Virágzó tavasz, dermesztő tél - Yongguk

Ajánlott zene: Jin - Awake 

Egyedül vagyok, zord sötétség vesz körül, miközben a félelmet szinte oxigénként szívom be. Nem, nem egy természetfeletti dologtól rettegek, hanem saját magamtól. Az érzéseimtől. Hogy mennyire fekete és szürke minden. Úgy érzem, hogy egy végeláthatatlan úton vezetek. Mintha a homokóra porjaira hullana, olyan végtelenül hosszú ideje érzem, hogy be vagyok ide zárva. Mindenen és mindenkin gondolkozom. Vajon álmodom? A többiek jól vannak? Miért vagyok egyedül? Felemészt a “mi lenne, ha...” kérdés, az önkínzó gondolatok, és a lélekrabló érzelmek szüntelen, idegtépő hemzsegése. Futni akarok, kiugrani ebből a kocsiból, de még sétálni sem vagyok képes.

-Hát akkor kelj fel!

Ismerős hang, nagyon is. Csak egy pillanatra nézek rá, hogy nyomatékosítani tudjak, aztán megint az útnak szentelem a figyelmem.

- Daehyun, végre! Mire gondolsz? A többiek hol vannak? – kétségbeesett hangon kérdezem, miközben olyan erősen szorítom a kormányt, hogy fehérré válnak az ujjbegyeim. 

- Ugye tudod, hogy igazából nem vagyok itt? Éppen ott ülök melletted a kórházban, és várom, hogy  felébredj.

- Vagy akár maradhatnál velem is – hátborzongatóan nyugodt hangon szólal meg Himchan a hátsóülésről. – Itt nem fog bántani senki. Saját magadat sem fogod gyötörni.

A szavai lesokkolnak. Ahelyett, hogy mérhetetlenül törnék felfelé, zuhanni kezdek. A fejemhez kapok, hátha áttöröm az emlékek falait, de nem járok sikerrel. Homályos képek rajzolódnak ki a gondolataim ösvényén, de nem éles, nem látom a kontúrokat, hiába van már annyi fotó előttem, mint égen a csillag. Aztán hirtelen idegesítő villanások terülnek szét fejemben a betört kocsiról, vagy ahogy a legutolsó pillanatban is azt próbálom figyelni, hogy a többiek jól vannak-e. A szívem kihagy egy boldog ütemet most először amióta itt vagyok, hiszen ezek szerint a fiúk épségben vannak. Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha valami bajuk esett volna.

- Csak a képzeleted szüleménye vagyunk, hyung. Alapos ember vagy, de egy kicsit befolyásolható is, így próbálja a két eltérő gondolatod keresztezni egymást. De te képes vagy felébredni, annyi mindenen keresztül mentél már, meg tudod csinálni! Ne engedd meg magadnak, hogy a sötétség irányítson – Daehyun válaszol a fel nem tett kérdésemre, a fejem már sajog a kavargó felvetéseimtől.

- Honnan tudod, hogy fel akarok ébredni? Mi van, ha nekem ez a valóság? Itt nem fogok bántani senkit.

- Én ülök az anyósülésen, már az is valami. Jobban hiszel nekem. Bízol mindenben, amit én képviselek benned. Himchan nem fog megszólalni és csak rajtad múlik, hogy egyáltalán megteszi-e. Képes vagy eltüntetni a negatív gondolataidat.

Úgy érzem, mintha egy fa lennék, amik elágaznak az érzelmeiben. Az egyik küzdeni akar, és menekülni erről a helyről, viszont a másik felem fél ettől. Egy egész faág azt suttogja, hogy itt már nem lehet rosszabb, ez a valóság, és itt nem okoznék csalódást senkinek. Egy másik ágon pedig tavasz van, selymes szirmok és pozitív gondolatok vesznek körbe, amik gondtalanul terülnek szét a szívemben. Vajon kinek van igaza? Most csak feketét látok, de mi van ha felébredek, és továbbra is ilyen marad a világ? A valóság néha fájdalmasabb, mint a lelkünkben felépített igazság. Ez csak a tiéd, senki nem tudja mennyire fáj, hogy mennyire félsz. Különös érzés fog el, amikor Himchan a szedett-vedett gondolataim ellenére is eltűnik. Szinte elporlad, Daehyun pedig mosolyog, de én nem tudok dűlőre jutni. Segítségért kiáltanék egy új érzelemnek, ami megmondaná, hogy mit kellene tennem. A sok rossz dolog ellenére eszembe jut, hogy mennyire szeretem a fiúkat, és hogy még mennyi minden várna ránk együtt. Tombol bennem a virágzó tavasz és a dermesztő tél. Most az egyszer színeket akarok látni, a Nap melegét, a többiek mosolyát. Villámcsapásként jár át a felismerés, hogy ettől még rosszabb lenne, ha többé nem láthatnám őket. 

