Egy jó ideje fent voltam már, ellenben még mindig nem keltem ki az én biztonságot nyújtó menedékemből, magatehetetlen testem elzsibbadt, mintha alvásparalízisbe süppednék szüntelenül. Feszülten forgolódtam, próbáltam magam nyugtatni minden zsigeri erőmmel, viszont az aggodalom egyszerűen nem akart megszűnni, teljesen elgyengített. Rémült szívem hevesen dobogott, szinte kiszakadt a helyéről, és ez egyre rosszabb lett, amikor realizálódott bennem, hogy nem húzhattam tovább az időt, muszáj lassan elindulnom. Szuggeráltam a plafont teljesen mozdulatlanul, és először az életemben azt kívántam, bárcsak rám omlana az egész. Április hetedike. Gyűlöltem ezt a napot, na meg azt az irreálisan borzasztó érzést, amit kiváltott belőlem, amit ilyenkor átéltem; azt a maró kínt, amely a lelkem szétporlasztotta.
Ma van az igazság napja. Ezen a napon a társadalom nem tud hazudni, még ha akarna sem, genetikailag belénk van kódolva; az agyunk nem is tud hazugságra gondolni, reflexből mondjuk ki azt, amit gondolunk színtiszta, olykor könyörtelen őszinteséggel. Az igazság sokszor fájdalmas; szokták mondani. Mi pedig ezt minden egyes évben megtapasztaltuk, milyen az, amikor egymást bántottuk, olykor akaratlanul is. Persze, ott vannak a bíróságok, nekik kapóra jött ez, ilyenkor volt a legtöbb tárgyalás is, úgyhogy van és lesz pozitív oldala a dolognak.
Régen nem volt ennyire vészes, amikor kisgyerek voltam, hiszen nem értek nagy mértékben sértő kijelentések, gúnyos megjegyzések, én pedig bármit is mondtam, nem vették komolyan. Aztán rá pár évre, tinédzser koromban tudatosan ki sem jöttem a szobámból, már amikor megtehettem, annyi ételt és innivalót vittem be, amivel tudtam, hogy kibírom másnapig; végig sorozatokat néztem, elmerültem a plátói szerelmeimben, miközben arra gondoltam, hogy nekem mikor lesz egy ennyire odaadó férfi az életemben. A gimnázium volt a legrosszabb. Lépten-nyomon bántottak a kinézetem miatt, amiért nem voltam egy ideál alkat. Mindennap nehéz volt lenéző tekintetek kereszttüzében lenni, de legalább nem mindenki bántott szavakkal, amíg el nem jött ez az istenverte dátum. Mindig is kövérebb voltam, mint az osztálytársaim, vagy bárki más a családomban. Sokszor megkaptam, hogy fogyjak le, mert ez így nem egészséges, vagy egyáltalán, hogy lesz így férjem, ha nem kíván senki. Nem szándékosan mondták ezt, olykor még a barátaim is tettek csípős megjegyzéseket, amelyek rosszul estek; sokszor még maguk sem tudták, hogy valóban így gondolják - mert az én szememben mindig azt hintették el, így vagyok jó, ahogy vagyok - amíg ki nem mondták. Ettől olyan félelmetes ez a nap, mert az elménk képes elhitetni velünk, hogy úgy van, ahogy hisszük, aztán sok mindenről kiderül, hogy mégsem. A hazugság olyan, mint egy fátyol - látsz, noha nem makulátlanul, enyhe homály fedi szemeidet, viszont az idő előrehaladtával, minél többet vagy alatta, annál inkább lesz kristálytiszta az eléd táruló kép.
