érthetetlenséget Baekhyun szemeiben. - Egy mágnes és rádióhullámok készít részletes képet a belső test részeiről. Ez a gép képes kimutatni az agy működését.
- Fájni fog? - Baekhyun szinte várta, hogy a félelem apró szilánkjaira hasítsa őt, de semmi ilyesmi nem történt.
- Nem. Ez tökéletesen fájdalommentes, sem a mágneses mezőt, sem a rádióhullámokat nem fogod érzékelni - Yixing szemébe lassan a fény, a mindentudás ragyogása költözött, ahogyan nyugodt, kellemes bariton hangján szembesítette Baekhyunt a tényekkel.


- Baekhyun, az MRI vizsgálatot egy radiográfus végzi, de én végig mellette leszek. A vizsgálat alatt bármikor beszél­hetsz vele mikrofonon keresztül. Ha rosszul érzed magad vagy félsz, a kezedben lesz egy csengőgomb, ami a radiográfusnak jelez, azt bármikor megnyomhatod. Ha végig mozdulatlan tudsz maradni, hamarabb túl leszel rajta. A vizsgálat alatt a radiográfus egy külön, a mágneses mezőtől elzárt helyiségben elhelyezett számítógépről fogja irányítani az MRI gépet - Yixing próbált biztató maradni, Baekhyun pedig beleegyezően bólintott. - Öt különböző felvételt fogunk készíteni, egy-egy felvétel átlagosan nyolc percig szokott tartani.Tudom, őrülten hangzik, de meg kell kérdeznem. Van bármilyen színesfém a testedben, amit a mágneses mező kiszakíthatna? - Yixing feltette a kérdést, Baekhyun nemleges választ adott.
Baekhyunt a nyughatatlanság hurrikánszerűen ostromolta. Yixing és a radiográfus magára hagyták őt, miközben a készüléken továbbra is tartották a kapcsolatot.
- Rendben, mostantól kezdve próbáljon mozdulatlan maradni. Kezdjen el száztól kettesével visszafelé számolni - monoton éllel a hangjában közölte a radiográfus, majd a számítógépre nézett, és összpontosított.
Baekhyun el akarta kezdeni, amire a férfi utasította, viszont ekkor éles fájdalmat érzett.


Az áprilisi szellő bársonyosan simogatta Baekhyun arcát, az élet szikráját csiholta fel benne. A vibráló, enyhén megbúvó napfény elől egy könyvvel próbált burkolózni. Másnap esett. Ez már nem a tél ónos esője volt, amely a talajra érve rögtön jéggé fagyott, de nem is a nyári zivatarok dühös zuhataga. Csendesen szitált, lágyan áztatta a földet, ébresztette a fákat és a virágokat, figyelmeztette őket, hogy közel a tavasz. Baekhyun mindig szerette a föld nedves illatát az esős tavaszi napok után. Úgy érezte, reménnyel és ígéretekkel van tele. A fárasztó egyetemi napok után mindig szeretett kint lenni a szabadban, ahol nem keresztezték az utát a betondzsungelek. A kedvenc helye közel volt a kampuszhoz, viszont a barátai sosem jöttek el vele, pedig Jongdae mindig felajánlotta a társaságát, de Baekhyun számtalanszor visszautasította. Ez az ő egyedüli helye volt, és az aktuális könyvé, amit magával hordott. A választása Victor Hugo-ra esett, aki már ifjan is a romantikusok vezére volt. A nyomorultak. A mű az író talán legjobb, mindenesetre legmaradandóbb alkotása, több mint egy évszázada legnépszerűbb regénye. Baekhyunt magába szippantotta a könyv, szinte falta a sorokat, de egyetlen mondaton megakadt a szeme: Ti, akik szenvedtek, mert szerettek, szeressetek még erősebben! 
- A halálos szerelem maga az élet - fejezte be valaki helyette a mondatot, amit Baekhyun borzasztó furcsának tartott. Felnézett a fiúra, ebben a pillanatban a különös tüzijáték újfent támadott a gyomrában. - Az egyik kedvenc regényem. Jó látni, hogy más is szereti rajtam kívül. 


- Baekhyun, minden rendben? Próbálj meg nem mozogni! - szólt Yixing a készüléken keresztül, de Baekhyun továbbra is lehunyott szemmel erőteljesen mozgolódott. - Le kell állítani a gépet! - szólalt meg határozottan, de a radiográfus nem engedte, hogy Yixing kezelje a műszert.
- Még ne. Most próbál visszaemlékezni. Ezt még hipnózissal sem lehet elérni, ha az embernek védekezési mechanizmusa van a történtekkel kapcsolatban.
- Lehet, hogy valami szörnyű fájdalmon kellett átmennie, és te hagyod ezt?! - szólalt meg erélyesen Yixing.
- Ő volt kíváncsi az igazságra, most legalább emlékezni fog egy kis részletre.
- Leállítom a gépet. Az irodámba viszem, és kikérdezem.


- Baekhyun vagyok - azt hitte, hogy remegni fog a hangja, de a másik szeméből őszinteség sugárzott, mosolya lecsillapította a benne lévő nyugtalanságot. 
- Park Chanyeol - a szavak tökéletesen hagyták el ajkait, ez pedig Baekhyunt valami titkot ígérő, bizsergető várakozással töltötte el. 
Még egy perce csak egy átlagos fiú volt, és most, hogy egy megmagyarázhatatlanul összefüggéstelen valami elborította, teljesen új energiában fürdött, új aura jött létre körülötte. A szeme rendkívüli szépséggel telt meg, az arca ragyogott, egész lénye fénylővé vált. És ugyanez történt Chanyeollal is. 


- Mi történt? - kíváncsian kérdezte Yixing, az irodájában voltak, a tollat pedig szokásához híven a kezében forgatta.
- Úgy gondolom, hogy ezek a két évvel ezelőtti történések. Összevissza jönnek az emlékek, de valamiért úgy érzem, hogy ez volt a kezdete valaminek. Ilyen élesen csak egyszer láttam magam előtt az arcát, de a mostani emlékemben tavasz volt, az előzőben pedig nyár lehetett.
- Most már nevet is tudsz kapcsolni hozzá?
- Park Chanyeol. Neked nem említettem őt valamikor telefonon?
- De, azt hiszem. Egyszer mondtad, hogy megismerkedtél valakivel, de azt hittem, hogy nem lesz hosszútávú. Szóval, nagy valószínűséggel Chanyeol miatt van disszociatív amnéziád - Yixing száz százalékosan biztos volt az állításában, amit az is nyomatékosított, hogy Baekhyun számára a férfi neve az első, amire emlékszik a két évvel ezelőtti történésekből. - Fokozatosan fognak visszatérni az emlékeid, reményeim szerint sorrendben, de ebben nem lehetünk biztosak. A pszichológusnál egy hónapban hányszor jártál hipnózisra?
- Havonta egyszer, vagy kétszer - Baekhyun visszagondolt a sikertelen hipnózisokra, és az egésztől elment a kedve. Körülbelül fél évig járt a pszichológushoz, de Yixing egy nap alatt többet ért el, amit a pszichológus valaha is fog.
- Ez tökéletes arány. Egy hét múlva hívlak.


2014. június 15.

23:55


2012. június 13. 

- Menjünk ki - mondta Chanyeol az alacsonyabb ajkaira pihegve, majd az ujjaikat összefűzve vezette a kijárat felé. 
A bárból kiérve megcsapta őket a nyár fülledt levegője, amit a felhevült testük mellett elviselhetetlennek tartottak. Közel volt a tenger, egyszerre mosolyodtak el, majd elindultak épphogy annyira, hogy a lágy hullámok fodrai simogassák a lábukat. Nehéz dolog elfogadni, hogy szükségünk van valakire. Elismerni, hogy egy másik személy létezése boldogságunk egyik feltétele, hogy nélkülözhetetlen a jelenléte a túléléshez. Ez volt a hetedik randevújuk, a szívük dübörgött, amit a tenger halk morajlása tompított, a lelkük ujjongott, a testük ünneplőbe öltözött, hogy a legszebb formájukat nyújtsák. 
- Ez tiszta hülyeség, de nagyon kedvellek - Baekhyun gondolkodás nélkül mondta, megfagyott a levegő, és Chanyeol megállt, szembe fordítva magával az alacsonyabbat. Baekhyun tekintete aggódó volt, nem gondolta volna, hogy ilyen reakciója lesz a másiknak. - Ugyan már, csak vicceltem - Baekhyun teátrálisan felnevetetett, de abbahagyta, amikor látta Chanyeol komoly arcát. 
- Minden hazugságban van egy kis igazság - Chanyeol elmosolyodott, majd közeledni kezdett Baekhyun felé. Egy lépéssel mindig közelebb...
Baekhyunt ez mélyen felkavarta, pulzusát az egekbe lökte. Az első csókjuknak tenger-íze volt, végtelen gyengédséggel. Bensőséges volt, ártatlan, Baekhyun lelkét perzselte, ahogy Chanyeol enyhén hátradöntötta a fejét, hogy felfedezzék egymás rezdüléseit. Baekhyun minden fel nem tett kérdésére választ kapott, minden félelme lecsillapult, minden kétsége megszűnt. Vele olyan volt, mintha otthon érezné magát. Az élet ritka pillanatainak egyike volt ez, mikor egy ember a szenvedély, a megszállottság vagy a hit erejével feltár valamit a világ rejtett értelméből egy másik ember előtt.