-Várunk rád, hyung.

____________________________________________

Sziasztok!^^ 

Igazából elég izgatott vagyok. Olyan régóta írok már, de olyan rég éreztem ilyet. 

Egy kicsit attól is, hogy nem sikerült átadnom Guk kettős érzelmeit, vagy hogy túl szájbarágós lett mire gondolok, meg úgy unblock mindentől. 

Ez a férfi olyan sokat jelent nekem, hogy szerettem volna valami értékes dolgot közvetíteni vele, és mi lehetne fontosabb a szeretetnél? 

A szeretet mindent legyőz. 

Remélem, hogy ezt a csodálatos embert az élet minden apró boldogsága meg fogja találni, igazán megérdemelné már, hogy színesben lássa a világot. 

Little Things - DaeJae

Ajánlott zene: One Direction - Little Things

- Daehyun hyung hol van?
- Még az edzőteremben... - egykedvűen válaszoltam Junhongnak, majd elindultunk a kedvenc kávézónkba. Nélküle. 

Este tíz volt. Egyedül voltam a közös lakásunkban, de szinte már megszokottá vált ez az üres, monotonszürke lét. Az ajtó küszöbén Daehyun általában ilyenkor már végigmért, majd odajött hozzám, én pedig alvást tettetve vártam rá. Ahogyan most is. Oldalra fordultam, így mindig láttam a komorsárga lámpafényben, ahogy sziluettje közeledett az ágyhoz. Lassan, komótosan, hiszen szinte hallani lehetett, ahogy nyikorogtak a másodpercek, miközben unottan, nehézkesen tovább lépkedett. A szívem egyre gyorsabban vert, majd' kiütötte bordáim falát. Mégsem voltam képes megmoccanni. Olyan volt, akár egy leheletnyi hártya, amivel apró vonalban végig simított arcomon. Nem ért hozzám teljesen, épp csak mint egy fuvallat, egy őrült képzelet, ami játszott az eszemmel. Légiesen könnyed puszikat lehelt az arcomra, amitől felforrósodtam, és készsegesen simultam bele csókjaiba. Imádtam minden érintését.

- Tudtam, hogy ébren vagy – hangjából kivehető volt a mosolya, viszont harmatgyenge csókjait nem hagyta abba, aminek nagyon örültem.

Időközben lefeküdt mellém és szorosan átölelt, én pedig fohászkodtam Istenhez, hogy ez a pillanat örökké tartson.

- Szeretném már, ha nem kellene rád estig várnom, hanem egyszerre feküdnénk le.

- Annak is eljön az ideje, ígérem. De most edzenem kell.

- De miért? Nem azt mondom, hogy soha többé ne menj, de az sem jó az egészségednek, ha ilyen sokat vagy az edzőteremben. Aggódom miattad.

- Elmegyek zuhanyozni és jövök – figyelmen kívül hagyta nyugtalanságtól reszkető szavaim, ezután gyors csókot adott és elment. 

Olyan érzés volt, mintha dúdolt volna a fülemben, de ajkai mást sugalltak, mint amit belül érzett. Egy olyan dologra vágyott, amire nem volt szüksége. Egy olyan illúzióba kapaszkodott, ami kitaszította a valóságból. Egy lázálom volt csupán ez, amiből ha nem ébred fel, felemészti a testét, és lassú méregként kebelezi be a lelkét. Nem azt látja és hallja amit szeretne, nem az igazságot mondja, és ez fájdalmas. Nekem. Pedig ha csak egy percre is a valóságra nyitná szemét akkor észrevenné, mennyien körbeveszik, és Vele vannak. Várunk... Vártunk, hogy elég erőt gyűjtsön ahhoz, hogy szembesüljön velünk. Hogy mi látjuk őt teljes valójában. Hogy látjuk, mennyire fél. De várunk; rá. Remélem egyszer saját maga is rájön, mennyire különbözik az emberektől. Mert ő érték a tömegben. Engednie kell, hogy a világ szellője ismét végigjárja testét. Hogy rezdüljön a mozgásra, az élet hívó szavára, mert csak rá várunk. Hogy lépjen a megkésett pillanattal és táncoljon a boldog ismeretlenbe. Velem. Hiszen zene nélkül nem dobbanna a szív, mert nem tudná a ritmust.

