Inhale sky, exhale stars - Sungchan

 

Ajánlott zene: Evanescene - Haunted 

Nem tudom, mikor kezdődött. Mindig láttam, hogy tetszettem neki annak ellenére is, mennyi minden szólt ellene, hogy ez ne így legyen. Eddig tökéletesen megvoltam a szürke tudattal, hogy Ő többet érzett irántam, mint kellene; azonban nem tagadtam, igenis imponáló volt, hogy egy sokkal fiatalabb fiú ilyen vágyakozó tekintettel, ártatlan vonzalommal nézett rám, csak sosem volt ez változást okozó tényező az életemben. Már rég kinőttem abból a korból, hogy ez befolyásolni tudjon, viszont mostanában én is másképp tekintettem rá. Be kellett valljam saját magamnak, hogy mennyire tetszett nekem – a nagy, barna őzike szemei, majdnem vállára eső, selymes haja, a nagyszerű kisugárzása, ami csak úgy árasztotta magából a végtelen nyugodtságot és a tüzes határozottságot, csodálatos lelke pedig sziporkázott a gyönyörűségtől. Nem ismertem tőle kedvesebb embert. Teste elegendően izmos, feszes, és sokkal magasabb volt nálam, ami számomra egy lényegi pont volt a párkereséshez. Már-már hibátlan, nekem való férfiú volt, legalábbis olyan, akivel szívesen eltöltöttem volna pár éjszakát. Illetve csak majdnem; hiszen húsz évvel idősebb voltam nála, emellett pedig Ő a legjobb barátnőm fia.

Az én tiszteletemre rendezett ünnepségnek a tetőfokához érkeztünk, amikor mindenki elmerült a drága pezsgő és fényűző környezet nyújtotta lehetőségekben. Ezennel nem én voltam a legfényesebb csillag, mert a folyékony nedű még tőlem is jobban fénylett, a finom zene pedig maga köré csavart mindenkit, elmerültek egymás társaságában. Jólesett végre kiszakadni a közömbös gratulációk és tárgyilagos kedélyességet imitáló emberek vaskarmai közül. Tudtam, hogy színlelnem kellett a jókedvet, azonban nekem sem mehetett mindig, különösen akkor nem, amikor Sungchan ennyire elragadóan nézett rám, mintha képes lenne lehozni nekem az univerzum egy darabkáját. Aranyos volt, és szexi. A mosolya másképp hatott rám, mint a többieké; talán azért, mert tudtam, hogy az övé őszinte. Az övé nekem szólt, nem a pénznek. Ideges voltam magamra, hogy nem tudtam parancsolni az érzéseimnek. Nem akartam, hogy ennyire hevesen verjen a szívem, vagy hogy ennyire nyilvánvalóan megbámuljam, mint ahogy Ő is tette velem. Ahogy végignézett rajtam, az felért a pokol lángjaival, felpezsdített és megbénított, mintha az erejét mérte volna össze az enyémmel. Szinte láttam a gondolataiban, ahogy feltette nekem a kérdést - vajon melyikünk lesz az erősebb? Mindig ugyanez a kérdés merült fel, ha az emberekről volt szó. Kinek az akarata erősebb a másikénál? Ki fog nyerni a végén? A pénz és a szerelem világa hasonló volt; mindkettőben az a lényeg, hogy először a fellegekben jársz, aztán pedig megmérgez a fájdalom. Bár itt még szó sem volt szerelemről, de minden zsigeremben azt éreztem, hogy ennek egyáltalán nem lehet jó vége. Hosszú merengésemből az szakított ki, amikor baljós gondolataim személye közeledni kezdett felém az anyjával, így hát a puszta tekintetemmel próbáltam a tudtára adni, hogy maradjon csendben, ne hozzon kellemetlen szituációba senkit.

– Minji, annyira örülök neki, hogy eljöttetek! – mondtam örömteli hangon, majd hosszú ölelésbe vontam Őt.

Mostanában nem maradt időm a legjobb barátnőmre, ugyanis az apám maximalista jellemét örököltem. Egyetlen dolog lebegett a szemem előtt, hogy minél hamarabb el tudjak helyezkedni igazgatóként a cégben, ebben pedig segítségemre volt a pénzügyi és marketing tudásom, meg a sok évnyi tapasztalatom. Utáltam, amikor azzal vádoltak, hogy csak azért lettem sikeres üzletasszony, mert az apám kitaposta a végeláthatatlanul hosszú, rögös utat, nekem pedig már csak át kellett tőle vennem az irányítást. Azzal az apró ténnyel senki nem foglalkozott, hogy tizenöt éve voltam mellette, és nekem is meg kellett már élnem azóta sok rosszat. Igazság szerint egyáltalán nem érdekelt mások véleménye, mert tudtam, hogy jó vagyok abban, amit csinálok. Az előítélet az, ami csalódottá és feldúlttá tett, ugyanis egy másodpercre sem gondoltak bele az én helyzetembe.

– Gratulálok, Yejin! Azért majd amikor ráérsz, befejezhetnénk már a Secret Gardent. Örülök neked nagyon, de te is tudod, Hyunbin az Hyunbin.

Igaz, hogy már láttuk ezt a sorozatot, de mindketten beszéltük, hogy újra kellene néznünk, mert az a közös kedvencünk. El is kezdtük néhány hónapja, azonban nem sokra haladtunk és őszintén, nem csak a munka miatt. Egyszerűen frusztrált, hogy nála kezdtük el nézni, mert elmondása szerint az én lakásom nem olyan otthonos, mint az övé. Ezzel nem tudtam vitatkozni, el is ismertem az igazát, jól éreztem magam nála, az én házam pedig csak egy hely volt, ahova aludni jártam, tele értékkel. Sungchan zavart. Miatta nem tudtam élvezni és beleélni magam úgy a jelenetekbe, ahogy szerettem volna. Szélsőséges ember voltam, vagy nagyon szerette valaki a személyiségem, vagy egyáltalán nem, ez pedig kivetült nálam az élet bármely területére. Vagy nagyon imádtam valamit, vagy eszméletlenül gyűlöltem. És amikor a húsz éves fiú miatt nem tudtam úgy elengedni magam, ahogy szerettem volna, akkor kezdett kényelmetlenné válni ez az egész. Ennek ellenére teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy ez az én hibám is.