Az egyetlen ember, aki mindig kegyetlenül egyenes volt velem szemben, az az anyám. Lehetett szó a külsőmről, karrieremről, vagy a nem létező férfiakról, akiket próbált rám sózni azzal a címszóval, hogy “nekik bejönnek a duci lányok”. Azonban valahogy sosem tudta elfogadni, hogy más vagyok, mint az átlag; hogy nem akarok rögtön férjhez menni, vagy változtatni bármit is magamon. Akármit mondtam, hogyha nem úgy és az hangzott el, amit ő hallani akart az én számból, akkor alábbhagyott a beszélgetésünk. Pontosan mindennek úgy kellett történnie, ahogy Ő akarta. Valamiért úgy tekintett rám, mintha a tulajdona lettem volna és kötelességem azt csinálni, amit mondott, mert csak “jót” akart nekem. Nagyvonalakban próbáltam magam visszafogni ellene, mégis ezen a napon minden felrobbant bennem, és ha együtt voltunk, kitörtem, mint egy hátborzongató vulkán. Ami csak aktuálisan az eszembe jutott, a fejéhez vágtam, és habár olykor éreztem, hogy tűllőttem a célon, mégsem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Mondtam már neki, hogy a világ legjobb anyukája, mert akkor úgy is gondoltam; mindennek ellenére rengeteg mindent köszönhettem neki. Ámde azt is, hogy a legrosszabb, mert tönkretette az életem a saját önzőségével. Hogy gyűlölöm azért, amiért nem tud beletörődni abba, hogy nekem ez a stagnáló állapot ideiglenesen megfelel. Hogy állandóan megkérdőjelezi minden döntésem. Emiatt nem is beszéltem vele körülbelül két hete, és minden egyes alkalommal belém hasított egy galád szúrás, amiért nem is hiányzott az, hogy időt töltsek vele.
Beérve az irodába elfoglaltam a helyem, majd bekapcsoltam a gépet. Általában szerettem hamarabb bejönni, hogy időben elkészüljek mindennel, ugyanis idegbajt kapnék, ha késnék akár pár percet is. Most úgy éreztem, legszívesebben belesüppednék a székembe és olyan mélyre zuhannék, hogy a tudatalattim elhitethesse azt, mintha nem is léteznék. Helyette mélyen keseregve, de beléptem minden rendszerbe, amire szükségem volt. A háttérből hallottam, ahogy Sehun arról panaszkodott, hogy megcsalta a menyasszonyát és hogy semmiképpen nem szeretne ma hazamenni, mert ezt nem tudná magában tartani. Kyungsoo próbálta vigasztalni, habár véletlenül kicsúszott a száján, hogy hogy lehet valaki ennyire idióta, hogy egy ennyire gyönyörű nővel ezt tette. Már egy évvel ezelőtt is megemlítette, hogy a kapcsolatuk gyakorlatilag zátonyra futott, mégsem tudta csak úgy ott hagyni, amit teljes mértékben megértettem. Elengedni valakit nehezebb dolog, mint hinné az ember. Amikor valaki fél attól, hogy elhagyja a másikat, de túl fáradt maradni, belehajszolja magát egy rég elmúlt szerelembe, amelyet az esze kíván, viszont a szíve már nem.
Közben Chanyeol is megérkezett, a legjobb barátom, aki leült velem szembe.
- Lemaradtam valamiről? – kérdezte mosolyogva, mintha nem lenne elég katasztrófa ez az időszak.
- Sehun megcsalta a menyasszonyát, Kyungsoo meg akarja dugni. Mármint Haneult, nem Sehunt. Lehajtott fejjel jöttem idáig, közben Fall Out Boy-t hallgattam, hogy legalább ennyi örömöm legyen. Le vagyok amortizálva lelkileg, senkihez nem szóltam, nehogy még a végén kikotyogjam valakinek, hogy teljes szívemből utálom.
- Jó stratégia. Apropó, mit gondolsz a füleimről?
- Nagyon idétlenül állnak – mondtam rögtön, majd kezemmel eltakartam a számat, mintha én sem hinném el, hogy ezt kijelentettem, pedig már hallotta egy párszor tőlem.
- Ribanc!
