Mielőtt még elolvasnátok a novellát, szeretnélek titeket megkérni, hogy a nagyobb megértés érdekében először Vivien - Nascita di Primavera oneshotját olvassátok el, mert a két írás összeköttetésben van.
Ajánlott zene: Gitano ft. Takács Nikolas - Egy Szép Napon
Egy táncos kétszer hal meg - egyszer, amikor abbahagyja a táncolást, s ez az első halál sokkal fájdalmasabb.
Martha Graham
Azt
mondják, ha meghalnék és újjászületnék, azt biztos táncolva
tenném. A nagyszerű tánc olyan, mint a kézzel írott, szeretetben
gazdag levél, amelyet a kedvese ír szerelmének, hogy érezze a
végeláthatatlan törődést. Olyan, mint amikor egy festő finom,
óvó ecsetvonásokkal vigyáz a festményére, amiből később
műalkotás lesz. Maga a szenvedély, a mozgás öröme, egy csepp
művészet a mozdulatok festői vásznán. Mintha egy rikító szín
lenne a sötét feketeségben; egy darabka rész belőlem. Ha a
hobbid maga az életed, akkor az emberek szerencsésnek titulálnak.
Egyesek irigykedve átkoznak, mások nehezen, de elismerik a
profizmusodba vetett hited, és ott van az ősi ellenség is - a
saját tested. A megállás nélküli gyakorlás, az éheztetés, egy
elrontott lépés, ami végzetes is lehet a karrieredre nézve...
Sokan úgy gondolják, hogy csak az lehet rossz hatással az
életedre, amit nem szeretsz. Engem épp az tett tönkre, ami a
lételemem. A tanárom mindig azt mondta, nem a hiba a fontos, hanem
az, hogy mi történik azután. De olyankor mi a helyzet, ha ez a
híres-neves hiba megköveteli a számomra elképzelhetetlent? A fouetté a virtuóz forgásokban maga a piros, a cabriole mindig kékben
mutatja számomra a világot, ha pedig egész mozdulatokat emelek ki,
gyönyörű szivárványban pompázik minden. Fél éve egy végzetes ugrás miatt nem látom a színeket; unalmas szürke és
fáradt-fehér minden, néha pedig valósággal elnyel a sötétség.
Legyek dühös? Mégis kire? Nem számít, milyen igazságtalan, hogy
mennyit sírok legbelül - tudom, nem változtathatok semmin. Nem
számít, mennyit könyörgök a tánc istenének, teljesen
lényegtelen, hogy ez az életem, nem fogja visszaadni a színeket.
Már magam sem tudom, mégis milyen háttere van a szívemnek. Milyen
színű? Én, aki az életet úgy falta, mára csak a válaszokra
vár. Azt mondják, ha meghalnék és újjászületnék, azt biztos
táncolva tenném. Kíváncsi vagyok, hogy igazuk van-e. Az emberek
már úgysem arra a Lee Taeyongra emlékeznek, aki számtalan díjat
nyert, már csak az a rettenetes személy vagyok, aki háromszor
próbálta magát megölni.
Amikor
valaki régóta a külvilágtól elzárva él, minden egyes nap
pontosan ugyanolyan, mint az előző. Ez a monoton egyformaság addig
gyúrja a lelket, amíg az ember egy lélegző, nevetségesen
semmilyen lénnyé válik. Ez az üresség minden hihetetlenül
lassan múló nappal egyre mélyebbre szivárog, miközben mindenki
számára láthatatlanná és jelentéktelenné válok. És így is
érzem magam. Ellentmondásos pillanat, hogy most épp egy halálfehér
szobában vagyok, undorító fertőtlenítő szag vesz körül,
miközben egy kényelmetlen ágyon fekszem, az orvos pedig
folyamatosan beszél hozzám, viszont egy szót sem fogok fel belőle.
Nem akarom tudni, hogy most honnan kapart össze a menedzserem, aki
sikeresen begyűjti a bukásom utáni gusztustalanul túláradó
cikkekből a neki járó nyereséget. Tudom, hogy az orvos nem fogja
abbahagyni az unalmas beszédét, ezért meg sem próbálom
leállítani. Régen figyeltem rá, de mindig ugyanazt mondja, ezért mindenféle dologgal próbálom elterelni a
figyelmem, többnyire sikertelenül. Inkább kinézek az enyhén
poros ablakon, szinte ide hallom és érzem, ahogy kintről süvít a
csípős szél, már a gondolatától is megfagyok. Havazik, ami
tökéletesen jellemzi az én lelki állapotom is; szörnyen fázom
és csak vakító fehérséget látok; a lelkembe beköltözött a
depressziós tél, ami maradéktalanul felemészt.