– Annyira sajnálom! De mi lenne, ha most te jönnél át hozzám? Felnyitunk egy bort, és befejezzük, ígérem.

– Hogy hallgassam, ahogy részegen szerelmet vallasz Hyunbinnak? Nem, a bor kimarad, de azon kívül benne vagyok – mondta mosolyogva, én pedig azonnal megnyugodtam. – Most viszont ne haragudj, de mennem kell, behívtak egy megbeszélésre. Sungchan drágám, te maradsz még?

– Igen, maradok.

– Rendben – mondta a fiának, majd ismételten felém fordult. – Tényleg sajnálom! De majd hívlak, oké?

– Persze, menj csak – kelletlenül ejtettem ki a szavakat, mégis próbáltam vigyort erőltetni arcomra, és nem belegondolni abba, hogy most kettesben maradtam egy olyan fiúval, akivel semmi esetre sem kellett volna.

– Gratulálok, noona – szemeiben valódi öröm csillant, amitől ismételten nagyot dobbant a szívem. – Te jó ég, gyönyörű vagy!

– Köszönöm! Te is nagyon jól nézel ki.

– Ne haragudj, ha ez kellemetlen neked – félszegen tarkójára simította kezét, bizonytalan mozdulatokkal próbált közelebb férkőzni hozzám, tisztes távolságot tartva.

– Ugyan. Valószínűleg te vagy itt az egyetlen, aki nem lehetséges üzleti partnerként tekint rám. Ami azt illeti, hogy fogsz egyedül hazajutni? – tettetett kíváncsisággal döntöttem oldalra fejem, miközben azon töprengtem, mennyire tűnt flörtölősnek perzselő tekintetem. Egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szemem, ez pedig neki is feltűnt. Mesésen állt rajta ez a letisztult, elegáns fekete öltöny, illata pedig megbódított, bekúszott a sejtjeim közé. Egyszerre éreztem a fűszeres rum ízét a számban, az érett narancs zamatát, ehhez pedig társult a vanília édessége, ami az egyik kedvencem volt.

– Húsz vagyok, tudok vezetni – felvonta szemöldökét, én pedig majdnem elnevettem magam gyermeki sértettségén, de visszafogtam magam. – Beszélhetnénk? Úgy értem, kettesben.

– Elmondhatod itt is, amit szeretnél.

– A csókról akarok beszélni. – Fulladás-közel került hozzám, már nyoma sem volt annak az ártatlan fiúnak, akivel nemrégiben elkezdtem beszélgetni. Előbújt magabiztossága, az egész auráját körbelengte a céltudat és a szenvedély kettős, végzetes egyvelege.

– Normális vagy?! Még meglátnak – óvatosan ellöktem magamtól, bensőmben pedig kisebb káosz robbant, amit senki számára sem akartam nyilvánvalóvá tenni.

– Ezért emeltem ki, hogy kettesben.

Vettem egy mély levegőt, majd szemeibe néztem, amelyek ugyanolyan markánsan ragyogtak. Tudtam, hogy mennyire makacs és hajthatatlan, talán még tőlem is jobban, ezért ésszerűbbnek láttam beadni a derekam, mielőtt még ténylegesen tett volna bármit is. Megfordultam, abban a pillanatban egy pezsgőt vettem le a hozzám legközelebb lévő pincér tálcájáról, mert úgy gondoltam, szükségem lesz rá. Az én jellemem sokkal erősebb volt, mint az övé, viszont valami egyszerűen történt velem, amikor kettesben maradtunk. Nem én irányítottam akkor a testem, a gondolataim meg pláne. Mintha az addig üres váza megtelt volna a szenvedély és odaadás virágaival, egyesével szelídített meg minden egyes szirmot, majd takarózott be vele. Velem. Elhagytuk a termet, ahol lezajlott az egész ceremónia, lépéseimet a lépcsőhöz irányítottam, amin át megszámlálhatatlan mennyiségű szoba volt. Kiválasztottam a leghátsót, bár még így sem mehettem biztosra, hiszen ebben az undorító világban még a falnak is füle volt. Ingerült voltam, mi sem bizonyíthatta ezt jobban, minthogy a kristálypoharat úgy szorítottam, mintha az életem múlott volna rajta. Ettől függetlenül nekem kellett elkezdenem, nem engedhettem meg magamnak, hogy másképp legyen.

– Nézd, nem fogok neked hazudni, nincs is értelme. Vonzódom hozzád, helyes vagy és kedves, de én már rég kinőttem abból a korból, amire neked szükséged van. Elváltam, nem hiszek már a szerelemben, és az anyádnak sem akarok kellemetlenséget okozni. Sajnálom, hogy ezt nem tisztáztuk korábban, de utálom ezeket a helyzeteket. Keress egy olyan lányt, akivel van jelened és jövőd, azt a csókot pedig felejtsük el, oké?

Ahogy kiejtettem ezeket a súlyos szavakat hallottam, ahogy a lelkem apró darabkákra tört, ezen pedig egy cseppet sem segített Sungchan fájdalmas, szívszaggató tekintete.

– Nem tudom elfelejteni, noona. Képtelen vagyok rá – szomorúan mondta, majd mélyen belenézett szemeimbe, én pedig teljesen elvesztem. – Szerelmes vagyok beléd. Tizenöt éves korom óta szeretlek, és még legalább ennyi ideig foglak.