* 

- Már megint elmész? – csalódottan sóhajtottam, ő pedig megint a komor nézését meresztette rám, amivel már megannyiszor a földig tiport. 

- Muszáj gyakorolnom, ha idol akarok lenni.

Testtartása, lénye feszül.  De a szeme... lágy és finom. Meleg és hívogató. A szeme... Az igaz. Azt akarja, hogy odamenjek, hogy tisztán beszéljünk és cselekedjünk. Hogy teste körbefonjon és fülembe édes szavakat suttogjon. Édes világot teremtsen a két test. Valótlan gyönyört. 

- De miért nem veszed észre, hogy ez így nem jó? Senkinek. Alig látlak, és ami még fontosabb, tönkreteszed magad! 

- Jae, nem számít mennyit edzek és éneklek, akkor sem tartom magam elég jónak. És amíg ez nem változik, addig ezt fogom csinálni – szemei acélerősen végigmértek, a hangja most komoran hatott és ahogy becsapta az ajtót... Üresség járta át a testem. 

* 

Semminek nem volt íze. Semminek nem volt színe. Csak élettelenül ültem Junhonggal szemben a kávézóban, kavargattam az előttem lévő löttyöt, és egy szót sem szóltam. Nem is akartam. 

- Hyung, olyan szarul nézel ki. Miért nem beszélsz vele? 

- Próbáltam, egy hónapja ezt csinálom. De mindhiába, érted? Mintha nem is érdekelné egy rohadt szavam sem. Csak edz és gyakorol, mert ő ettől érzi jól magát. Ebbe pedig nem szólhatok bele. Régóta ezt csinálja, elmegy otthonról reggel, jobb esetben délután és hazajön este... Aggódom érte, és nem tudom mit tehetnék. Féltem – kétségbeesett szavaim olyan erősen kavarták fel dulakodó érzéseimet, mint egy tornádó.

Az Ő hangszíne siklott játékosan koponyámba. Az a komor, ám mégis valahogyan melegséget árasztó hang, amelytől annyi éven keresztül megnyugvásra leltem. Nem bírtam már elviselni ezt. Még csak most kezdődött, de máris úgy éreztem, hogyha még csak egyetlen egy percet is az emlékeivel kettesben kell töltenem, azon nyomban meghasad a szívem. Boldog emlékeket akartam, sugárzóakat. Azonban a lelkem tele volt zivatarban villódzó villámokkal, minden egyes nappal gyengébb és tehetetlenebb voltam. Látni Daehyun megtört alakját, ahogy fáradtan beesett hozzám az ágyba... és bármit mondhattam, mindhiába. 

- Hyung... Tudom, hogy most rémült vagy, de ha félni fogsz, a dolgok, a kicsik is, még félelmetesebbnek tűnnek majd, mint amilyenek valójában. De ha erős vagy, a tornádót is szellőnek érezheted.

Junhong szerintem nem is tudta, hogy milyen sokat jelentettek nekem ezek a beszélgetések. Már csak a tudat, hogy itt volt nekem ő, boldogsággal töltött el. 

* 

Fáradtan estem be egy hosszú nap után a lakásba, le akartam pihenni mert azt hittem ismét egyedül vagyok, de ekkor megpillantottam Daehyun egyre távolodó alakját. Utána siettem, és a kezét megfogva állítottam meg. Mélyen a szemeibe néztem, de ő még ennyire sem méltatott. 

- Nem maradnál itthon velem? – reményvesztetten kérdeztem, a szavaimban megtört keserűséggel. 

- Nem lehet, edzenem kell, utána gyakorolnom. Ha idol akarok lenni, ahhoz gyakorolnom kell és jól kell kinéznem – a hangja éppen olyan unott és rideg volt, mint ebben a pillanatban az egész lénye. Már épp készült volna kikerülni, de a testemet pajzsként használva torlaszoltam el az utat. 

