Lélektalálkozás - TaeKook

 

Ajánlott zene: Finley - Driving To Nowhere 

Csípős-hideg a levegő ezen a csillagtalan estén, az ég fekete vászna letelepszik az autópálya csendjére; úgy tűnik, ma ismét ezt a fáradt magányt szánta nekem a sors. Mostanában korahajnalban bolyongok a városban, azonosulok fesztelen ritmusával, miközben kizárom a gondolataimat, amelyektől nappal képtelen vagyok szabadulni. Általában sétálok, nézem a Han-folyót a hídról, vagy csak egész egyszerűen megállok pár percre elbújni az éjszaka sötétjében. Ilyenkor engedem el mindazt, amit nappal nem tudtam. Mintha teljesen kiürülne a lelkem, kilélegzem a fájdalmat, hogy másnapra legyen neki még egy kis hely. Az a legszomorúbb az egészben, hogy ez már egy természetes rutinná vált számomra, nem is akartam rajta változtatni.

Azt hittem, ugyanolyan monoton éjnek nézek elébe, ezért el is indultam a szokásos útirányba, viszont azzal nem számoltam, hogy egy férfi szomorú alakja fog kerülni elém. Pár méterre áll tőlem, a folyót bámulja, ujjait erősen a korlátnak feszíti, abból is érzem, hogy legszívesebben ordítana. Tegyem meg? Ne tegyem meg? Szinte hallom, ahogy minduntalan mantrázza magában, saját válaszát követelve, amelyet végül nem kap meg. Tudom, hogy ez jár a fejében – hiszen ugyanilyen kínzó érzések kavarognak bennem is egy ideje. Óvatos léptekkel közelítem meg, eggyéolvadok a sötéttel, közben a szívem annyira gyorsan ver, hogy félek, mindjárt kiugrik a helyéről. Remeg a kezem, hiába akarok megszólalni, némaság szorítja a torkom. Valósággal megfagy a levegő, a pillanat, amikor teste körvonala, arcának íve, szemei szenvedéssel megtelt barnasága találkoznak az enyémmel. Azt gondoltam, egy idegent csak le kell beszélnem az öngyilkosságról, aztán mindenki ott folytatja, ahol abbahagyta; ámbár azzal nem számoltam, hogy mi lesz, ha ismerni fogom az illetőt. Mit tegyek? Hogy kezdjem egyáltalán el? Életem legnagyobb viszonzatlan szerelme áll velem szemben, a lehető legsebezhetőbben, amit ember csak el tud képzelni. 

– Taehyung... – Végül csak kimondom a nevét, hogy kiszakítsam gondolatai közül, hogy ne merüljön tovább egy olyan óceánban, amely teljesen elnyelné Őt. 

– Ismerjük egymást? 

– Igen. Vagyis nem. Nem igazán. Egy egyetemre jártunk, párszor együtt buliztunk Hobi hyung miatt – mondom megilletődve, miközben próbálok a testemmel nyugodtságot sugározni. 

Micsoda évek voltak! A legjobb emlékeim abszolút hozzá vezetnek vissza. Amikor először megláttam, felrobbant bennem valami. Egyszerre tombolt bennem az idegtépő vágy, a nyughatatlanság és a gyáva reménytelenség is, hogy sosem lehet az enyém. Beértem annyival is, hogy csodálhattam szünetekben, a folyosón, mert sosem volt együtt óránk; vagy éppen ezeken a bulikon, ahol néha még váltottunk is pár szót. Imádtam az ártatlan mosolyát, a gyönyörű testét, angyal-arcát, de ami a legjobban megfogott benne, az a csodálatos lelke, amelyet sajnos nem ismerhettem igazán meg, csupán másoktól hallhattam róla. Hoseok rengeteget mesélt róla, az egyik legjobb barátja volt. Tudtam, hogy szereti a művészetet, a jó zenét, ami bemászik a sejtjeid közé, a klasszikus filmeket és a fiúkat is. Az első pillanattól kezdve, hogy felfigyeltem rá, mindig volt valaki mellette; igazából örültem, hogy Ő boldog, még ha fájt is látnom mással. Odáig voltam érte, és úgy tűnik, hogy ennyi idő után sem léptem túl rajta. 

– Jungkook? 

– Igen – bólogatok, majd gondolkodóba esem, mit is mondhatnék, mert ebben a pillanatban bármi jobb, mint a csend. – Én... 

– Tudom, mire gondolsz – rezzenéstelen hangja egy pillanatra kizökkent, nehéz sóhaja elárulja Őt. – Nem akartam megtenni, csak levegőznöm kellett.

– Hajnali háromkor? 

– Ilyenkor a legjobb, nem? Különben te sem lennél itt. – Tisztában vagyok vele, mire gondol, és teljes mértékben igaza van. 

Azt mondják, hogy a legrosszabb dolog a világon, ha már nem érzel többé, csak összenyom a semmi. Meg merném kockáztatni, hogy most, ebben a pillanatban mindketten megadtunk volna bármit azért, ha valaki elveszi tőlünk ezt a borzalmas sínylődést, és a helyére érdektelenséget ad. Szorít a mellkasom, mert elképzelésem sincs milyen keserűség érte, mennyi baja lehet. Egyhelyben áll, amióta tekintetünk egymásba mélyült, nem is nagyon tett több mozdulatot. Szemei duzzadtak a sírástól, próbál észrevétlenül szipogni, de ebben a sikító hangtalanságban nem tudja elrejteni előlem ezeket. 

– Ha itt vagyok, sok mindenen gondolkodom – mondom halkan, majd elfordulok tőle, a folyót kezdem nézni. – Mindenki az elengedésről beszél, de nekem az nem megy. Viszont muszáj egy kis részétől elválnom, mert többet tényleg nem tudnék elviselni. 

– Hogy tudod ezt megtenni? – kérdezi, miközben a köztünk lévő távolságot megszünteti. 

– Elárulom, ha te is elmondod, mit csinálsz itt valójában hajnali háromkor. 

– Rendben van – egyezik bele, majd olyan szemeket mereszt rám, mintha a világ összes titkát készülnék vele megosztani.

Érdekes, de úgy érzem, neki beszélhetek erről, pedig eddig nem tettem ezt meg senkivel, aki fontos számomra. Gyakran cipelem egyedül a terheimet, mert egyszerűen úgy élem meg ezeket a szituációkat, hogy nem akarok én lenni az, aki panaszkodik másoknak. Meg aztán, ezzel még én sem tudok megbirkózni, hogy várjam el mástól, hogy megtegye. Taehyung más, gyakorlatilag nem ismerjük egymást, legalábbis Ő nem ismer, így könnyebb megnyílnom előtte. 

– Elveszítettem az egyik legfontosabb embert az életemben kereken egy hónapja. Néha úgy érzem, hogy utána akarok menni. De olyankor kijövök ide, sétálok és magam mellé képzelem Őt, hogy mit tenne a helyemben. Mindig azt mondta, hogy lélegezzem ki a fájdalmat, mert ki tudja, milyen nagyobb kínt hoz a holnap, ami már tényleg fel fog emészteni. Úgyhogy ezt szoktam csinálni. Csak... lélegzem.

– Sajnálom. – Kezét a hátamra teszi, biztató-gyengéden simít végig rajta, engem pedig átjár a melegség. 

– Az, hogy idővel könnyebb lesz, hülyeség. Nekem egyre nehezebb. Viszont tényleg nem lehet így létezni, de ha csak élsz és lélegzel, amíg minden ilyen szar, egyszer visszatérsz a régi kerékvágásba, a szarból pedig elviselhető lesz - mondom őszintén, próbálom a tekintetét magamra vonni, azonban ő a víz sodrását követi. 

– Szoktál sírni? Mondjon bárki bármit, egy kiadós sírás csodákra képes olykor. 

– Igen, szoktam. 

– Ez tetszik. 

– Micsoda?

– A kendőzetlen igazság. Tetszik, hogy ennyire őszinte vagy. Ezért én is az leszek veled - tart egy kis szünetet, majd rám emeli sötét szemeit. – Talán ha nem lettél volna itt, megtettem volna. Borzalmas gondolatok voltak bennem. 

– Elmeséled? 

– A párommal már egyetem óta együtt vagyunk. Ő a lelkitársam, de... voltak gondjaink. Mint mindenkinek. És próbáltuk őket helyrehozni, de van az a pont, hogy már nem lehet. Amikor szakítani akartam két éve, azt mondta, hogyha elhagyom, megöli magát. Ezért vele maradtam. De már két hete folyamatosan veszekszünk, megint felhozta ezt, és én ma besokalltam, kisétáltam azon a kibaszott ajtón. Soha nem voltak öngyilkos hajlamaim. Csak azt akartam, hogy szenvedjen... hogy amit Ő csak mondott, én meg is teszem, mindezt miatta, mert lelkileg zsarolt, nem engedett el. Tudom, ha én meghalok, akkor olyan szenvedéssel kell együtt élnie, hogy azt is megbánja, hogy egyáltalán megismertük egymást. 

– Hűha. 

– Tudom. Nagyon rossz ember vagyok. Egy önző idióta – mondja túlzó indulattal hangjában, miközben lehajtja fejét. 

– Nem vagy az. Nincsenek rossz emberek, csak olyanok, akik rossz döntéseket hoznak, vagy csinálnak. Az a lényeg, hogy nem tetted meg, és most megkönnyebbültem, hogy pont itt voltam. 

– Köszönöm, Jungkook. Fura, sokkal jobban érzem magam - enyhe mosoly kúszik arcára, amelytől nekem is jobb kedvem lesz. – Csak azt remélem, hogy nem fog semmi hülyeséget csinálni. 

– Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem fog. De mások döntését ne érezd a te hibádnak. Jöhet egy másik kendőzetlen igazság? – félve kérdem, Ő pedig bólint. Kiugrik a szívem a helyéről, reszelősen sóhajtok fel, de úgy érzem, ez egy vissza nem térő alkalom, amit muszáj kihasználnom. – Mindig tetszettél, sőt. Azt hiszem, kedvellek téged már nagyon régóta. Nem akarom, hogy ez most erőltetett legyen, és hogy azonnal válaszolj, mert egy ilyen folyamathoz idő kell. Csak jöttek az igazságok, és már nem bírtam tovább magamban tartani. Ne haragudj.  

Nem szól semmit, csak maga elé tekint. Nem tudom megfejteni, mire gondolhat, de az biztos, hogy én mindjárt összeesek. Tördelem az ujjaim, kétségbeesetten, tehetetlenül nézek rá és már alig várom, hogy kiolvashassak valamit csillogó szempárjából. 

– Ezek után is kedvelsz? – Csupán ennyit kérdez.

– Most még jobban, mint előtte. 

– Őszintén, irtó vonzó vagy, és a kendőzetlen igazság nevében most azonnal megcsókolnálak, de nem tehetem meg, nem lenne fair. Viszont, egy picit később találkozhatnánk más helyen, ahol nem fagyunk szét mindketten – fejezi be egy szuszra, a végén aranyosan felnevet, téglalap alakú, gyönyörű mosolyát megmutatva.  – Hú, ez jó érzés volt. 

– Mert az igazság felszabadít. 

– És olykor összeroppant.

– Igazad van. Azonban, ha a jó embernek mondod el, akkor érezned kell a lelkedben, hogy minden rendben lesz – mondom teljesen elragadtatva, végig Őt bámulva. 

– Elviselhetően rendben? 

Amikor rám néz, teljesen elveszek benne, a hajnali tompaságban olyan vibrálóan hat rám, hogy még a hideget sem észlelem. Kilök magából a világ, átkerülök az Övébe, ahol senki más nem létezik, csak mi ketten. Talán Ő a gyógyír mindenre, most először értékelem át magamban azt a mondást, hogy minden vég egy új kezdet. Úgy érzem, hogy bármeddig képes lennék rá várni, és meg is fogom tenni, mert itt és most, a lelke belegurult karjaimba. 

– Elviselhetően rendben. 

Felhőtánc - TaeKook

Ajánlott zene: Jesse&Joy - Espacio Sideral 

Egyedül vagyok a csillagtalan ég alatt, enyhén szürke vászon borul a látóhatár alakjára, miközben én minden egyes másodperccel egyre idegesebb vagyok, mert a személy, akit várok még mindig nem jelent meg. Feldúltan a kocsimnak dőlök, kezeimet keresztezem, miközben arra gondolok, mennyire utálom, ha megvárakoztatnak. Igazából nem a fiú hibája, mert még bőven van idő a megbeszélt találkozó előtt, szimplán csak a harag sötét vaskarma marcangolja lelkem, amikor a mai este miértjére gondolok. Az apám ismételten egy monoton ünnepséget szervezett, ahol saját maga undorító dicsőítése a célja. Ezzel semmi problémám nem lenne, ha nekem nem kellene részt vennem minden egyes kibaszott rendezvényén, ahol ráadásul még különböző nők bűvkörébe is be kell férkőznöm, pedig tökéletesen tisztában van azzal a ténnyel, hogy meleg vagyok. Nem lehet őt és a makacsságát elbírni, amikor a fejébe vesz valamit; éppen azért gondoltam arra, hogy most megleckéztetem. Jimin rengeteg céget ismer, amely privát módon kezeli az ilyesmit, a legjobb embereket biztosítva egy-egy ilyen fontos esemény társaként. Nagyon remélem, nem kell csalódnom az ízlésében, mert különböző személyiségek vagyunk és attól, hogy neki valaki szép, még egyáltalán nem biztos, hogy nekem is az. De a fiú dolga alapból csak annyi lesz, hogy jól nézzen ki mellettem, meg sem kell szólalnia. Egy cseppnyi kétely azért van bennem, hiszen ez utolsó perces ötlet részemről, és elég válogatós vagyok, azonban egyszerűen utálnám ezen a mai alkalmon ismét azt a felesleges huzavonát eljátszani, amit minduntalan csinálunk. Az órámra pillantok, majd realizálom magamban, hogy még mindig van tizenöt perce ideérni, ha pedig nem jön, akkor kénytelen leszek nélküle elindulni. Lehet, logikusabb lett volna, ha én megyek hozzá és nem fordítva, viszont így legalább van néhány nyugodt percem, hogy összhangba hozhassam magam testileg és lelkileg is.

És amikor egyáltalán nem számítok rá, egy másik autó áll meg az alkonyszínbe fonódó korai estében; a némaság, amit eddig belélegeztem, hosszú, izgatott sóhaj formájában hagyja el ajkaimat. Amikor pedig kiszáll, teljességgel felrobbanok. Aranylóan sugárzik, mintha ketté tudná vágni a minket körbeölelő halvány sötétséget, a testem elernyed, a bensőm megnyugszik, ez a pillanat pedig úgy hat rám, mintha újra szembe találnám magam az elveszett jövőmmel. Lehengerlően gyönyörű és helyes a kecses szemeivel, amiben mentem elveszek, aranyos pisze orrával, éles állvonalával, sötétbarna fürtjei pedig mértani pontossággal fodrozódnak arca szegleteiben. Olyan elegánsan lépked, mintha egy másik bolygóról érkező herceg lenne, büszke testtartása van, csinos vonalai - az eper észveszejtő zamata pedig egyre csak erősödik, minél közelebb ér hozzám. Szétterjed a félelmem, mintha vihar tombolna bennem, szívem csak úgy zakatol, enyhén elnyílt ajkaimon pedig nem tudok egy értelmes szót sem kimondani.

– Szia, Jungkook. Örülök, hogy megismerhetlek. Kim Taehyung vagyok – ízlésesen biccent egyet, én pedig magamban tombolok, hogy még a hangja is ennyire mély és szexi. Csókolnivaló, kasmírvörös szája kívánatos mosolyra húzódik, ilyen közelségből pedig van időm megcsodálni karamell-bőrét. Ez a tökéletes férfi úgy néz ki, mint egy falat mennyország.

– Taehyung. – Ízlelem kimondva is nevét, majd összeszedve minden szépségétől atomjára hullott darabkámat szólalok meg megint. – Indulhatunk? – kérdezem sokkal mélyebb hangszínen, mint ami nekem van; ezt akkor szoktam csinálni, amikor le akarok valakit nyűgözni.

Illedelmesen bólint, majd beül a kocsiba, kényelmesen elhelyezkedik. Mindenre felkészültem, kivéve erre. Még az is megfordult a fejemben, hogy majd egy csúnya, ostoba emberrel ver át Jimin, akivel egy szót sem fogok tudni váltani, illetve kedvem sem lesz hozzá. Ez több és jobb, mint amit valaha reméltem, legalábbis ami a külsejét illeti.

– Van valami, amit tudnom kell? Azt mondták, hogy különleges kéréseid vannak.

– Ó, igen. Vagyis annyira nem az. Apámnak meggondolatlanul azt mondtam a telefonba, hogy a párommal megyek, úgyhogy valahogy be kéne neki adnunk ezt – mondom kínosan, hiszen én nem ilyen vagyok. Soha meg sem fordult a fejemben egy ilyesfajta gondolat, aztán már csak a hívás után eszméltem fel, hogy mit is mondtam. Az biztos, hogy olyan indulatokat szabadítok fel, akárhányszor az apámra gondolok, hogy elég lenne három ember gyűlöletének is.

– És szerinted menni fog a kocsiút alatt egy komplett sztori kitalálása? – Egy pillanatra ráemelem tekintetem, Ő csak kíváncsian kémlel engem, pajkosság, meg egy cseppnyi aggodalom csillan szemeiben. – Improvizálunk?

– Szó sem lehet róla! Legalább valamennyi alap legyen meg, vagy annál is több – jelentem ki, ugyanis a részletek a legfontosabbak, és ha minden jól alakul, akkor legalább fél évig nem kell azt hallgatnom, hogy ideje megházasodnom.

– Rendben. Például mi?

– Hol találkoztunk?

– Legyen a legátlagosabb hely. Mondjuk egy parkban.

– Miért pont az? – kérdőre vonom, Ő pedig féloldalas mosolyra húzza ajkait.

– Mert ha egy hétköznapi helyen levettél a lábamról, akkor te egy nagyon különleges ember vagy, Jungkook.

Válasza olyan mérhetetlenül csodálatos, hogy legszívesebben szárnyalnék, és habár alig ismerjük egymást, rendkívül jó a társaságában lenni, ezt már az első pillanatban éreztem. Ez a mérvadó, csilingelő izgalom kettőnk között van, megtölti a levegőt, a beszélgetésünket. Somolygok, ahogy arra gondolok, ami igazából meg sem történt, mégis jólesik maga a tudat, hogy ezt feltételezi rólam.

– Mióta vagyunk együtt? – folytatom tovább a kérdezést, miközben egyre nyughatatlanabb leszek, ahogy közeledünk a célhoz.

– Mondjuk négy hónap? Az nem túl sok, hogy komoly kapcsolatnak higgyék, viszont már attól több, hogy komolytalan legyen.

– Igen, ez jó! Mi van még... – Gondolkodom, de egyszerűen nem jut eszembe semmi, amit kérdezhetnének tőlünk. Az agyam úgy kikapcsolt, mintha elemmel működne, pedig alapos munkát szerettem volna végezni. Stresszhelyzetekben hasznavehetetlen vagyok.

– Ne aggódj, tényleg elég jó vagyok az improvizálásban.

Nem tudtam mást csinálni, hittem neki.