– Sungchan, én-

– Kérlek, hadd fejezzem be! Kérlek – szavamba vágott, aztán még közelebb jött hozzám, nekem pedig vészesen fogyott a levegőm. – Szeretném, ha újra hinnél a szerelemben, és én képes lennék neked megadni ezt, még többet is. Féltem, amikor megcsókoltalak, mert azt hittem, tönkre fogok tenni mindent. De visszacsókoltál, ennek jelentenie kell valamit, nem? Ne törődj senkivel, csak magaddal. Te mit akarsz? Tudom, érzem, hogy neked is szükséged van rám.

Hátrálni kezdtem, amikor megéreztem teste melegét. Eközben mindvégig egymást néztük, pedig én csak arra tudtam gondolni, hogy sarokba szorított. Teljes mértékben igaza volt. Úgy vonzott magához, mint a gravitáció. Nagyot koppantam az olasz bútorlaphoz, a kezemből pedig kiesett a pohár, amely végül szilánkokra tört, de akkor észre sem vettem. Hogy tud ez a fiú így rám nézni? Csak erre tudtam gondolni. A kérdés már nem az volt, hogy akartam-e Őt, hanem hogy hogyan fogok lemondani róla. Hirtelen kínzó hasogatást éreztem a lábamnál, mire lepillantottam és láttam, hogy egy szilánkdarab felsértette a húsomat.

– A rohadt életbe! – Leültem az ágyra, majd a fájó területre tettem a kezem. Mégsem volt ez semmi ahhoz képest, amit az előbb éltem át, de így legalább elterelődött a téma.

Letérdelt elém, végül egy papírzsebkendőt rakott finom, lehelet-mozdulattal a sebre. Annyira jólesett érintése, hogy le kellett hunynom a szemeim.

– Ezt a sebed nem tudom begyógyítani, de azt, amit nem lehet látni, be tudnám.

– Miért vagy ebben olyan biztos? – kérdeztem széttörve, mire Ő lehajtva fejét, sejtelmesen elmosolyodott.

– Nagyon fáj?

– Igen. De a fájdalom csak addig tart, amíg el nem múlik.

– Később rakok rá sebtapaszt is. Be fogom tartani az ígéretem.

 

 

*

 

 

A hetek olyan gyorsan teltek, hogy szinte észre sem vettem, teljesen belemerültem a munkába. Fárasztó volt, ugyanakkor jót tett ez az egyhónapnyi távollét mindentől, legfőképp a saját démonjaim elől szerettem volna szabadulni, amely részben ment is, de nem száz százalékosan. Sokszor pörgött le a fejemben a csókunk, és minden egyes visszajátszás során egyre kevésbé gondoltam úgy, hogy hibát követtünk volna el. Élveztem, Sungchan gyengéd volt, mégis tele volt szenvedéllyel, ajkai érzékiségéről nem is beszélve. Mentol, és “első csók” ízű volt, amely visszarepített engem is fiatalnak. Semmivel nem foglalkoztunk, csak egymással és azzal a csodálatos pillanattal, ami kettőnkről szólt. Akkor vallotta be először, hogy szeret, bennem pedig tűzijátékok hada robbant fel. Rég mondtak már nekem ehhez hasonlót, ennyire romantikusan, pedig semmi különlegeset nem tett, csak kifejezte azt, ami lelkében volt. Nem lehetett könnyű neki sem ilyen nyíltan beszélnie az érzéseiről, hiszen ebben az egészben nem csak mi voltunk, hanem az anyja is, akire Isten tudja, milyen hatással lenne, ha kiderülne a közös titkunk. Gyűlöltem, hogy nem lehettem Minjivel őszinte, hiszen az elmúlt évtizedekben apró, jelentéktelen füllentéseken kívül nem volt más köztünk, nem beszélve arról, hogy őszinte embernek vallottam magam, és másoktól is elvártam, hogy legyenek velem azok. Most pedig belekeveredtem ebbe az ördögi körbe. Nem akartam, hogy megsérüljön miattam, de biztos voltam benne, hogy egy nap elmondom neki a teljes igazságot.

Éppen hozzá igyekeztem, ugyan néhanapján üzengettünk egymásnak, de már mindkettőnknek hiányzott a másik teljes valója, azzal pedig véglegesen meggyőzött, amikor a telefonon megláttam az “egyedül” szót. Már a kapunál voltam, amikor üzent, hogy késni fog, de várjam meg a lakásban, ezért beütöttem a kapukódot. Az első látvány, ami fogadott, igazán meghökkentő volt. Még levegőt is elfelejtettem venni egy másodperc erejéig, zavarodottságomban pedig földbe gyökerezett lábakkal bámultam a gyakorlatilag félmeztelen, törülközőben sétálgató fiút, ahogy a vizes hajába túrt.

– Oh, noona. Azt hittem, hogy anya az – szólalt meg végül, amikor észrevett. Egy lehengerlő mosolyt villantott rám, én pedig próbáltam acélt fűzni remegő akaratomba.

– Miért vagy itt?

– Itt lakom – válaszolt higgadtan, mire én megforgattam szemem.

– Minji azt mondta, hogy elutaztál egy hétre a barátaiddal.

– Így volt, de hamarabb jöttünk vissza.

– Vegyél fel valamit, kérlek. – Próbáltam levenni testéről tekintetem, azonban nem ment. Azt tanulmányoztam, hogy mennyire lassan hagyják el a vízcseppek izmos mellkasát, onnan pedig feszes hasizmát.

– Csak akkor, ha megígéred, hogy nem mész el.