Semmi
sem történik, az ég sötétje még az idő homokórájába is
befurakodott és makacsul visszatartotta az üvegben csillogó finom
port, hogy ne pereghessen tovább. Fekete kontúrok és árnyékok
vesznek körbe egy ideje, a szemeim is nyitva vannak, mégsem látok
semmit reménytelen homályon kívül. Pedig tisztábban gondolkodom,
mintha egy ablak nyílna a tudatomban. Érzem, ahogy a kezeim
emelkednek, mégsem látok semmit, ami kezd megrémiszteni. Nem sokra
emlékszem a gyerekkoromból, de az megmaradt, hogy rettenetesen
féltem a sötétben, amit mindig tánccal próbáltam palástolni.
Villanyoltásnál magamra húztam az egész takarót, majd azután
fekve gyakoroltam a mozdulatokat, amiket a nagyoktól láttam. Csak
úgy járt a lábam a paplan alatt, ami annyira jó érzéssel
töltött el, hogy már nem is érdekeltek az okok, csak én voltam
és a gondolataim lágy jazz zenéje, ami valósággal életre
keltette a testem. Az emlékre apró mosoly húzódik szám sarkára,
viszont a szívem ennek ellenére is megtelik tanácstalan
keserűséggel. Most viszont nem tudom, mivel nyugtassam magam. Habár
tudok még táncolni, azonban korántsem úgy, ahogy a lelkem akar;
szárnyalva, minden érzést átélve.
Az
éjszínű végtelen lassan kirajzolódik előttem, hirtelenjében
látom meg a fákat és vesznek körül ékes növények, beterítik
még a földet is virágtakaróval. Észre sem vettem ezidáig, de ez
a hely tele van gyönyörű bársony-szirmokkal, ennek ellenére
minden egysíkúan színtelen. Kellemes idő van, nem érzem a tél
zord erejét, meleg lágy szellő simít végig rajtam. Hosszú ideje
most először érzem magam biztonságban önmagam ellen, nem kerít
hatalmába halálhangulat, viszont még mindig nem tudom, hogyan
jutottam ide, vagy egyáltalán milyen gyógyszert adtak be nekem, amitől ilyen képzeteim lettek.
Magamtól csak nem kerülhettem ide... Elindulok abba az irányba,
ahol egy ösvényt látok, miközben a tavasz mámorító illata
befészkeli magát mellém békés vendégként. Nem akarok
gondolkodni, teljesen ki szeretném kapcsolni az agyam, egy rövid
ideig hagyom, hogy a csend vegye át felettem az irányítást, hogy
a szirmok selymesen érintsék meg talpam. Ez a fenséges erdő
légies könnyedségű eleganciát sugároz magából, harmónia
uralkodik mindenhol, mintha csak az örökkévalóságot akarná
megeleveníteni a gyönyörű virágaival és a szembetűnő fáival. Így is érzem magam, jelen pillanatban nem szívesen kelnék fel
ebből az álomból, nyilvánvalóan a tudatalattim tisztában van
vele, mire vágyom. A kezdeti félelmem hamar átível langyos,
gondtalan fuvallatba, meg is állok egy narancsfánál teljes
pompájában megcsodálni azt, egyszerűen kiélvezni a pillanatot;
végre nincs itt senki, nem bánthatnak sértő szavakkal és lenéző
hozzászólásokkal.
-
Az emberek sokkal gyengébbek, mint gondolnád. Ezért van az, hogy
néha olyan kegyetlenek.
Egészen
eddig a pillanatig úgy gondoltam, hogy egyedül vagyok ezen a
helyen, ezért meglepődve konstatálom, amikor ez a férfi kimondja
lelkem boldogtalan gondolatait. Egyre közelebb sétál hozzám, így
kirajzolódik teljes alakja előttem, viszont tisztes távolságban
marad. Szürkének látom őt, búskomor tekintetétől átjár a
kedvtelenség.
-
A képzeletem fura játékot űz velem... Ki vagy te? – kérdezem a
lehető legkedvesebb hangszínemmel, miközben felhúzom a
szemöldököm.
