Minden perc számít - JaeYong

Ajánlott zene: Madonna - Masterpiece 

A Minden Perc Számít épület nem egy sima hajlék, hanem maga a második otthon volt. A falai napsárgában és élénkzöldben pompáztak, belül pedig a szivárvány összes színe fellelhető volt; tágas zöldellő kert, illatos virágtakaró lengte körbe az udvart, ahova a betegek egy-egy jobb pillanatukban kitudtak ülni, hogy megosszák egymással a mindennapjaikat. Egyik nap sem volt egyforma, ezen a helyen aztán mindig pörögni kellett és én ezt igazság szerint élvezettel csináltam. Eleinte kettős érzéseim voltak, hiszen a hospiceban gyakran cserélődtek az emberek; nagyon féltem attól, hogyan fog érinteni a haláluk, hiszen az élet kegyetlen, én pedig mindig is nehezen viseltem az elmúlást. Fájt, ha valakitől el kellett búcsúznom, mert ez a közösség tényleg olyan volt, mint egy nagy család. A szívem szakadt meg, amikor gyerekek kerültek be végső stádiumban lévő rákkal, akiknek még csak most kezdődött volna a nagybetűs élet. Gyakran kérdőjeleztem meg saját magam, az önmagamba vetett hitem, de végül folytonosan arra a következtetésre jutottam, hogy nekik pont ugyanannyira volt rám szükségük, mint ahogy nekem rájuk. Soha az életemben nem gondoltam volna, hogy egy öt éves kisfiútól fogok tanulni valamit, pedig így volt. Azt mondta, hogy látta a Coco című mesét, aminek az volt a lényege, hogy az ember csak akkor múlik el igazán, ha a szerettei elfelejtették - de amíg van olyan személy, aki emlékszik rá, addig Ő ott lesz a szívében. Innentől kezdve minden tragédia után összegyűltünk amennyien csak tudtunk, hogy megemlékezzünk a túl korán elment, csodálatos emberekről. Soha nem fogom elfelejteni az első férfit, Kim Jongint. Bársonyos kreol bőre volt, ónixfekete tincsei és olyan mosolya, mint egy szeretetéhes mackónak. Eleinte nagyon rideg személyiség volt, aztán fokozatosan oldódott fel a többiek társaságában, végül kiderült, hogy egy végtelenül optimista és türelmes férfi, aki szenvedélyesen csinált mindent, amibe csak belefogott. Imádott táncolni, amit már sajnos az utolsó hónapjaiban nem tudott nekünk megmutatni, viszont én balettoztam neki. Sovány vigasz, azonban akkor úgy éreztem, hogy átvette helyettem a lépéseket és míg én mozgattam a testem, lélekben Ő irányított. Amikor meghalt, az imádott csokitortáját készítettem el extra tejszínhabbal, mert ez volt a végső kívánsága. A kedvenc filmjéből idézett utolsó szó gyanánt - a halál a legnagyobb kaland kezdete. Azon az estén mindannyian tudtuk, hogy Jongin táncolva lépdelt a mennyország kapuja felé. Még számomra is furcsa volt, de az itt lévő betegek pozitív energiái engem is teljesen feltöltöttek, sokan úgy gondolhatják, hogy a haldokló emberek beletörődtek a sorsukba és tehetetlenül tengődnek, azonban ők tették ki a kevesebb százalékát ennek. A legtöbben viszont jobban éltek, mint némelyik egészséges ember, akinek az idő elporosodott homokórája lassan, finoman pergett. Itt mindenkinek megtanítottuk kihasználni a lehetőségeit, hiszen minden perc számított, amit ők jobban értékeltek bárkinél.

Az ételek kihordása után nekiálltam még egy ráadásnak, mert az egyik új betegünk borzasztóan megkívánta a bibimbapot és Lee Taeyong nem az a személy volt, aki nemet tudna mondani bárkinek is. Igazság szerint az étkezdében csak úgy kicsúszott a szájából ez a hirtelen jött kívánság, én pedig már akkor alig vártam, hogy a szentélyembe visszaérve megcsinálhassam neki az ételt.