– Ígérem – bólintottam egyet nyomatékosítás céljából, kettős érzés egyvelege támadott meg, hiszen megfordult a fejemben a távozás lehetősége is, mégis maradni akartam.

Utána kirobbanó energiával futott is, én pedig végre kifújtam a hosszú ideje bent tartott levegőt. Mégis mennyire volt szerencsétlen ez a helyzet? Írtam is legjobb barátnőmnek, hogy mennyi idő kell még neki, hogy eltudjon szakadni a munkából, azonban válasz már nem érkezett. Leültem a nappaliban lévő kényelmes kanapéra, a szokásos helyemre, majd mire észbekaptam, Sungchan is ott volt mellettem. Megállt előttem, emiatt fel kellett rá néznem. Igazából imádtam, ahogy engem pásztázott, mert istennőnek éreztem magam, ahogy áhítozva, tapintatosan végigmért. Nem tudtam megállapítani, meddig bámultuk egymást, azonban egy idő után térdre ereszkedett, és saját combjára tette azt a lábam, amelyet megsebzett a kristálypohár szilánkja.

– Ott maradt a helye.

– Nem vészes.

– De az. A tökéletes bőröd – végigsimította rajta kezét, aztán pedig elővett a melegítőnadrágjából egy sebtapaszt, és gondosan odarakta.

Megmosolyogtam a figyelmességét, és hogy betartotta az ígéretét, ugyanakkor elszomorított, hogy csak ennyi lehet a miénk. Olyanok voltunk, akár két falevél, amelyeket a szellő messze sodort egymástól, és bármennyire is próbáltak ellenállni, a légáramlat elől nem volt menekvés. Ahogy az idő ellen sem tehettem semmit. Elmélkedésemből az engem most lágyan érintő fiú szakított ki, leheletfinom puszikkal lepte el a lábam. Iszonyatosan jólesett, ahogy egyre csak haladt felfelé, viszont a vészharang idegesítően ott csilingelt a fejemben.

– Sungchan!

– Sajnálom. Nem tudok leállni. Kérlek! Be akarom bizonyítani, mennyire szeretlek. Csak most az egyszer ne foglalkozz a következményekkel, jó? – Olyan ártatlan, Bambi-szemekkel nézett rám, hogy egyszerűen képtelen voltam neki megtiltani bármit is.

Így történt hát, hogy elcsattant a második csókunk - amelyet én kezdeményeztem-, ami még az elsőnél is jobb volt. Odaadóbb, őszintébb, és olyan érzelmes, hogy képes lettem volna magam elsírni. Az érzéseit átadta nekem, megnyitotta a lelkem örömtáncot járó kincsesládáját, hogy ezt a napot bezárhassuk oda, a kulcs tulajdonosa pedig félig Ő volt. Csak ketten voltunk a helyiségben, a fülledt levegő mégis úgy áramlott szét, hogy szinte megfulladtam a kéjhullámok miatt. Bár ez inkább az előttem térdelő fiú miatt lehetett, aki most bizsergető csókokkal lepte el a combom belső részét. Beharapott ajkakkal néztem le rá, ő pedig mélyen belefúrta aranyló tekintetét az enyémbe. A hideg átsüvített a testemen, hurrikánszerűen törtek fel bennem az érzések. Ez a nézés intimebb volt bárminél, és teljesen az ujjai köré csavart.

– Anyukád bármelyik pillanatban hazaérhet – érveltem a megmaradt józan eszemmel, de a sóhajok elnyelték hangom.

Ő csak mesterien tökéletes félmosolyra húzta ajkait, majd egy légiesen könnyed mozdulattal ismét végighúzta száját a combom belső részén, egyre közelebb kerülve ezzel a legérzékenyebb pontomhoz. Az ujjai lassan cirógatták meztelen bőröm, Ő pedig élvezte, hogy hangosabbnál hangosabb hangokat képes belőlem kicsikarni. Nem hittem a sorsban, azonban ma tudtam, hogy létezik, mert nem szoknyát akartam felvenni elsőnek, aztán mégiscsak amellett döntöttem. Kezemmel beletúrtam sötét hajába, ami úgy vonzott magához, mint valami láthatatlan erő, amit csak mi éreztünk ketten. Lassan, mégis kiszámíthatóan csókolt végig, én pedig vibráló csillagokat láttam a gyönyörtől. Nem tudtam tovább türtőztetni az érzéseimet, felnyögtem, amikor újra megéreztem a nyelvét. Egyre erősebben markoltam meg a haját, ő pedig ennek következtében egyre gyengédebb lett, amitől teljesen ködös lett az elmém, és már csak a vonzás szabálya vezérelt.

– Annyira finom vagy – habcsókokat adott a testemre, minden porcikámat bizsergető gyengéden birtokolta, és annyira imádtam ennek a részese lenni.

Egyre több puszit adott, míg végül már ketten voltunk a kanapén, Ő egy kézzel megtámaszkodva felettem, én pedig dereka köré kulcsoltam lábaim, amit a másik kezével gyengéden szorított, mintha attól félne, hogy egyszer véget ér ez a csoda. Már a nyakhajlatomba borulva harapdálta bőröm, minden egyes alkalommal eltalálva  legérzékenyebb pontom. Olyan tökéletes volt, mintha már a sokadik alkalommal kényeztetne. Ezután kezét mellemre vezette, amelyet lassan kezdett masszírozni, én pedig csak hüledezve konstatáltam, hogy milyen reakciókat váltott ki belőlem. Hihetetlen ez a fiú... Aztán óráknak tűnő másodpercekig egymás tekintetét kémleltünk, majd lassan közelített megint, és először homlokomra adott csókot, aztán a szememre, végül ajkaimra. Elmosolyodtam mérhetetlen kedvességén, azonban rettentő módon megijesztett. Épp szexelni készültem egy húsz éves fiúval, aki ettől sokkal jobbat érdemelne.