-
Én vagyok a könnycsepp az arcodon, bánat a szívedben, az utálat
önmagaddal szemben. Én vagyok a Szomorúság. Beszélgetni akarsz,
ugye? Azért vagyok itt, mert szükséged van rám.
-
Oké, lehet, hogy titkon valóban beszélgetni akartam valakivel, de
azt miért pont a Szomorúsággal tenném? – egy lépést hátrálok
tőle, abszurd maga a pillanat és az is, hogy szinte félválról
kezeli a kialakult, számomra kaotikus helyzetet. Ha ez az én
képzeletem szüleménye, akkor tényleg nem vagyok normális.
-
Hamarosan jönnek a társaim is. De addig is, mit szólnál, ha lenne
emberi nevem, úgy jobban megnyílnál?
-
Hát, tisztában voltam vele, hogy nagy fantáziával rendelkezem, de
hogy ennyire... Végül is, rendben van, lényegében olyan vagy,
mint egy képzeletbeli barát.
-
Akkor szólíts mostantól Taeilnek.
-
Jól van, Taeil.
-
Mit érzel most?
-
Fájdalmat. Hirtelen lettem rosszkedvű. Pedig amióta ezen a helyen
vagyok nem tört rám ilyesmi. Most meg a semmiből elkapott ez a
csalódottság.
-
Az emberek szíve változik, ez bennük a különleges. Szerelem,
később gyűlölet. Meleg, aztán hideg. Neheztelés, utána
megértés. Tél, majd tavasz.
-
Hát egy valami nem fog. Az a megvető tekintet, amivel rám
néznek... Szinte kísért, ha ébren vagyok, ha álmodom, nem tudok
ettől elszakadni – hangom kétségbeesett, legszívesebben
ordítanék, de nem teszem. Helyette felemészt minden rossz
emlékkép, a kamerák idegesítő kattogó zaja, ami befészkeli
magát ismételten meggyengült lelkem sebző darabjaiba.
-
Miattuk bántod magad? Mert meg vagy győződve arról, hogy a jövőd
ugyanolyan lesz, mint a jelened, ezért inkább meghalnál?
Hosszú
ideje nem sírtam már, azonban most a tehetetlenség maró kínja
megfojt, ahogy Taeil rávilágít a csúf igazságra. Persze, ezt
eddig is tudtam, de más szájából hallani sokkal bölcsebb.
Csípnek a könnyek, amelyek lehullanak arcomról, egyenesen a
virágrengetegbe cseppennek. Olyan érzés kering bennem, mint egy
gyufában, ami végleg kialszik és utána már hasznavehetetlen. A
tánc volt az életem. Most, hogy nem lehetek benne profi, mégis mi
értelme a létezésemnek?
-
Miért van ennyi gonosz, rosszindulatú ember? Miért kell másokat
tönkretenni? Nem tudják, hogy a szavaknak milyen súlya van?!
-
A jóságnak csak akkor van értelme, ha van gonoszság is. De ne
félj, eljön majd az a nap, amikor jószándék fogja vezérelni az
embereket.
-
Mégis mikor?
-
Hamarosan – mindentudó mosolyra húzza ajkait, majd amilyen
hirtelenséggel jelent meg, úgy illan el a semmibe.
Berögződve
körbenézek, hogy tényleg egyedül maradtam-e, azonban lényegesen
érzem, ahogy a melankólia kiszáll a testemből, mint egy régóta
kalitkában tartott lelki teher. Bánatos voltam miatta, de legalább
meghallgatott.
-
Elment – szólal meg egy másik személy, én pedig megriadok a
férfi hangjára, hiszen közvetlenül mögülem csendül fel. Amint
megnyugszom, próbálom az ábrázatából kideríteni, hogy már
megint kit vetített ki nekem a tudatalattim. Árad az aurájából a
gyászfekete végzet, a megsemmisülés fájó beteljesedése. - A
felesleges körök elkerülése végett, igen, én vagyok a Halál,
de szólíthatsz Doyoungnak is.
-
És most akkor el fogod ragadni a lelkem, aztán megölsz?
-
Azt hiszem, félreértesz valamit. Egészen más dolgokról akarlak
meggyőzni. Igaz, hogy az vagyok, aki, viszont ahhoz, hogy meghalj,
előtte élned is kell.