- Hyung, zavarok? – Donghyuck pajkosságtól sziporkázó hangja ütötte meg a fülem, a kis kamerájával belépett a konyhámba, majd helyet is foglalt a pultomon. Ezt egyedül csak neki engedtem meg.

- Te sosem zavarsz. Mit szeretnél?

- Forgathatok itt egy mukbang videót? Tudod, a rajongóim már várnak... – teátrális sóhaja után édes mosolyra húzta ajkait, ami olyan volt, mintha a kellemesen melengető napfény végigsimítana testemen.

- És mi lesz Markkal? Azt hittem, hogy haza sem megy innen.

- Már megőrülök tőle! Most alszik, mert az egész éjszakát azzal töltötte, hogy engem bámult. Gondoltam amíg szunyál, addig a rajongóimat is meglepem. Mindenki jól jár és legalább a nézőimnek nem kell elviselniük ezt a lehetetlen alakot.

- Szerintem olyan aranyos, hogy veled akar lenni minden percben. Szegény csak nem akarja elvesztegetni az időtöket – vállat vontam, miközben egy tálcát elővéve gondosan elhelyeztem rajta az elkészült ételt. Olyan finom illata volt, hogy azonnal melegség költözött szívembe.

- Persze, megértem Őt. Talán rosszabbul viseli ezt az egészet, mint én. Most így belegondolva, mindenki engem sajnál, pedig én elmegyek, de ti itt maradtok. Nektek kell szembenéznetek a hiányommal, ami biztos nehéz lesz, mert hát csodálatos vagyok – büszkén kiemelte az utolsó két szót, én pedig hitetlenkedő nevetéssel álcáztam, mennyire bántottak a szavai, ugyanakkor egyet kellett vele értenem.

Donghyuck egy lenyűgöző fiú, akiben soha nem volt egy percnyi kétely sem. Az elején a hasonló korban lévő betegek teljesen magukba zárkóztak, azonban Ő amióta itt volt, az első pillanattól kezdve megnevettetet mindenkit, tipikusan a citromból limonádét készítő egyéniség. Mark pedig a legjobb barátja, aki csak azért utazott vissza Kanadából, hogy ezt a kevés időt kihasználhassák és együtt tölthessék. Példaértékű volt a barátságuk, amiben egy másodperc szomorkodásnak sem hagytak helyet. Tizenöt év kihagyás után onnan folytatták, ahol abbahagyták.

- Hagytam egy kis bimbibapot a tálban, ha szeretnéd megeheted. De tudod mit hol találsz, szolgáld ki magad. Nekem most ezt el kell vinnem valakinek, úgyhogy magadra hagylak.

- Te vagy a legkirályabb! – boldogan csengő hangjától az én kedvem is egyre erőteljesebb lett, már épp fordultam volna ki az étellel, de Ő megelőzött, mielőtt kiértem volna. - Várj, hyung! Ez szerinted milyen kezdés lenne? Sziasztok skacok, miújság veletek? Ez itt ismét Full Sun, az előző adásom nézettsége harminchét és fél százalékos volt, mit gondoltok, megdöntjük ezt a rekordot? Maradjatok velem és megtudjátok! – végig a kamerába bámult, majd amikor végzett és elmondta a kitervelt monológját, érdeklődve rám emelte kíváncsi tekintetét.

- Nem én, hanem te vagy a legkirályabb!

Kiléptem a konyhából, mielőtt Donghyuck lehetségesen újabb beszélgetésbe vont volna bele, hiszen két hónap alatt már kellően kiismertem Őt és a nagy száját. Imádtam vele beszélgetni, sosem utasítottam vissza, ugyanis ténylegesen hittem benne, hogy pusztán a jelenlétével képes az embereket jobb kedvre deríteni, azonban most más társaságára vágytam jobban. Észbe sem kaptam, már Jaehyun ajtaja előtt álltam, illedelmesen kopogtatva, miközben egy kézzel egyensúlyoztam a tálcával. Az engedélye után beléptem a kórtermébe, ahol jelenleg egyedül tartózkodott, hisz nemrég búcsúztattuk el Taewoo ahjussit. Látszólag kényelmesen feküdt az ágyban, félig volt betakarózva, a lágy jazz dallamot pedig lejjebb vette, amint elég közel értem hozzá. Állandóan Chet Bakert hallgatott, én pedig órákat töltöttem azzal, hogy megismerjem a kedvenc előadóit. Alig egy hete volt itt, így még nem nyílt meg teljesen az embereknek, viszont azt jó jelnek vettem, hogy velem szeretett beszélgetni. A szemei aranylóan barnák, a bőre kissé sápadt-fehér, de még így is a leghelyesebb férfi volt, akit valaha láttam. Fénytelen, sötétbarna haja közel sem volt már olyan dús, mint kellett volna, de még így is olyan puhának tűnt, hogy legszívesebben beletúrtam volna. Mostanra nagyon lefogyott, de mesélt magáról és az edzőterembe járós korszakáról, amiről sajnos le kellett mondania. Én mégis tökéletesnek láttam Őt, akár egy kézzel faragott szobrot.