Baekhyun felugrott a franciaágy kényelméből, a szíve vadul kalapált, mintha most élte volna át a legrosszabb rémálmát. Az ágyra pillantott, ahol Jongin békésen aludt, most először, három hónap leforgása alatt.


2014. június 18. 

Tik-tak, tik-tak, tik-tak. Csak az óra monoton kattogása zavarta meg olykor Yixing és Baekhyun beszélgetését. Az orvos sajátos technikát alkalmazott, Baekhyun szemei csukva voltak. Mivel ebben az állapotban felléphetett volna a poszthipnotikus amnézia, Yixing nem akarta megkockáztatni, hogy Baekhyun ne emlékezzen erre a pillanatra.

- Mit éreztél 2015. június 11-én, az MRI vizsgálaton? - kérdezte Yixing, Baekhyun homlokára ránc szökött.
- Egy új kezdetet. Éreztem Chanyeol és az én szívemet. Éreztem, hogy ez őrültség...
- Miért őrültség?
- Mert fáj... Megbántott, és én menekülök. Menekülök az emlékek elől.
- Mivel bántott meg?


2013. április 19.

- Miért csinálod ezt? Miért csinálod ezt pont most? - Baekhyun hangja fájdalommal átitatott volt, kérlelő hangja azonban egy pillanatra sem hatotta meg Chanyeolt. 
- Nem kell, hogy mindennek legyen miértje. Elmegyek és kész - a magasabb továbbra is rezzenéstelen arccal pakolta a bőröndjébe a saját ruháit, rá sem pillantva Baekhyunra. 
- Mi a baj? Azt hittem, hogy minden rendben van köztünk, hogy ma megünnepeljük az egy éves évfordulónkat, de-
- Kibaszottul nincs rendben - félrelökte Baekhyunt, és azzal a vehemenciával kisétált a közös lakásukból, és elment anélkül, hogy visszanézett volna. 
Becsukta az ajtót maga mögött. Baekhyun az ablaknál állt, és a másik után nézett. Gyors léptekkel távolodott, alakja eltűnt az egyik épület sziluettjében. Az alacsonyabb még akkor is sokáig nézte azt a helyet, amikor már rég nem látta őt. 


- Elhagyott.



Virágok repültek a szélben, a Nap később ment le az égről. Most még akkor sem fázott Baekhyun keze, ha egyedül sétált az utcán egész éjjel. Chanyeol nehéz neve repült fel a széllel, és a kevés emlékével együtt. Néha elfelejette, és így eltelt egy nap. Néha valaki mással álmodott, aki nem Chanyeol volt, de a fájdalma tovább nőtt.


2014. szeptember 20.

Baekhyun emlékei fokozatosan tértek vissza, viszont a legalapvetőbb kérdésekre nem kapott választ Chanyeollal kapcsolatban. Nem szerette volna tovább folytatni a kezeléseket, úgy érezte, hogy a férfi csak a hiányát hagyta maga után a szívében.



2014. szeptember 21.

- Ó, megérkezett a legjobb cimborám is - Jongdae szólította meg Baekhyunt, miközben önfeledten megölelte. - És elhozta az idegesítő pasiját is.
- Legalább én nem egyedül fogok meghalni. Amúgy boldog szülinapot - kontrázott Jongin, majd beljebb ment a házban, hátrahagyva Baekhyunt.
- Érezd jól magad a házamban, te rohadék!
- Beszélhetünk valahol? - puhatolózva kérdezte Baekhyun, mire Jongdae kíváncsi tekintettel fürkészte őt, de bólintott.
A fülsüketítő zene hasogatóan bömbölt, a lézengő emberek elállták a két férfi útját, de Jongdae ellentmondás nem tűrő tekintettel nézett rájuk, majd átszelték a lépcsőket, egyenesen Jongdae szobája felé haladva.
- Mit szeretnél? - Jongdae bezárta a szoba ajtaját, ez valamennyire tompította a zene hangját. Leült Baekhyun mellé az ágyra, és kíváncsian hallgatta.
- Neked meséltem Chanyeolról? - nyughatatlan kíváncsisággal kérdezte, miközben vesékbe hatoló pillantása egy pillanatra megijesztette a másikat.
- Chanyeol... Nem ismerős a neve. Miért?
- Azt hittem, hogy beszéltem róla neked. Szerintem ő volt az első szerelmem.
- Baek, Jongin volt az első, akit bemutattál nekem és a többieknek. Szégyellted, hogy meleg vagy. Menjünk le. Az idegesítő pasid már biztos keres - egy biztató mosolyt küldött felé, majd ő hagyta el először a szobát.
Baekhyun magára maradt a sok kérdőjellel a fejében, és valami makacs, zsigeri érzéssel, amire nem tudott rájönni.

 - Hol voltál? - Jongin hátulról ölelte át Baekhyun, kezeit a másik derekán pihentetve.
- Jongin, ne - Baekhyun próbálta magáról feltünésmentesen leszedni a fiatalabb kezeit, de Jongin úgy szorította őt, mintha az élete múlna rajta. - Te ittál?
- Csak egy kicsit. Mit szólnál, ha felmennénk Jongdae szobájába? Olyan rég voltunk már együtt - duruzsolta az idősebb nyakhajlatába, aki egyre erősebben taszította el magától Jongint.
- Engedj el, ez fáj - Baekhyun kérlelő hangon, halkan mondta, hogy csak a fiatalabb hallhassa.
Jongin ettől észhez tért, és megbánó tekintettel engedte el a másik derekát, miközben magával szembe fordította.
- Minden rendben?
- Kibaszottul nincs rendben, Jongin - Baekhyun ingerült volt, és még maga sem tudta, hogy mi bántja a legjobban, és hogy mi teszi ilyen lobbanékonnyá. Kisétált a házból, maga mögött hagyva a fiatalabbat.

Aznap este nem aludt otthon.



2014. szeptember 22. 

Baekhyun több, mint harminc üzenetet és hívást kapott Jongintól. Egyikre sem reagált.



2014. november 27. 


2012. november 27.

- Ez egy borzasztó ötlet, Chanyeol.
- Ne legyél már beszari, Baek - a magasabb viccelődve kezdte, de továbbra is szorongatta kezében az esernyőt, és szorosan maga mellett tartotta Baekhyunt is. Az eső csillogó, ezüst függönnyé sűrűsödött. Régóta nem zuhogott így, mint ma, azonban Chanyeol ezt nem bánta. - Csináljunk valami őrültséget. 
Baekhyun megadóan sóhajtott, majd kirohant az esőbe, és hagyta, hogy teljesen elázzon. Chanyeol pár pillanatig áhítattal nézte az alacsonyabbat, ahogy a közös helyükön egyre jobban élvezte az eső varázsát. Ő is letette az esernyőt a földre, és odaszaladt a másikhoz. Amikor már nem bírta tovább, fulladás-közel került ajkaihoz, és megcsókolta. Először puhatolózva, majd egyre mohóbban, fenevad szenvedéllyel. 
- Csak te lehetsz ilyen őrült, hogy novemberben elázol, Park Chanyeol. Boldog szülinapot - Baekhyun a magasabb ajkaira pihegett, miközben kezeivel átkulcsolta Chanyeol nyakát. 
- Most már te is őrült vagy. Menjünk, mert megfázol. 