- Ha fáj az igazság, ne kérdezz – vállat vontam, majd annyiban hagytam a témát.
Gyakorlatilag Chanyeol az egyetlen személy, akiben abszolút megbíztam, tudtuk egymás titkait, soha nem rejtettük véka alá azt, amit gondoltunk egymásról, vagy nem mellékesen bárki másról. Nyilván az elején voltak hullámvölgyek, viszont most olyan szépen ívelt a kapcsolatunk, mint még soha. Örültem neki, hogy volt egy igazi támaszom, akire bármikor számíthattam.
- Sziasztok – köszönt Baekhyun biccentve.
Visszaköszöntünk, amikor pedig tisztes távolságba került, rögtön Chanyeol felé fordultam és suttogni kezdtem, biztos ami biztos.
- Azt mondogatták itt többen, hogy azzal a gyökér nővel már nem olyan erős köztük a dolog, mint régen.
- Hé, csak azért, mert életem fiújáról van szó, nem gyökerezheted le a párját...
- Tényleg, Chanyeol? Így gondolod?
- Nem, égjen csak a pokol kénköves tüzén az a szuka – hangjában csak úgy száguldozik a düh, mint az adrenalin, amikor észrevette, hogy hangosabb a kelleténél, gyorsan körbenézett, hogy hallota-e valaki.
- Ez a beszéd! Úgy érzem, drága barátom, hogy eljött a te időd.
- Ez nem ilyen könnyű, szerintem ő nem is biszex. Félek a visszautasításától, nem akarok pofára esni, meg attól, hogy ezt pletykálják, az nem jelent semmit.
- Amíg meg sem próbálod, hogy lehetsz benne ennyire biztos, hogy így végződne? Ha valamitől félsz, akkor nézz vele szembe, menj oda hozzá!
- Baszki, Haein! Szereti a csajt. Tudod, hogy sosem fogom megtenni az első lépést. Ő mindig az lesz, akit nem kaphatok meg.
- Igaz, Baekhyunnál nincs esélyed.
Megbánó tekintettel néztem Őt, mialatt vártam, hogy megenyhüljön. Egy éve tudatosult bennünk, hogyan érez a másik fiú iránt, amikor Baekhyun az irodában eldicsekedett vele, hogy van egy nő az életében. Azóta Chanyeol megváltozott, már nem olyan bohókás és jókedvű, mint régen, mert tudjuk, hogy valódi érzelmei vannak. Mindkettejüknek, csak nem egymás irányába. Nem képes rajta tovább lépni, bárhogy is próbált; a viszonzatlan szerelem megfullasztotta, bekebelezte, a dermesztő tenger mélyére taszította. Meleg lévén pontosan tudta, milyen sötét világban éltünk, a társadalom hitvány kitaszítottjai voltunk; mindig azt vallotta, hogy inkább gyűlölje Őt mindenki, mintsem megjátssza magát. Szerencsések voltunk, mert a munkahelyünkön mindenki jóban volt egymással; olykor előfordultak kisebb viták, viszont eddig nem volt olyan eset, hogy ne oldódott volna meg egy kiadós beszélgetés után. Chanyeol időtlen idők óta kedveli a másik fiút, habár sosem vallotta be ezt neki; irodai cimborák voltak, a kinti életben azonban nem keresték egymás társaságát. Rossz így látni, mindazonáltal feltehetően már eldöntötte, hogy ez a szerelem egyoldalú marad.
- A te lovagod hogy van?
A kérdés, amitől levert a víz, amitől menten agybajt kaptam, és amit ebben a pillanatban semennyire nem akartam megválaszolni.