- Ide figyelj Jung Daehyun, hallgass végig! Addig nem engedlek sehová – a hangom erélyesen csendült, ami látszólag még őt is meglepte, de ettől függetlenül határozott maradtam. Összefűztem ujjainkat, és végre megint az a melegség árasztott el, amit csak ő tud elérni nálam.  - Imádom a kezeidet, mert pont beleillik az enyémbe. Mintha csak nekem lett volna megteremtve, egyszerűen tökéletes – gyengéd csókot nyomtam mindkét kézfejére, majd közre fogtam arcát, miközben csillogó íriszeibe néztem.  - Tudom, hogy sosem szeretted, amikor a mosolygás miatt ráncok jelentek meg a szemeid alatt, de én imádom. Olyan boldog vagyok, amikor nevetsz, akkor érzem úgy, hogy igazán élek. Miattad. És az az anyajegy... eszméletlen szexi – szemeire is leheletfinom puszikat adtam, majd folytattam. - Tudom, hogy nem szereted visszahallgatni a hangod, de számomra a legszebb. Puha és bársonyos, mégis erőteljes. Olyan rossz látni, amikor megállás nélkül csak gyakorolsz, lehet hogy ezzel ártva magadnak. Tudom, hogy fontos neked ez, de hidd el, csodálatosan énekelsz. És a rohadt életbe! Sosem fogod fele annyira sem szeretni magad, amennyire én szeretlek téged. Sosem fogsz jól bánni magaddal, de én szeretném, ha nem így lenne. Vagy legalább azt engedd, hogy én vigyázzak rád. Szeretlek. És az összes apróságot is, ami te vagy. 

Láttam, ahogy elmosolyodott. Felnéztem, és ajkai az imádott görbületet mutatták. Imádtam a mosolyát, a szemei mélységét, a bőrét, a kezeit, amikkel most körbefont.  

- Köszönöm. – suttogja kedvesen, lágyan. Simogat. - Én is szeretlek. Nagyon.

Érzés. Definiálatlan, megnevezhetetlen érzet. Több, mint a szenvedély, vagy maga az élet. Csordultig telített boldogság. Az az érzés, amikor azért fohászkodunk, hogy örökké tartson. Mikor mindent képesek lennénk odahajítani, hogy ez a töredék, ez a nevetségesen rövid idő halhatatlan lehessen, sohase múljon el. Elvesztünk egymásban, Daehyun szemeiben, a csókjaiban. Istenem, a csókjai... beleremegtem, ahogy végigcsókolta arcom minden szegletét. Ismételten, elvesztem. De Ő megtalált. Másképp. Minthogyha nem is én lennék, és mégis, mintha csak mindig is ez az ember lettem volna. Mert Daehyun ismerte a szívem. És én is az övét. 

___________________________________________

Sajnálom, hogy mostanában alig lehet felőlem hallani.

Megpróbálok majd többet írni, viszont arra számíthattok, hogy Daejae és Junhwan oneshotokkal sűrűn fogok jelentkezni. Reményeim szerint XD 

És hát drága Violetta. Isten éltessen téged, remélem elnyerte a tetszésed ez a történet, a szívem-lelkem benne van. Ha már nem volt valamilyen formában Daejae a szülinapodon... hát összeszedtem magam és megírtam ezt neked. Boldog szülinapot még egyszer ♥ 

A szavak ereje - DaeJae

Ajánlott zene: 2ne1 - Missing You 

Ha egyszer a mi történetünket megírnák… Gyönyörű lenne, és mégis egy rendkívül fájdalmas és szánni való történet születne. Melyben a szavak zokognának. Szüntelen könnyek potyognának a sorokból. Rázkódnának az oldalak. Elnyelne mindent a keserédesség. Belefulladna a kicsi lény, az aprócska, felélesztett szörnyeteg, akit valójában mi alkottunk. És mindennek ellenére ámulatba ejtő, mámorítóan szépséges és izgató szörnyeteg kelne életre. Ha minden lenyelt mondat szerepelne. Ha a mozgatórugók ott cikáznának. Ha érezhető lenne minden mozdulatnak, minden kimondott vagy kimondatlan szónak az az érthetetlen ereje, amit annyira álcáztunk. Én ezért, te azért. 

2017.03.12

Youngjae! 