– Várj, Sungchan.

– Mi a baj? Valamit rosszul csinálok? – félbehagyott mindent, kétségbeesetten nézett rám, mire én ülőpozícióba tornáztam magam.

– Nem, dehogyis. De kérlek, ezt most hagyjuk abba. Egy olyan lánnyal legyen az első alkalmad, aki nagyon szeret és megérdemel téged.

– Már megint kezded. Mégis mikor fogod megérteni, hogy engem nem érdekel senki más?!

– Te is értsd meg az én helyzetem! Ez így túl gyors, és olyan hirtelen jött, hogy időm sem volt reagálni. Nem akarom, hogy holnapra megbánjuk ezt, sokkal jobbat kaphatnál ettől.

– Miért próbálod úgy beállítani, hogy engem védesz, miközben csakis magadat? Csak tudnám, mitől félsz annyira. Mindig azt mondod, hogy nem érdekel mások véleménye, akkor miért nem adsz kettőnknek egy esélyt? Mondd csak, noona, mégis ki lehetne jobb nálad? Te vagy a legjobb, soha nem bánnám meg, ha szeretkeznénk, még akkor sem, ha nem szeretsz. De mivel te ezt megbánnád holnapra, ezért abbahagyjuk – kiemelte a “te” szót, amitől gyötrelmes érzés kerített hatalmába.

Idegesen állt fel, és ment a konyhába, amit végigkísértem tekintetemmel. Kivett a hűtőből egy üveg vizet, próbálta magát lenyugtatni. Olyan volt, mint egy oroszlán, akit megfosztottak az élelemtől. Csendben dühöngött, mégis láttam rajta, hogy üvölteni akart. Igaza volt. Kettőnk közül csak én bántam volna ezt, de egyáltalán nem azért, amire gondolt. Egyszer apám már beleszólt a szerelmi életembe, nincs többé hozzá joga, ahogy a céges emberek véleménye sem érdekelt. Minji lebegett a szemem előtt, és hogy mennyire megbántanám ezzel. Tudtam, hogy milyen lányt szánt a fiának, és még csak meg sem közelítettem az elképzelését. Önző dolog lenne tőlem, ha nem tartanám tiszteletben, amelyet Ő akart, én bármennyire is szerettem volna másképp cselekedni. Most mégsem tudtam másra gondolni, csak hogy valahogy ki kell engesztelnem ezt a fiút, aki bármire képes lenne értem. Nagyon, nagyon lassan közeledtem hozzá, hogy a hártyavékony tér, ami közöttünk keletkezett, elvesszen. Hátulról öleltem át, a mellem hozzányomódott hátához, Sungchanból pedig egy reszelős sóhaj szakadt fel.

– Sajnálom, tényleg. Nem tudom, mit kellene tennem – mondtam remegő hangon, közel állva a sírás határához, még szorosabban ölelve Őt. – Megőrülök ettől az érzéstől, megrémiszt, hogy nem látom az út végét.

– Nem fogod az utat megtalálni, ha nem magad válsz az úttá. Valaki vár a végén, már csak el kell döntened, hogy kit szeretnél – megfordult, mélyen a szemeimbe nézett, ezzel pedig teljesen megbabonázott.

– Mindkettőtöket akarlak.

– Akkor van egy ötletem – elmosolyodott, arcomat közrefogta, majd elkezdte simogatni. Belebújtam kezei puhaságába. – Mit szólnál, ha csak együtt lennénk? Nem mondunk ki semmit nyíltan, anyunak sem beszélünk addig, amíg el nem döntötted magadban az érzéseid. Csak te és én, semmi más nem számít. Be akarom bizonyítani neked, hogy a szerelem nagyszerű dolog, ha a megfelelő emberrel vagy együtt.

Szavai hallatán bizonytalanul, de annál nagyobb izgatottsággal bólintottam, utána pedig hagytam, hogy a boldogság első fonalai elkezdjék összekötözni megrepedt szívemet.

 

 

*

 

 

Sungchannal együtt lenni olyan volt, mint az eső utáni szivárvány gyönyörű színkavalkádja. Tetszett az élethez való hozzáállása és szemlélete, érett volt és intelligens, emellett pedig mindig tudta, mikor kell csendben maradnia, vagy épp beszélnie. A hallgatás egy erény volt ebben a világban, kevesen tudták. Imádtam, amikor a kisfiús bája eltűnt, helyét pedig olyan átható fellépés vette át, amellyel még én sem rendelkeztem. Öntudatos volt, ezzel pedig engem is erősített és épített. Sosem hittem volna, hogy egyszer tanulni fogok egy tőlem sokkal fiatalabbtól, pedig teljes mértékben ez történt a hetek leforgása alatt. Elárasztott nagyszerű gondolatokkal, mély beszélgetésekkel, édes csókokkal. Azt mondta, hogy ne mondjunk ki semmit nyíltan, Ő azonban néha, önkívületi állapotban szerelmet vallott nekem, amelyet minduntalan nagyobb lelkesedéssel fogadtam be. Minden egyes együtt töltött napunk után egyre erőteljesebben rajzolódott ki előttem, ki várt engem az út végén.

