Primavera - Taeyong

Mielőtt még elolvasnátok a novellát, szeretnélek titeket megkérni, hogy a nagyobb megértés érdekében először Vivien - Nascita di Primavera oneshotját olvassátok el, mert a két írás összeköttetésben van.

Ajánlott zene: Gitano ft. Takács Nikolas - Egy Szép Napon 

Egy táncos kétszer hal meg - egyszer, amikor abbahagyja a táncolást, s ez az első halál sokkal fájdalmasabb.

Martha Graham

Azt mondják, ha meghalnék és újjászületnék, azt biztos táncolva tenném. A nagyszerű tánc olyan, mint a kézzel írott, szeretetben gazdag levél, amelyet a kedvese ír szerelmének, hogy érezze a végeláthatatlan törődést. Olyan, mint amikor egy festő finom, óvó ecsetvonásokkal vigyáz a festményére, amiből később műalkotás lesz. Maga a szenvedély, a mozgás öröme, egy csepp művészet a mozdulatok festői vásznán. Mintha egy rikító szín lenne a sötét feketeségben; egy darabka rész belőlem. Ha a hobbid maga az életed, akkor az emberek szerencsésnek titulálnak. Egyesek irigykedve átkoznak, mások nehezen, de elismerik a profizmusodba vetett hited, és ott van az ősi ellenség is - a saját tested. A megállás nélküli gyakorlás, az éheztetés, egy elrontott lépés, ami végzetes is lehet a karrieredre nézve... Sokan úgy gondolják, hogy csak az lehet rossz hatással az életedre, amit nem szeretsz. Engem épp az tett tönkre, ami a lételemem. A tanárom mindig azt mondta, nem a hiba a fontos, hanem az, hogy mi történik azután. De olyankor mi a helyzet, ha ez a híres-neves hiba megköveteli a számomra elképzelhetetlent? A fouetté a virtuóz forgásokban maga a piros, a cabriole mindig kékben mutatja számomra a világot, ha pedig egész mozdulatokat emelek ki, gyönyörű szivárványban pompázik minden. Fél éve egy végzetes ugrás miatt nem látom a színeket; unalmas szürke és fáradt-fehér minden, néha pedig valósággal elnyel a sötétség. Legyek dühös? Mégis kire? Nem számít, milyen igazságtalan, hogy mennyit sírok legbelül - tudom, nem változtathatok semmin. Nem számít, mennyit könyörgök a tánc istenének, teljesen lényegtelen, hogy ez az életem, nem fogja visszaadni a színeket. Már magam sem tudom, mégis milyen háttere van a szívemnek. Milyen színű? Én, aki az életet úgy falta, mára csak a válaszokra vár. Azt mondják, ha meghalnék és újjászületnék, azt biztos táncolva tenném. Kíváncsi vagyok, hogy igazuk van-e. Az emberek már úgysem arra a Lee Taeyongra emlékeznek, aki számtalan díjat nyert, már csak az a rettenetes személy vagyok, aki háromszor próbálta magát megölni.

Amikor valaki régóta a külvilágtól elzárva él, minden egyes nap pontosan ugyanolyan, mint az előző. Ez a monoton egyformaság addig gyúrja a lelket, amíg az ember egy lélegző, nevetségesen semmilyen lénnyé válik. Ez az üresség minden hihetetlenül lassan múló nappal egyre mélyebbre szivárog, miközben mindenki számára láthatatlanná és jelentéktelenné válok. És így is érzem magam. Ellentmondásos pillanat, hogy most épp egy halálfehér szobában vagyok, undorító fertőtlenítő szag vesz körül, miközben egy kényelmetlen ágyon fekszem, az orvos pedig folyamatosan beszél hozzám, viszont egy szót sem fogok fel belőle. Nem akarom tudni, hogy most honnan kapart össze a menedzserem, aki sikeresen begyűjti a bukásom utáni gusztustalanul túláradó cikkekből a neki járó nyereséget. Tudom, hogy az orvos nem fogja abbahagyni az unalmas beszédét, ezért meg sem próbálom leállítani. Régen figyeltem rá, de mindig ugyanazt mondja, ezért mindenféle dologgal próbálom elterelni a figyelmem, többnyire sikertelenül. Inkább kinézek az enyhén poros ablakon, szinte ide hallom és érzem, ahogy kintről süvít a csípős szél, már a gondolatától is megfagyok. Havazik, ami tökéletesen jellemzi az én lelki állapotom is; szörnyen fázom és csak vakító fehérséget látok; a lelkembe beköltözött a depressziós tél, ami maradéktalanul felemészt.