Gyávának tartasz, hogy nem merek veled erről beszélni? Igazából ezt sosem akartam elmondani neked, csak úgy éreztem, hogy megőrülök, ha nem írom le. És mégis ki másnak írhatnék? Te vagy a másik felem. A legjobb barátom. Senki sem tudja teljesen biztosan, milyen hatással van mások életére. Sokszor fogalmunk sincs. Mégis ugyanúgy cselekszünk. Jae, ha tudnád milyen nagy hatással vagy rám, akkor többet törődnél velem? Egyébként észre veszed azt, amikor próbálok beléd kapaszkodni? „Hogy vagy?" „Ne aggódj, minden rendben lesz". Csak ezekre a szavakra lenne szükségem. De te nem segítesz... 

Gyorsan siklott a toll a papíron, a düh könnyként csapódott ki rajtam, és miután végig gördültek arcomon a papírra hulltak, ami mohón magába nyelte a fájdalmat. Letettem a kezemben remegő tollat, majd kimentem a friss levegőre és próbáltam nem arra gondolni, hogy innentől kezdve mihez kezdjek. 

* 

- Jó reggelt, Jae! - köszöntem vidáman, miközben összeborzoltam a haját. 

Imádtam ilyenkor, annyira aranyos volt, mégis tökéletes. 

- Jó reggelt. 

- Hogy vagy? 

- Jól, köszi. Ne haragudj, de most mennem kell - mondta, majd leakasztotta a kocsikulcsot, és hevesen szelte lépteit a kijárat felé. 

- Hát őt meg mi lelte? - álmos hanggal kérdezte Yongguk, én pedig szomorúan megvonva a vállam mentem be a szobámba. Még a kávét sem kívántam.

2017.03.20

Youngjae... 

Igazából nem tudom, hogy miért viselkedsz velem így. De miért pont velem? A többiekkel állandóan kedves vagy, én meg már nem is látlak szinte. Olyan rég csókoltál már meg, olyan rég éreztelek. Én vagyok a hibás? Nem tudok másra gondolni, csak erre. De mit csinálok rosszul? Képes lennék változni, érted megtenném. Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy a szerelem lényege a vigasztalás és törődés? Hát itt vagyok, várom hogy szeress, hogy megölelj, hogy csinálj bármit. De nem teszel. Ugye tudod, hogy a szavaknak ereje van? Ugye tudod, hogy ha minden nap legalább egyszer elmondanád hogy szeretsz, akkor... akkor nem érezném így magam, nem szenvednék ettől a szartól, amit muszáj magamból kiírnom. 

- Dae, ráérsz most? - kérdezte Yongguk, én pedig pánikba estem, amikor beljebb jött, egészen közel hozzám - Hát ez meg micsoda? 

- Semmi! - kivette a papírt a kezemből, egyből hadonászni kezdtem utána, mert feltartotta. De szerencsére elértem, és a fiók aljára száműztem. - Miben segíthetek, hyung? 

- Nem tudom eldönteni, hogy melyikben néznék ki jobban a randin. 

Istenem, soha nem fog megváltozni... Hitetlenkedve, mégis mosolyogva válaszoltam neki, majd megindultam a szobája felé, amiről már előre tudtam, hogy kész romhalmaz és ruharengeteg lesz. 

2017.04.01 

Senki nincs itthon, csak én. Ma úgy volt, hogy elmegyünk randizni, de lemondtad valami halaszthatatlan dologra hivatkozva. „Egy sebet be lehet kötözni, egy törött csontot sínbe lehet rakni, de ha nem törődnek az emberrel, azt nem lehet utólag helyre hozni." 

Ezt az idézetet most találtam, és kíváncsi vagyok rá, hogy mit éreznél, ha elolvasnád. Vajon felfognád, hogy mennyire fontos vagy nekem és szükségem lenne rád? Gyáva vagyok, hogy erről nem beszélek neked, de nem is akarom magam sajnáltatni. Olyan felfoghatatlan dolog ez. 

Megcsusszant alattam a felhő, és én zuhanni kezdtem. Egy kisfilm a végére ért. Újabb fejezet csapódott be a történetünkben.  

* 

2017.04.30

Youngjae, annyira hiányzol. Miért játszod azt, hogy így kényelmes neked? Utálom, hogy ennyire elhidegültél tőlem. A szívem jéghideg, de felforrósodik a fájdalomtól.