- Hogy van a kedvenc személyem? – kérdeztem tőle játékosan, mire Ő megmutatta nekem gödröcskés mosolyát. Mostanában ez volt az életcélom; minél többször látni ezeket a gyönyörű mosolygödröket.

- Megvagyok, Taeyongie hyung. Csak a szokásos.

- Véletlenül hallottam az ebédlőben, hogy megkívántad a bimbibapot, így hát elkészítettem neked. Remélem, ízleni fog – izgatottan tettem le az asztalra a gőzölgő ennivalót, miközben az ágya egyik kis sarkában helyet foglaltam.

- Ejha, a többiekkel is szoktál ilyet csinálni, vagy én kivételnek számítok?

- Csak az ilyen jóképű fiatal férfiakat részesítem előnyben, úgyhogy nyugodtan érezd magad kivételnek.

Ezután miközben fogyasztotta a neki szánt ételt, rengeteget mesélt magáról, én meg szinte minden szavát ittam. Örültem neki, hogy nem kellett annyit kérlelni, ehelyett saját magától kezdett el témákat felhozni. Ő is szeret főzni, elmondása szerint jó is benne, ezért felajánlottam neki egy közeljövőben megrendezésre kerülő versenyt, ahol a nyertes azt kap, amit csak akar. Biztos voltam benne, hogy én fogok nyerni, ezért már a lehetséges kéréseimen kezdtem gondolkodni. Hiába kérdeztem, a kedvenc ételét nem árulta el, pedig valahogy meg kell tudnom, hogy legközelebb azt csinálhassak neki. Viszont cserébe sokat elárult a családjáról, például hogy van egy unokatestvére, akit úgy szeret, mintha a saját öccse lenne, kiskorában sokat vigyázott rá, ezért a fiú nagyon ragaszkodik hozzá. Olyan mélyen beszélt ezekről, hogy időközben elfelejtettem válaszolni, csak hallgattam a lágy baritonhangját, miközben olykor öntudatlanul ujjaimmal a kezére simítottam.

- Hyung, mi ez az instant flörtölés? – felnevetett, a légkör pedig ezzel egyenesen arányosan vált kissé kellemetlenné.

- Tudod, az emberek gyakran a saját büszkeségüket többre tartják, minthogy nyíltan kimondják az érzéseiket. Megértem őket, mert azzal együtt vállalnák azt is, hogy sebezhetővé válnak. De ezen a helyen nincs ilyen. Itt mindenki felvállalja azt, amit mond. Megtanultuk értékelni az időt, nem elpazarolni az érzések eltitkolására.

- Ezzel most azt szeretnéd nekem mondani, hogy kedvelsz engem?

- Nem! Nem – heves tagadásba kezdtem, talán annyira gyorsan reagáltam, hogy még saját magam sem hittem el az amúgy igaz állításom. - Ott még azért nem tartok. Csak szerintem nagyon helyes és jólelkű vagy, szívesen megismernélek ennél is jobban, bárhogy alakuljon köztünk. Én vállalom a nagyon jó barát szerepét is.

- Hyung, nem kéne beleszeretned egy haldokló emberbe.

- Mi? Mégis miért?

- Mert meg fogok halni, feleslegesen vesztegeted rám az idődet – olyan hangnemben szólalt meg, mintha a világ legegyszerűbb dolgát közölte volna.

- De most még élsz!