 

Ez egy felelőtlen és gyerekes lépés volt tőlem, mindenesetre nem szeretem megbánni a tetteimet, mindig előre tekintek, így ebből a helyzetből is megpróbálom kihozni kettőnk maximumát. Ő tud rólam bizonyos dolgokat, amit mindenki más is; kinek a fia vagyok, milyen pozícióban dolgozom, hány éves vagyok, és senki előtt nem rejtettem véka alá a nemi identitásomat sem. Annyit bíráltak és bántottak miatta a múltban, hogy idővel a fájdalommal vegyített félelem átment részemről érdektelenségbe, de amíg ezen a folyamaton nem sikerült átlépnem, addig valóságos pokol volt az életem. Nehezen vettem rá magam, hogy színt valljak, azonban nem akartam hazugságban élni, mégis abba kényszerítettek. Olyanoktól rettegtem, akiknek szeretniük kellett volna engem.

Gondolataim foszlányaiból az üdvözlések zökkentenek ki, észre sem veszem, hogy finoman fogom Taehyung derekát, mintha a cápák elől szeretném megóvni, ha már én löktem bele a mélyvízbe. Nem megyünk végig az embersoron, a fontosabb üzlettársak már megvoltak, akikkel még én is szoros kapcsolatot ápoltam. Megállunk egy helyen, ahol kicsit kiszakadunk ebből a fullasztóan elegáns légkörből, kettesben vagyunk, bár nem tudom, meddig lesz ez így. Pezsgő hömpölyög a számban, miközben az Ő eper illata bekúszik orromba. A kettő együtt szinte életre kel, bizseregni kezd a testem már ennyitől is, a kegyelemdöfést pedig az adja meg, amikor szemembe néz. Látom a csillagokat és a Holdat, ahogy gyöngyöződik íriszében.

– Fiam – szólal meg apám vészesen közelről, majd a látóterembe kerül ő, és még három partnere, akik egyáltalán nem ismerősek. – Ő Yoon Jihoo, a Shinwha cég elnöke, akiről már meséltem.

– Jeon Jeongguk – biccentek határozottan, majd folytatom tovább. – Ő a párom, Kim Taehyung.

– Nem láttalak még vele – vonja fel szemöldökét hitetlenkedve, de a mellettem álló fiú csak mesterien tökéletes mosolyt villant.

– Még csak négy hónapja vagyunk együtt, most lett szorosabb a kapcsolatunk.

Látszik, hogy kötekedni akar a válasszal, mégsem tud mit mondani erre, mert teljesen következetes.

– Mivel foglalkoznak a szüleid?

– Apa, nem gondolod, hogy ez nem túl kedves kérdés? – szólalok fel, amikor úgy érzem, hogy veszélybe kerülhet a mai este.

– Semmi baj, Kook. – Finoman a vállamhoz ér, ezzel próbál megnyugtatni engem. – Egy éttermet vezetnek, én pedig fotós vagyok.

Látszatra apa megőrzi a hidegvérét, viszont én tudom, hogy most fortyog a dühtől magában, a kristálypoharat idegesen forgatja a kezében, szemeiben pedig a megvetés fagyos óceánja robajlik. Aztán egy kis bájcsevej után magunkra hagynak, én pedig fellélegzek, hogy a nehezén már túlvagyunk. Innentől kezdve csak folytatnunk kell azt, amit elkezdtünk.

 

A rendezvény nagyszerűen telt, élveztem Taehyung társaságát, a lopott pillantásokat, bőrének érzéki puhaságát, illatának szédítő játékát. Egy kicsit sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkoztunk, de még így is olyan volt, mint egy első randi, erről pedig az is árulkodik, hogy már itt állok a lakása előtt öt perce, mégsem akarom elengedni, ahogy Ő sem száll ki.

– Oké, gondolom tele vagy kérdésekkel.

– Igen – bólintok, majd leveszem a kormányról a kezem, elhelyezkedem kényelmesen, ráemelem tekintetem.

– Akkor tegyünk fel mindketten egy-egy kérdést, amit a legjobban szeretnénk tudni. Kezdd te.

Mégis mivel kezdjem? Az apró, jelentéktelen dolgok is érdekelnek, mint a kedvenc színe, vagy filmje, mert biztosra veszem, hogy teljes élvezettel beszélne róla. Mégsem ezeket kérdezem.

– Igaz az, amit apámnak mondtál?

– Igen.

– Akkor mégis... mégis miért-

– Mondd csak ki – szavamba vág, hangja éles, mintha bármelyik pillanatban képes lenne elvágni kettőnk idegen, mégis gyengén kialakult kötelékét.

–Miért csinálod ezt a munkát, ha fotós vagy?

– Egész egyszerűen azért, mert így jobban élek. Mit gondolsz, mit csinálok escortként?

– Nem tudom, elképzelésem sincs – mondom ingerülten, reszelősen felsóhajtva, miközben ökölbe szorítom egyik tenyerem, ha arra gondolok, mennyi férfival lehetett együtt.

– Lényegében annyit sem csinálok, amit a mai estén. Persze, biztos van olyan, aki többet is vállal, de én nem. Elkísérem a partnerem, jól nézek ki és beszélgetek azzal, akivel muszáj. Még senki nem kért meg olyanra, hogy játsszam el a párját. És nem, nem dugtam pénzért, ha erre voltál kíváncsi. – Kicsatolja a biztonsági övét, keresztbe fonja karjait, én pedig elszégyellem magam, amiért szemmel láthatólag megbántottam nyers szavaimmal.

– Sajnálom. Tényleg nem úgy gondoltam. Csak érdekelt, hogy mi ez a munka, de természetesen nem tartozol nekem magyarázattal.

– Most én jövök.

– Rendben, kérdezz csak.

– Miért volt rám szükséged ma? Mármint hogyhogy nem egy olyat kértél meg, akit ismersz?

– Nincs túl sok barátom, aki pedig van, azzal sosem kezdenék ki. A szerelmet pedig nincs kedvem keresgélni – vállat vonok, hangom öntudatosan cseng, őszintén. Ennyit megérdemel, így korrekt.

– Nem tűnsz olyan embernek, aki csak azért felfogadna egy escortot, hogy az apját idegesítse – hangszíne kimért, lágyan szól hozzám, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban összeroppannék.

– Mert nem is vagyok ilyen. Csak valahogy, öntudatlanul kicsúszott a számon, visszavonni a szavam meg nem szeretem. Úgyhogy lényegében megmentettél engem. – Rámosolygok, Ő pedig viszonozza tettem. Mint egy biztonságot nyújtó menedék, elveszek csillogó tekintetében.

– Voltál már szerelmes?

– Nem, azt hiszem még nem. Vagyis igazából nem tudom. Szerinted milyen érzés a szerelem? – kérdezek vissza, most pedig sokkal kíváncsibb vagyok válaszára, mint eddig bármikor.

– Szerintem... Olyan, mintha felhőn táncolnál. Lebeg a tested és mindened a boldogságtól, miközben a lelked keringőzik a másik lelkével. De ez egy nagyon nehéz dolog. Azzal az énünkkel, amelyik azonnal harcba szállna az érdekeiért vagy messzire futna, nehogy fájdalom érje. A szeretet nem egy könnyű kis valami, nem egy súlytalan szó. A szerelem küzdelem saját magunkkal, és egymásért. – Ez a pillanat olyan, mintha örökké tartana, ahogy telt ajkain kiejti a szavakat. Áhítattal hallgatom, ahogy ezt az érzelmet ilyen különleges módon fogalmazza meg annak ellenére is értem miről beszél, hogy még sosem éltem át hasonlót. – Most már mennem kell. Remélem, találkozunk még, Jungkook.

 

 

*

 

 

– Mit akarsz ilyen korán reggel? 

– Megint Őt akarom.

 

 

*

 

 

Ez már a sokadik alkalmunk Taehyunggal, azóta elkértem a számát is, így sokkal könnyebb volt kapcsolatba lépni vele. Annyira összeszoktunk az elmúlt hónapokban, hogy egyetlen nézésből is értettük egymást, a többieknek pedig minden kétséget kizáróan beadtuk, mennyire egy hullámhosszon is vagyunk. Így is volt, hiszen elképesztő módon egészítettük ki egymást - én voltam a kikopott égbolt, Ő pedig megtöltött engem a csillagok ragyogásával, a Hold ezüst nyugalmával, a napfény örömteli melegségével. Minden egyes nappal egyre gyönyörűbb. Szinte már fizikai fájdalmat érzek, amiért még nem ismerem ajkainak ízét, szeretném tudni, milyen érzés vele szeretkezni és hogy milyen, amikor a lelkünk keringőzik a felhőkön. Még azt hiszem, egyikünk sem szerelmes, azonban ellenállhatatlan vonzalmat érzünk a másik iránt, én legalábbis valósággal elgyengülök a közelében, imádom Őt érinteni és minden apróságról elbeszélgetni. Egy igazi művészlélek, tele van kreativitással és jósággal, erről pedig már az otthona is árulkodott, amikor a tizedik találkozásunkkor behívott magához. Még most is részletesen fel tudom eleveníteni gondolataimban a nappalija meleg színeit, vagy a hálószobáját, azonban az a rengeteg fotó tetszett a legjobban, ami szelíden ölelte körbe az egész házat, mintha csak védelmező karjai lennének. Telis-tele volt az átélt, boldog pillanataival, megmutatkozott a személyisége az összes fényképen, amelyet készített és már alig vártam, hogy rólam is csináljon egyet. Ezen felül pedig rendkívül intelligens, amit sokan elismernek az üzlettársaim közül is, ami mérhetetlen büszkeséggel hat rám. Az apám egy külön fogalom, arról le is mondtam, hogy Ő valaha is elfogadjon egy velem anyagilag nem egyenrangú személyt, viszont eszem ágában sem volt lemondani róla, még így sem, hogy alapvetően a kapcsolatunk nem valós.

 

A mai rendezvény nagyobb, mint eddig bármikor, és mivel már sokszor látták velem Taehyungot, kevésbé érdekeltek az emberek velünk kapcsolatban, így bőven van időnk magunkkal foglalkozni, kötöttségek nélkül élvezni a másik valóját. A szemem tekintete és ajkai között vándorol; az egyiktől kiráz egy ismeretlen érzés, a másiktól lángra kap a testem. Ezt mindketten realizáljuk, le sem tudnám tagadni a tagadhatatlant.