-
Szép életem volt. Egyszer minden csoda elmúlik, én pedig azt
akarom, hogy örökre véget érjen. Már nem vagyok boldog –
ideges léptekkel haladok előre, minél távolabb próbálok kerülni
Doyoungtól.
Már most idegesít, pedig még alig beszélt hozzám.
-
Valaki, aki nem tartja drágának az életét, nem tud semmi mást
sem értékelni – nyugodt hangja miatt bennem erős feszültség
tombol, lángra gyúl szívemben a lobbanékonyság tüze.
-
Mégis mit kéne értékelnem? Tudod, miért félnek az emberek a
haláltól? Mert elfelejtik őket. Azért, mert a világ nem fog
változni, miután elmennek. Én nem akarom, hogy emlékezzenek rám,
így nincs veszíteni valóm.
-
Nem is tudod, milyen jó, hogy van tested és lelked, igaz? Képes
vagy érinteni, érezni a melegséget. Van hangod, saját véleményed,
tudsz tenni másokért, akár még tanár is lehetnél. Ránézhetsz
valakire és összemosolyoghattok. Túl sok dolog van, amiről
lemondanál a halállal.
Vajon
tudnék adni másoknak szárnyat, ha már az enyémet saját magam
téptem le? A tehetség egy adomány, nem lehet tanulni, ez vagy
megadatik egy ember számára, vagy nem. Érdekelne, hogy mások
szárnyain keresztül látnám-e a színeket. Pillanatnyi remény
csillan fel előttem, azonban hamar szertefoszlik az elméletem,
amint a sérült lábamra eszmélek.
-
Nem akarok tanítani, csak arra emlékeztetne, amit nem csinálhatok.
Nincs több okom élni, akkor meg miért kéne?
-
Miért? Ha egy embernek nincs oka az életre, az azt jelenti, hogy
nem is teheti? Muszáj, hogy–
Váratlanul
hagyja abba kioktató beszédét és tűnik el, csak úgy mintha egy
lapról veszne el az ékes kézírás, amit végül kiradíroznak,
vagy mintha elszakadna egy festmény. Megrettenek a mélyen lappangó
érzéseim felszínre törésétől, soha senkivel nem beszéltem még
ilyen őszintén saját magamról, igazából nem is tudom, hogy ez a
két személy hogy tudott belőlem ennyi mindent kihúzni. Már magam
sem tudom, örülök-e neki, hogy eltűntek, így nem tudom kivel
megosztani a gyötrődésem.
Fogalmam
sincs, mennyi idő telik el. Doyoung óta nem bukkant fel senki,
azonban nem mondanám magam magányosnak. Iszonyúan egyhangú
minden, ami egy csepp vízzel kezdődött, aztán végtelen tenger
lett belőle. Egy nagy narancsfa tövében pihenek, igazából meg
sem mozdultam az ominózus találkozás óta. Az elhangzott, nehéz
súlyú mondatokon gondolkozom, viszont már egy minimális erőm sem
marad szembeszállni az ellenérvekkel. A passzív-agresszív
beszélgetések nem vezetnek egyről a kettőre, ezért ideje
letennem róluk. Ha a kedves szavak elszáradhatnának,
összegyűjthetnénk őket. Könyvekbe préselhetnénk, ahogyan a
virágokat szokás. Megmutathatnánk mennyi mindenre is képesek
lehetnének. És ami a legfontosabb, megőrizhetnénk őket. Albumba
helyezhetnénk, melyet nagyon ritkán, csak mi magunk lapoznánk át.
Pár évente egyszer, ahogyan a fotóalbumot is szokás. Értékes,
felbecsülhetetlen, eszmei kacat. De a vitrinünk hűen őrizné a
megfizethetetlen szavakat, hiszen azoknak erejük van. Ezt fogom
tenni Taeil és Doyoung tanácsaival is, elraktározom őket.
-
Sokáig vártál rám? – egy újabb ismeretlen hang csendül fel,
azonban sokkal élénkebb, földöntúli gondtalanság lengi körbe.
Nemlegesen megrázom a fejem, ő pedig teljes alakjában megjelenik
előttem. Valósággal ragyog, amitől azonnal vidám leszek. -
Hallottam, hogy az emberi neveket jobban szereted, ezért szólíts
csak Donghyucknak.
-
Te vagy a...?
