Valami új, mégis régi érzés - Junhwan

Ajánlott zene: Stevie Wonder - I Just Called To Say I Love You

„Nincs áprilisi eső

Nem nyílnak a virágok”

Eső. Megmagyarázhatatlan érzet. Valakinél kellemetlen mélabús hangulatot idéz elő, valakinek pedig megnyugvást nyújt, hogy senki sem láthatja feltörekvő szomorúság-áztatta arcát. Vagy éppen semmit sem jelent neki. Csak egy jelenség, folyékony átlátszóságba burkolózva, amihez néha Isten haragja társul, félelmetes villódzással. Nekem az eső maga a kezdet. Mert olyan lágy, mindenhova elér, mindent érint kivétel nélkül. Csak esik, megkülönböztetés nélkül. Igazság szerint, én sem szerettem az esőt egészen addig, míg egy tavaszi napon fel nem ajánlotta valaki az esernyőjét. Gondolkodás nélkül elfogadtam, nem akartam csuromvizesen beállítani munkába, az olyan bosszantó lett volna. Lényegében a magasságkülönbség miatt elkerülhetetlen volt, hogy ne ázzak el. De már akkor tudtam, hogy ez más. Valami valódi. Azóta van legjobb barátom. Talán több is annál. Ha áprilisi eső lennék, ami összeköti az eget és a földet, amik egyébként soha nem válnak eggyé... Vajon össze tudnám kötni a mi szívünket is?

“Nincsenek elajándékozható csokiborítású cukorszívek”

- Jun, mikor érsz már ide? – kérdezem kissé feldúltan telefonon keresztül.

- Egy pillanat és ott leszek. Nachos?

- Extra szósszal, két kólával. Páros ajánlat – mosolyogva hallgatom ahogy elneveti magát, még telefonon keresztül is olyan érzésem van, mintha Junhoe hangja a legszebb dallammal érne fel a szívemben.

- Isteni vagy!

Váratlan bizsergést érzek a tarkómon, mire hátrapillantok, és Ő fogad egy ragyogó mosollyal az arcán. Izgatottan nyújtom át neki a kólát, és már megyünk is a termek felé. Egyikünk sem szereti a Valentin napot, ezért két éve - amióta ismerjük egymást - ezen az „ünnepen" eljövünk moziba, hogy valami éppen aktuális akció filmet megnézzünk. Ez már-már hagyomány nálunk, amit remélhetőleg jó sokáig megőrzünk. A legmerészebb vágyam pedig, hogy egyszer úgy jövünk el ezen a napon moziba, mint egy pár. Mindketten éreztük, hogy ez több, mint barátság. Azonban még nem jött el az ideje egy komolyabb változásnak. Ha fát ültettél, türelemre van szükség. Nem húzhatod ki naponta a földből, hogy megnézd, mennyit nőtt a gyökere.

“Nincs telihold, ami bevilágítana egy kellemes augusztusi éjszakát”

- Hova megyünk? – kérdezem izgatottan Juntól, de ő csak elmosolyodik.

- Mi abban a meglepetés, ha elmondom?

- Tudod, hogy utálom a meglepetéseket.

- Jó, elmondom, győztél. A tengerhez megyünk.

Kanyargós az út, ezért nem ismertem fel, de boldogsággal tölt el a tudat, hogy emlékszik a régi kívánságomra. Nemrégiben túl sok soju társaságában meséltem neki arról, mennyire imádom a tengert és hogy milyen rég nem láttam. De amint meglátom a végtelen kékséget, elöntenek az érzelmek. Igen, a gyönyörű tenger. Végeláthatatlan hullámai fodrozódnak a víz tükör-felszínén, olyan régen láttam, hogy most szinte átélek minden gyermekbéli pillanatot. A narancsra vánszorgó naplemente, a lágy nyári szellő, ahogy megforgatja a hullámfodrokat... és mégis a legszebb látványt nem ezek nyújtják nekem, hanem az előttem álló, észveszejtően mosolygó fiú. Jun simogató nevetése a naplementéjével dacol. 