– Min gondolkodsz annyira? – kérdezi csábos, pajzán vigyorral, majd egyre csak közeledik felém, ezért megragadom derekánál fogva, hogy a fülébe suttoghassak.

– Azon, hogy most már elégszer találkoztunk-e ahhoz, hogy végre csókolózzunk.

– Na de Kook, téged nem zavarna, ha mindenki látna minket? – Rám néz, szeméből üde játékosság sugárzik, mosolya lecsillapítja a bennem lévő buja nyugtalanságot.

Markáns vonásainak láttán meg akarom őt védeni saját magamtól, és ez az, ami igazán meglep, talán egy picit fel is bosszant. Istenem, annyira meg akarom tenni, érezni a teste melegét, de bizonytalan vagyok. Mégsem bírok uralkodni a vágyamon, azonban elengedem Őt, hogy legyen köztünk egy apró határvonal, innentől kezdve rajta múlik, hogy megszünteti-e a távolságot, vagy nagyobbat csinál belőle.

– Csókolj meg – biztatom búgva, ez pedig elegendő mindkettőnknek;  lassan, puhatolózva nyomja ajkait az enyémhez, de nekem ennyi is elég.

Abban a pillanatban történik köztünk valami. Tae forró leheletét érzem a bőrömön, finoman csókol, csak az ajkaink érnek össze, mégis bizsergető érzés tölti el felhevült testem. Mélyen felkavar, a pulzusomat az egekbe löki, amikor egy apró, leheletfinom puszit kapok, amelytől a kezeim szinte kiszakadnak a zsebeimből, szemeim automatikusan csukódnak le; hosszan sóhajtok, végül a két kezembe fogom arcát, hogy én csókolhassam meg Őt. Falak omlanak le bennem, valamiféle megmagyarázhatatlan, láthatatlan béklyó köt hozzá, ami semmihez sem fogható. Hiába próbáltam sokáig elrejteni az érzelmeimet leginkább saját magam elől, ennél átlátszóbb már nem is lehettem volna. Alsó ajkát kényeztetem gyengéden, harmatgyenge ízcsókokkal, aztán olyan szenvedéllyel veszem birtokba kívánatos száját, hogy támasztékra van szüksége. Az asztalnak dől, csókunk vággyal telített, én pedig úgy érzem, menten belehalok a gyönyörűségbe. Nem nagyon tudok gondolkodni, az eper és a mentol bódult egyvelege kúszik a bőröm alá, arcáról tarkójára és derekára simítom kezeimet, mire reszketegen sóhajt fel, és ölel át annyira, amennyire csak tud.

– Ezt itt nem folytathatjuk – zökkent ki kettőnk közösen egybefonódó galaxisából, még a szemeimet sem vagyok képes kinyitni, egyre többet akarok belőle és abból az érzésből, amit isteni íze vált ki belőlem.

– Akkor menjünk máshova.

Amint kimondom az eszelős szavakat, rögtön megérzek egy szúró fájdalmat arcomnak csapódni. Megragadom a sajgó pontot, majd felnézek, de bár ne tettem volna. Apám szemei haragos tüzet lövellnek, mintha bármelyik pillanatban képes lenne letaszítani a pokol legmélyebb bugyrába, és tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy legszívesebben meg is tenné. Mindig próbálok erősnek mutatkozni, ezért szomorúságomat ismét egy gúnyos mosollyal palástolom, miközben belül tombolok, szétvet az ideg, emellett pedig még egy akaratos könnycsepp is ki akar furakodni. Nem engedem, hogy kijöjjön, egyszerűen nem tehetem. Büszkén húzom ki magam, levéve arcomról a kezem, fölényes tekintetem ráemelem, ezzel is üzenve neki, hogy engem nem irányíthat.

– Takarodj innen!

– Jungkook, gyere, menjünk! – Taehyung riadt arcára nézek, ez pedig elég ahhoz, hogy másodpercek alatt rendezzem magamban feldúlt zaklatottságom, hiszen Ő nem tehet semmiről, nem engedhetem, hogy bántsa.

Remeg a kezem, amikor megfogom az övét, ezért nyugtató-gyengéden összefűzi ujjainkat, én pedig ismételten elkezdek valami mást is érezni a haragon kívül. Már semmit nem akarok, csak elmenni innen, hogy biztonságban lehessen.

 

A kocsiban egyikünk sem szólal meg, én nem akarok, Ő nem mer. A kormányt olyan erősen szorítom, hogy már teljesen elfehérednek az ujjaim, mégsem akarom abbahagyni, sőt. Azt akarom, hogy jobban fájjon, mert úgy legalább nem gondolnék a lelkem elhaló szenvedésére. Amikor kisgyerek voltam, akkor apa nagyon sokat játszott velem. Elmentünk ketten a játszótérre, ahol én voltam a katona, Ő pedig a király, akit elraboltak, nekem pedig meg kellett mentenem, a nap végén pedig elmentünk enni oda, ahova csak szerettem volna. Rengeteg boldog pillanatom volt vele és nincs szomorúbb ezen a világon, amikor az emberrel, akivel a legjobb emlékeid voltak, maga is egy emlékké válik.

– Jól vagy? – hangjából igazi aggodalom érződik, próbál közelebb férkőzni hozzám a szívével, én pedig ismételten elgyengülök; úgy érzem, hogy valakivel meg kell osztanom a fájdalmam, különben felemésztene.

 – Nem, nem igazán. Azt hittem, tudom már kezelni ezt, hogy már nincs rám ilyen nagy hatással, aztán nézd meg, felpofoz, és ezzel megint szilánkokra tört.

– Hát persze, hogy hatással van rád, Jungkook. Ő az apád. Viszont kérlek, ne mondj ilyet. Egy embernek se engedd, hogy darabokra törjön – halkan szólal meg, mint aki attól retteg, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetek. – Inkább mondd azt, hogy repedt vagy.

– Repedt?

– Igen. Azt még össze lehet ragasztani, én pedig meg fogom próbálni, de ha össze vagy törve, akkor mégis hogy ragasszalak össze?

– Szerintem neked az is menne. – Rámosolygok, hálától ragyog a szemem, a szavaim pedig teljesen reményteliek. Ha valaki képes lenne engem újra összerakni, az csakis Ő lehet.

– Túl sokat képzelsz rólam.

– Kedvellek. Nagyon. – Figyelmen kívül hagyom bizonytalanságát, mert végre teljesen tisztában vagyok azzal, hogyan érzek iránta.

Meg akarom ismerni jobban, minden tökéletlenségével együtt tökéletesnek látni. Szeretném, ha csak az enyém lenne; hogy akkor csókolhassam meg, amikor a szívem diktálja, állandóan érezni akarom Őt és mindenét. Ránézek, tekintete kifürkészhetetlen; emóciótenger morajlik sötétbarna íriszeiben, mellkasa lassan emelkedik fel és le, engem pedig elkap a riadalom, ezért a bejárati ajtaját kezdem fixírozni. Még szerencse, hogy világosságnak csak az autó gyenge lámpájának melegsárga fénye funkcionál, így legalább nem látja az enyhe pírt arcomon.

– Akkor nincs mit tenni. Úgy látszik, ott kell hagynom a munkám. Mostanában amúgy is csak téged vállaltalak.

– Akkor te is...?

– Táncoljunk együtt a felhőkön, Jungkook. 

Törésvonal - TaeKook

Ajánlott zene: Harry Styles - Sweet Creature 

A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást.

 

 

 

Imádtam a ködös, fátyol-lepte hajnal előtti órákat. Ilyenkor minden csendesen elsötétült és még a lámpák is tompasárga fényben úsztak, különösen a csípősen hideg novemberi hónapokban. Amikor homály volt úgy éreztem, hogy végre nem kellett mindent tisztán látnom, nem voltam az az illedelmes és unalmas Jeongguk; csak én voltam. A fejem ilyenkor kiürült és ez a nyugodt, ez a tökéletesen életlen világ tárult elém, ami olyan egyszerű volt, mint a makulátlanul gomolygó cigarettafüst. Az élet csupa beletörődés – szokták mondani. Úgy éreztem, hogy én is eljutottam erre a szintre ilyen fiatalon; csak tettem, amit a szüleim mondtak, a vakrandik rabszolgája lettem, a bilincsek pedig az én csuklómon csörögtek olyan fölényes gúnnyal, hogy legszívesebben eltörtem volna az ujjaim, kiszabadulásban reménykedve. Utáltam a reményt, mert jóformán már csak az éltetett. Tanulás ájulásig, jó jegyek, szép és okos feleség, aki beleillett a gusztustalanul nagyzolós környezetünkbe. Ez várt rám. Ez az élet nem a sajátom volt, viszont túlságosan gyáva voltam szembenézni anya erős akaratával, ezért elvesztettem az értékes jövőmet. A rideg valóság pedig az elképzeléseim megsemmisítője volt. Azonban volt egy ember, aki mindig azt mondta nekem, hogy a szenvedéssel nem bűnhődünk, hanem tanulunk. Észre sem vettem, hogy már a munkahelye előtt álltam, csak akkor realizálódott bennem, amikor elém tárult a gránátvörös szín, amely az egész bár hangulatát uralta.

A finom elegancia csak úgy sugárzott a helyiségből; a fényűző kristálycsillárokon át a vaníliaszínű strasszköves kanapékon keresztül egészen a bárpultig, ahol fekete fallal volt kiemelve az a rengeteg szesz, ami a vendéghadseregre várt. Magát a helyet viszont abszolút beterítette a vörös szenvedélyes aurája, lélegzetelállító összhatás volt, ahogyan a pultosok ízléses megjelenése is igencsak példaértékűnek számított. Senki sem csodálta, hogy ez a bár más, mint a többi. Nem szerettem inni, az alkoholtoleranciám nem volt valami magas, ezért mindig odafigyeltem, hogy normális kereteken belül vigyem be szervezetembe az italt. Kizárólag egy bizonyos személy miatt jelentem meg itt, mostanában  egyre többször.