 

 

*

 

 

Hosszú, és fárasztó volt a munka, céltalan prezentációkat hallgattam egy ideig, amelyeknek semmi értelme nem volt, ugyanis a marketing része elég gyenge volt. Belevetettem magam a projekt krémjébe, rengeteg dolgot kellett benne kijavítani, azonban este már nem volt bennem olyan lelkesedés, hogy folytatni tudjam, sokkal inkább lettem volna Sungchan nagyszerű társaságában. Felhívtam, és megkértem, hogy jöjjön értem, Ő pedig zokszó nélkül teljesítette, amit kértem. Azt mondta, hogy huszonöt percen belül itt lesz, én pedig pontosan tudtam, hogy hihetek neki. Amíg rá vártam, leperegtek előttem az elmúlt hónapok, és meg kellett állapítanom, hogy sosem voltam még ilyen boldog egész eddigi életem során. Mellette kivirágoztam, feltárulkoztam, olyan dolgokat osztottam meg vele, amelyet még a legjobb barátnőm sem tudott ennyire részletekbe menően. Meséltem neki a házasságomról, ami megrendezett volt, és egy pillanatig sem szerettük egymást. Meg is csalt, én pedig minden egyes mocskosságát eltűrtem az apám miatt, mert állítása szerint Jaewook volt a legmegfelelőbb a cég irányítására. Sokáig tartott, amíg meggyőztem, hogy én kompatibilisebb lennék igazgatónak, de ahogy beadta a derekát, abban a pillanatban el is váltam. Ennek már öt éve. Beszéltem a cipők iránti megmagyarázhatatlan imádatomról, amelyből minden héten be kellett szereznem legalább egy darabot, hogy a lelkem megnyugodjon. Nem tartotta furának és pénzkidobásnak, mert neki is egy különös köteléke volt a converse márka iránt. 

Ő elárulta nekem azt, mikor szeretett belém, válasza pedig őszintén meglepett. Azt mondta, hogy fokozatosan alakult ki nála ez az intenzív érzelem, mindennap talált egy okot, amiért megérte engem kedvelnie, de az áttörést a közös nyaralásunk hozta meg, ahol tizennégy éves volt, Barcelonában. Az intelligenciámat, és a szélsőséget szerette bennem a legjobban, amelyre én mindig negatív tulajdonságomként gondoltam. Rosszul éreztem magam, amiért a nyaralásunkból nekem csak a Minjivel közös és boldog pillanatok, na meg Lionel Messi maradtak meg, miközben Ő akkor lett belém szerelmes. Ott is sokat beszélgettünk, és feltűnt, hogy sokkal értelmesebb, mint a korabeli gyerekek, igazság szerint már akkor is szerettem vele lenni, de még betudtam annak, hogy a legjobb barátnőm gyereke. Valamint elregélte, hogy állatorvos szeretne lenni, mert még régebben elpusztult a kiskutyája, akiért nem tehetett semmit. Sokáig siratta, de akkor, azon a napon eldöntötte, hogy a többi állatkát meg szeretné menteni, ezért keményen tanult. Az egyetemre sok pénz kellett, és fel is ajánlottam a segítségem, de nem fogadta el. Még csak gólya volt, de már most látszott az elhivatottsága, amit öröm volt látni. 

– Úristen, gyönyörű vagy – még a lélegzete is kihagyott, ahogy kiejtette a szavakat.

Mosolyogva szálltam be az autójába, amelyet mostanában sokkal jobban szerettem, mint a sajátomat. Valahogy kényelmesebbnek és hangulatosabbnak tűnt, ezért amikor tudtam, hogy nem kell tanulnia, rendszerint Ő fuvarozott haza.

– Még csak huszonhárom perc telt el.

– Nem szeretek késni és azt is tudom, hogy utálsz várakozni.

– Imádom, hogy ilyen vagy.

– Milyen napod volt? – kíváncsian kérdezte, miközben beindította a kocsit.

– Hosszú és fárasztó. Szükségem lenne egy kis feltöltődésre.

– Ó, értem, mire gondolsz.

Utána már nem szólaltunk meg, a hátralévő utat egymás szeretetébe merülve tettük meg, meghitt, idilli csendben.

 

Nem akartam Őt hazaengedni, illetve még a lakásba sem szerettem volna bemenni, ezért megkértem, hogy üljünk ki a teraszra, ahol kiváló rálátásunk nyílt a késő esti, nyári csillagokra. A hintaágyamra telepedtünk le, fejemet a mellkasán pihentettem, Ő pedig bizsergető-gyengéden simított végig olykor karomon. Belefelejtkeztem a pillanatba, annyira jó érzéssel töltött el a közelsége és a figyelme, átfutott a gondolataim között, hogy bárcsak minden napunk ilyen lenne. Megnyugodtam a közelében, az a harmonikusan fodrozódó tenger, ami benne volt, valóságos lélekdonorként hatott rám.

– Mesélj, mi volt ma a cégnél – lágy hangja miatt lehunytam szemeim, de próbáltam nem elaludni ölelő karjaiban.

– Egy nagy projekten dolgozunk egy másik céggel, és határidőt szabtak nekünk, emiatt mindenki feszült. Nem tetszik senki ötlete, nem rosszak, de lehetnének jobbak is, ezért valahogy egyesítenem kellene őket. 

– Nagyon frusztráló lehet. – Simogatni kezdte hajam az ujjaival, amitől jóleső sóhaj szökött ki ajkaim közül.

– Igen, de muszáj jól csinálnom. Ez az első nagyobb ütemterv, amióta igazgató vagyok és azt akarom, hogy tökéletes legyen.

– Az lesz, biztos vagyok benne.

– Igen, az lesz, ha nem idegeskedem állandóan – mondtam letörten, kedveszegetten.

– Van erre egy bevált módszerem.

– Na és mi az?

– Hagyjuk inkább.

– Nem, most már mondd el!

– Hülyének fogsz tartani.

– Dehogy foglak.

– Oké – rövid szünetet tartott, majd ismételten beszédnek eredt nyelve. – Amikor ideges vagyok, akkor veszek egy mély levegőt, és az égboltra nézek. Így olyan, mintha belélegezném az eget. Aztán kifújom a levegőt, és a csillagokra gondolok, mintha kilélegezném őket. Ilyenkor pedig bennem van, hogy feleslegesen telne el egy napom, ha az egészet mérgesen tölteném.