Hallgatta szavait, simogatták őt, érezte rezgéseid, és szinte észrevétlenül ébredt testük. Az esőtől a ruhák rájuk tapadtak, gőzölgött bőrük melegétől minden perc. Chanyeol halkan súgta Baekhyun fülébe, hogy kívánja, hogy itt és most akarja őt. Szája izzó vasként fonódott Baekhyunt feltárulkozó nyakára, láthatatlan bélyegével megpecsételve. Az alacsonyabbat Chanyeol szavai már elvarázsolták, megsimogatták, életre hívták szunnyadó vágyát. És most ajkai értinése felszította a benne nyugvó parazsat. Lassan lángolni kezdett mindene... Baekhyun kezét a másik arcához érintette, simogatta, lágyan cirógatta. 
- Szeretkezz velem, Chanyeol. 
Chanyeol ajkai finoman mozdultak, siklott pontról pontra; új és egyre újabb meglepetést okozva Baekhyun bőrének. Nyelve segítette a kalandozását, Baekhyun vállán csúszott érzékisége, miközben az alacsonyabb halkan nyögte a semmibe, hogy kívánja. Míg a magasabb csókolt, kezei tétován indultak útnak. Kutatva Baekhyun hajlatait, lágyan furakodott az ádnedvesett inge alá. Az esőtől tapadt minden, Chanyeol selymes ujjainak sziluettje kitekintett az anyagon át. Siklott minden mozdulat. 



2014. december 25. 

- Kurvára nem tudom, hogy mit csináljak, Yixing. Már nem tudok különbséget tenni a valóság és képzelgés között. Meg akarom találni Chanyeolt, de félek tőle, hogy újra megbántana. Látni akarom őt. A képébe akarom vágni, hogy miért csinálta ezt. Még mindig annyira kusza minden, és sok a kérdőjel - mondta Baekhyun Yixing irodájában, a szemében fájdalom és csalódottság csillant meg.
- Kiderítünk mindent, Baekhyun. Ígérem.
- Utálom, hogy nem tudok visszaemlékezni. Utálom ezt az érzést.
- Ahhoz, hogy lássunk valamit, előbb képesnek kell lennünk felismerni. Emlékezet nélkül csak nézünk, de nem látunk. Ilyenkor a világ nyomtalanul csusszan át az emberen.



2015. január 14.

22:34

A tél hegedűinek hosszú zokogásai monoton vágyódással sebezték meg Jongin szívét. Baekhyun nevetése visszhangzott emlékei között, érintésének melege, ahogy karon ragadta, ahogy megölelték egymást. Ivott, ivott és ivott. Sietős simítások emléke égett bőrén, ajkát régi csókjuk fantom íze perzselte, mikor felemelte a poharat, hogy a hideg kristályt érintve ismét a régi, édes ízzel köszöntse a keserű emléket. Újból kiürült a pohár, tompán koccant az asztallapon, mikor letette. Felállt, magára kapott egy kabátot, és célirányosan elindult. Tudta, hol kell keresnie Baekhyunt.

Húsz perc múlva az ablakot figyelte, miközben tárcsázta a számot.
- Jongin... - Baekhyun hangja harmatgyenge volt, ahogy beleszólt a telefonba. A fiatalabbnak felüdülés volt négy hónap után újra hallania ezt az angyalhangot.
- Baekhyun, azt mondtad, hogy a szülinapomat együtt töltjük, hogy velem leszel. Kurvára szülinapom van, és te nem vagy itt, pedig megígérted. Hiányzol - a barátságtalan csendet éktelen csörömpölés robbantotta szét, ahogy a hangja egyre kétségbeesettebben hullik vissza rá az égbolt végtelen tükréről.
- Megint ittál? Ugye nem vagy valahol kint? Meg fogsz fázni.
- Születésnapom van, Baek. Ugye nincs köztetek semmi Yixinggel?
- Yixing nem meleg. De már alszik, mostanában nagyon sokat dolgozik. Ez az első alkalom, hogy ilyen nyugodtan alszik. Nem akarom felébreszteni. Leteszem.
- Ne tedd le - mondta határozottabban, de addigra már Baekhyun bontotta a vonalat.
A lélek papírjára ráfagytak a szavak, amik folyamatosan azt kántálták: „Ne hagyj el".


2015. április 12. 

- Úgy érzem, hogy a háznak köze van Chanyeolhoz - kezdte Baekhyun, úgy érezte, hogy végre kiszabadulhat félresiklott élete csapdájából.
- Ez csak egy kép volt a fejedben. Biztos vagy benne?
- Menjünk oda - Baekhyun hangja kérlelő volt, végül Yixing beleegyezően bólintott.

*

Ahogy egyre közelebb kerültek a házhoz, Baekhyun szíve úgy vert egyre hangosabban. Fájdalmasan tördelte az ujjait, és zavaros érzéseket táplált. Nem tudta, hogy Chanyeol mit fog csinálni, ha újra találkoznak. A másik opciót el sem tudta képzelni, de a lelke mélyén érezte, hogy Chanyeol nem lesz már a lakásban. Yixing lassított, Baekhyun szívverése pedig olyan összefüggéstelen volt, mint az óceánban fodrozódó hullámok.
- Bemenjek veled? - az orvos bátortalanul kérdezte meg, nem tudta, hogy Baekhyunnak mi lenne a legjobb megoldás.
Baekhyun bólintott, majd remegő lábaival kiszállt az autóból. A fájdalmat nem lehet csak úgy kitörölni az ember szívéből.

Körbepillantott a házban, és az emlékek megrohamozták őt. Nem volt hasogató, csak pont annyira sínylődött a lelkében, amennyire megkívánta. Chanyeol egyedül élt a lakásban, akkor költözött ide, amikor elhagyta Baekhyunt. A szerelmük, ami tavasszal kezdődött, tavasszal is ért véget. A helyiség nem volt nagy, viszont egy ember kényelmére tökéletesen megfelelt. A keskeny folyosót egy szoba és a nappali követte, Baekhyun a szobát választotta, míg az orvos körbenézett a nappaliban. Meg szerette volna tudni az igazságot, találkozni szeretett volna Chanyeollal. Ezért mérhetetlen csalódottság rombolta le a reményét, amikor a szobába beérve csak az üresség köszöntött rá. A polcokhoz ment, és nyughatatlanul kutatott. Egy levél után, egy kép után, bármi után, ami Chanyeolhoz volt köthető. Az asztalon rengeteg szükségtelen irat hevert összevissza, Baekhyun ezeket félretolta, így megtalálta a férfi laptopját. Felnyitotta, és amint megpillantotta háttérképként az egyik közös képüket, olyan mély volt a fájdalma, mint egy nyitott seb. A dokumentumok között rákattintott a „Chanyeol élete" mappára, ahol több videó sorakozott fel. Megnyitotta az elsőt, majd leült az ágyra.
Az első képkockán Chanyeol a kamerát igazította, majd amikor beállította, beszélni kezdett. A tekintetéből semmit nem lehetett kiolvasni, csokoládébarna szemei semmilyen érzelmet nem tükröztek.

- 2013. április 17-e van. Ma a doki valami szart diagnosztizált nálam. Egy ideje úgy éreztem, hogy ingerült vagyok, depressziós voltam, de emellett mindig jókedvű, amikor Baekhyunnal találkozhattam. Viszont nélküle nem bírtam ki, és amikor nem voltunk együtt, gyakran meg akartam ölni magam. Ezeket a videókat most Baekhyun miatt készítem. Anélkül, hogy ő tudna róla. Mert egyedül ő tart életben.


Baekhyun ordítani akart, el akart menni, de helyette a második videót is elindította. A szívében keletkezett fulladt mélység egyre csak erősebb lett. Észre sem vette, amikor a szeme sarkából letörölte az első könnycseppet. A fájdalom megköveteli, hogy érezzék.


- Először csak lehangolt voltam, elvesztettem az érdeklődésem minden iránt. Mindig fáradt voltam, nem tudtam figyelni az egyetemen, és jelentősen csökkent az önbizalmam, emiatt pedig negatív gondolataim lettek. Egyedül Baekhyun tartott életben, már akkor is. Akkor vettem meg ezt a házat, mert tudtam, hogy egyszer el kell hagynom őt, hogy ne tegyek kárt benne is.


- 2013. április 19-e van. A nap, amikor elhagytam Baekhyunt. Életem legnehezebb dolga volt faképnél hagyni. Még rosszabbá tette, hogy meg sem próbált megállítani, viszont nem akartam, hogy ezt tegye. De mégis vártam. Szükségem lett volna rá.


Chanyeol sírt, és ez fájt Baekhyunnak. Ha elveszítjük azt, akit szeretünk, lelkünkben csak a sebhely krátere marad, a szenvedés. Elindította a negyedik videót, miközben a könnyeit törölgette.


- Ma van egy hete, hogy szakítottam Baekhyunnal. Eljött hozzám. Azt mondta, hogy bízott benne, hogy el tud majd temetni a szívében, de képtelen rá. Nem tudom, hogy honnan tudta meg a címemet, de kibaszott rossz érzés volt. Elküldtem, de közben azt akartam, hogy maradjon, és próbáljon segíteni ebben a szarban. Most érzem azt leginkább, hogy semmi értelme az életemnek.