- Gyere ide – körbeölel minket egy pléddel, majd lassan ül le a homokos tengerpartra. Olyan idilli a pillanat, hogy meg sem akarok szólalni, nehogy elrontsam. Mindig el akartam jönni ide a párommal, csak úgy random lesétálni a partra, eltölteni egy kellemes napot. A szívem lágy ritmusra kezd, hogy ezt pont Vele élhetem át. Ez igazából semmi, mégis minden.

- Köszönöm, hogy elhoztál – mondom meghatódva, aztán magával ragad a tenger látványa.

- Mit szeretnél szülinapodra? – témát vált, én pedig meglepődötten pillantok rá.

- Az még nagyon messze van.

- Tudom. De azt is tudom, hogy utálsz ünnepelni, ezért odaadom hamarabb. Vagy ha világ körüli útra szeretnél menni, akkor úgy öt év múlva. 

 Nos... szeretnék egy játékfigurát. Mondjuk Vasembert. A huszonötödiken meg szeretném látogatni anyuékat Jejun, együtt enni egy jót velük. A huszonhetediken jöjjünk ide vissza. Akkor boldog lennék. A többit meg majd kitalálom.

- Várj!  Én találjam ki, hogy mi legyen a huszonhatodikon? Tudod, hogy borzasztó szar vagyok ajándékozásban.

- Nem nehéz rájönni, mit akarok.

- Nem szeretem a találós kérdéseket, hyung.

- Én sem szeretek sok mindent, Jun – azzal vehemens mozdulattal felállok tőle a plédet is húzva magammal, és a tenger felé veszem az irányt.

Biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban Jun arcán nyugtalanító megilletődöttség észlelhető, végig magamon érzem szikrázó tekintetét, azonban nem fordulok hátra. Nem tudom miért vagyok ideges, hiszen semmi rosszat nem tett. De azt hiszem elérkezettnek látom azt, hogy egy szintet feljebb lépjünk. A barátaim azt mondják, hogy nem illünk össze Junhoe-val. Míg ő kék, én addig piros. Így jellemezték a legtisztábban. De én erre mindig azt válaszolom, hogyha ezeket a színeket összekeverjük, egy gyönyörű lilát kapunk belőle.

“De ami van, bár régi,

egyúttal olyan újszerű is”

Három napja történt a tengerparti félreértés. Azóta olyan kellemetlen Junhoe mellett lenni. Persze még mindig jobb, mintha nem lenne itt. Nem is beszélünk eget rengető dolgokról, csak találkozunk a kedvenc éttermükben ebédidőben, hogy azt a kevés pillanatot együtt töltsük. Engem lefoglal a munka, őt pedig az egyetem, de ígéretet tettünk, hogy minden nap találkozunk legalább fél órára, így ő is megoldotta, hogy arra az időre szabad legyen.

A mai napon már letudtuk az ebédet, lassan sötétség veszi körbe az eget, én pedig már alig várom, hogy végezzek. Kellett nekem túlórát vállalnom... De nélkülem megsemmisülnének az itt dolgozók, így muszáj vagyok állandó áldozatokat hozni. Jun pár órával ezelőtt felhívott, hogy szeretne valamit mondani, és a munkahelyem előtti parkban fog várni. Különös kíváncsiság bélyegzi meg a szívem, hiszen mindjárt láthatom Őt, ugyanakkor nyugtalanító a gondolat, mert tudom, miről szeretne beszélni.

- Jinwhan hyung! – hallom messziről Jun hangját, mire odasietek hozzá. Ahogy egyre közelebb érek látom, ahogy szeme úgy hányja a szikrákat, mint egy épp kitörni készülő vulkán.

- Mit szeretnél mondani? - kérdezem higgadt hangnemben, miközben a szívem épp készül kiszakadni a helyéről. De ő még rajtam is túltesz, szakadozva veszi a levegőt, mintha most ért volna be egy futóverseny céljába.

- A huszonhatodik születésnapi ajándékod... Most adom oda – a pillanat hevében magához húz, belém fojtva az el nem kezdett mondatomat. Lágyan csókol meg, nekem pedig beleremeg a lábam.