* 

2017.05.05

Egyre kevesebbet írok neked, Jae. Nem azért, mert nem érdekel, csak már belefáradtam abba, hogy egyedül én küzdök. Az ember ebbe előbb-utóbb belefárad, igaz? Miért vártál ilyen hosszú ideig? Miért? 

* 

Szinte hallottam a fejemben Himchan idegesítő hangját, ahogy azt kántálja, hogy miket kell vennem a boltban. Hihetetlen, hogy mennyi mindent felsorolt, és én a negyedére sem emlékeztem. De uborka biztos volt benne, így hát a zöldség részlegre mentem, miközben toltam a kosarat. Aztán halk rezgésbe kezdett a telefonom. 

Ismerős. Egy elfelejtett emlék mámora körbefont. Kiesett a kezemből az uborka, halk koppanással csapódott a padlóra. Remegő kézzel a telefonomért nyúltam. A név belemart lényembe. Olyan sok átvirrasztott hónap után... végre felhívott. 

- Hol vagy most? - meg sem várva hogy megszólaljak, Jae elkezdett beszélni, olyan zavart volt, szinte fel se fogtam a kérdését. 

- Himchan hyung elküldött a boltba. Miért? 

- Találkozhatunk utána? 

- Persze. 

- Itthon várlak - már sokkal lágyabban beszélt, és most valami más is volt a hangjában. Valami árulkodó, és... eltérő. 

Beérve a szobámba papírlapok halmaza fogadott, és Youngjae teljesen összetörten olvasta. 

- Ezek mégis micsodák? Miért nem mondtad el? Miért így kellett megtudnom? - az utolsó szavait szinte már ordítva intézte felém, vészjóslóan közel kerülve hozzám. 

- Egyáltalán nem akartam, hogy meg tudd - a válaszom még a vártnál is nyugodtabb volt, pedig belül tomboltam a fájdalomtól. 

- Akkor legközelebb jobban rejtsd el a cuccaid Yongguk hyung elől. 

Nem tudtam válaszolni a cinikus megjegyzésére. Egy izzasztó másodperc, amely alatt le is pörögtek kisfilmünk legemlékezetesebb jelenetei. Nem volt szükség szavakra. Beszélt helyettünk minden más. Annyira közel volt már hozzám, a szemei dühtől csillogtak, az enyémek a csalódottságtól. Meg akartam csókolni, el akartam felejteni mindent, amit ellenem tett, illetve nem tett. Villámcsapásként magamhoz tértem. Nem tehetem! Keserű és egyben lemondó mosolyra húzódtak ajkaim. Visszahajoltam, és hátrébb léptem. Utoljára még a szemeibe néztem. Búcsúztam. Minden sejtem sikított a fájdalomtól, de meg kellett tennem. És így. Pont így.

Megfordultam.

Hirtelen megragadta csuklómat; visszarántott. Szemeiben harag tombolt, lángcsóvaként vonaglott tekintetében. Megperzselt a kínja.

- Te azt hiszed, hogy ezt annyiban hagyom? - fájdalmas volt a tekintete, a hangja elhaló, mégis éreztem az idegesség foszlányait. 

- Ha kisétálok, akkor annyiban marad. 

- Ezt meg honnan veszed? 

- Mert úgysem fogsz utánam jönni. 

Gyötrelmes félmosolyra húztam ajkaim, amikor nem tudott erre válaszolni. Igazából már megszoktam, hogy sosem engedett a büszkeségéből, hogy mindig én tettem meg az első lépést, hogy mindig én mondtam neki, hogy szeretem. Nem lepett meg, amikor elengedte a karom. Tudtam, hogy ezennel vége. Csak el akartam onnan menni. Hogy távol legyek tőle és az érzéseimtől. De akkor valami történt. Youngjae illata, Youngjae karjai a derekamon, Youngjae könnyei. Youngjae történt. 

- Kérlek, ne menj el! Ne hagyj itt. Mihez kezdenék nélküled? Téged szeretlek a legjobban ezen a világon - szipogva mondta a szavakat, engem pedig a fájdalom szilánkosra hasított.

- Jae... 