- Az orvosok szerint még négy hónapom van hátra, mire lenne elég ez az idő?! Vesztettem...

- Nagyon sok mindenre! – kikeltem magamból, még az ágyról is felálltam, a hangom olyan kifeszített volt, mintha csak most lőne ki egy nyilat. - Hát te olyan makacs vagy! És tudd meg, attól, hogy most vesztettél, még nem leszel vesztes. Arról, hogy ki vagy te, ugyanannyit tud tanítani a kudarc, mint a siker. Talán még többet is. Úgyhogy dönthetsz úgy, hogy továbbra is keseregsz, vagy megszépíted magadnak a hátralévő idődet. Ezek az emberek itt mind élnek, az utolsó lélegzetükig, te meg ilyen könnyen feladnád, küzdelem nélkül...

Harag, szomorúság és mérhetetlen csalódottság cikázott egyszerre a testemben, miközben távoztam a szobájából. Emellett szörnyű embernek éreztem magam, mert nem törődtem Jaehyun tehetetlenség-érzésével, ami mélyen belülről felemésztette. Egy ember abba is belehalhat, ha elveszik tőle a fényt, vele pedig éppen ez történt. Meg akartam óvni attól, hogy bánattól izzó reménytelenség kerítse hatalmába, mert az a legvégén felőrölné Őt.

A kinti csípős levegő egészen jót tett a háborgó gondolataim megszűnése érdekében, még most is bennem volt a pár napja történt illetlen kirohanásom Jaehyun irányába, azóta kínos vele a beszélgetés - az ebédlőben is inkább a másik szakács szolgálta ki Őt, Taeil. Magam sem tudtam, mi volt a célom aznap nála, próbáltam kirángatni a komfortzónájából, emellett őszinte is szerettem volna lenni, azonban nyilvánvalóan megijesztettem. Nemrég került ide, jobban átlátva a helyzetét megértettem, miért nem tudta más szemszögből nézni az életét. Szívből reméltem, hogy egyszer eljut a saját mérföldkövéhez és sikerül értékelnie a maradék idejét. Már épp készültem újabb, teljesen más irányú vallomást tenni neki, amikor megéreztem az illatát. Csak Ő használt ilyen parfümöt, olyan jellegzetes aromája volt, egyből befészkelte magát a lelkembe. Hátrafordultam, engem bámult kifürkészhetetlen tekintetével, még a hideg is kirázott tőle. Olyan ámulatba ejtő volt az egész lénye, ahogyan ott állt tőlem pár lépésnyire; szüntelenül arra gondoltam, hogy ez a távolság nem állhat közénk. Egyszerű, kényelmes ruhában volt, mégis fantasztikusan állt rajta az a fehér ing a farmerdzsekijével.

- A lényegre térek, mert azt mondtad, ne szégyelljem az érzéseimet. Úgy látszik, rövid időn belül eljutottam odáig, hogy most már tőled függ a kedvem. Négy napja rohadt szarul érzem magam, mert tudom, hogy te is. Szerinted lehetséges ez, egy ember kedve múlhat azon, hogy a másik hogyan érzi magát? Mert ez elég szívás eddig - komor kijelentése egy pillanatra kizökkentett a szavai által okozott világomból, de aztán átértékeltem mondandójat, amibe most belevetettem minden bizalmam.

- Könnyen boldog lehetek, csak rajtad múlik.

- Jó, mit tegyek? Mondd el és megteszem.

- Kezdetnek mondjuk ölelj meg.

Amint kimondtam a szavakat, Ő azon nyomban cselekedett, időm sem volt reagálni, akkor már mindkét keze derekamon pihent. Hátára vezettem a kezem, nyugtató-gyengéden kezdtem simogatni, ahol csak értem; kapaszkodtunk egymásba, ebben az ölelésben benne volt minden, amire vágytam – a féltő törődés, a fájó megbánás és a remény fénye. Úgy éreztem, hogy az idő csak miattunk állt meg, hogy végre nem kell versenyeznünk az elkerülhetetlennel szemben. Nem létezett semmi más, csak mi.

- Taeyongie hyung, el szeretném mondani neked, hogy az elején miért féltem ettől.