Ó, te jó ég, hogy mióta várom ezt a pillanatot. Hogy eggyé olvadjak Jun ajkaival, hogy lassan járjon át valami varázslatos. Lassan mozgunk a csókban, semmit sem elkapkodva. Apró csókokat lehel bőrömre, én pedig lángolok. Nem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen. Elválnak ajkaink, de én még sóvárgok utána, ezért most én kezdeményezem. Amikor megcsókolom, az olyan, mintha levetném magam egy szikláról; de amikor kezeit a derekamra teszi, és visszacsókol... már nem is ugrom. Inkább kiterjesztem szárnyaim és repülök. Együtt tesszük. Minden érzés új, de mégis olyan, mintha régi lenne.

_______________________

Imádom Stevie Wondert.

Meg Junhwant is 

Első lépés - Junhwan

Ajánlott zene: Orsi - Ha lemegy a nap

Ha lemegy a nap, te eljössz mindig hozzám 

Szürke félhomályba borult az egész helyiség. A sikoltó zene a kelleténél jobban emelkedő mellkasomon és dobhártyámon dübörgött. Színes villódzások voltak mindenfelé, őrjöngő, a ritmusra vonagló burkok tömege hullámzott előttem. Alkoholmámor itatta át a látszat-szerelemtől forrongó levegőt. Mindenki megtalálta már az aktuális estére való párját, csak én bolyongtam reménytelen-áztatta kételyekben. Nem találtam... nem találom őt. A sziporkázó fények még jobban eltorzították az emberek arcát, a zene pedig szüntelenül visított ebben a zsibongó tömegben. Kezdtem feladni, a szokott időnkön már vészesen túlütött az óra, amikor egy kar fonta át a derekamat. Lágyan és ismerősen. A láthatatlan cella lazult, enyhült a bizonytalanság drótmadzaga nyakamon. De ennek ellenére, szívem úgy tombolt a torkomban, mint egy haragos tenger.

- Hát ideértél? –  kérdeztem levakarhatatlan mosollyal az arcomon.

- Megígértem tegnap este – szorosan magához húzott, én pedig kirobbanó örömmel a mellkasának dőltem.

A zene őrült ritmusa sem tudta megzavarni a mi ellentétes táncunkat a többiekkel szemben, de mindig ezt történt. Ha Junhoe-val táncoltam, egy rejtett burok uralkodott felettünk, ahova nem engedtünk be senkit és semmit. Hihetetlen érzés volt még így is, hogy csak éjszakánként találkoztunk a bárban, és egyikünk sem tudott semmit a másik nevén kívül.

- Igen, csak most később jöttél, ezért azt hittem már nem is fogsz.

- Kételkedtél bennem? – suttogta alig hallhatóan, miközben ajkaival nyakam cirógatta.

- Csak egy picit.

Rám nézett. Szemei mélysége elnyelt. Nem láttam már semmit a rideg külvilágból. Egyre beljebb sodródtam az érzésbe.  Még szorosabban magához ölelt. Sóhaj szállt fel belőle. Kellően meglepett a reakciója, de nem szóltam semmi olyat, amivel elronthattam volna a mi varázslatos pillanatunkat. Mégis úgy remegtem erős szorításában mint egy virág, ami most hullajtja le szirmait, amiből ő semmit nem vett észre a saját aggálya miatt. Tapadóan közel álltunk egymáshoz. Megőrjített az illata, a szeme, az, hogy éreztem lélegzetét az arcomon. Széttépett belülről a vágy. A kielégületlenségre ítélt sóvárgás.

- Figyelj –  kezdte el, a hangjából színtiszta aggodalom tükröződött.

- Igen? Csak a tiéd vagyok.

- Hát épp ez a baj! Rohadtul nem vagy az – mondta ingerülten, majd a kezem után kapott, és a kijárat felé kezdett húzni.

- Jinhwan, többet akarok ennél.

- M...mire gondolsz? – pontosan tudtam, hogy miről vélekedett, de legalább nyertem pár másodpercet, hogy feleszméljek a kezdeti sokkból.