– Hűha.

– Mi az?

– Azt hiszem, szerelmes vagyok beléd – mondtam öntudatlanul, mire leesett, hogy mi hagyta el előbb ajkaimat. A szavak kiszöktek, olyan megváltással ráadásul, mintha egy több éve raboskodó ember szabadult volna ki a börtönből.

– Jól hallottam? Mondd ki még egyszer!

– Szeretlek. – Próbáltam minden érzékiségem beleönteni ebbe a szóba, át szerettem volna neki adni mindazt, amit én kaptam tőle az elmúlt hónapok során. Lágyan mondtam, kedvesen, tündöklő szemeibe felejtkezve. 

– Úristen! Ez még jobb és szexibb, mint ahogy elképzeltem a fejemben – izgatottságtól túlfűtve adott egy csókot, majd felemelt, lábaim pedig dereka köré kulcsoltam. – Imádlak!

Elmélyítette szédítő csókunkat, nyelve fantasztikus összhangban volt az enyémmel, Ő irányított, én pedig szívesen adtam oda magam neki mindenestül. Az illata, bőrének érzéki puhasága, selymessége; azonnal magával ragadott. Hangos kéjsóvárgása térített vissza a földre, ködös tekintettel nézett rám, beleegyezést várva, hogy a következő szintre léphessen. Már én is irgalmatlanul kívántam Őt, és tudtam, hogy ez lesz életünk egyik legfelejthetetlenebb éjszakája. Neki azért, mert ez lesz az első szeretkezése, nekem pedig azért, mert most először szerelemből fogok lefeküdni valakivel.

 

 

*

 

 

Régóta nem találkoztam már Minjivel, ezért éppen itt volt az ideje, hogy megejtsünk ketten egy kis egymással töltött időt. Még mindig nem tudta, hogy szerelmes voltam a fiába, azonban Sungchannal már beszéltük, hogy nemsokára beavatjuk az Ő, és az én családomat is. Az elmúlt hónapok során olyan komolyra fordult a kapcsolatunk, hogy egyikünk sem akarta már sokáig titkolni. Még most nem akartam erről beszélni barátnőmmel, de vészesen közeledtünk az igazság pillanatához. Az én lakásomon voltunk, amit mostanra teljesen átvett a szerelmem fűszeres-édes illata. Imádtam belélegezni ezt az aromát, teljesen megnyugodtam tőle, ezzel az esszenciával pedig végre olyan otthonos lett az itt élés, amelyet még sosem éreztem. Vele aludni és kelni volt a legjobb.

– Na, és mi újság a pasikkal? Ismerek egy eszméletlen férfit, pont a te eseted. Ha szeretnéd, leszervezek vele egy randit – mondta halál higgadtan, én pedig majdnem visszanyeltem a keserű kávémat. Most mégis mit kellett volna mondanom?

– Ami azt illeti, Minji... sajnálom, hogy csak most szólok, de van valakim. Ne haragudj, hogy eddig nem mondtam el.

– Ó. Semmi baj, mostanában egyikünk sem ért rá – Egy kis csalódottságot azért felfedeztem arcán, amitől egyből felszólalt a lelkiismeretem. – És ismerem? – mindentudó mosollyal kérdezte, én pedig ettől úgy éreztem magam, mintha vallatószékbe kényszerültem volna.

– Ígérem, amikor eljön az ideje, mindent elmondok.

– Oké, amíg nem az exférjem, addig te csak jól járhatsz.

Gúnyos kijelentésén felnevettem, még a könnyem is kicsordult. Szerettem az ironikus humorát, mert magát is képes volt kifigurázni bármilyen nehézség nélkül. Ezután még naphosszat beszéltünk, ittam minden szavát, figyeltem minden rezdülésére. Reméltem, hogy egy szép napon majd elfogadja minden döntésem, és boldog lesz a fiával közösen kialakult szerelmünk miatt.

 

 

*

 

 

Amióta elhangzott köztünk az a bizonyos varázsszó, kettőnk kapcsolata még az eddiginél is erősebb lett, mégis sebezhetővé tettem magam azzal, hogy teljes valómmal megnyíltam felé. Tudtam, hogy nem fog engem megbántani, mostanában mégis bennem volt az a megmagyarázhatatlan érzet, hogy bármikor elveszíthetem Őt. Hiszen annyival szebb és fiatalabb lányokkal találkozhatott az egyetemen, akivel ki tudott volna építeni közös jövőt, akivel egymás elsői lehettek volna minden tekintetben. Vele úgy éreztem, hogy a kor mindössze egy szám, viszont amikor kikerültünk a való életbe, akkor tudatosult bennem igazán, hogy az idő megbéklyózott.

– Minden rendben van? – kérdezte aggódva, amikor észrevette, hogy mennyivel gyorsabban vettem a levegőt. Mellkasán pihentettem a fejem, mostanában ez volt a kedvenc párnám.

– Igen, minden rendben.

– Nem tudsz már nekem hazudni – felemelte fejem, ezzel pedig ülőpozícióba kerültünk mindketten. A tekintetében valami furcsa csillant az ijedelem mellett, de el kellett mondanom neki azt, amely az utóbbi időben felemésztett.

– Oké. Akkor elmondom. Nagyon kínos erről beszélnem, de azt hiszem, féltékeny vagyok - mondtam mélyen szemeibe nézve, de Ő csak érthetetlenül bámult vissza rám.

– Mégis mire? Vagy kire? Nem egészen értem.

– Rád. Mindenkire. Nem tudom, csak nem akarom, hogy ez az egész véget érjen köztünk.