Semmi sem történik, az ég sötétje még az idő homokórájába is befurakodott és makacsul visszatartotta az üvegben csillogó finom port, hogy ne pereghessen tovább. Fekete kontúrok és árnyékok vesznek körbe egy ideje, a szemeim is nyitva vannak, mégsem látok semmit reménytelen homályon kívül. Pedig tisztábban gondolkodom, mintha egy ablak nyílna a tudatomban. Érzem, ahogy a kezeim emelkednek, mégsem látok semmit, ami kezd megrémiszteni. Nem sokra emlékszem a gyerekkoromból, de az megmaradt, hogy rettenetesen féltem a sötétben, amit mindig tánccal próbáltam palástolni. Villanyoltásnál magamra húztam az egész takarót, majd azután fekve gyakoroltam a mozdulatokat, amiket a nagyoktól láttam. Csak úgy járt a lábam a paplan alatt, ami annyira jó érzéssel töltött el, hogy már nem is érdekeltek az okok, csak én voltam és a gondolataim lágy jazz zenéje, ami valósággal életre keltette a testem. Az emlékre apró mosoly húzódik szám sarkára, viszont a szívem ennek ellenére is megtelik tanácstalan keserűséggel. Most viszont nem tudom, mivel nyugtassam magam. Habár tudok még táncolni, azonban korántsem úgy, ahogy a lelkem akar; szárnyalva, minden érzést átélve.

Az éjszínű végtelen lassan kirajzolódik előttem, hirtelenjében látom meg a fákat és vesznek körül ékes növények, beterítik még a földet is virágtakaróval. Észre sem vettem ezidáig, de ez a hely tele van gyönyörű bársony-szirmokkal, ennek ellenére minden egysíkúan színtelen. Kellemes idő van, nem érzem a tél zord erejét, meleg lágy szellő simít végig rajtam. Hosszú ideje most először érzem magam biztonságban önmagam ellen, nem kerít hatalmába halálhangulat, viszont még mindig nem tudom, hogyan jutottam ide, vagy egyáltalán milyen gyógyszert adtak be nekem, amitől ilyen képzeteim lettek. Magamtól csak nem kerülhettem ide... Elindulok abba az irányba, ahol egy ösvényt látok, miközben a tavasz mámorító illata befészkeli magát mellém békés vendégként. Nem akarok gondolkodni, teljesen ki szeretném kapcsolni az agyam, egy rövid ideig hagyom, hogy a csend vegye át felettem az irányítást, hogy a szirmok selymesen érintsék meg talpam. Ez a fenséges erdő légies könnyedségű eleganciát sugároz magából, harmónia uralkodik mindenhol, mintha csak az örökkévalóságot akarná megeleveníteni a gyönyörű virágaival és a szembetűnő fáival. Így is érzem magam, jelen pillanatban nem szívesen kelnék fel ebből az álomból, nyilvánvalóan a tudatalattim tisztában van vele, mire vágyom. A kezdeti félelmem hamar átível langyos, gondtalan fuvallatba, meg is állok egy narancsfánál teljes pompájában megcsodálni azt, egyszerűen kiélvezni a pillanatot; végre nincs itt senki, nem bánthatnak sértő szavakkal és lenéző hozzászólásokkal.

- Az emberek sokkal gyengébbek, mint gondolnád. Ezért van az, hogy néha olyan kegyetlenek.

Egészen eddig a pillanatig úgy gondoltam, hogy egyedül vagyok ezen a helyen, ezért meglepődve konstatálom, amikor ez a férfi kimondja lelkem boldogtalan gondolatait. Egyre közelebb sétál hozzám, így kirajzolódik teljes alakja előttem, viszont tisztes távolságban marad. Szürkének látom őt, búskomor tekintetétől átjár a kedvtelenség.