- Nem igaz, amiket leírtál azokra a lapokra! Fontos vagy nekem, jobban mint bárki, törődni akarok veled, csak nem tudom hogyan mutassam ki. És utanád mennék, rohadtul utánad mennék, Daehyun! Még a büszkeségem sem olyan lényeges, mint te. Kérlek, maradj itt, ne menj el! 

Istenem, milyen régóta vágytam már rá, hogy kimondja ezeket a szavakat. Megbocsátás. Ezen érdemhez fel kell nőni. Meg kell érni. Hogy valóban képesek legyünk rá. Kimondani kevés. Át kell élni. Hagyni, hogy a megkönnyebbüléssel kart karba öltve táncolja végig sajgó belsőnket. Nem bírtam tovább, fordítva a helyzetünkön most már én öleltem magamhoz, ő pedig ragaszkodott, és csodálatos érzés volt a teste melege, hogy itt van nekem.  Furcsa volt az egész. Amikor a test cselekszik, de a lélek benn gyötrődik úgyis, hogy épp mámorító boldogságban mártózik teljesen. Hiszen tudtam, mi lesz az egésznek a vége; önmagunk elárulása a szerelem szeszélyének. 

- Annyira hiányoztál, Jae. 

_______________________________________________

Sziasztok! 

Úgy éreztem, hogy meg kell veletek osztanom a gondolataimat. 

Mert ez minden ember fejében lejátszódik. A büszkeség, hogy ki mennyire szereti a másikat. Mennyire szereti ahhoz, hogy lemondjon a büszkeségéről, és újra beszélgessen vele. 

De... most rájöttem, hogy büszkének lenni nem jó. 

Elvesztettem a legfontosabb embert az életemben. Tudom, hogy érzi, én őt szerettem és szeretem a világon a legjobban. De nektek még nem késő! Tegyétek félre a büszkeségetek, és 

írjatok rá, mondjátok el neki, öleljétek meg... valahogy tudassátok azzal az emberrel akivel már nem beszéltek valamilyen oknál fogva, de hiányzik nektek. 

Drága mama! 

Remélem tudod, hogy téged szeretlek a világon a legjobban. 

Annyira féltem, mert mindig te vigyáztál rám. De most már tudom, hogy ezentúl fentről, az angyalokkal fogsz rám vigyázni. 

Soha, soha nem fogok úgy szeretni senkit, mint téged. Borzasztóan hiányzol

Egy kotta ott maradt a zongorán - Daehyun

Kis termetével nesztelenül lépkedett a lakás szegleteiben, gesztenyebarna selymes fürtjeit ujjai közé vette és enyhén tekergetni kezdte, miközben egy nemrég hallott kellemes dallamot dúdolt. A ház hatalmasnak bizonyult számára, még megannyi helyiség vár rá, ahol igazi rosszcsont módjára kiélheti az eddig eltitkolt kreativitását, és színes zsírkrétájával ékesítheti a fal egy adott pontján a művészi adottságát. Azonban megtorpant, amikor mélybarna szempárjával pásztázta az eddig még nem látott fekete-fehér, gyönyörű zongorát. Önfeledten odaszaladt, közben selymes tincsei a lágy szellő hatására ide-oda sebesen lobogtak, majd a vállára omlott, mintha csak bársonytakaró lenne. Játékosan végighúzta fürge ujjait a zongorán, pontról pontra haladva, és mintha a legtermészetesebb dolog lenne, megpróbált rajta játszani valamit, ahogy az apukájától tanulta.
Közben Daehyun végig a háta mögött állt, és örömmel konstatálta magában, hogy ekkora hatással volt kislányára, és hogy ennyire kíváncsi természetű - ami az esetek nagyobb százalékában inkább  borzasztó alternatívaként szolgált.
- Hát mit csinál itt egy tündérke? - kérdezte boldog mosollyal az arcán, miközben helyet cserélt kislányával, és az ölébe vette.
- Mióta van zongoránk? -kérdezte gyermeki kíváncsisággal, miközben az apukájára nézett.
- Ennek története van, és a kottának is - mutatott a tárgya. - Akarod hogy elmeséljem?

A kislány heves bólogatásba kezdett, kicsattanó örömmel várta, hogy Daehyun meséljen neki, mindig is szerette, ha a szülei szívükben megpendültek a nosztalgia húrjai, mert boldognak látta őket, ha sztorikat mesélhettek a múltról.

- Nagyon régen, amikor még meg sem születtél, egy esküvőn íródott ez a dallam...