Jonginnal fél évvel ezelőtt találkoztam egy közeli játszótéren, én a húgommal, Ő az unokaöccsével volt, mintha a sors akart volna kedveskedni egy ilyen fantasztikus férfival nekem. Természetesen első alkalommal nem szóltunk egymáshoz, de én le sem tudtam venni róla a tekintetem, valósággal ragyogott előttem; mint egy izzó hullócsillag a fénytelen éjszakában, csodáltam Őt. Egyre többet jártak oda, így én is gyakrabban vittem le a húgom és reménykedve kémleltem mindig, hátha ők is akkor lesznek ott, amikor mi. Aztán egy szép napon a kisfiú közelebb került a tesómhoz, együtt hintáztak, építettek várat, fogócskáztak. Mire észbe kaptam, Jongin ott termett előttem, és beszélgetni kezdtünk. Mindenféléről, irtó sokáig. A szeretet ott ragyogott sötétbarna szemében, amikor a gyerekekről, a táncról, a családjáról beszélt. Elárulta, hogy nagyon szeretne apuka lenni, mindennél jobban vágyott egy gyermekre, és irigykedve szokta bámulni a szülőket. Hogy régebben balettozott, ugyanakkor minden egyes műfajt kipróbált már, mégis az maradt a kedvence, mert az egy darabka a lelkéből. Minden szavát belélegeztem, és csak akkor éreztem igazán, hogy élek. Vele minden bajom elszállt, beszippantott a világába, azt éreztette velem az apró tetteivel és a finom törődésével, hogy különleges vagyok. Egyszerűen leírhatatlan az az érzés, amit a közelében tapasztaltam. Mint később kiderült, nem a környéken lakott, merő véletlenségből találtak rá a helyre, olyat kerestek, ahol kevesebben voltak és több a játék lehetőség. Eddig csak a játszótéren találkoztunk, nem randiztunk, nem volt semmilyen vallomás közöttünk. Többet akartam, sokkal többet ettől, de mi van, ha Ő nem? Ha csak egy kedves ismerősének gondol, akivel jól elbeszélget, mégis szégyellne a barátai és a családja előtt? Utáltam magam a képzeletem szülte tébolyodott gondolatok miatt, ugyanakkor nem tudtam elvonatkoztatni tőlük.
- Biztos jól van.
- Ugyan már, mesélj! Találkoztok ma?
- Ide se volt kedvem bejönni, szerinted vele találkoznék? – teátrálisan reagálok a kérdésére, ideges hangnemben.
- Hát én a helyedben azt tenném és a végére járnék a dolgoknak. Attól, hogy te a fejedben legyártottál már hatvanféle lehetséges választ, nem biztos, hogy az igazság benne van.
Csakhogy ez nem volt ennyire egyszerű. Az életem során megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor kegyes hazugságba ringatnak, lassan andalogva egy gyönyörű, tisztakék tóban, miközben gondtalanul fürkészem a horizontot. Ez a tó azonban olykor átváltozott haragkék, elsöprő hullámokat sodró óceánná, amely végül letaszított a félelmetes mélybe, a sötétségbe. Nem szerettem és nem is tudtam kilépni a komfortzónámból, amikor pedig nagy nehezen megtettem, mindig konstatáltam, hogy mégsem kellett volna. Az ilyen embereknek nem rejtett semmi jót a világ. Amint kiléptem az utcára, ítéletek zömével kellett megküzdenem és már berögződésből azt gondoltam, hogy mindenki csak engem bámult, mennyire torz a testem.
- Hagyjuk ezt a témát! – jelentettem ki gőgösen, a hangomat nem tudtam irányítani.
- Miért? Tudom, tudom, a semmi nem tart örökké szarsággal fogsz jönni megint, meg azzal, hogy kövér vagy. Az már régen rossz, ha valamit azért írsz le, mert egyszer véget ér. Fogd fel inkább másképp. Mi az az egy dolog, amit félsz megkérdezni, de tudni akarod rá a választ?
- Hogy elfogad-e így, ahogy vagyok. Hogy elég vagyok-e számára – kapásból rávágtam, majd lehajtottam a fejem.