Miért tetted ezt? Baekhyun ezt az egyetlen kérdést szeretné feltenni Chanyeolnak, de elveszett a reménye. Az járt a fejében, hogy mit érezne akkor, ha nem látná többé Chanyeolt. Úgy gondolta, hogy hiányozna valami az életéből. Talán idővel képes lenne pótolni, de sohasem tudná maradéktalanul helyettesíteni.


- Április 27-e van, és a kurva hangok azt mondják, hogy Baekhyun egy rossz ember. Nem hiszem el ezt, nem akarom nekik elhinni. Egyre gyakrabban hallom őket, és ez megrémiszt. Követtem Baekhyunt az egyetemre, de szerencsére nem vett észre. Úgy látszik, egy mániákus idióta vált belőlem, aki követi a szerelmét. De mégis hogy menjek oda hozzá, hogy elmondjam neki, hogy még mindig szeretem? Hogy mondjam el neki, hogy félek? Annyira rettegek, és nem akarom őt elveszíteni. HOGY MONDJAM EL NEKI?


Vannak az életben kimondhatatlan dolgok és nehezen gyógyuló sérülések.  Baekhyun nem tudta megállítani a könnyeit.


- Április 29-e van. Nem bírom tovább. Próbálok emlékezni Baekhyun mosolyára, ez az egyetlen dolog, ami éltet. Annyira hiányzik, már most. Ezt már eldöntöttem. Ha eljutok arra a pontra, hogy már nem bírom nélküle, és mindenáron vissza akarom szerezni, akkor a szekrény fiókjában mindig lesz egy kés. Félek tőle, de meg fogom tenni.  Arra gondolok, hogy most itt van velem, és szorosan magamhoz ölelem. De a hangok azt mondják, hogy soha nem érdekeltem őt. Ez igaz lenne?


NEM IGAZ. Baekhyun hangosan ordította magában, miközben a szekrényhez ment, hogy megkeresse a kést. A fiók teljesen üres volt, emiatt pedig vészjósló előérzete támadt. Lélegzetvisszafojtva elindította az utolsó, hetedik videót.


- 30-a van, és ma akarom a legjobban, hogy mellettem legyen Baekhyun. Én azt hittem, hogy majd idővel könnyebb lesz, de nem. Ugyanolyan szar, mint amikor elhagytam. Nem bírom tovább. Meg akarok halni.


- MIT CSINÁLTÁL? - Baekhyun keservesen zokogott, majd éles fájdalmat érzett, ami lekényszerítette a földre.


A skarlátvörös szín beterítette az egész padlót, miközben két szív egyszerre dobbant, és két hang egyszerre rezdült. Chanyeol a földön feküdt, Baekhyun pedig zokogva tárcsázta a mentőket, majd újra a magasabbhoz kúszott. 
- Ne félj, most már minden rendben lesz. Csak maradj ébren, oké? - Baekhyun próbált egy leheletnyi reményt vinni a hangjába, de a könnyei megakadályozták benne. 
Chanyeol egyre nehezebben vette a levegőt, a szemeit sem tudta már nyitva tartani. 
- B... Baek. 
- Figyelj, te idióta, nem teheted ezt velem, érted? Maradj velem! - Baekhyunnak ebben a pillanatban rá kellett ébrednie, hogy a szeretet nem mindig menti meg azt, akiért küzdünk. 


- Annyira sajnálom, Baekhyun - Yixing jött be a szobába, és próbált erőt lehelni a másikba. Felállította, majd együtt leültek az ágyra. - Bipoláris zavart diagnosztizáltak nála. A konyhában találtam ezeket a kórlapokat. Chanyeolnál mély depressziós és erősen felhangolt, úgynevezett mániás epizódok váltották egymást. Ezek a betegek gyakran kezdetben évekig csak depressziós időszakokat észlelnek, míg egyszer csak megjelenik a felhangolt, mániás periódus. A depressziós tünetek mellett csak enyhébb felhangoltságot, ami gyakran inkább csak pozitív hatásait érezteti, a beteg aktív, jókedvű.  Sírj csak, sírj.
- Azt hittem el tudom temetni a szívemben. Azt hittem, pár évszak után már el lesz feledve. De mindenre emlékszem.
Szörnyű fájdalom nyilallt a szívébe. Elérte a legmélyebb pontot, úgy szántott át rajta, hogy elveszítse önmagát. Ő is meghalt, amikor elveszítette Chanyeolt.




2015. április 22. 

Az élet örökké megismétlődő búcsúzásból áll, és a holnap más is lehet, mint a ma. Az élet első kegyetlensége ez. Idővel más szál is megszakad, amíg egy napon szertefoszlik az egész.
A tenger vad hullámai átcsaptak Baekhyunon, de nem volt képes megfulladni. Lehunyta szemeit, és átgondolta az elmúlt két évet. Az emlékei visszatértek, de ma már inkább azt kívánná, hogy örökje kerüljön a tenger feneketlen mélységébe. Magára maradt a parton. Szemtől szembe az emlékeivel.

Két kar fonódott a dereka köré, egy régi illatot érzett, és egy ismerőst ölelést. Légzése apró fuvallat volt Baekhyun tarkóján, a teste melege körbeölelte őt. Azt gondolta, hogy megszerzett valamit, de olyasmiről kellett lemondania, ami már az élete részévé vált. Elsöprő volt, és fájdalmas, de akkora szükségük van egymásra, mint a levegőre. Jongin kétségbeesetten ölelte Baekhyunt, mégis gyengéden. Ez már hiányzott mindkettejüknek.
- Szeretlek - Jongin hangja elhaló volt, az arcát Baekhyun nyakhajlatába fúrta, és próbálta örökre megjegyezni ezt az illatot.
Elfelejtünk egy illatot, de csak amíg újra meg nem érezzük. Kitörlődik egy hang a memóriánkból, de csak amíg újra meg nem halljuk, és még a rég eltemetett érzelmeink is képesek újjáéledni. Baekhyun amikor már nem bírta tovább, megpördült Jongin karjaiban, és egy szédítően mély ölelésbe vonta. Több volt ez, mint köszönet részéről. Az emlékek parányi szilánkjai tesznek ki bennünket. Ott vagyunk azoknak a reményeiben és félelmeiben, akik szeretnek bennünket. Amíg él a szeretet, és az emlékezet, nincs valódi veszteség. Ha valamit nem zárunk le megfelelően, ott mindig nyitva marad egy ajtó, egy megbúvó lehetőség arra, hogy minden ugyanott folytatódjon, ahol abbamaradt.

Lavender Moon - KaiBaek

Szétáradt az égbolton a felhőfoszlányok sokasága, amelyek tovább kígyóztak a lebegő semmibe. A nap melege egyenletesen eloszlott a testemben, vakítóan szikrázó sugarai bíbor-narancsra festették az elém táruló magasztos látványt. 

A mi időnk volt...

Leültem a világoszöld pázsitra, és vártam. 

A várakozás sokféle lehet.. Várhatsz olyasmit, ami valójában közömbösen érint, de nem kerülheted el. Vagy olyasmit, ami már megszokottan érkezik az életedbe. De van, amikor olyasmit vársz, ami már a várakozás idején is különös bűbájjal tölt el. 

- Késtem?

- Csak én érkeztem túl hamar. 

Helyet foglalt mellettem a fűben, és én semmi másra nem vágytam, csak hogy a selyempuha hangját hallhassam. 

- Mit mondanál arra, amikor a nap lemenőben van? 

- Naplemente - feleltem nemes egyszerűséggel. 

- Nem nyert. A hold előjátéka, hogy táncra hívja az éjszakát. 

Minden apró mozdulatát bámultam, minden szavára megrögzötten figyeltem, és egyre inkább éreztem: közöm van hozzá. De a legfontosabbat már tudtam; Baekhyun az, akivel szívesen vagyok együtt. 

- Milyen színű a szomorúság? - kérdeztem, miközben a lemenőben lévő napot pásztáztam, ahogy fokozatosan sötétebbre festi vásznát. 

- Mint a tenger, amikor Isten a villámok hadát zúdítja ránk. Haragosan kék. 

- Az álmoknak milyen színe van?

- Azok alkonyszínűek. 

- A magány? 

- Átlátszó, mert csak te érzed, más nem. 

- És a szerelem.. az milyen? 

- Mint a hold tündöklő ragyogása. Most én kérdezek. Mit jelentek számodra? 

Tudtam, hogy egyszer ez a pillanat is eljön. Amikor a légzésem leáll, és valami földöntúli, éteri érzés veszi helyettem az éltető oxigént. Mint amikor a legszebb dallamot hallva belebizsereg az ember tetőtöl talpig a ritmusba, átvéve annak emócióját. 

- Te vagy a fény! 