Vakítóan fehér ruhájában királynőnek érezte magát, ezt az ominózus napot még a legbátrabb álmaiban sem így képzelte, ettől volt az egész tökéletes. A szobában tartózkodó emberek sürögtek-forogtak, a ruhán ügyködtek, hogy a menyasszony idomaira megfelelően simuljon. A ruha elegáns volt, kellően kirívó, nem mutatott sokat, egyszerű, mégis nagyszerű, akárcsak a viselője.
- Elrabolhatom a menyasszonyt pár percre? - kérdezte Daehyun, miközben arca pajkos mosolyra görbült. 
Válasz nélkül megfogta kedvese derekát, majd összefont ujjakkal indultak el a tőlük nem messze lévő terebélyes fához. Leheletfinom mozdulattal átölelte derekánál, légiesen könnyű csókot hintett ajkaira. Gyöngyöző kacaj kísérte a játékos-pajzán mozdulatokat, Daehyun testén enyhe remegés futott végig. 
- Ugye tudod, hogy a világ legboldogabb férfija vagyok? 
- Reméltem, hogy elérem a célom - egy aljas vigyor tündökölt arcán, végül puha csókban részesítette Daehyunt. 
- Tudom, hogy nem akartál ekkora felhajtást, ezért elintéztem valamit. 
Lassan szelte lépteit, gondosan kikerülve a fakó fa lehajló ágait, majd leült az előre odakészített székre, a zongora elé. Lehunyta szemeit és játszani kezdett, talán a valaha volt legszebb dallamot, amit ember hallott. Minden érzés kivetődött az arcára, ráncai kisimultak, teljesen  átadta magát a zene szeretetének. A szíve dallamát játszotta, amit akkor hall a legtisztábban, amikor a szerelmére gondol. Ha szomorú, ha boldog, ha könnyek áztatják az arcát, vagy a legvidámabb kacaj hagyja el torkát. Ha az édes csókjára gondol, vagy a csilingelő hangjára, esetleg a lágy, olykor titkos érintésekre.  Mintha a szívében örökké csak tavasz lenne - mert ez az évszak a közös kedvencük. 
Amint abbahagyta, odaballagott kedveséhez, és megfogta a kezét. 
- Nem tudom garantálni, hogy mindig boldog leszel mellettem, de arra fogok törekedni, hogy ilyen gyönyörű mosoly legyen az arcodon, mint most. 
- Szeretlek! - mondta Daehyunnak, majd szorosan megölelte. 
- Mennünk kell, Youngjae írt egy sms-t, hogy mindenki minket keres. 

A kislány Daehyun minden szavát áhítattal itta, ahogy belemerült a mesélésbe, ahogy boldog mosoly kúszott az arcára, magával ragadó érzés volt számára. Csak bámulta a nagy barna szemeivel, miközben arca minden mimikáját, rezdülését követte.
Daehyun eközben mintegy újjászületésként élte meg lelke legelrejtettebb féltekében a tortúrát.
- Anya mikor jön vissza? - kérdezte apukájától, teljes átéléssel.
Csak keserédesen elmosolyodott, és válaszolt.
- Ő már fentről vigyáz ránk.

Egész életünk során mérlegelni kell az érzéseinket. Pontosan ki kell számítani, ki mennyit kap belőle, hogy a vége ne legyen hatalmas mentális fájdalom. Azonban van az a szeretet, ami gyógyíthatatlan, ami kifürkészhetetlen, mégis megtörténik, és szeretünk. Szeretni és szeretve lenni talán hozzátartozik a világ nyolc csodája közé. Az önzetlen, színtiszta szerelem, ahol mindkét fél a legjobbat akarja a másiknak.
A legboldogabb szerelmekből lesznek a legpusztítóbb, legfájdalmasabb érzések. Mégis, csak egy különleges személy miatt mozgatja meg az ember agya fogaskerekeit, hogy felelevenítse a vele eltöltött temérdek emléket - mert tudja, hogy utána rettentő kín következik.

______________

 Ezt a történetet kérésre írtam. Sajnálom, én tényleg próbálkozom romantikusat és nem szomorút írni, de egyszerűen nem megy. De azért remélem, valamennyire elnyerte a tetszésedet, Leah de Challon!:) 

 És mindenkinek, aki olvasta.^^