Ahogy sejtettem, ma Ő volt bent, nekem pedig egyből kiszakadt bensőmből a végeláthatatlan boldogság, átjárta egész testem az izgatott melegség, mintha csak lágy tavaszi szellő keringte volna be a helyet, az egyik legszebb melódiával karöltve; Taehyung mély hangjával. Épp egy borospoharat törölt kifogástalanul tisztára, így volt esélyem alaposan végignézni rajta. Annyira csodálatos. A haja éjfekete, ami tökéletesen ment cseresznyepiros ajkai színéhez, illetve légiesen könnyed harmóniában volt fehér ingjével is, ami elé egy feszes, zöld öltöny mellényt vett fel. Ahogy egyre közelebb értem hozzá, úgy erősödött fel bennem felejthetetlen illata is; az aromák játékába először a zamatos mandarin és a friss menta lépett be, utánuk következett a csábos rózsa virágos akkordja – mintha csak testemet simították volna végig a gyengéd szirmok. Majd végül az édeskésen melengető, ámbrafát idéző parfümje bódította el minden érzékemet. Aztán találkozott tekintetünk, bennem pedig felrobbant valami elementáris erő, ahogy galaxis-mély, csillogó szemeit enyéimbe fúrta. Nem volt kérdés bennem, mennyire is vonzódtam hozzá.

– Jungkookie! Hát te? – Felfelé ívelt csábos mosolyától egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni, majd megpróbáltam hasonlóan kedvesen köszönteni, ahogyan Ő engem. Azt akartam, hogy az égbolt összes csillagát lássa szemeimben, amelyek érte ragyogtak.

– Szia, hyung! Volt egy borzalmas vakrandim, aztán már csak itt találtam magam. Nagyon reméltem, hogy itt vagy.

– Mindent értek. Gyere, meséld el a legjobb barátodnak, mi nyomja a kis szíved.

Hálás voltam neki. Vele mindent kendőzetlenül osztottam meg, kivéve a saját érzéseimet iránta. Nem mertem elmondani neki, hogy odáig vagyok a gyönyörű lelkéért, az elképesztő külsejéért... valahogy olyan hatással bírt Kim Taehyung az emberekre, mint évszakokban a nyári esztendő; egyszerűen muszáj volt a közelében lenni, ha nem akart valaki megfagyni fájdalmas magányában a dermesztő tél közepén. Amikor elmondtam neki a minap történteket, nem szólt semmit, csak rám nézett, de egyáltalán nem sajnálkozóan. Pont ennyit szerettem volna. Hogy valaki hallgasson meg engem is, hogy legyen egy biztos támaszom ebben a kínszenvedésben, amiben éltem. Egyszer azt mondta, hogy egy személy többet tanul a fájdalomból és sínylődésből, mint a győzelmekből, az egyszerű dolgokból. Olyan volt, mint egy remek, mindig szavahihető pszichológus. Ezért is gyötrődtem annyira nagyon, hogy az egyetlen férfival, akivel őszintének kellett volna lennem, mégsem lehettem az.

– Basszus, mindjárt hajnali kettő van. Csak húzom az idődet – mondtam megbánóan, miután a telefonomra néztem.

– Ugyan, alig vannak néhányan, amúgy is fél óra múlva végzek, ne aggódj emiatt. Viszont úgy látszik, neked kapásod van. – Zavartan arra néztem, amerre az ujjával mutatott, aztán megpillantottam egy olyan túlzottan kirívó nőt, akivel soha, semmilyen körülmény között nem akartam kapcsolatot létesíteni.

– Hát... talán ezt most kihagyom. 

Jóízűen felnevetett, majd kitöltött nekem valamiféle aquakék koktélt, amibe néha-néha belekortyoltam. Ő nem ivott velem, kocsival jött, bár alapból sem lehetett dolgozóknak munkaidőben ilyesmit tennie, tiltotta a szabályzat. Nem is bánta, ahogy én sem; helyette inkább kihasználtunk minden percet minőségi beszélgetésre. Mesélt nekem az új kedvenc könyvéről, amit mindenféleképpen el fogok olvasni, hiszen a központi témája a zene volt, meg alapból is bíztam az ízlésében. Aztán beszélt az állandóan változó ötéves tervéről, ami ezúttal nem más, mint saját kis kávézót nyitni. Ezt megmosolyogtam, hiszen nem is szereti a kávét, viszont a lelkem felhőtlen örömtáncot járt, amikor megkért, hogy legyek a pénzügyi tanácsadója. Természetesen azonnal igent mondtam, és most először életemben gondoltam azt, hogy ezért megérte tanulni. Érzések... olyanok, mint a színek, nehéz őket elmagyarázni. Most, ebben a pillanatban a szivárvány összes színe kavargott a szívemben – egyszer szenvedélyes piros söpört végig rajtam, máskor a nyugalom szigetére kerültem a kékkel, utána vidám sárga szökkent át rajtam. Ezeket pedig mindvégig kísérte az utolsó, mindent eldöntő emóció-szín, a lila. Féltem attól a színtől, mert még magam sem tudtam, mennyire erős most, és még mennyire lehet az.

– Én mára végeztem. Jössz velem, vagy itt maradsz és felszeded a nőt? – szemöldökét huzogatva kérdezte, miközben a bárgyú vigyort nem tudta levakarni arcáról. Még csak vissza sem kellett néznem ahhoz, hogy azonnal döntsek.

– Vagy veled, vagy senkivel!

– Rendben van, akkor nálam alszol.

– Mi? Miért? – értetlenül néztem rá, váratlanul ért a határozott kijelentése, ezzel egyenesen arányosan pedig imádtam a tényt, hogy még többet lehetek vele.

– Mert a lakásod pont ellentétes irányba van az enyémtől, és egy kicsit fáradt vagyok. Amúgy is, amióta eljegyeztem a nővéred, nem is aludtál nálam. Hozom a kabátom, aztán indulhatunk.

 

 

Komótosan sétáltunk az apartmanja felé, bennem pedig még mindig sajogva égett a bárban kimondott utolsó mondata, viszont próbáltam elnyomni magamban minden felkavaró érzést ezzel kapcsolatban. Annyira nehéz elfogadni és megbirkózni azzal a ténnyel, hogy Ő az én legjobb barátom, egyben a nővérem vőlegénye. Mintha egy darabot téptek volna ki belőlem azon az estén, a melankólia olyan erővel süvített át rajtam, hogy megbénultam a szomorú-hideg érzetétől. Aznap nem is gratuláltam nekik, képtelen voltam felfogni az előttem lezajlott eseményeket; olyan volt, mintha egyesével hullanának le a csillagok a sötét égboltról, minden egyes kis fénypont az én reményemet szimbolizálva, míg végül örök sötétség nem lett a világ fekete vásznán. Több, mint öt hónapja kérte meg a kezét, a házasság időpontja pedig vészesen közeledett, mivel Hyorin februári esküvőt akart születésnapja alkalmából. Sokáig nem beszéltem vele azután, a mérhetetlen csalódottság felülkerekedett rajtam, azonban később beláttam, hogy olyan végtelenül szükségem van rá, mint senki másra.

Taehyung lakása teljes mértékben olyan volt, mintha csak a személyiségét láttam volna a helyiségeken keresztül. Meleg árnyalatok simultak a falakra, családias hangulat lengte körbe minden négyzetméterét, leginkább a hálószobáját. Tele volt színes képekből készült emlékekkel, amelyeken többnyire én voltam. Maga a tudat, hogy én sokkal többször bukkantam fel ezeken a fotókon, elég is volt nekem. Imádott engem fényképezni, ahogyan én is Őt. Tökéletes modell volt, nem szorult instrukciókra, tisztában volt vele, hogy mi állt jól neki. A kedvencem mégis az a pillanatkép volt, amit nemrégiben készítettem róla. Már akkor tudtam, hogy feleségül fogja venni a testvérem, ettől pedig csak még jobban vele akartam lenni.

– Ugye velem alszol? – kérdezte mély bariton hangján, amikor elkezdett két főre ágyazni saját szobájában. Sosem aludtunk még együtt, nem akartam neki kellemetlenséget okozni, ezért mindig a nappali kanapéját választottam.

– Ha téged nem zavar, akkor felőlem oké – nyögtem ki végül, megkönnyebbült, alig hallható sóhaj szökött ki ajkaim közül, amikor megláttam mosolyogni.

Egy gyors zuhanyzás után befeküdtem mellé az ágyba, ami először roppant módon zavarba ejtő volt, de ahogy láttam, nem csak számomra. Nem tudtam, hogyan helyezkedjek el, ugyanakkor azt akartam, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen. Ezen az sem segített, hogy a szívem őrülten kalapált, szinte bármelyik pillanatban képes lett volna kiugrani helyéről. Éreztem magamon és rajta is az eper édeskés aromáját; sosem értettem, miért szereti ennyire ezt a sampont, de most megértettem. Mintha csak beleharaptam volna az ízes gyümölcsbe. Ha lehetséges volt, ezt még jobban szerettem, mint parfümje isteni illatát. A szobát félhomály fedte be, csak Tae lámpája adott némi fényt, és az ablakon beszűrődő magasztos hold ezüstje.

– Jungkookie, álmos vagy? – kérdezte érdeklődve, majd felém fordult. Én még mindig a hátamon voltam, viszont tekintetünk találkozott, összekapcsolódott.

– Nem, nem vagyok.

– Akkor beszélgessünk. Őszintén.

– Miről szeretnél beszélni, hyung?

– Azt akarom tudni, hogy vagy. Mármint nem a vakrandikra gondolok, meg a szüleidre. Arra vagyok kíváncsi, hogy te hogyan érzed magad mindezektől függetlenül – felült, hogy rám nézhessen, eközben fulladás-közel kerültünk egymáshoz, nem tudtam gondolkodni sem.