Szavak sem kellettek, mintha egymás gondolataiban fürkésznénk óráknak tűnő percekig, csak egymást néztük megbabonázva, sziporkázva, önfeledten. 

És én úgy éreztem, hogy lassan magával ragad a fény, az egész szívemet behálózva. 

There is no future in the past - BaekYeol

Ajánlott zene: A Great Big World & Christina Aguilera - Say Something  

Pulzáló hangkavalkád lepte el a hálószobaként funkcionáló nappalit, remegő lélegzetek hagyták el Baekhyun finom-puha ajkait, miközben párja mindkettejüket hajszolta a beteljesülés gyönyörű kapuja felé. Franciaágyként tekintettek a padlóra, egymás karjaiba bomolva, fulladás-szorosan összefonódva. Testükön az izzadságcseppek átlátszó gyöngyként hatottak, úsztak a kéj-bűbájban és elmerültek a habjaiban. Chanyeol lassított a tempóján, és az idősebb ajkaira pihegett. Rendezték levegővételeiket, majd összefűzték ujjaikat.

Most költöztek be a közös lakásukba, azonban a takaros otthon berendezése elmaradt, amikor Baekhyun szenvedélyes csókokkal gyötörte kedvese ajkait.

A nap fátylat borított vakítóan fényes sugaraira, süket csend költözött kettejük mámoros együttléte után.

- Menjünk be a szobánkba - lágy hangja apró fuvallatként érte az óriásmanót, miközben kicsattanó örömmel szüntelenül arra az egy ominózus szóra tudott gondolni. Közös szoba...

- De ott még kupi van.

- Nem baj - hintett egy apró puszit Chanyeol arcára - Használjuk ki az ágy adottságait.

Felhúzta a fiatalabbat, majd egyenesen a szobájukba vezette. Magukra terített egy kasmír takarót, végül lehunyta a szemeit.

- Tudod, azt hittem másra gondoltál - tettetett sértődöttséggel próbált Baekhyunra hatást gyakorolni.

Csak egy mosoly terült szét az arcán, lassan megfordult és a kezét a fiatalabb arcára simította. Úgy érezte, mintha az egész lénye a másik köré gyűrűzne, a belőle áradó szeretet pedig a bőre alá szivárogna, a legapróbb sejtjéig kúszva. Áhítattal nézte, ahogy a mélybarna szemek lecsukódnak, majd egy másik világba zuhannak. Ez arra késztette, hogy ő is az álmok fellegébe repüljön.

Másnap reggel a nap már fényszegélybe vonta Baekhyun gyönyörű vonásait. Nem viselte el az ablakon beszűrődő fénypászmák harcias áradatát, ezért lassan nyitotta fel pilláit, miközben próbált kiszabadulni az acélpántként ölelő erős karok közül. A szorítás végül magától enyhült, a mellette elterülő óriás komótosan ébredezett, lustán felnyitva szemeit, majd tekintetét a mellette lévő csillogó íriszeibe temette.

- Jó reggelt - az alacsonyabb hangját lágyság és öröm színezte.

- Mhm. Mennyi az idő?

Az idősebb matatva kereste az okostelefonját, ami a kicsomagolatlan tárgyakkal borította éjjeliszekrényen volt.

- Még csak hét - mondta, amint megtalálta, és egy gombot lenyomva rápillantott az eszközre.

- Akkor még van időnk egy gyors menetre - kajánul elmosolyodott, le sem tudta volna tagadni a jókedvét, a koránkelés ellenére sem.

- Ya, te perverz! Inkább öltözz, elkésel.

A fiatalabb egy teátrális vigyorral ajándékozta meg párját, majd elindult teljesíteni a tőle szabott követelményeket.

" Létezik az, hogy valaki belép az életünkbe, és amikor meglátjuk, amikor először találkozik a pillantásunk az övével, azonnal tudjuk, ő az? Létezik az, hogy egyetlen pillanat során olyan mértékű érzelem halmozódik fel bennünk, mint amire egész addigi életünk során nem volt példa?"

Mert pontosan úgy nézett rá, mint ahogyan szerette volna, hogy ránézzen Chanyeol.

Zárporként élesedő zuhatag kerítette hatalmába a várost, a kellemes tavaszi időt felváltotta a tűhegyes esőcseppek robosztus becsapódása a talajra. Az égbolt dühödten dörömbölt, a sötétszürke felhőkkel együtt. Vakító villámok jártak lebilincselő táncot egymással. A fiú akkor sem mozdult a tengertől. Nyugodtság áradt szét testében, érezte a különleges burkot maga körül, ami körbelengte a fagyos esőcseppek hatására. 

- Chanyeol! 

A bársonyos hang szinte simogatta őt, végigcirógatta a lelkét. 

- Ya, te idióta. Miért vártál rám eddig? Miért nem mentél el? 

- Azt mondtad valami fontosat akarsz mondani - felelte a magasabb. 

Nem zavarta, hogy a zivatar rendíthetetlen erőket bevetve, ádáz gigászként halmozódott egyre csak jobban. Abban a pillanatban csak ők voltak. 

Senki más. 

- Ez... a tiéd - mintha csak az első randijukon érezné magát, görcsbe rándult gyomorral adta át a borítékot a fiatalabbnak. 

" A tenger sem csak a felszín. Amin csak a töredékét látjuk a valóságnak. A felszín alatt kincsekkel teli mélység van. És nekem nem elég belőled a felszín. Nem elég a mosoly, az ölelés is kell. Nem elég a szereteted, a szerelmed kell. Minden kell. Te kellesz." 

- Én még sosem kaptam ilyen... - drámai szünetet tartott - nyálas szerelmi vallomást. 

Egy aljas vigyor tündökölt az arcán, diadalittas mosolya azonban szertefoszlott, amint éles sajgás nyilallt a vállába. 

- Te rohadék! Meg akarsz halni? 

- Baek, ne bánts! Fájdalmat okozol. 

Az idősebb mintha meg sem hallotta volna a jajveszékelést, tovább folytatta az öljük-meg-Park-Chanyeol akcióját. 

Amikor már nem bírta tovább, egy hirtelen mozdulattal magához ölelte a vékony testet. Több volt ez, mint köszönet. A szavak semmit sem érnek. Baekhyun is erősen magához vonta a magasabbat, ujjai vasmarokként szorították Chanyeol nedves ingjét. A sötétszürke felhők hadát és a cikázó villámokat átvette a tüzijáték támadása: kékezüst és bíborlila szikrák pattogtak testükön. 

- Pedig ez csak egy idézet volt... 

- Te szemétláda! 

Bőrig ázva az esőben, mintha az idő kereke megállt volna, hazáig futottak, egymást kergetve. 

Baekhyun lelkében megpendültek a nosztalgia húrjai, a legszebb akkordot játszva. Mérhetetlen boldogság költözött a szívébe. A kapcsolatukat leginkább úgy tudta volna leírni egy szóval, hogy kiszámíthatatlan. Mindketten szabad szelleműek voltak, kifürkészhetetlenek. De egy dologban biztos volt; az egymás iránt táplált érzések valódiak és örökké tartanak.

- Indulnom kell, nem akarom az első napomon kirúgatni magam. Mi a terv mára? - sietősen kérdezte a magasabb.

- Összepakolok, utána a kimerültségem zálogaként lustálkodok.

- Jól hangzik.

Minden kreativitását bevetve próbálta úgy rendezni a bútorokat és egyéb tárgyakat, hogy tökéletes összhangban legyenek. Mindig is volt érzéke a tervezéshez, bármiről is legyen szó. Kimerülten fújtatott egyet, majd végigvizslatta kreálmánycióját, ezután megengedett magának egy önelégült mosolyt. Remek munkát végzett, mintha egy lakástervező rendezte volna be otthonukat. Egy különleges vacsorát akart készíteni Chanyeolnak, ezért be kellett szereznie pár alapanyagot a boltból.

Az utcán a krétafehér emberek nincstelen arca tárult elé. Egyhangú kisugárzásuk, üveges tekintetük, céltalan járásuk volt. Baekhyun nem hagyta, hogy bármi is elrontsa a kedvét, ma nem! Elszántan lépkedett tovább a bolt felé. A nap vöröses narancs sugarai játszadoztak az arcán, olykor különböző motívumokat vetítve rá.

A fiút körbeölelő csend burka úgy robbant szét, mint a földre ejtett kristálypohár. Kutyaugatás, sikoltás, csörömpölő villamosok hallatszódtak. Emberek kiabáltak, autók dudáltak, valahol sziréna szólt.