- A képzeletem fura játékot űz velem... Ki vagy te? – kérdezem a lehető legkedvesebb hangszínemmel, miközben felhúzom a szemöldököm.

- Én vagyok a könnycsepp az arcodon, bánat a szívedben, az utálat önmagaddal szemben. Én vagyok a Szomorúság. Beszélgetni akarsz, ugye? Azért vagyok itt, mert szükséged van rám.

- Oké, lehet, hogy titkon valóban beszélgetni akartam valakivel, de azt miért pont a Szomorúsággal tenném? – egy lépést hátrálok tőle, abszurd maga a pillanat és az is, hogy szinte félválról kezeli a kialakult, számomra kaotikus helyzetet. Ha ez az én képzeletem szüleménye, akkor tényleg nem vagyok normális.

- Hamarosan jönnek a társaim is. De addig is, mit szólnál, ha lenne emberi nevem, úgy jobban megnyílnál?

- Hát, tisztában voltam vele, hogy nagy fantáziával rendelkezem, de hogy ennyire... Végül is, rendben van, lényegében olyan vagy, mint egy képzeletbeli barát.

- Akkor szólíts mostantól Taeilnek.

- Jól van, Taeil.

- Mit érzel most?

- Fájdalmat. Hirtelen lettem rosszkedvű. Pedig amióta ezen a helyen vagyok nem tört rám ilyesmi. Most meg a semmiből elkapott ez a csalódottság.

- Az emberek szíve változik, ez bennük a különleges. Szerelem, később gyűlölet. Meleg, aztán hideg. Neheztelés, utána megértés. Tél, majd tavasz.

- Hát egy valami nem fog. Az a megvető tekintet, amivel rám néznek... Szinte kísért, ha ébren vagyok, ha álmodom, nem tudok ettől elszakadni – hangom kétségbeesett, legszívesebben ordítanék, de nem teszem. Helyette felemészt minden rossz emlékkép, a kamerák idegesítő kattogó zaja, ami befészkeli magát ismételten meggyengült lelkem sebző darabjaiba.

- Miattuk bántod magad? Mert meg vagy győződve arról, hogy a jövőd ugyanolyan lesz, mint a jelened, ezért inkább meghalnál?

Hosszú ideje nem sírtam már, azonban most a tehetetlenség maró kínja megfojt, ahogy Taeil rávilágít a csúf igazságra. Persze, ezt eddig is tudtam, de más szájából hallani sokkal bölcsebb. Csípnek a könnyek, amelyek lehullanak arcomról, egyenesen a virágrengetegbe cseppennek. Olyan érzés kering bennem, mint egy gyufában, ami végleg kialszik és utána már hasznavehetetlen. A tánc volt az életem. Most, hogy nem lehetek benne profi, mégis mi értelme a létezésemnek?

- Miért van ennyi gonosz, rosszindulatú ember? Miért kell másokat tönkretenni? Nem tudják, hogy a szavaknak milyen súlya van?!

- A jóságnak csak akkor van értelme, ha van gonoszság is. De ne félj, eljön majd az a nap, amikor jószándék fogja vezérelni az embereket.

- Mégis mikor?

- Hamarosan – mindentudó mosolyra húzza ajkait, majd amilyen hirtelenséggel jelent meg, úgy illan el a semmibe.

Berögződve körbenézek, hogy tényleg egyedül maradtam-e, azonban lényegesen érzem, ahogy a melankólia kiszáll a testemből, mint egy régóta kalitkában tartott lelki teher. Bánatos voltam miatta, de legalább meghallgatott.

- Elment – szólal meg egy másik személy, én pedig megriadok a férfi hangjára, hiszen közvetlenül mögülem csendül fel. Amint megnyugszom, próbálom az ábrázatából kideríteni, hogy már megint kit vetített ki nekem a tudatalattim. Árad az aurájából a gyászfekete végzet, a megsemmisülés fájó beteljesedése. - A felesleges körök elkerülése végett, igen, én vagyok a Halál, de szólíthatsz Doyoungnak is.