- Hát akkor menj, és kérdezd meg! Lehet, hogy szarnak gondolod a világot, meg az embereket, viszont nem mindenki rohadék. Mi lehet a legrosszabb, amit mond neked... Az élet attól még megy tovább bárhogy is lesz, berúgunk és pár hét múlva jobban leszel. Ha nem adsz magadnak egy esélyt, akkor ki fog? Soha semmi nem számít attól nagyobb kudarcnak az életben, mint az a dolog, amibe azért nem vágtál bele, mert féltél. És ne gyere Baekhyunnal, a kettő nem ugyanaz!
Chanyeol szavai el sem jutottak a tudatomig, de a lelkem kimarta, folyékony fájdalommá csavarta. A sírás határmezsgyéjén keringőztem, ámbár úgy gondoltam, nem érdemelném meg a hangtalan, keserves könnyeket. Nem is tudtam, mikor bandukoltam a játszótérre, ösztönösen erre jöttem. Habár sokat voltam itt, mindig csak a padon ültem és figyeltem a kishúgom, most úgy döntöttem, beleülök a hintába. Annyira zavaros volt minden, egy katyvasznak tűnt az életem, amelyből nem tudtam, hogyan léphetnék ki. Már rég beletörődtem abba, hogy nekem nem lesz olyan férfi, aki szeretne. Erre jött Jongin, aki egy szempillantás alatt megváltoztatta a véleményem. Rettentően féltem valami új dolog felé nyitni, ugyanakkor kíváncsi is voltam. Nem tudtam, hogy végül melyik részem fog dominálni, azonban az egyelőre biztos volt, hogy ez a kettősség mélyen felemésztett, tönkretett.
A lábammal apró köröket rajzoltam a homok részre, lehajtott fejjel néztem, ahogy egyre több alakzat jelenik meg előttem. A Nap már eltűnt, még nem volt túlzottan sötét, még rengeteg volt vissza, hogy vége legyen ennek az idegtépő estének. Valójában nem ért túl sok bántás, de tettem is róla elég rendesen, hogy elkerüljem a negatív energiákat több-kevesebb sikerrel.
- Haein, hát itt vagy!
A szívem nagyot dobbant a jól ismert, selymes hangra. Imádtam a hangját. Kellően mély, finoman kedves, mintha a legszebb szimfónia lenne, amely valaha megszületett. Most mégis rossz volt hallani.
- Most nagyon nem akarom, hogy itt legyél – jelentettem ki, még mindig a földet fixírozva. Nem tudtam a szemébe nézni.
- Hát, akkor rossz helyet választottál. Nagyon sok üzenetet küldtem, elolvastad őket?
- Még nem – mondtam határozottan, kissé felfuvalkodottan.
- Most miért vagy ilyen? Valami rosszat csináltam? – kérdezte tengernyi bánattal, miközben helyet foglalt a másik hintába. Hirtelen rám tört a bűntudat.
- Nem, nem csináltál semmit. Csak utálom ezt a napot. Idefelé még világos volt, megbámultak és közben rendesen tudtam, mire gondolhatnak. Nem mondták ki, de attól még tudtam.
- Istenem, Haein! Annyira sajnálom.
- Ez a világ nagyon rossz, Jongin, annyira sötét az egész, tele van fájdalommal és gúnnyal. Rájöttem, hogy hiába vagyok kedves az emberekkel, ők attól még nem lesznek azok velem. Hülye voltam – megtörten húztam félmosolyra a szám, ujjaim elfehéredtek, annyira szorítottam a hintát.
- Egyetértek, hülye voltál. Mármint legyél kedves, de soha ne várj viszonzást.
- Eddig nem vettem észre, de nagyon idegesítő vagy a kis reális meglátásaiddal – ráemeltem tekintetem, hitetlenkedve néztem, ahogy mosolyog.