– Én... nem tudom. Üresnek érzem magam. Felkelek mindennap, de nem élek úgy igazán, érted mire gondolok? Ha most ebben a pillanatban meghalnék, szerintem ugyanolyan érzés lenne annyi különbséggel, hogy nem lélegeznék.

– Igen. Értem. Mert ugyanezt érzem – lehelte szívfacsaróan, bennem pedig megállt a vér, az idő pedig olyan lassan pergett, mintha valaki direkt visszatartaná. – Mintha nem is én irányítanám a saját életem, csak sodródom egy olyan irányba, amit nem is akarok, de nem tudok ellene tenni. Tudod, mint amikor leejtesz egy vázát, amin aztán elindul a törésvonal, míg végül szilánkosra nem törik.

– Istenem, Taehyungie! Mióta érzed így? Eddig miért nem mondtad? – kérdeztem feldúltan, mégis aggódva érte, mert ezt a terhet eddig saját magának kellett cipelnie, pedig annyira szerettem volna segíteni rajta. Felültem az ágyban, egyenesen csillogó szemeibe néztem olyan szikrával, amiben égett a fojtó düh és szelídség egyszerre.

– És te? Te miért nem mondtad el? – halkan puhatolózott, miközben megfogta kezem. Nem mutattam ki, de belül minden sejtem tombolt, egy zsigeri érzés pedig ösztönösen hatalmába kerített: erre vágytam.

– Nem akartam minden bajom rád hárítani. Nem is értem, hogy most mi történt velem, csak egyszerűen kiszakadt, olyan régóta tart.

– Annyira buta vagy! Nekem bármit elmondhatsz, ugye tudod? Bármit – jelentette ki nagy átéléssel, miközben erősebben szorított rá kezemre.

– Hadd kérdezzek valamit – kezdtem el bátortalanul, majd egy kis hatásszünet után folytattam. Bizonytalan voltam, azonban tudtam, hogy nyíltan fog erre válaszolni. – Szereted a nővérem?

– Igen – jelentette ki határozottan.

– Szereted annyira, hogy elvedd feleségül? – kérdeztem kíváncsian, miközben a reménytelenség apró fuvallatként mindvégig ott volt a testem körül és csak arra várt, hogy még jobban becsúszhasson a legkisebb sejtjeimbe is.

Azonban arra még magam sem számítottam, hogy ez okozhatott neki akkora fejtörést, amelyre nem találta a választ.

– Nem – végül felelt a kérdésemre, engem pedig valósággal letaglózott. – Fogalmam sincs, mi történt velem azon az estén. Olyan volt, mintha a testem kilökődött volna a helyéről és az egészet külső szemlélőként figyeltem azután. Szeretem Őt, de nem szerelemmel.

– Akkor utána, vagy valamikor miért nem mondtad le ezt az egész szarságot? Miért élsz továbbra is így?

– Azért, mert belefáradtam, Jungkookie. Mindig azt hittem, hogy bármi kerül az utamba megbirkózom vele, de szerintem az előző életeim terhét is cipelem, vagy nem tudom, mi ez az egész. Egyszerűen azt érzem, hogy már nem bírom tovább, és csak jön a sok szar, engem pedig egyre csak elnyel. Valaki tutira játszadozik velem odafent. Vagy szerinted mindenki megérdemli, hogy boldog legyen?

– Azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy te igen.

– Ugyan már, a saját testvéredről beszélek, akit el fogok venni, pedig korántsem szeretem úgy, hogy ezt megtegyem. Annyira sajnálom, hogy ezt elmondtam neked.

Talán leginkább haragot kellett volna éreznem, amiért így beszélt a nővéremről, viszont csak az lebegett lelki szemeim előtt, hogy Ő nem boldog, én pedig mindenképp annak akartam látni. Sosem éreztem úgy, hogy Hyorin védelemre szorult volna, viszont Taet még a leeső falevelektől is meg akartam óvni. Tudtam, minden választás megoldás is volt egyben, bennem pedig ez már rég eldőlt.

– Köszönöm, hogy elmondtad. Most a legjobb barátod voltam, nem egy testvér.

Hálás mosoly kúszott ajkai szegletébe, majd tökéletes végszónak titulálva lekapcsolta a lámpát, utána csendesen lefeküdtünk egymás mellé. Fejét a mellkasomra helyezte, egyik karjával szorosan átölelt. Rendkívül váratlanul ért, bár a világ összes kincséért sem mozdultam volna meg. Csak abban reménykedtem, hogy nem hallotta, milyen erőteljesen zakatolt a szívem. De amennyire voltam nyughatatlan a közelében, legalább annyira is nyugodtam meg. Őrülten gyors szívveréssel, mégis teljesen kisimulva aludtam el azzal a boldog tudattal, hogy Kim Taehyung ölelt át engem.

 

A kastélyban a díszudvar háromnyílású pompás kovácsoltvas kapuval nyílt. Udvarán gondozott kaméliák, cseresznyevirágok tették még színesebbé a tájat, szökőkutak örvendeztek, lepkék röpködtek, még a természet is beleszeretett a királyság palotájába. A festői mozgalmasságú lépcsőkön lehetett eljutni a gazdag dísztermet magában foglaló középrészhez, e termek mellett jobbra és balra különböző változatos tapétával, olajfestéssel, fatáblákkal díszített fogadószobák nyíltak. A hely százharminc szobája gazdag barokk dísszel volt ékes, a berendezés is ebben a stílusban készült, még a levegőt is uralta a fenséges fényűzés. Az én kedvesem részhelye magasan volt, ezért több száz lépcsőt mászva értem fel hozzá, de még így is megérte. Hosszas lépteim tompa zaját felvette Vivaldi impozáns szimfóniája, akkor már szinte ütemre tettem meg az utolsó fokokat, majd négy kopogással jeleztem ajtaján – megérkeztem. Örömteli pillantása bűbájos volt, azonnal kulcsra zárta bejáratát, amint beljebb tessékelt.

– Felség – lehajoltam üdvözlésképp, azonban nem csak tekintélyének hódoltam be, ugyanis még életemben nem láttam tőle gyönyörűbb férfit. Megcsókoltam selymes kezét, minek hatására rögtön lehunytam szemeim.

– Hol voltál ilyen sokáig?

– Kérlek, ne haragudj rám. Az apád hivatott, nem mondhattam le.

– Már nem maradt sok időnk – lemondóan sóhajtott, majd kezei közé vette arcom, gyengéden simította végig arcélemet egyik mutatóujjával. Beleborzongtam az érzésbe, annyira lágyan simult hozzám.

Szokásos királyi kántálásunkat tartottuk családommal, a szívélyes fogadtatás, amiben itt részesültünk annyira megtetszett drága szüleimnek, hogy már majdhogynem három hónapja voltunk itt. Ám mindannyian tudtuk, hamarosan eljön a búcsú ideje. Taehyung herceg szépsége már az első nap megbabonázott, aztán egyre közelebb kerültünk egymáshoz, minek hatására egy hónapja folyamatosan belopakodtam szobájába csókot csenni, vagy akár annál is többet. Nem bírtam betelni angyalokat megszégyenítő kinézetével, csodálatos lelkével.

– Csókolj meg, kedvesem! Érezni akarom ellenállhatatlan ízed addig, amíg lehet.

A holdfényben csókolóztunk; vágyakozástól, félelemtől kétségbeesetten, könnyeink összefolytak, de azután a világ is lassan eltűnt körülöttünk. Magányos szívünk egy otthonra lelt, ajkaink összemosódtak, akár az ígéret pecsétje – ha meghalnék, sem hagynám el. Aznap este az éjszakai égboltban veszett el minden halk sóhajunk, egészen a gyönyörű napfelkeltéig, amely megvilágította az idősebb kreol bőrét az ablakon beszűrődő reggeli narancsos árnyalattal.

 

Kapkodtam a levegő után, szinte fuldokolva keltem, rögtön ki is ugrottam az ágyból. Tenyerem szívemre helyeztem, mintha ezzel meg tudnék oldani bármit is. Fel sem fogtam, mi történt. A testemet olyan mértékű adrenalin érte, hogy nem tudtam vele mit kezdeni. Mintha lélekvándorlásban lett volna részem.

– Jungkookie, mi a baj? Nézz rám! Nézz rám – Taehyung hangja aggódástól remegett, miközben azonnal előttem termett, arcomat közrefogta mindkét kezével. Éreztem, mennyire félt, tekintete a pánikot csak úgy villámként szórta. – Mondj valamit, mit csináljak?

– Semmit, csak... álmodtam. Azt hiszem, csak az volt.

– Ilyet többet ne csinálj! A rohadt életbe, nagyon megijedtem! – mondta idegtől feltüzelten, aztán zaklatottan túrt sűrű hajába.

– Hyung, én nagyon sajnálom. Nem tudom, mi volt ez...

– Elmeséled?

– Nem akarom, hogy hülyének nézz – lehajtottam fejem bűnbánóan. Bármennyiszer pörgettem vissza gondolataimban ezt a legalább harmincszor előre lejátszott képkockát, nem találtam egy vékony határmezsgyén átkelőt sem, amire úgy reagált volna, ahogyan én szeretném.

– Oké, akkor ha én elmondom, te is?

– Rendben van.

– Gyere – intett a fejével, hogy kövessem az ágyhoz. Mindketten leültünk a szélére, Ő apró köröket rajzolgatott a lepedőbe. – Benne voltál te is. Nem akarok hazudni, sosem éreztem még ilyet. Egy kastélyban voltunk hercegek, alig volt már időnk. És mi...

– Ne! Ne folytasd – hatalmas lendülettel ugrottam fel a franciaágyról, vele háttal álltam meg, nehogy lelepleződjön zavart tekintetem. Ez meg hogy lehetséges?

– De szeretném – magával szembe fordított, én pedig éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. A lábaim úgy remegtek, hogyha nem tartott volna karjával, menten összerogytam volna. – Bizsergett a testem, amikor felébredtem. Előtted keltem fel, egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ilyesmit álmodtam. Annyira valósághű volt, mintha tényleg megtörtént volna valamikor.