- És most akkor el fogod ragadni a lelkem, aztán megölsz?

- Azt hiszem, félreértesz valamit. Egészen más dolgokról akarlak meggyőzni. Igaz, hogy az vagyok, aki, viszont ahhoz, hogy meghalj, előtte élned is kell.

- Szép életem volt. Egyszer minden csoda elmúlik, én pedig azt akarom, hogy örökre véget érjen. Már nem vagyok boldog – ideges léptekkel haladok előre, minél távolabb próbálok kerülni Doyoungtól. Már most idegesít, pedig még alig beszélt hozzám.

- Valaki, aki nem tartja drágának az életét, nem tud semmi mást sem értékelni – nyugodt hangja miatt bennem erős feszültség tombol, lángra gyúl szívemben a lobbanékonyság tüze.

- Mégis mit kéne értékelnem? Tudod, miért félnek az emberek a haláltól? Mert elfelejtik őket. Azért, mert a világ nem fog változni, miután elmennek. Én nem akarom, hogy emlékezzenek rám, így nincs veszíteni valóm.

- Nem is tudod, milyen jó, hogy van tested és lelked, igaz? Képes vagy érinteni, érezni a melegséget. Van hangod, saját véleményed, tudsz tenni másokért, akár még tanár is lehetnél. Ránézhetsz valakire és összemosolyoghattok. Túl sok dolog van, amiről lemondanál a halállal.

Vajon tudnék adni másoknak szárnyat, ha már az enyémet saját magam téptem le? A tehetség egy adomány, nem lehet tanulni, ez vagy megadatik egy ember számára, vagy nem. Érdekelne, hogy mások szárnyain keresztül látnám-e a színeket. Pillanatnyi remény csillan fel előttem, azonban hamar szertefoszlik az elméletem, amint a sérült lábamra eszmélek.

- Nem akarok tanítani, csak arra emlékeztetne, amit nem csinálhatok. Nincs több okom élni, akkor meg miért kéne?

- Miért? Ha egy embernek nincs oka az életre, az azt jelenti, hogy nem is teheti? Muszáj, hogy–

Váratlanul hagyja abba kioktató beszédét és tűnik el, csak úgy mintha egy lapról veszne el az ékes kézírás, amit végül kiradíroznak, vagy mintha elszakadna egy festmény. Megrettenek a mélyen lappangó érzéseim felszínre törésétől, soha senkivel nem beszéltem még ilyen őszintén saját magamról, igazából nem is tudom, hogy ez a két személy hogy tudott belőlem ennyi mindent kihúzni. Már magam sem tudom, örülök-e neki, hogy eltűntek, így nem tudom kivel megosztani a gyötrődésem.

Fogalmam sincs, mennyi idő telik el. Doyoung óta nem bukkant fel senki, azonban nem mondanám magam magányosnak. Iszonyúan egyhangú minden, ami egy csepp vízzel kezdődött, aztán végtelen tenger lett belőle. Egy nagy narancsfa tövében pihenek, igazából meg sem mozdultam az ominózus találkozás óta. Az elhangzott, nehéz súlyú mondatokon gondolkozom, viszont már egy minimális erőm sem marad szembeszállni az ellenérvekkel. A passzív-agresszív beszélgetések nem vezetnek egyről a kettőre, ezért ideje letennem róluk. Ha a kedves szavak elszáradhatnának, összegyűjthetnénk őket. Könyvekbe préselhetnénk, ahogyan a virágokat szokás. Megmutathatnánk mennyi mindenre is képesek lehetnének. És ami a legfontosabb, megőrizhetnénk őket. Albumba helyezhetnénk, melyet nagyon ritkán, csak mi magunk lapoznánk át. Pár évente egyszer, ahogyan a fotóalbumot is szokás. Értékes, felbecsülhetetlen, eszmei kacat. De a vitrinünk hűen őrizné a megfizethetetlen szavakat, hiszen azoknak erejük van. Ezt fogom tenni Taeil és Doyoung tanácsaival is, elraktározom őket.