A fejéből kiáramló éles fájdalom zökkentette ki, úgy érezte, mintha egy áramütés érte volna, a zsinat pedig egyre jobban fokozta. Próbált segítségért kiáltani, de egy árva hang sem jött ki a torkán. Úgy érezte, a fájdalom lassan, de biztosan szétszaggatja. Megkapaszkodott a legközelebbi tárgyban, ami tőle volt, és várta, hogy megszűnjön a nyilalló ostrom-sorozat.

Amint a sínylődés enyhült, hazaindult, hogy a biztonságot nyújtó meleg takaróból és puha ágyból várja a másikat.

- Megjöttem - a magasabb hangos kiáltása beterítette a szobát különleges melegséggel, ami semmihez sem hasonlítható.

Mintha ő lenne a ház szíve.

Körbenézett, és örömmel konstatálta magában, hogy stílusosan van berendezve a lakás. Elindult megkeresni ennek az elkövetőjét, azonban arra nem számított, hogy az idősebb elbóbiskolt.

Mintha csak egy angyal lenne - gondolta.

- Mikör jöttél? - kérdezte Baekhyun, a hangjában tapinható volt a kimerültség.

- Nemrég. Milyen napod volt?

Nem akarta, hogy a fiatalabb aggódjon, ezért részletesen kifejtette a mai napon történteket, de az utcán lévő incidenst nem említette meg.

- Van egy jó hírem. Holnap a főnöknek valami halaszthatatlan dolga lesz, ezért hamarabb hazaenged mindenkit.

- Úgyis unatkoztam egész nap. Ez tényleg remek hír!

*

Ahogy Chanyeol ígérte, ma hamarabb érkezett, talán túl hamar is. A ketyegő alig mutatott délután kettőt, amikor a nyílászárón belépett, kezében a rengeteg finomsággal.

- Baek! - amint meglátta az említettet, sietős léptekkel közelítette meg - Gondoltam, hozok egy k-

- Aigoo, miket hoztál? - nem hagyta befejezni a mondatot a magasabbnak, a figyelmét teljes mértékben lekötötte a szatyor tartalma.

- És hoztam ilyet is - elővett a háta mögül egy eperrel teli áttetsző dobozt.

- Csokit hoztál? Mert ha csinálsz valamit, csináld rendesen.

- Én vagyok a legjobb - kotorászni kezdett, míg meg nem találta a tárgyat, hogy kellőképpen dicsekedjen vele.

- Fel kell olvasztani.

- Azt hogy kell?

- Igen, kedves Park Chanyeol, te vagy a legjobb - affektációja nem volt túl meggyőző, talán direkt akarta mondani enyhe szarkazmussal a hangjában.

Egyenesen a konyha felé vette az irányt, míg a nyomában loholt a másik. Megpróbálta a lehető legapróbb darabokra törni a csokoládét, hogy a későbbiekben gyorsabban olvadjon. Belerakta a csokit egy edénybe, felhelyezte a gáztűzhelyre lassú lángon, majd óvatosan kavargatni kezdte. A fiatalabb végig ott volt mögötte, testük szorosan összesimult, néha egy-egy óvatos érintéssel becézgette.

- Szerintem így már jó lesz - mondta Chanyeol, hangját határozottság színezte.

Ezzel Baekhyun is egyetértett, már épp kezdte volna lekapcsolni a tűzhelyről a megolvasztott gőzölgő csokoládét, amikor hirtelen nem tudta mi tévő legyen, mintha megfagyasztották volna. Csak állt ott egyhelyben, gondolkodó üzemmódba kapcsolva. Bárhogy akarta felidézni, egyszerűen képtelen volt rá.

- Baek, oda fog égni.

- Én... - hátrált pár lépést, ezzel a fiatalabbra téve a hárítást.

- Mi a baj?

- Egyszerűen elfelejtettem hogyan kell csinálni. Mintha nem is én uralnám önmagam.

Leültek a bársonyba bújt kanapéra mindketten, majd Baek mesélni kezdett, ezúttal egy jelentéktelennek hitt részletet sem kihagyva.

- Orvoshoz kéne menned.

- Nem! Ilyen bárkivel előfordulhat, nem nagy ügy.

Ezzel lezártnak tekintette az eszmecserét, majd más elfoglaltságot kerestek.

*

Baekhyun magára maradt a hálószobában, szemtől szembe a kegyetlen valósággal. És valami konok, zsigeri émelygéssel a gyomrában, ami nem akart megszűnni.

Megpróbálta palástolni zavarodottságát, de egyre furcsább lett a helyzet- most már ő is így gondolta.

Persze, a hétköznapi emberekkel előfordulnak ilyesmik a mindennapokban, és puszta véletlennek is lehetne titulálni. Azonban érezte, hogy valami nincs rendben. Valami szétcincálja az elméjét, a testét, mintha marionett lenne, amit az emberek kedvük szerint mozgatnak.

Azok a rutinfeladatok, amelyek megelőzőleg semmi problémát nem jelentettek, most rettentő nagy gondot okoztak neki. Fokozódtak azok a közelmúltban szerzett információi, amikről megfeledkezett. Ez épp elég okot adott neki, hogy feldúlt legyen az egészsége miatt. Azonban még ez sem tudta őt meggyőzni arról, hogy erről beszámoljon Chanyeolnak. Nem akarta, hogy a fiatalabb aggódjon érte és ne tudjon maximális teljesítményt nyújtani a munkahelyén. Különben is, az előző pár hét stresszel teli volt, cseppet sem mondható nyugalmasnak - új lakás, új munkahely, új élet.

Magában elkönyvelte a nyúzottság könyörtelen okozójának, azonban pusztító szökőárként tört rá a félelem.

- Oh, te mikor jöttél? - kérdezte a magasabbtól meglepetten.

- Észre sem vetted, hogy bejöttem. Nagyon elmerültél a gondolataidban. Minden rendben?

- Persze, jól vagyok.

- Baek, a múltkor elfelejtetted, hogy hova tetted a cipődet, ami végül a párna alatt volt. Nem tudtad lekapcsolni a gáztűzhelyet, és biztosra veszem, hogy elfelejtettél hozni a boltból kimchit. Ez megy négy hónapja. És ne fogd a véletlenre, mert ez egyre abszurdabb - a félelem a hangjában csak fokozta a másik aggodalmát is.

- Tudom..

- Ígérd meg, hogy holnap elmész egy orvoshoz!

- Velem jössz?

- Nem tudok, holnapra be kell adnom egy prezentációt. Mi lenne, ha megkérdeznéd Jongdaet?

- Kérek időpontot, utána felhívom.

*

Mindenki fél valamitől, mégha nem is ismeri be. A kórházak különös hatással vannak az emberekre. A lelkük egy apró töredéke elfoszlik, csak úgy, mint a szellem-fehér kórtermekbe haldoklók imája és néma zokogása. A különös szag, ami megfertőzi a helyet, másokat is megfertőz, és beleékelődik az elmébe minden - a hátborzongató hely, a halott-szag, a hallatlan zokogás.

Baekhyun attól rettegett a legjobban, hogy olyasmit diagnosztizál az orvos, ami halálos betegség. Ezért próbálta tisztes távolságból kerülni az épület masszív falait, nem szerette volna tudni a halála pontos időpontját, boldog tudatlanként akart élni.

- Hyung, jól vagy? - kérdezte Jongdae bizakodó hangnemben - Nem mehetek be veled a vizsgálatra, kint megvárlak.

Hálásan bólintott az idősebb, majd lassan, kimérten szelte lépteit a nem kívánt helyiségbe.

Amint beért, tisztelettudóan meghajolt az orvos előtt, utána elmondta a panaszait.

Az orvos teljeskörű vizsgálatot indított.

- Meddig tart megcsinálni egy kórlapot? - Jongdae hangosan fújtatott egyet, ezzel unalmát tudatva.

De csak a benne rejlő aggodalmat próbálta elfedni.

Már több, mint két órája punnyadtak a széken, várva Baekhyun eredményeit.

- Nehéz eset vagyok.

- Hyung, amint kiderül, hogy semmi bajod, majd elfelejtjük ezt az egészet és boldogan élünk tovább, meglátod.

Jongdae mindig is releváns személy volt az idősebb életében, szinte a fogadott testvérének tekintette. Mindig tudta egy adott helyzetben, hogy mit kell mondani, és a mindig mosolygós éne másoknak az arcára is egy mosolyvonalat festett.

Ezerszer megköszönte neki gondolatban, hogy most itt van vele.

A hangosbemondó öblös, szaggatott hangon kimondta a várt nevet, azonban Baekhyun egy pillanatra megtorpant. Egyfajta démon szállta meg a tudatalattiját, és ellenmondást nem tűrve kerekedett felül törékeny testén. Minden porcikájában a pánik zsarnokoskodott, a fojtó érzés nem akart megszűnni.

Végül Jongdae segítségével sikerült felállnia, és az ajtó felé venni az irányt.