– Szeretkeztünk?

– Igen. Szenvedélyes volt, mégis gyengéd. És egy percig sem éreztem úgy, hogy helytelen lenne, amit csinálunk, sőt. Az tűnt igazán helyesnek. Mintha a világ újra a helyére került volna. Tudod, mi a vicces? Most sem érzem zavarban magam, pedig konkrétan azt mondom el neked, hogy szexeltünk álmomban. Egyébként nagyon sokszor álmodtam már veled. Voltunk már börtönben, nyílt tengeren kalózok, testvérek is, és még rohadt sok helyzetben, már nem is emlékszem mindre. De mindig egymást választottuk.

– Szerinted mi ez az egész? Hogy lehet az, hogy mindketten ugyanazt álmodjuk, ráadásul ugyanakkor is?

– Nem tudom, talán egy hiba a rendszerben – vállat vont, majd rám mosolygott egy olyan ajakgörbülettel, amit most láttam tőle először. Furcsa volt így látni, egyáltalán nem meglepődve ezen, mintha már beletörődött volna, annyiszor átélt ilyesmiket. Másképp ragyogott a szeme, mint általában; az univerzum összes szeretete ott csillogott benne. Onnan tudtam, hogy ez más, mert én már nagyon régóta így néztem rá. – Nem mondasz semmit?

– Csak egyetlen kérdés jár a fejemben, ahhoz gyűjtök bátorságot – kifújtam a levegőt, majd hozzásimultam, miközben finoman dereka köré fontam karjaim. Olyan gyengéden, mégis kétségbeesetten szorítottam, mintha nem lenne holnap és jövő, csak ez az egy pillanat. –Megcsókolhatlak?

– Nekem is mondanom kell két dolgot – nyakam köré fonta karjait, telt száját beharapta. Direkt kínzott, annyira biztos voltam benne. – Ne gondold azt, hogy csak az álom miatt egyezem ebbe bele. Vonzódom hozzád, amióta csak ismerlek, de azt hittem, el tudom magamban nyomni ezeket az érzéseket. Tévedtem. Most csak azt akarom, hogy végre megcsókolj.

Abban a pillanatban megtettem. Lassan, ártatlanul érintettem össze ajkainkat; forgott körülöttem a világ, mégis megállt. Apró, leheletfinom csókokat hintettem dús szájára olyan érzékien, hogy megremegett karjaimban. Úgy csókoltam, mintha egy elveszett rész lenne belőlem, amit végre visszakaptam. Nem voltam erőszakos, szelíd szenvedéllyel találkoztak nyelveink, amelyek őrületes utazásba kezdtek, egymásba gabalyodva. Lüktettem, forrósodtam, ringtam vele és benne, a világmindenség keringett; ajkaink hangosan csattantak egymáson, ölelő kezeim remegni kezdtek, szívem pumpálása felgyorsult, a pulzusom az egekig emelkedett. Nem tudtam betelni Taehyung érzéki énjével. Tisztelettel, félelemmel, vággyal, szeretettel csókoltuk a másikat újra és újra; minden egyes alkalommal haza találtam édes ízével karöltve. Őt nekem teremtették, engem pedig neki. Aztán, amilyen forró volt, olyan hirtelen lett hideg, amikor elvált tőlem.

– Még – kérleltem lehunyt pillákkal, el nem engedve vékony derekát, végig kapaszkodtam belé testemmel és a lelkemmel is.

– Kérlek, most hallgass végig. Annyira sajnálom, már most utálom magam, de nem lehetek annyira önző, hogy a családod és közéd álljak.

– Hyung, nehogy-

– Jungkook, hadd mondjam végig! – szavamba vágott, én pedig mozdulni sem mertem utána. Nem is hallottam sokáig szavait, folytonosan azt mondogattam magamban, hogy nem lehet ez a vége. –Tudom, hogy engem választanál bárki helyett, egyszerűen érzem. De a család a legfontosabb ebben az életben, és nem akarom, hogy miattam, vagy bárki miatt ilyen áldozatot kelljen hoznod. Bocsáss meg nekem, amiért kértem tőled egy első, tökéletes búcsúcsókot.

– De nekem te vagy a családom! Mit csináljak ezzel az érzéssel? Hozzájuk egyáltalán nem kötődöm, mintha nem is az igazi szüleim lennének. Hyorint pedig gyűlölöm, amiért elvett tőlem – ejtettem ki a szavakat erőszakosan, fájdalmas könnyek csípték szemeim, amelyek utat is törtek maguknak. Nem hittem volna, hogy csak ennyi járt nekünk. Ettől még azoknak az embereknek is több jutott, akik igazából nem is szerették egymást.

– Kérlek, menj el! 

– Könyörgöm, ne csináld ezt! Ne hagyd magad ennyire összetörni! Nem tudom, hogy miért érzel így, de majd én segítek neked, oké?

– Szakítottam a nővéreddel három napja. Már semmi közöm hozzá, neked pedig vele kell most lenned. Köszönöm neked ezt az estét, sosem fogom elfelejteni, ahogy téged sem. Most pedig még egyszer utoljára megkérlek, hogy menj el! 

*

Az idő úgy kopott, mintha életem legszomorúbb könyvét lapoztam volna állandóan újra. Minden egyes szomorú szerelmes oldalnál hatalmasat nyilallt szívembe, feketévé váltak a lapok, már-már elviselhetetlen kínt éreztem, amikor Taehyungra gondoltam. Olyan személyiség volt, mint egy őszi fa; a fél levélkoronája örökzöld volt, mindig optimista, amelynek ágain feszesen maradtak fent a levelek az erős, szeszélyes szél ellenére is. A másik fele viszont fáradtan sárgult el, majd hullt le, mintha csak az erejét és kitartását szimbolizálná minden erőtlenül földbe tiport levele. Nem változtak az érzéseim még így sem, hogy ilyen aljas módon használt ki. Még mindig vele akartam lenni, viszont Ő teljesen kizárt. Magatehetetlen voltam. A napok, hetek pedig nem kíméltek, ahogy negatív gondolataim sem.

*

Egy nívós étteremben ültem a családommal és rokonokkal, akik folytonosan az esküvőről kérdezgették a mellettem ülő párt. A féltékenység olyan erősen ütött pofon, hogy szinte már fájdalmat sem éreztem, csak egyre jobban feltörekvő dühöt. Nem értettem, hogy egyáltalán én mit kerestem itt, azt meg pláne nem, hogy Taehyung hogyan lehetett itt, amikor állítólag szakított a nővéremmel. Teljes mértékben kívülálló voltam, mindenki vidáman cseverészett, én pedig csak ittam az elém kirakott fehérbort, és ettem a húst; azt se tudtam, milyen ízük volt. Valósággal szikrázott szemem, amit az idősebb is észrevett, ezért nyelt egy hatalmasat. Magam sem tudtam eldönteni, hogy a kialakult helyzetre, rá, vagy magamra voltam-e a legmérgesebb. El akartam tűnni a föld színéről is, az pedig egyáltalán nem segített, hogy Ő is folyamatosan engem pásztázott, olykor aggódva, máskor pedig lesajnálóan. Azonban még mindig jobb érzés volt, amikor engem nézett, minthogy mindenki mással foglalkozzon, nagyzolósan bájcsevegjen. Elegem volt! Olyan hévvel álltam fel a székről, hogy még én is meghőköltem, de mintha láthatatlan lettem volna, nem foglalkozott velem senki. Belekortyoltam még egy utolsót a borba – amit egyébként utáltam –, majd egyenesen a férfi mosdó felé vettem az irányt. Amikor odaértem, indulatosan csaptam be magam után az ajtót, nem is voltam ura a tetteimnek. Belenéztem a tükörbe, amelyben megpillantottam egy teljesen más embert, nem magamat láttam. Harag, gyűlölet, csalódottság, kimeríthetetlen reménytelenség tombolt ennek a férfinak a szemében, aki tükörképemként nézett vissza rám. Tae mindig azt mondta, hogy nehéz megváltozni, de még nehezebb ugyanannak az embernek maradni. Gúnyosan felnevettem – ebben is igaza volt. Azt se tudtam már, ki voltam én.

– Istenem! Mit csináltál? – lépett oda hozzám az egyetlen ember, akire szükségem volt. Végre megint éreztem közelségét, mennyei parfümje pedig ismét bekúszott orromba, legszívesebben nyakhajlatába borultam volna. Aztán eszembe jutott, hogy elhagyott, konkrétan kihasznált és csak egy kibaszott búcsú voltam neki. – Jungkook, vérzel! Hallasz?

Tompán hallottam bariton hangját, egyáltalán nem a fizikai fájdalomtól, sokkal inkább a felgyülemlett haragtól, ami mélyen pulzált belülről, amely elől nem tudtam menekülni. Aztán lenéztem kezemre, amit teljesen befedett skarlátvörös vérem. Bizonytalanul pillantottam fel a tükörre, rajta a rengeteg piros nedűvel, amitől egyből észhez tértem. Nem akartam elhinni, hogy ezt tettem. Nem én irányítottam a testem, önálló életre kelt, de csak meg akart szabadulni attól, amitől én is: a tehetetlenség fojtó kötelétől.

– Tae?

– Itt vagyok! – mondta nyugtató-gyengéden, miközben végigsimította karomat.

Jólesett érintése, ugyanakkor visszataszító is volt. Amikor észrevette, hogy kettős érzések kavalkádja tombolt bennem, elvett egy csomó kéztörlőt, hogy letörölhesse kezemről a harag vörös indulatát. Nincs semmi baj – folyamatosan ezt mondogattam magamnak, bár egy percig sem hittem el. Látszólag megkönnyebbült, amikor realizálta magában, hogy a kezem ép maradt.

– Megőrültem.

– Nem, ez nem így van. Emlékszel még a vázára? Veled is ez történik, most erősnek kell maradnod!