- Rendben van. Gyere, üljünk le – a legközelebbi padhoz húztam, hiszen már így is jobban megerőltette magát, mint kellett volna. - Hallgatlak.

- Oké, akkor hát... meséltem neked az álmaimról, hogy mennyire keményen dolgoztam a céljaimért. Mindig jobb és sikeresebb akartam lenni, aztán egyik napról a másikra változott meg minden, amikor összeestem azon a kosármeccsen. Jött a rák, időm nem volt felfogni mi történik, kaptam a kemoterápiát, ami teljesen kiölt belőlem mindent. Mintha a lelkemet is elvették volna tőlem, rohadtul így éreztem. És a legrosszabb az egészbe, hogy nem csak engem tett tönkre ez, hanem a családomat is. Aztán jött a következő csapás, egy évre rá azt mondták, hogy áttétes lettem. Innentől kezdve mindenki zuhant lefelé. Miattam. Semmihez nem volt kedvem, csak feküdtem az ágyamban, anya minden este ordítva sírt és átkozott mindenkit, amiért ez történt velünk. Az Ő ötlete volt ez a hospice, én meg beleegyeztem, legalább ennyit tenni akartam érte. De senkit nem akartam magamhoz közel engedni, nehogy még egy embert tönkretegyek.

- Istenem, Jaehyunie...

- Meg fogok halni, ezen nem változtat semmi. Négy hónapom van, vagy annyi sem. Viszont azt eldönthetem, hogy ez a kevés időm milyen legyen. Azon az estén sokat gondolkoztam és teljes mértékben igazad van. Még van időm, amit veled szeretnék tölteni. Úgyhogy Lee Taeyong, lennél a megmentőm? – őszinteségtől csillogó szemei vad táncot jártak az enyémmel, majd végül lelassítottak finom keringőbe. Gondolkodnom sem kellett a válaszomon, ott volt végig mosoly jelképeként az arcomon.

- Igen Jeong Jaehyun, leszek a megmentőd.

*

A napok, hetek olyan gyorsan teltek, mintha csak a szemem csuktam volna be, de máris ott lennék a következő jelenetnél, mint egy képregényben. Jaehyunnal sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, ezáltal a munkámra sem tudtam úgy koncentrálni, ahogy azt megérdemelte volna itt mindenki, ezért Taeilre szakadt a legtöbb feladat, viszont megértette a nehéz helyzetemet. Én ha tehettem haza se mentem, Jaehyun kórterme még mindig üresen állt, ezért összetoltunk két ágyat, hogy kényelmesebben elférjünk. Addig, amíg a szerettei látogatták, megpróbáltam kivenni a részem az ételek előkészítésében, ahogy a kiosztásnál is ott voltam. Sajnos a munka nem állhatott meg attól, hogy mi ketten megkedveltük egymást. Ennek ellenére folyton kitalált valamilyen programot, vagy csak spontán jött egy gondolata, aztán valóra váltotta. Így adódott az is, hogy most a hospice kialakított tetőterében voltunk egy randin, amit Ő szervezett meg. Kiöltöztünk mindketten, elképesztően elegáns volt öltönyben, pedig ismételten vesztett a súlyából, amit aggodalmasan szóvá is tettem nemrég, azonban ezt a mai napot semmi sem ronthatta el. A helyiségben mindenfelé hangulatos gyertyák égtek, ebből pedig szinte sejtettem, hogy a díszítés a kis csodagyerek, Donghyuck érdeme volt. A háttérben felismerhetetlen lágy dallam szólt, ami tökéletes játékos-pajzán érzetet biztosított bensőmnek. Kedvem lett volna ezt a pár centimétert megszakítani köztünk, hogy addig csókolhassam, amíg csak engedi a rettentően gyorsan haladó idő.

- Mégis meddig tartott ezt leszervezni? – ámulva kérdeztem, válaszul csak egy sejtelmes mosolyt kaptam.

- Uraim – ekkor megjelent Donghyuck és Mark is pincér öltözetben, nevetségesen aranyosak voltak és hihetetlen módon, de mindketten benne maradtak a szerepükbe. Pedig ők aztán nem tudtak komolyan viselkedni, pláne együtt.