Az orvos vizsgálójában végül leült, inkoherens érzésekkel várva, mit mondhat neki a fehér köpenyes.

- Sajnos ettől tartottam... - az orvos vészjósló hangnemben kezdte el a mondandóját.

- Ugye nem daganat?

- Nem, viszont majdnem olyan szörnyű - mikor látta, hogy semmit sem tud hozzáfűzni Baekhyun, tovább folytatta - Alzheimer-kór, mások a visszafejlődés betegségének is hívják.

- Ezt kifejtené részletesebben is?

- Az alzheimer-kór a demencia leggyakoribb oka, ami a szellemi képességek súlyos romlásával jár együtt, olyan mértékig, ami a normális napi életvitelt, önellátást lehetetlenné teszi. A szellemi leépülés a kór velejárója, mivel ebben a betegségben az egészséges agyszövet degenerálódik. Ok nélküli, de folyamatosan előrehaladó.

Fagyos cseppekként szivárogtak ki a könnyei, a szorongás minden izületét megbénította, a beszéd is nehéznek bizonyult neki. Borotvaként hasítottak a szívébe, az idegei rojtba fodrozódtak. Hideg érzés vonta hatalmába, mintha tárggyá vált volna.

- Boldog párkapcsolatban élek, és most költöztünk össze. Nincs valami gyógymód? - kérdezte a remény parányi foszlányaival.

- Sajnálom... Viszont a legtöbb ilyen betegnél adódtak olyan napok, amikor pár perc erejéig visszatért az emlékezetük.

Ezek után az orvos még mondott pár információt a kór rejtelmeiről, majd Baekhyun távozott a helyiségből.

- Na, mit mondott a doki? - kérdezte Jongdae színtiszta hittel a hangjában.

- Semmi különöset. Minden rendben - próbált egy mosolyt erőltetni az arcára, azonban nehezebb feladatnak minősült, mint hitte.

- Akkor mehetünk?

- Menj csak, nekem van még egy kis elintéznivalóm.

A ház a család szimbóluma időtlen idők óta. Nincs olyan kötelék, amely erősebb lenne a szeretteidnél. Ezzel a ténnyel Chanyeol is tisztában volt. És míg ő volt a ház szíve, Baekhyunt gondolta a körbeölelő melegségnek, ami szétáradt a falakban, így tökéletesen egymáshoz passzolva. A fárasztó munkanapok után csak egy valami tartotta még ébren: hogy érezze a melegséget, amit a másik közelsége nyújthat neki.

Azonban amint beért, úgy érezte magát, mintha egy jéggé dermedt kunyhóba került volna. Mivel az idősebbet többszörös próbálkozás után sem tudta elérni, tárcsázta Jongdae számát.

- Jongdae! Még mindig a kórházban vagytok?

- Nem, már rég eljöttünk. Baek azt mondta, valami fontos elintéznivalója akadt. Azóta sem ért haza?

- Még nem. Majd hívlak.

Ha az ember ennyi ideje ismeri a másikat, akkor kialakulnak közös szokások. Valakinek hobbi formájában, valakinek a beszédében jönnek létre alapvető elsajátítások, és valakiknek közös helye van, megannyi emlékkel.

Pontosan tudta, hol kell keresnie Baekhyunt.

A nap már lemenőben volt, a holdfény éles árnyékokba vonta a markáns arcot. Látta, ahogy a törékeny test magányosan gubbaszt a tengernél, a hullámok fodrai éppenhogy érve csupasz lábát.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

A fiatalabb megmerevedve hallgatta a bársonyos hangot, ami most tele volt hasító fájdalommal.

- Mindketten idejövünk, ha el akarunk menekülni a világ elől. Szóval, hallgatlak.

- Én csak hinni akarok.. hogy ez csak egy rémálom, és ez a nap valójában meg sem történt.

Időközben Chanyeol is leült az aranybarna homokra, hagyta, hogy a nyugodt tenger sodró hangulatot biztosítson. Ugyanakkor minden porcikája remegett.

- Megrémisztesz.

- Chanyeol, én el foglak felejteni, és nem tehetek ellene semmit - vesékbe hatoló pillantással illette a fiatalabbat, ajkai enyhén remegtek.

- Baek...

- Az agyam lassan felmondja a szolgálatot, még az alapvető képességekre sem leszek képes. Minden emlékem szertefoszlik, talán még önmagamra sem fogok emlékezni. Az orvos egyenesen kijelentette - mondta ezt mind úgy, hogy egy pillanatra sem nézett a mélybarna szempárba, a tenger ezüstös ragyogását kémlelte, ahogy egyre nagyobb hullámok közelednek feléjük.

- Biztos piszkosul nehéz lesz, de együtt nézünk szembe vele, bármi is vár ránk!

- Hát még mindig nem érted? Lassan egy élőhalott leszek és félek.. félek, hogy nem foglak felismerni - egy könnycsepp gördült végig a márványként tündöklő arcán, úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban összeroskadhat.

Ekkor Chanyeol szédítően mély ölelésbe vonta őt. Telis tele volt kavargó érzelmekkel, de mindegyiken felülkerekedett a félelem és a hiányérzet, amit a másik elvesztése jelenthet.

- Akkor majd elérem, hogy újra és újra belém szeress - letörölte a másik arcáról a csúfító könnyeket, miközben próbálta kordában tartani saját érzelmeit is.

- Nem tehetem ezt veled. Te sokkal jobbat érdemelsz nálam.

- Nem! - kezdett bele felháborodva - Azt már nem, Byun Baekhyun! Nem rázhatsz le ilyen könnyen, és már megmondtam, hogy együtt nézünk szembe vele, bármilyen kínzó is lesz - saját maga is próbálta elhinni a szavait, és pozitívan gondolkodni - Menjünk haza - mondta elhaló hangon, kezét az idősebb felé nyújtva támaszként.

A lakásukban az alacsonyabb részletesen beszámolt a betegség velejáróiról, a könnyeit visszafojtva. Gyűlölt sírni... A könny a gyengeségre vall, és mégha így is volt, ezt nem szerette volna tudatni senkivel.

- Ma szeretnék visszaemlékezni mindenre. A boldog pillanatokra, amiket együtt éltünk át.

Kényelembe helyezték magukat a kanapén, Chanyeol birtoklóan átkarolta az alacsonyabbat, ő pedig finoman idomult minden porcikájához, a fiatalabb mellkasára hajtva a fejét.

A magasabb olyan emlékeket kezdett mesélni, ami rájuk volt igaz, amin keresztül kellett menniük, az első randitól a tengernél való szerelmi vallomásig mindent.

Úgy peregtek le az elméjükben az emlékek képkockái, mintha egy nagyszabású vásznon nézték volna, megírva a forgatókönyvet, eljátszva a főszerepet - az életük filmje volt.

Chanyeol úgy érezte magát, mintha egy fulladt-mély, feneketlen szakadékba került volna, a saját szíve zavart labirintusába. Kereste a kiutat, de a koromfekete sötétség miatt mindig akadályba ütközött. Egy hangra próbált koncenrtálni minduntalan, egy csilingelő hangra, amely most felváltva őt, az emlékek áradatát mormolta. Akarata ellenére csukódtak le a szemei, de az enyhe szorítása továbbra sem változott.

- Tudod, a legszebb emlékemet a végére tartogattam. Az a mai nap... Hogy kitartanál mellettem a végsőkig. Köszönöm - suttogta Baekhyun, majd apró csókolt lehelt a fiatalabb ajkaira, végül kikászálódott mellőle.

Másnap reggel nem a lágy érintésekre, nem a bódító illatra, nem is a bársonyos hangra kelt, hanem a hidegségre - a szívében és a szobában egyaránt.

Tapogatózott a vékony test után, de nem sikerült megérintenie.

- Baek, hol vagy? - bejárta az egész lakást, de továbbra sem talált rá az idősebbre.

Végül a hűtőszekrényre pillantva rábukkant egy cetlire, amire mindössze egyetlen egy szó volt írva: sajnálom.

- Neeem, nem, nem teheted ezt velem. Baekhyun! BAEKHYUN! - üvöltött torka szakadtából, de nem érkezett válasz.

Magatehetetlenül járta körbe a helyiséget, a legkisebb reményfoszlányt is megmarkolva, hogy az idősebb talán hagyott valami nyomot maga után, amin követni lehet. Számtalanszor hívta telefonon, de egyszer sem méltatta válaszra.

- Hyung, segítened kell! - utolsó esélyként hívta fel Junmyeont, aki mit sem értett az egészből.

- Chanyeol, mi történt?

- Baekhyun eltűnt, nem tudom mi tévő legyek - hangjából aggodalom és kétségbeesés hangzódott.