– Hazudtál nekem. Azt mondtad, hogy már nem vagytok együtt, akkor most mégis miért látlak vele? Engem miért hagytál el, ha Hyorint nem hagytad?

– Kook, én már legalább vagy tízszer szakítottam a nővéreddel – mondta halkan, szinte suttogva. Félt Ő is, láttam rajta. Rettegett, hogy az a sérülékeny szeretet kettőnk között egyszer csak megszűnik, de az maga lett volna a káosz.

– Tessék?

– Nem tudom másképp megmagyarázni, mintha nem is én irányítanám a testem, a gondolataim. Az egyik pillanatban szakítok vele, a másikban meg már megint együtt megyünk valahova, mintha mi sem történt volna. Azt sem tudom, hogy kerültem ide, de szerintem te sem. Tudod, a váza akkor is el tud törni, ha nem hagyják békén.

– Nem értek semmit. Nem értem, hogy mi történik, miért hagytál el, miért nem lehettem akkor csak úgy ott neked, mint legjobb barát? Azt is elfogadtam, kurvára fájt, de legalább veled voltam. Nem láttalak másfél hónapja, iszonytatóan mérges vagyok, azt sem tudom, hogy mit csinálok – összevissza beszéltem, idegesen túrtam hajamba, majd lecsúsztam lassan a hideg fal mentén. Nem érdekelt hol vagyunk, vagy hogy valaki bejöhet ide rajtunk kívül.

– Tudom, én vagyok a legszarabb – reszketett hangja, amikor leült mellém. Az Ő teste is lángolt, ezért nem is éreztük, mennyire lehet hűvös az a csempe. – Megterveztem előre. Azért hívtalak át aznap, hogy felszabaduljak, de olyan gyenge voltam este, annyira nem akartalak elveszíteni, nem tudtam megtenni. Össze kellett szednem minden bátorságom, az a csók pedig... hiba volt, de nem bántam meg. Olyan régóta meg akartam tenni, de tudom, hogy a legrosszabb pillanatban történt meg. Azt hittem, ha elengedlek, akkor véget ér ez a földi pokol. Nálam sokkal hamarabb elkezdődött, mint nálad. Jungkookie, megteszek bármit, amit mondasz. Nagyon elcsesztem, de könyörgöm, hadd tegyem jóvá!

Tekintetében a remény szikrája úgy fénylett, mint egy régi izzó, amely kialudhat bármelyik percben. Annyira sebezhetőek voltunk mindketten, hogy szinte éreztem; ha valaki megérintene minket, azonnal szilánkjainkra törnénk. Könnyeket hullajt a legfájdalmasabb módon, amin csak teheti – miattam. Sosem akartam Őt így látni, szégyenteljesen és végtelenül szomorúan. Nem mert hozzám érni, ahogy én sem hozzá, csak egyszerűen néztem angyali arcát, pirosló ajkait, sírástól duzzadt szemeit. Ha választanom kéne, hogy mikor haljak meg, ezt a pillanatot említeném. Úgy semmisülhetnék meg, hogy közben végig Taehyungot bámultam, de egymást taszítottuk a magány és gyötrelem szakadékába. Ha csak az egyikünk érdemli meg a boldogságot, akkor legyen Ő az.

– Nem tudom, hyung. Egyedül szeretnék maradni egy kicsit – hangom hidegen csengett, szinte elrettentően. Az idősebb is meglepődött, hangosabban vette a levegőt, kezei remegtek. Végül belenyugodott válaszomba.

– Rendben. Kint leszek, de nem megyek vissza hozzájuk.

Én pedig megint egyedül maradtam, a gonoszan kígyózó gondolataim nem hagytak nyugodni, csak törni akartam bármit, ami az utam elé került, mielőtt még engem zúztak volna össze. Válaszút elé kerültem két lehetőség között, de igazából fogalmam sem volt róla, hogy melyikkel járnánk a legjobban. Talán nem is létezett olyan, hogy jó vagy rossz döntés, hiszen minden rosszban volt valami jó, ahogy minden jóban is valami rossz. Úgy akartam cselekedni, hogy végül ne bánjam meg. A helyes választás kétségtelenül nem a legkönnyebb, de minden esetben a legjobb megoldás volt.

– Jól vagy, Kook? – kérdezte érdeklődve Jimin, az unokatesóm. Én még mindig ülőhelyzetben voltam, de felnéztem rá könnyes szemeimmel. Nem is láttam az asztalnál, bár lehetséges módon nem vettem észre a fél családot, annyira el volt borulva az agyam. – Hallottam, mit beszéltetek.

– Ó, hát az remek. Akkor jöhetnek a gúnyos megjegyzések, mennyire szarházi vagyok, amiért a nővérem vőlegényét szeretem.

– Nem fogok ilyesmit mondani. Viszont azt azért meg kell említenem, hogy a család mindig első. Bármennyire is legyenek ellenségesek néha, csak ott találsz biztonságot, védelmet és gondoskodást. Ne válassz a családod helyett egyetlen embert.

Csak néztem és néztem rá. Nem emlékeztem az arcára, azt sem tudtam, hogy milyen ágról vezetett minket össze a vérvonal. Tudtam, hogy a rokonom, viszont egyetlen emlékem sem volt vele, sőt. Mintha most találkoztunk volna először. Ez lenne a család?

– Kösz, hogy elmondtad ezt.

– Egy próbát megért – féloldalas mosolyra húzta száját, majd amilyen hirtelenséggel jött, ugyanúgy ment is. Nekem pedig ennyi kellett, semmi több.

Azonnal felpattantam a csempéről és rohanni kezdtem, amennyire a lábam engedte. Ki akartam jutni a mosdóból, az egész épületből, eltűnni innen, megszökni az egyetlen emberrel, akire szükségem volt, akit igazán a családomnak tekinthettem. Minden, amit Jimin mondott, csakis Taehyungról jutottak eszembe emlékképek. Vele mindig biztonságban éreztem magam, ha kellett, akkor vigaszt nyújtott, vagy csak egyszerűen ott volt és meghallgatott. Szavak nélkül is megértettük egymást, mert az igazi szeretet nem beszélt és cselekedett, hanem csak ott keringett a levegőben, minden egyes gyengéd ölelésben, egy kedves mosolyban, egy mély beszélgetésben. Lehet, hogy az unokatestvérem el akart tántorítani tőle, de csak a szememet nyitotta fel. Már kint voltam a vendéglő udvarán, amikor végre megpillantottam olyan sok elvesztegetett idő után. Fel-alá járkált, minden lépését a bizonytalanság és félelem vezette, körmeit is rágta, pedig sosem szokta.

– Tae! – ordítottam torkom szakadtából, amikor pedig végre meglátott, Ő is elkezdett felém futni. Két karját körém fonva szorosan magához ölelt. Egy szívdobbanásnyi időre meglepett, majd én is épp oly' erősen karoltam át. – Nekem te vagy a családom, úgyhogy ne mondj több butaságot és tűnjünk el innen, minél gyorsabban. Mindig egymást válasszuk, emlékszel?

Megfogtam a kezét és ahogy megszorítottam, görcsös sóhaj szakadt fel mellkasából; már azt hittem, mindjárt sírva fakad, de visszanyelte a könnyeket, amik az előbb már ott remegtek szemében. És ez megijesztett. Szorosan magamhoz öleltem, Ő pedig kapaszkodott belém, szívvel-lélekkel. És akkor értettem meg – nem tudjuk, merre tartunk, de azzal tisztában vagyunk, hogy egymáshoz tartozunk.

 

 

 

– A rohadt életbe! Majdnem megvolt, hát ezt nem hiszem el! – Jimin méregtől vezérelt hangszíne visszhangzott a steril, vakítóan fehér szobában. Két szomorú, szerelmes férfi aludt békésen a makulátlan környezetben, kiknek szíve elválaszthatatlanul egymásba fonódott. – Hyorin, ez hanyadik szimulációjuk volt?

– Az ötszázadik, doktor úr – kimérten válaszolt, mégis volt valami kellemes nyugodtság hangjában, kiváló asszisztenshez méltóan.

– Menj el és találj még ki helyzeteket, ahol most már végre nem egymást fogják választani. Ez a te érdeked is, nagyon sokat fizetnek a szülők, úgyhogy mindenképp találj valami megoldást! Megint Taehyunggal fogunk próbálkozni, Ő a gyengébb.

Félezred szimuláció és fellázadás után sem volt a doktornak elég, ugyanis szinte majdhogynem sejtette, hogy valamikor sikerrel fog járni, a szerelmesek pedig nem egymást fogják választani. Hiszen létezett annyi szenvedés, amely végül tönkre tudja tenni a lelket. Ő pedig vészesen közeledett ennek törésvonalához.

– Meddig fogjuk még ezt csinálni, uram? – kérdezte a nő fáradtan, ugyanis a projekt óta szinte egyáltalán nem volt ideje pihenni. Nem beszélve arról, hogy a két férfit is megszánta, titokban még szurkolt is nekik. Remélte, hogy egyszer neki is része lehet egy ilyen nagy, mindent elsöprő szerelemben.

Jimin sóhajtott, majd kedveszegett, féloldalas mosolyra húzta ajkait. Természetesen, Ő is sajnálta a fiatalokat, de nagyobb volt benne a kíváncsiság, mint bármikor eddigi életében, illetve a pénz is hatalmas szerepet játszott abban, miért nem bírt megálljt parancsolni saját magának.

– Amíg meg nem törnek. 

_________________________________________

Sziasztok^^ 

Hát, először is, mindenkit üdvözlök a challenge-ben, örülök hogy ilyen jó kis csapat gyűlt össze. 

Másodszor pedig, én nem szoktam ilyen terjedelemben írni, de most már értem, hogy Szandi miért szabadkozik mindig annyira, meg aggódik olyasmi dolgokon, hogy esetlegesen valaki unalmasnak fogja tartani a novelláját XD 

Hát ez most 4900+ szavas lett, remélem senkit nem tántorított annyira el. 

Várom az észrevételeket, most tényleg nagyon izgulok ;;