- Azt akarom, hogy randizzunk! Úgy értem... Te nem vágysz többre? Szeretnélek megismerni, hogy milyen iskolába jártál, a családodat, hogy mivel foglalkozol, a kedvenc zenéidet, könyveidet. Hogy van-e valami furcsa szokásod, esetleg van egy titkos feleséged, vagy mit tudom én. De mindent tudni akarok rólad, hogy teljes egészében az enyém legyél, a nap minden szakaszában.

Ez az érzés maga volt az őrület. Annak villódzása és kacaja minden pillanatban. Egy hang, ami mindig ott suttog a fejedben, egy  tőr, ami hihetetlen precízséggel szeli ketté a szíved szinte percenként.  Egy mámorító illat, melyet mindenhol érzel, egy hallucináció. Maga az észvesztés...

- A legfurcsább szokásom az, hogy három hete minden este találkozok egy fiúval a bárban, akiről nem tudok semmit, de menthetetlen vágyat érzek iránta – elmosolyodtam, mire ő közelebb jött hozzám, és gyengéden átkulcsolta derekam a kezeivel.

- Akkor? Tegyünk egy lépést előre.

- És ha ezzel elcseszünk mindent? Szar vagyok a szerelemhez Junhoe, egyszerűen nem nekem való. Teljesen hozzászoktam ehhez, hogy te eljössz hozzám és egész este együtt vagyunk, aztán vége.

- Szóval nem akarsz randizni. 

- Nem ezt mondtam!

Igazából maradéktalanul összezavarodtam. Káosz volt a fejemben, és nem tudtam helyére tenni a felszínre törő érzelmeimet.

- De! Pontosan ezt mondtad, Jinhwan. De legyen az az első dolog rólam, hogy nagyon kitartó vagyok. Meg fogom kérdezni ezt holnap is, és azután is. Amíg csak kell.

Itt már tudtam, hogy a szívemben minden kérdésére igen lesz a válaszom, de azért nem akartam megadni magam ilyen könnyedén. Borzasztóan féltem, mert a szerelem olyan volt nekem, mint egy üres ház. Ahhoz, hogy gyönyörű és teljes legyen, sokat kell vele foglalkozni, meg kell tervezni a részleteket, és mindig kell bele valami újdonság. Nem éreztem még egészen késznek magam erre, de válaszképp lágyan megcsókoltam, hogy véletlenül se gondolja azt, hogy ellent mondanék. Remélem, hogy egyszer ő lesz az én Otthonom. 

_____________________________________________________

Na sziasztook!:3 
Huh annyi mindent mondanék, de magamból kiindulva  még én sem olvasnám el (XD), úgyhogy külön-külön szedek mindent, hátha valakit érdekel valamelyik szekció. 



BLOGON TÖRTÉNT VÁLTOZÁSOK: 
Igazából csak annyi történt, hogy most már a blog nem fyeah-shineexo neven fut, hanem fyeah-shinikon-on. 
A válasz pedig egyszerű (bocsánat előre is exo-lek): 
Kiszerettem az exoból. Ez már igazság szerint elég régen megtörtént, már a Szívritmus csapda utolsó fejezeteit is úgy írtam, hogy nem vallom magam exo-lnek. Viszont a félreértések miatt, Chanyeol és Jongin még mindig ugyanúgy  a szívem csücskei. 

És hát megtörtént, amitől mindig féltem, hatalmas shawol lévén... Körülbelül 1 éve, teljesen beleszerelmesedtem az iKON-ba. Úgyhogy most már két UB bandám van. Nem tudom amúgy miért féltem ettől, soha nem akartam elhanyagolni a Shineet, aztán attól tartottam, ha valakiket ugyanúgy fogok szeretni, akkor ezt megtörténik. De szerencsére nem így lett. 

Hanbint és Bobbyt már időtlen idők óta szeretem egyébként, a többi taggal viszont nem foglalkoztam különösebben. Aztán valami bekattant, és azóta el sem tudom képzelni az életem nélkülük.