- Mit ad ezért neked, hogy ezt bevállaltad?

- Michael Jackson lemezt. És most ha megengedi uram, tölthetek Önnek egy kristálypohárnyi, frissen facsart narancslevet? Bocsika, bort nem adtak – olyan komolyan kérdezte, hogy egy pillanatra sem tudtam abbahagyni a kacagást, csak a poharam nyújtottam felé. - Azonnal jön az előétel, addig is engedelmükkel – egy illedelmes meghajlás után távoztak, én pedig csak hitetlenkedve bámultam a velem szemben ülő, káprázatos férfi íriszeibe. Abban a tekintetben benne volt minden, amire vágytam.

- Na és, van valami, amit szeretnél rólam tudni? Amit nem volt lehetőségünk eddig megbeszélni – felkönyökölt az asztalra, miközben vad tekintetében egyszerre cikázott a kacérság és puszta kíváncsiság. Gondolkodóba estem, egy valamit mindenképp szerettem volna tudni róla.

- Milyen az ideális típusod?

- Most komolyan?

- Mi az? Egy hónapja folyamatosan beszélünk, viszont ez még nem került szóba.

- Igaz, rendben van. A válaszom az egészség. Minél egészségesebb valaki, annál szexibbnek látom.

- Akkor én tetőtől talpig szexi vagyok! – büszkén húztam ki vállam, miközben Jaehyun megint látatta gyönyörű gödröcskés mosolyát.

- Az vagy, bizony – egy kis hatásszünet után folytatta. - Én is kérdeznék tőled valamit.

- Persze, kérdezz csak.

- Bemutathatlak a szüleimnek? – hatalmas szemeiben több érzelem tükröződött egyszerre, a kérdés olyan halk és bizonytalan volt, akárcsak a háttérben megbúvó aláfestő zene.

- Nagyon örülnék neki! Izgulok és izgatott is vagyok, de mivel a te szüleid, biztos vagyok benne, hogy csodás emberek.

- Ó, hála az égnek, hogy így gondolod. Ne aggódj, apa elég jó fej, anya viszont... hát, Ő előző életében biztos sárkány volt – bohókás kijelentésén mindketten felnevettünk, majd az ajtó irányába kaptuk fejünket, ahol Mark majdnem leejtette a tálcát, de még az utolsó pillanatban sikerült megmentenie.

- Hyung, tudom, hogy ez egy randi meg minden, de olyan finom illata van ennek az ételnek, hogy muszáj belőle ennünk. Ugye, Donghyuck?

- Most életemben először egyetértek Markkal! – helyeslően bólintott, a mi szívünk pedig megtelt gyermeki gondtalansággal és jókedvvel.

- Gyertek, üljetek le mellénk.

Onnantól kezdve nem volt megállás, a két fiatalabb folyamatos beszédtémákat hozott fel, amibe szívélyesen belevontak minket is. A szellemektől kezdve a videójátékokig minden szóba került. Én is meséltem magamról, hogy milyen indíttatásból döntöttem a hospice mellett, hogy annyi boldog emléket akartam felhalmozni, amennyit csak tudtam. Szóba került a tánc, az ételek. Még azt is elárultam magamról, hogyha egy étel nagyon ízlett, akkor örömtáncban törtem ki, hiszen a finom falatok átjártak az egész testem. Jaehyun is elmondta a titkos vágyát, miszerint mindig is modellkedni szeretett volna. Ilyen külsővel meg is értettem. A fiúkról kiderült, hogy lényegében különböző habitusú személyiségek, mégis borzasztóan hasonlítottak egymásra. Amíg Mark Kanadában volt, telefonon keresztül tartották a kapcsolatot, ha tehették egy napot sem hagytak ki egymás társasága nélkül; pedig napi rendszerességgel vitatkoztak, de azon a határozott állásponton voltak, hogy nem szabad haraggal a szívében elaludnia senkinek. Öröm volt őket hallgatni, még annak ellenére is, hogy így a randink ugrott és ráadásként még az összes narancslevünket is megitták.