- Ne félj, megtaláljuk. De mindenképp légy türelmes, és ne menj fejjel a falnak!

A Junmyeonnal való telefonbeszélgetést megszakítva, Chanyeol sorba hívta a lehetséges környékbeli kórházak telefonszámát, de egyik klinikán sem találtak Byun Baekhyun nevű fiút.

Kívül rekedt az időn, mintha tárggyá vált volna, teljesen kiüresedett. Úgy érezte, a világ sötétebb, a sima szilánkos, az élő élettelen, a teste pedig lélektelen lett. A nem létező sebei fájdalmasan martak, és a csendet elkönyvelte zajnak.

* 

A magány börtönében élve a hozzáállásunk megváltozik. Nem von maga után lehengerlően nagy következtetéseket, de valahol, a lelkünk legmélyebb féltekében tudjuk, hogy így van. Minden fekete-fehérré válik, az illatokat elfeledjük, a nap meleg sugarai nem érik az arcunkat - sem a szívünket. Ilyenkor az idő az ellenségünk, és metszeni tud, akár a penge.

Így élte üres, monoton-szürke mindennapjait ő is. Felkelt, elment dolgozni, végül hazament. Így ment minden nap, mint valami ördögi kör. Épp elég nehéz egyedül lenni akkor is, ha nincs, akit szeressünk, de ha az embernek van valakije, akkor kétszeresen nehéz elviselni a magányt.

Pragmatikus megoldást keresve, a külső világtól elfordult.

Igyekezett nem Baekhyunra gondolni, de természetesen ki sem tudta verni a fejéből.

Magát emésztve, teljesen felőrlödve kínlódott, a lelke összefacsarodott, ennél keserveseb mentális fájdalom még sosem érte.

Tompán zúgtak a hullámok, a nap fényét fürösztette a tengerár. A tengerre nézett és tudta, hogy az idő mindent elmos, ahogyan a szenvedő szívét is porrá morzsolta. Egy pillanat... ennyi idő alatt többéves emlékek zavarják meg a tudat felszínét. Ma már tudja, hogy az élet örökké változó, olykor tele nehézséggel, ahogyan a tenger hullámai sem maradnak ugyanazok.

Csak nézte a sodrást, közben átjárta a bénító kín. A parton maradt, ahol a hullámok átcsaptak rajta.

- Hyung?

- Megtaláltam Baekhyunt! Egy vidéki klinikán van, pár mérföldnyire innen - mondta Junmyeon telefonon keresztül, teljes átéléssel.

- Te vagy a legjobb! Írd le sms-ben a pontos helyet, és már indulok is.

Enyhén leporolta a homoktól foltokban piszkos nadrágját, majd szélsebesen futni kezdett, meg sem állva az autójáig.

Egy olyan doramát nézett, amelyről fogalma sem volt, látta-e már. Lehet, hogy régen a kedvence volt, lehet, hogy gyűlölte, saját maga sem tudja. Mindenesetre továbbra is üveges tekintettel, megrögzötten nézte, ahogy a szerelmes pár egymásra talál a képernyőn keresztül.

- Baekhyun, látogatód jött - a nővér békés hangja csapta meg a dobhártyáját, húzni kezdte maga után, a fiú pedig csak beletörődve vonszolta magát.

Az épületen kívülre kísérte, a horizont most volt a legmagasabb ponton, a hőmérséklet épp ideálisnak bizonyult. A hely törekedett az esztétikus külsőre, ezért a falakon kívül gyönyörű kerttel rendelkeztek, különböző egzotikus növényekkel.

- Szia - szólalt meg végül a magasabb, amikor Baekhyun leült a padra mellé.

- Szia - hangja bizonytalanul csengett, de kíváncsi volt a mellette ülő titokzatos idegenre.

- Tudod... hogy ki vagyok?

Kérlek, mondd, hogy igen. 

- Nem - kijelentését egy fejrázással is megerősítette.

Ekkor tört el Chanyeolban az a bizonyos mécses, amelynek képzeletbeli didergő lángja olyan volt, mint a felgyülemlett félelem, hogy akár végleg elveszítheti a másikat.

Most tudatosult benne igazán.

Reszketni kezdett, végigjárta a hideg, nem kívánt érzés.

- A... tenger sem csak a felszín - kezdett bele, a hangja folytonosan elcsuklott, de akkor sem hagyta abba - Amin csak a töredékét látjuk a valóságnak. A felszín alatt kincsekkel teli mélység van - szipogva mondott minden egyes mondatot - És nekem nem elég belőled a felszín. Nem elég a mosoly, az ölelés is kell. Nem elég a szereteted, a szerelmed kell - vasmarokként szorított valami leírhatatlan döfés a szívébe, próbálta a könnyeit visszafojtani, azonban pár kósza könnycsepp utat tört magának - Minden kell. Te kellesz - Az utolsó mondatot szinte már egyszerre mondták, a hangjuk közösen rezdült.

- Chanyeol!

Egy reszketeg sóhaj szaladt ki az említett ajkai közül, majd szorosan magához ölelte az idősebbet.

- Annyira hiányoztál.

- Sajnálom... - beletúrt a fiatalabb hajába, mélyen belélegezve a bódító aromáját.

Chanyeol arra gondolt, hogy bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat, a kegyetlenül rohanó idő megállna örökre, és ők így maradnának, ezt a keserédes gyönyört érezve. Teljesen megrészegítette a haja selyme, a bőre bársonyos simasága a tenyere alatt. Két hónap elteltével újra érezte a mámorító érzést.

Percekig ölelték egymást, idilli csendben. Egyikőjük sem akarta megzavarni gondtalan pillanatot, de végül Baekhyun megtörte.

- El kell menned.

- De miért? - kérdezte megtörten, az arcát még mindig könnyek áztatták.

- Mert ez nem fog örökké tartani... Vannak napok, amiken visszajön az emlékezetem, de te is tudod, hogy ez múlandó.

- Még a gondolat is megrémiszt, hogy elveszíthetlek. Annyira nehéz nélküled.

- Ne nehezítsd meg még jobban... Kérlek, menj el - mondta elhaló hangon, és lassan a vintázs épület felé vette az irányt.

Pillanatokig a padon ülve, a gondolataiban merengve próbálta feldolgozni a fiú fájó szavait.

Most, hogy megtalálta, újra elveszítette.

* 

Úgy tartja a mondás, hogy megszoksz vagy megszöksz. Chanyeol sosem volt az a típus, aki feladta volna, vagy elmenekült, ha megpróbáltatás érte. Mindig készségesen vetette bele magát legnehezebb ügyekbe, mégha tudta is, hogy hatalmas hasogató érzéssel kell szembenéznie. Legfőképp most, mert számára a legfontosabb emberről volt szó.

Nem tudta meddig képes ebben a gyötrő kínban élni és tudni, hogy már sosem lesz minden a régi. De amíg bírja, nem hajlandó feladni őt - aki a legtöbbet jelentette neki.

Rutinosan lépkedett a megszokottá vált padjuk felé, hogy újra találkozhasson vele.

Baekhyun állapota vészesen romlott az állandó mindennapokban. Volt, amikor egy-egy emléket felidézve eszébe jutott minden a múltbéli életéről, de volt, amikor Chanyeol próbálkozásai túl gyengének bizonyultak.

- Baekhyun, látogatód van.

A nővér kikísérte a kertig, ahol már a magasabb várt rá.

Ennyi idő után is... úgy perzselte a szívét az idősebb közelsége, mint boszorkányt a máglya lángjai.

- Szia - minden beszélgetést ő kezdeményezett, ez most sem volt másképp.

- Szia. Sajnálom, de nem ismerlek.

Annyiszor hallotta már ezt a gyötrelmes mondatot az idősebb ajkaiból. És minden alkalommal úgy érezte, hogy egy jelentős darabkát elvesz belőle, és lassan a kín homokszemeivé zúzódik.

- Te nem ismersz engem... De én ismerlek téged.

__________________

Ha a zenét nem ismeritek, mindenképp hallgassátok meg, különleges hangulatot biztosít a történetnek. Félve osztottam meg veletek, kérlek, írjatok nekem véleményt! Pár soros is elegendő, csak hogy meggyőződjek róla, hogy van miért (kikért) csinálnom:)

(( Nem hittem volna, hogy bárkinek is ennyire tetszeni fog ez a történet. Köszönöm szépen a véleményeket, és a biztató szavakat, ez adott ösztönzést, hogy írjak, és publikáljam is azt. Az egyik drága dongsaengem még videót is készített hozzá, amiért mérhetetlenül hálás vagyok, és nagyon meghatódtam rajta!:) Köszönöm EunMi, imádlak ♥ ))