- Sokáig vártál rám? – egy újabb ismeretlen hang csendül fel, azonban sokkal élénkebb, földöntúli gondtalanság lengi körbe. Nemlegesen megrázom a fejem, ő pedig teljes alakjában megjelenik előttem. Valósággal ragyog, amitől azonnal vidám leszek. - Hallottam, hogy az emberi neveket jobban szereted, ezért szólíts csak Donghyucknak.

- Te vagy a...?

- A Boldogság, nyilván – fölényes stílusa egy röpke pillanatra kizökkent az idillből, habár még ezt is olyan derűsen teszi, hozzá méltóan. Elnevetem magam, amióta ezen a helyen vagyok most először, ugyanis sokkal fiatalabbnak tűnik tőlem, mégis egyenrangúként kezel, de ez meglepő módon jelenleg jólesik. - Nem szeretnél sétálni egyet?

Mosolyogva bólintok, majd elindulunk egy irányba, miközben könnyedén beszélgetünk mindennapi témákról. Úgy érzem, már nem is én irányítom a testem, csak sodródom a felhőtlenség bódulatában, amelyet Donghyuck okoz, mint egy legjobb barát. Öröm cikázik még a szemében is, ami teljesen elnyel minden mást, magába szippantja ezt a helyet is. Mintha egyesülne a virágokkal, a nyárral. Veszek egy mély levegőt, mely sóhajként szakít ki magából szinte mindent. Természetesnek érzem, hogy boldog vagyok, a gondjaim rövid időre elmúlnak. Mesélek neki a táncversenyekről, amikor először lettem első, a lenyűgöző helyekről, ahova volt szerencsém ellátogatni.

- Akármit is csinálsz, ne veszítsd el önmagad. Csak így lehetsz elégedett bárhol és bármikor. Tudod, mindenki azt hiszi, hogyha boldogság van, akkor nincs másra szükség. De hogy lehetne az ember mindig örömteli? Ahhoz, hogy megcsodáld a kilátást, előbb meg kell másznod a hegyet. Mit gondolsz, te odaértél már?

- Őszintén, már magam sem tudom... – lenézek a földre, mintha végzetes bűnt követtem volna el.

- Nem az a gyengeség ha elesel, hanem hogyha nem állsz fel. Amíg fel nem érsz a hegycsúcsra, rengeteg jó és rossz dolog fog történni. De minden csak attól függ, hogy honnan nézed. Ne add fel ilyen könnyen, kérlek! – mélyen szemeimbe néz, mintha csak egy ígéretet akarna megbéklyózni lelkiismeretes szavaival.

- Tudod, elsőre azt hittem, hogy mogorva leszel.

- Nem, az Doyoung reszortja – szólal meg pajkos hangján, mire mindketten elkacagjuk magunkat. - Most viszont itt az ideje, hogy elmenjek.

- Miért? Ne menj még!

- Van még egy nagyon fontos dolog az életben, amiben más tudná a legtöbbet adni neked.

Amint kimondja a szavakat és kámforrá válik, a nyár nyugtató hangulata is úgy lesz számomra egyre elenyészőbb. Az egyedüllét most kifejezetten rosszat tesz nekem, hiszen ezek az emberek valóban meghallgatnak és segítenek, így ki szeretném élvezni, ameddig tart. Egyszeriben huncut szellők simítják végig testem, majd meghallom, ahogy jön valaki. Nem szólal meg, csupán közelít felém egy olyan megmagyarázhatatlan erővel, amit talán még soha nem éreztem. Alig kapok levegőt, egész lényem meghajol tökéletessége előtt. A szeméből üde őszinteség sugárzik, mosolya lecsillapítja a bennem lévő nyugtalanságot. Markáns vonásainak láttán egyből ismeretlen érzelem keletkezik bensőmben. A ruháját az erdőhöz hűen több tucat virág ékesíti, mintha külsejéből a tavaszt akarná árasztani. Érkezésére megrezdülnek a narancsfák, igazán életre kel minden, én pedig úgy hiszem, hogy ereimben a zimankós telet rögvest felváltja az illatos nyárelő; szinte száguld a vérem.