*

Minden egyes perccel úgy éreztem, hogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz Jaehyunnal. Eljutottam arra a szintre, amikor már csak rá volt szükségem, senki másra. Néha a könnyeim ellen harcoltam, amikor belegondoltam az elmúlásba, de előtte próbáltam visszafogni magam, ami sajnos nem mindig sikerült. Végül mindketten megértettük, hogy egy kapcsolat ahogyan tele volt boldogsággal, úgy bőven kijárt belőle a kín is. Egy ember érezhetett egyszerre két dolgot, mi pedig mostanában ennek tudatában éltük át a mindennapjainkat. Ha fájdalmat érzett már nem hazudott, ahogy az elején tette, őszintén bevallotta, én pedig ott voltam mellette minden nehéz pillanatban. Ugyanakkor még így is sokszor nevettünk és öleltük meg egymást, nem hagyta magát legyűrni. Elmondhatatlanul büszke voltam rá. A kórtermébe készültem, kezemben a kedvenc csokijával, amit már legalább egy hete mondott, hogy szerezzek be neki.

- Költői kérdés, ki fog engem három másodperc múlva még az eddiginél is jobban imádni? – vidáman mosolyogtam, miközben beléptem az ajtón a magasra tartott édességgel. Jae nyakig be volt takarózva, jól láthatóan reszketett. Azonnal elszállt minden jókedvem. - Istenem Jaehyunie, minden rendben? Miért nem hívtál orvost? Szólok hyungnak!

- Kérlek, ne! Csak gyere ide mellém, melegíts fel – megerőltetve ejtette ki a szavakat, a hangja olyan volt, akár egy kiszáradt tó.

Úgy tettem ahogy kérte, bebújtam mellé az ágyba és magamhoz öleltem. Úgy éreztem, hogy még a szívünk is összeért, hallottam szakadozott légvételeit, miközben száraz ajkait figyeltem. Belesajgott a lelkem ha belegondoltam, hogy ez a lélegzetelállító férfi mikre lett volna képes, ha kapott volna az élettől elég időt hozzá. A tehetetlenség fájón csapott belém, olyan erővel, hogy megremegett a testem gyengéd ölelésében. Simogattam, ahol csak elértem. Néha a nyakhajlatába hajtottam fejem, érezni akartam férfias illatát, ilyenkor pedig kirázta Őt a hideg.

- Jobban vagy már?

- Taeyongie hyung...

- Hm?

- Csoki nélkül is imádlak – szemeimbe nézett, nekem pedig nagyot dobbant a szívem. Hirtelen lett télből tavasz, harmatos virágok hulltak le az égből, bennem pedig olyan hatalmasat robbant a boldogság, hogy nem tudtam leplezni. Én már többször kifejeztem iránta az érzésem, neki viszont ez volt az első vallomása.

- Szeretlek, Jaehyunie – próbáltam megcsókolni, viszont Ő megakadályozott benne kezeivel.

- Nemrég hánytam.

- Akkor csináljuk ezt – aranyos eszkimó puszit kapott tőlem, finoman dörgöltem orrom Övéhez. Annyira tetszett neki, hogy legalább egy percig szeretgettük egymást így, végül a sokadik puszinknál mindketten belenevettünk.

Tekintetünk találkozott, miközben hüvelykujjával simított végig arcomon. Belebújtam minden ilyen édes érintésébe, azonban ez most minden eddiginél másabb volt. Életemben először imádkoztam azért, hogy álljon meg az idő legalább ötven évre, hadd lehessek együtt azzal a férfival, akivel igazán szeretnék.

- Maradj mindig tetőtől talpig szexi. Imádom, hogy ennyire szexi vagy. Ígérd meg nekem, hogy ez sosem fog megváltozni.

- Megígérem – a hangom elcsuklott előtörő könnyeimtől, de most a lehető legrosszabb időzítés lett volna előtte sírni, ezért fájdalmam elbújtattam nyakhajlatába. Bizsergetően simogatta hátam, miközben a másik kezével fürtjeimmel játszadozott.

- Építek magunknak egy házat a mennyben. Kertes lesz, két szobával, ahogy mindig is akartad. Lesz egy hatalmas konyha, ahol ketten fogunk főzni, már alig várom azokat a versenyeket, amiket említettél. Ja, már most szólok, ellenem semmi esélyed nem lesz nyerni. Lesz egy beagle és egy corgi kiskutyánk is, akik állandóan bajt fognak csinálni. Erős leszek és egészséges, úgyhogy neked is annak kell maradnod.