– Öt éve szeretlek, már mindjárt hat, és végre megkaptalak. Szerinted képes lennék ezt bármivel is elcseszni, akár egy pillanatra is? – Csókot hintett ajkaimra, ezzel is nyomatékosítva vallomását. – Én is féltékeny vagyok, mert bármikor lecserélhetsz egy idősebb, gazdag férfira.

– Ó. Anyukád fel is ajánlott egy lehetőséget.

– Ki az? Megölöm! – olyan tűzzel ejtette ki eltökélt szavait, hogy ebben a pillanatban borzasztó aranyosnak találtam. – Oké, mit szólnál hozzá, ha tudnánk egymás PIN-kódját? Nem azért, hogy állandóan ellenőrizzük egymást, mert teljesen megbízom benned, de így nyugodtabbak lennénk mindketten.

– Oké, benne vagyok. Kezdd te.

– Az enyém nulla, egy, nulla, hét. – Elgondolkoztam, hogy miféle kód lehet ez, aztán szétáradt bennem a boldogság, amikor realizáltam a dátumot.

– Az első csókunk.

– Igen. Mindenhol átállítottam erre.

– Csodálatos vagy – mondtam áhítozva, majd most én hajoltam egy édes csókért. – Az enyém egy, egy, egy, nulla, kettő, nyolc. És ha tudni akarod, nekem is szinte mindenhol ez a kódom.

– És ez micsoda?

– A születési dátumom, visszafelé.

– Azt hittem, valami kreatívabb lesz.

– Bocsánat! Nem lehet mindenki olyan hős romantikus, mint te.

– Ez igaz – mosolyogva vállat vont, aztán pedig szelíd erőszakkal beledobott a párnahalmazba, pillangópuszikkal kezdett bombázni mindenhol. Elaléltam minden érintésétől, annyira csábító volt, mégis gyengéd.

– Két hét múlva el kell repülnöm egy megbeszélésre Japánba. Eljössz velem?

– Pont két hét múlva? Nem tudok, lesz akkor egy vizsgám, nem hagyhatom ki - szomorú őzike szemeit rám emelte, még a száját is lefelé kanyarította.

– Semmi baj, akkor majd máskor.

– Mennyi ideig leszel?

– Négy napig. – Időközben visszafeküdt, én pedig automatikusan hajtottam vissza fejem mellkasára.

– Te jó ég, négy napig nem foglak látni? Hogy fogom én azt kibírni?!

– Hát, ezzel jár, ha üzletasszonyba szeretsz bele.

– Rendben, de ne rosszalkodj! Most már tudom a kódod!

 

 

*

 

 

Ez a négy nap Sungchan nélkül olyan üres volt, hogy egy örökkévalóságnak tűnt minden perc, amelyet egyedül töltöttem. A vizsgája miatt nem tudtunk úgy beszélgetni, ahogy szerettünk volna, ez pedig rányomta komor bélyegét a személyemre. Mintha új ember lennék, olyan izgatott lettem a reptéren, és habár üzenni akartam neki, hogy hazafelé tartok, nem akartam elterelni a figyelmét, fontos volt neki az egyetem és szerettem volna, hogy jól teljesítsen.

Belépve a házba egyből megbódított illata, amely most már a falakba is beleitta magát; mosolyogva léptem beljebb, elengedve bőröndömet. Levettem a kabátom, majd szokásos helyére akartam tenni a kocsikulcsot, viszont a komódon megpillantottam egy levelet. Mosolyogva nyitottam fel, és már alig vártam, hogy elolvassam a papírra írt romantikus szöveget.

 Szeretlek. Meg fogod érteni, hogy miért csináltam ezt, ugye? Anya mindent tudott rólad, kivéve egy dolgot, amit nekem árultál el. Változtasd meg a kódod.

 

Megfagytam, megégtem, forgott körülöttem a világ, a szívem pedig sajgott. Képtelen voltam felfogni veszélyes szavait, mintha testen kívüli élményem lett volna, a legrosszabb fajta, amit csak az ember el tud képzelni. Azonnal a széfhez rohantam, remegő kezekkel ütöttem be a kódot, magamban pedig imádkoztam, hogy ne legyen igazam, hogy ez csak valami félelmetes rémálom, amiből bármelyik másodpercben felébredhetek. Sajnos az élet mindig adott egy nagy pofont, amikor már úgy éreztem, hogy kezdek egyenesbe jönni. Ez most sem volt másképp, amikor visszaköszöntött rám az üresség kellemetlen ismerősként a széf belsejében, amiben a gyémántoknak kellett volna lennie. Egyfolytában az égboltra, és a csillagokra gondoltam, miközben téptem a hajam, de mindhiába, a fájdalom, az idegesség, a sértettség nem múlt el, csak még inkább fokozódott bennem. Törni akartam, zúzni, de ehelyett összezuhantam, könnyeim patakokban folytak, a lelkem is zokogott velem együtt. Az ég, és a csillagok elárultak. Ostobának éreztem magam, legfőképp azért, mert hittem benne, magunkban, a szerelmünkben. Ehelyett életem két legfontosabb személye elhagyott, elvitték mindenem magukkal, az értékem, az önbecsülésem és annak a reményét, hogy valaha újra boldog lehetek. 

________________________________________

Sziasztok!^^ 

Uh, hát kellett nekem ez a kis időkitolás, így legalább kidolgozhattam úgy, ahogy elképzeltem, bár még mindig nem vagyok vele igazán megelégedve, de már tovább sem akartam húzni. 

5225 szó lett egyébként, remélem senkit nem ijeszt meg XD 

És amúgy nem hiszem el, hogy mindig ilyen gyökérségeket írok az nct tagokkal, de remélem tudjátok, hogy ők a legcsodálatosabb fiúk ever! 

És remélem, Sungchan mindenkit annyira megborított, mint engem, mert engem nagyon. 

Kíváncsian várom az észrevételeiteket^^