- Csodálatos – még egyszer végignézek ámulatba ejtő valóján, ő pedig hálás tekintettel mutatja meg mosolygödreit.

- Jaehyun vagyok. El sem hiszed, milyen régóta vártam, hogy találkozhassak veled. Megölelhetlek, Taeyong? – gyengéd hangon kérdezi, miközben kitárja karjait. Reagálni sincs időm, finom mozdulattal ragadja meg a karom, mely már épp készült volna cseppenként kifolyni a mély tónusú térre. Magához ránt. Egymásnak feszül a testünk, fulladás-szorosan ölel, amely olyan zsigerből jövő érzés, mintha mindig a karjai között lett volna az otthonom. Domborulatokat nyelnek el a sziluettek. - Most már minden rendben van. A megoldás nem mindig egy szó. Az ölelés egy igazi gyógyír – súgja fülembe és bennem boldogság robban. Reteszei bejárják testem minden zegzugát.

- Olyan érzésem van, mintha ezer éve ismernélek.

- Mert a szeretet ereje mindenhol jelen van. Hidd el, a te életedben is rendet és békét hoz létre.

- Még így is, hogy nem szeretem önmagam?

- Ne versenyezz a múltbéli éned ellen. Örülj előre a jövőbeli önmagadnak, a mostanit meg csak szeresd, feltétel nélkül. Bármit is vett el tőled az élet, mindig gondolj arra, hogy valami mást fog adni. Lehet, hogy nem azonnal, de megéri várni. 

Vannak az életünkben olyan események, amelyekről tudjuk, hogy sosem fogjuk elfelejteni. Azt hiszem, ezt az ölelést őrizni fogom addig, amíg csak az univerzum figyeli a lépéseimet, és még azon is túl. Halálom napjáig.

Táncol a nyugalom, békesség és gondtalanság járja át a lelkemet, ahogy a tavasz hírnökei mindenfelé szórják illatos mivoltjukat. Érzem, ahogy mosolygok, mintha túlcsordulna bennem a derű, a kedvesség, a létezés vonzalma. Habár jelen pillanatban mozdulni képtelen vagyok, ez a tény nem zavar, nem is gondolok rá. Újra  élénk színkavalkádban látok mindent, mintha a kérdéseim válaszra leltek volna. Szemeimmel Jaehyunt fürkészem, akinek elragadó arcán a gödröcskés mosolya melegséget és életszeretetet sugároz magából. Körbelengi Őt a tavasz, a ruháját virágszirmok tarkítják, még jobban kiemelve lágy, mégis férfias vonásait. Taeil, Doyoung és Donghyuck is velem vannak, ettől pedig mosoly nyúlik ajkaimon és izgatottan zuhanok lefelé, az életembe. Mert körbevesz a Szomorúság, Halál, Boldogság és a Szeretet.

_______________________________

Sziasztok!^^ 

Hát megszületett ez a novella is erre a csodálatos dalra, hozzáteszem nem ez volt az eredeti ötletem, aztán később az Agymenők egy részében Leonard a hologram-elméletről beszélt, ami olyan mértékben megihletett, hogy Viviennel úgy döntöttünk, muszáj ezt az ötletet megvalósítanunk. 

Az elméletről Vivi is írt pár szót, én még annyit fűznék hozzá további információként, hogy lehetséges, hogy az életünk valójában egy hatalmas festmény része a világ legnagyobb vásznán - mi abszolút ezen a vonalon indultunk el. 

A befejező része a novellámnak maga a festmény, amit Jaehyun alkotott.

Sandro Botticelli lenyűgöző Tavasz (Primavera) festménye alapján képzeltük el a tájat, ez volt a kiindulópontunk. Nem teljesen olyan, mint az eredeti festmény, de nagyon sokat segített nekünk maga a kép.  Katt IDE a képért.

Ha valakit érdekelne esetleg, Vivien mutatott egy igazán szép melódiát, tudom hogy nagyon sokan nem szeretik az ajánlott zenét hallgatni, mert a szöveg zavaró, de ez aláfestőnek kiváló lehet, teljesen más lesz tőle a hangulat. 
Katt IDE érte