Nem mertem megszólalni. Féltem, akkor köddé válna, ezért olyan elképesztően szorosan öleltem magamhoz testét, amennyire csak tudtam. Éreztem a komorságot, bennem táncoltak baljós gondolatai, megdermedt félelme. Ezért hát felemeltem a fejem, hogy ránézzek. Néztem elmosódott arca vonalát, szürke alakját. Utáltam Őt így látni.

- Rendben van, sietni fogok hozzád.

- Egyébként a bulgogi a kedvencem. És remélem, hogy mostantól ha azt eszel, én fogok az eszedbe jutni. Vagy amikor főzöl, amikor táncolsz. Úgyhogy ne siess, az én feladatom lesz várni. De érted megéri. Te pedig továbbra is használj ki minden percet, ahogy nekem tanítottad. Szeretlek!

Az utolsó simítások voltak hátra a tortából, akaratlanul is lefolyt pár könnycseppem, pedig annyira próbáltam magam kordában tartani. A legrosszabb dolog a világon az, ha elveszítjük azt, akit szeretünk. Olyan, mintha egy láthatatlan gödörbe esnénk, és csak zuhannánk, aminek sosem lenne vége. A világot ugyanis azok teszik örömteli és biztonságos hellyé, akiket szeretünk; és ha hirtelen örökre eltűnnek, semmi sem tűnik többé ugyanolyannak. Összegyűltünk ismételten a többiekkel, ezúttal az én kedvenc epertortám volt az utolsó kívánság, így hát azt készítettem. Leraktam az asztalra a finom süteményt, én mégis keserűnek éreztem mindent. Nem akartam a fiúk előtt sírni, mert alapjában véve senki előtt sem szeretek, de már szinte vártam, hogy kitörjek.

- Hyung, ha tehetünk érted bármit, csak szólj – Mark szomorú, mégis aggodalmas hangon szólalt meg. Nekik is rettenetesen nehéz volt az elengedés, hiszen mindannyian egy barátot veszítettünk el.

- Köszönöm, gyerekek – erőtlenül mondtam, amit Donghyuck egyből észre is vett és szorosan magához ölelt.

Már nem érdekelt semmi, sírásban törtem ki és a többiekre is rázúdítottam azt a hatalmas gyötrődést, amit abban a pillanatban éreztem. A végére már mindannyian öleltük egymást, amennyien csak ott voltunk. Jól esett a többiek gesztusa, maga a tény, hogy nem vagyok egyedül, hogy most mindenki Jaehyuntól búcsúzik el.

Tengernyi éj és nappal nyújtózkodott közöttünk, melyeket átléptünk könnyezve vagy épp nevetve. Melyeket meg mertünk élni, míg ezt a megtört halálkeringőt táncoltuk egymásnak. Egymás gyönyöréért, olykor kínzásáért. Elnyűtt képeket hajított elém a múlt; néhány megbarnult, némelyik gyűrötté vált… mégis mindegyiket szépnek találtam. Mert minden percét megéltük.

______________________________

Sziasztok!^^ 

Nemrég láttam egy doramát, aminek a központi témája maga a hospice volt, az ott élők személyisége és hogy ki hogyan éli meg az elmúlást. Igazából a dorama összességében nem annyira tetszett, viszont a témája nagyon megérintett. 

Nyilván nem mindenki ilyen pozitív szemléletű, de a hospice már  azoknak az embereknek teszi szebbé az utolsó heteit/hónapjait, akik tudják, hogy nem fognak sokáig élni. 

A doramában volt egy lány, aki állítása szerint nem is élt egészen addig, amíg ki nem derült a betegsége. Ő nagyon nagy hatással volt rám, az időn való szemléletem elgondolkodásán, meg úgy összességében is. 

Illetve, volt egy meghatározó könyv az életemben, Jessica Koch - Közel a horizonthoz című könyve, ami azt szemlélteti, hogy az idő relatív és nem mindenki használja ki úgy, mint kellene, továbbá nem mindenkinek adatik meg annyi, amennyit megérdemelne.