- Ó, remek mesterem van ebben a temában – jóízűen felnevetett, majd folytatta. - És Haein, ne hagyd, hogy megfosszanak téged a színektől. Lehet, hogy a világ sötét, attól még neked nem kell annak lenned. Találd meg magadban a színeket, és ne félj más lenni. Bármikor segítek benne.
- Éppenséggel most is tudsz. Mondd csak, kedvelsz engem, vagy nem? – kérdeztem hirtelen, reflexből, és mire realizálódott bennem a feltett kérdés, addigra már késő volt. Abban a pillanatban fullasztó csend állt közénk harmadik társnak, kitaszította belőlem a levegőt, testem atomjai úgy száguldoztak, mintha hullámvasútra ültem volna. - Úristen, ez a kibaszott nap! Ne haragudj, túl hirtelen-
- Kedvellek – szavamba vágott, ekkor már mindketten egymást néztük.
- Mint egy barátot...?
- Nem.
- Oh.
Ennyi. Ennyit tudtam mondani. Mert szétrobbant a bensőm, csordultig volt boldogsággal; megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, azonban még most sem tudtam teljesen felfogni, hogy az iránta táplált gyengéd érzelmem viszonzásra talált. A legjobb barátom monológja kellően feltüzelt ahhoz, hogy legyen annyi merszem, hogy fel tudjam tenni ezt a kérdést, viszont nem gondoltam volna, hogy ennyire nyíltan és egyenesen a lényegre fogok térni. Nem jellemző rám, én inkább az voltam, aki komolyabb témában puhatolózott.
- Te is kedvelsz engem?
- Hát persze, hogy kedvellek!
- Jólvan, csak biztosra mentem – mosolygott, aztán még megkérdezte. - Most mit érzel?
- Boldog vagyok és félek egyszerre. Nem volt még kapcsolatom, nem is biztos, hogy nekem való, meg azon is aggódom, hogy rád ez milyen hatással lesz. Mármint mi van akkor, ha a családod vagy a barátaid nem találnak elég jónak hozzád? Vagy ha miattam fognak lenézni téged?
Hirtelen elkezdtem pánikolni, megint jött a gyomorforgató érzelemkavalkád, az egyik pillanatban fent, a másikban már lent is voltam. Folytonos aggályokba ütköztem saját magammal, ugyanis minden porcikám vágyakozott Jonginra, csakhogy nem tudtam, hogy ez Őt hogyan érintené az élet bármely területén, illetve abban sem voltam biztos, hogy készen álltam-e egy kapcsolatra.
- Ma van az igazság napja ugye, ezért tudnod kell, hogy nem hazudok. Figyelj rám – mondta határozottan, majd elém sétált, leguggolt és mélyen a szemembe nézett. - Szerintem te gyönyörű vagy. Nem érdekel mások véleménye, az a lényeg, hogy te és én rendben legyünk. Ígérem, hogy nagyon jó leszek hozzád és úgy fogunk haladni, ahogy neked kényelmes.
Jongin mindig egy másik univerzumba repített, ahol nem létezett a fájdalom, vagy megvetések arzenálja. Elérte, hogy mindig csak ketten létezzünk abban az általa kreált szeretetbuborékban, amely megsemmisíthetetlen volt. Ebben a pillanatban is, ahogy néztem csokoládébarna íriszeit, ahogy lassan összefűzte ujjainkat, olyan biztonságban éreztem magam, mint még soha. Ennek ellenére féltem belekezdeni a közös életbe, viszont nagyon vártam; akartam mindent, ami Ő. Vele igazán önmagam tudtam lenni, megismertem olyan oldalaimat, amelyeknek a létezéséről sem tudtam, mindezt pozitív értelemben. Bódult szívem megtelt mindenféle szín-érzelemmel, elégedetten vettem tudomásul, hogy bátor voltam, és meglett az áhított eredménye. Minden rosszban van valami jó - szokták mondani. Csak meg kell találni hozzá azt az embert, aki a fekete-fehéredet színesre festi.