-
A Boldogság, nyilván – fölényes stílusa egy röpke pillanatra
kizökkent az idillből, habár még ezt is olyan derűsen teszi,
hozzá méltóan. Elnevetem magam, amióta ezen a helyen vagyok most
először, ugyanis sokkal fiatalabbnak tűnik tőlem, mégis
egyenrangúként kezel, de ez meglepő módon jelenleg jólesik. -
Nem szeretnél sétálni egyet?
Mosolyogva
bólintok, majd elindulunk egy irányba, miközben könnyedén
beszélgetünk mindennapi témákról. Úgy érzem, már nem is én
irányítom a testem, csak sodródom a felhőtlenség bódulatában,
amelyet Donghyuck okoz, mint egy legjobb barát. Öröm cikázik még
a szemében is, ami teljesen elnyel minden mást, magába szippantja
ezt a helyet is. Mintha egyesülne a virágokkal, a nyárral. Veszek
egy mély levegőt, mely sóhajként szakít ki magából szinte
mindent. Természetesnek érzem, hogy boldog vagyok, a gondjaim rövid
időre elmúlnak. Mesélek neki a táncversenyekről, amikor először
lettem első, a lenyűgöző helyekről, ahova volt szerencsém
ellátogatni.
-
Akármit is csinálsz, ne veszítsd el önmagad. Csak így lehetsz
elégedett bárhol és bármikor. Tudod, mindenki azt hiszi, hogyha
boldogság van, akkor nincs másra szükség. De hogy lehetne az
ember mindig örömteli? Ahhoz, hogy megcsodáld a kilátást, előbb
meg kell másznod a hegyet. Mit gondolsz, te odaértél már?
-
Őszintén, már magam sem tudom... – lenézek a földre, mintha
végzetes bűnt követtem volna el.
-
Nem az a gyengeség ha elesel, hanem hogyha nem állsz fel. Amíg fel
nem érsz a hegycsúcsra, rengeteg jó és rossz dolog fog történni.
De minden csak attól függ, hogy honnan nézed. Ne add fel ilyen
könnyen, kérlek! – mélyen szemeimbe néz, mintha csak egy
ígéretet akarna megbéklyózni lelkiismeretes szavaival.
-
Tudod, elsőre azt hittem, hogy mogorva leszel.
-
Nem, az Doyoung reszortja – szólal meg pajkos hangján, mire
mindketten elkacagjuk magunkat. - Most viszont itt az ideje, hogy
elmenjek.
-
Miért? Ne menj még!
-
Van még egy nagyon fontos dolog az életben, amiben más tudná a
legtöbbet adni neked.
Amint
kimondja a szavakat és kámforrá válik, a nyár nyugtató
hangulata is úgy lesz számomra egyre elenyészőbb. Az egyedüllét
most kifejezetten rosszat tesz nekem, hiszen ezek az emberek valóban
meghallgatnak és segítenek, így ki szeretném élvezni, ameddig
tart. Egyszeriben huncut szellők simítják végig testem, majd
meghallom, ahogy jön valaki. Nem szólal meg, csupán közelít
felém egy olyan megmagyarázhatatlan erővel, amit talán még soha
nem éreztem. Alig kapok levegőt, egész lényem meghajol
tökéletessége előtt. A szeméből üde őszinteség sugárzik,
mosolya lecsillapítja a bennem lévő nyugtalanságot. Markáns
vonásainak láttán egyből ismeretlen érzelem keletkezik
bensőmben. A ruháját az erdőhöz hűen több tucat virág
ékesíti, mintha külsejéből a tavaszt akarná árasztani.
Érkezésére megrezdülnek a narancsfák, igazán életre kel
minden, én pedig úgy hiszem, hogy ereimben a zimankós telet
rögvest felváltja az illatos nyárelő; szinte száguld a vérem.
-
Csodálatos – még egyszer
végignézek
ámulatba ejtő valóján, ő pedig hálás tekintettel mutatja meg mosolygödreit.
-
Jaehyun vagyok. El sem hiszed, milyen régóta vártam, hogy
találkozhassak veled. Megölelhetlek, Taeyong? – gyengéd hangon
kérdezi, miközben kitárja karjait. Reagálni sincs időm, finom mozdulattal ragadja meg a karom, mely már
épp készült volna cseppenként kifolyni a mély tónusú térre.
Magához ránt. Egymásnak feszül a testünk, fulladás-szorosan
ölel,
amely olyan zsigerből
jövő
érzés,
mintha mindig a karjai között lett volna az otthonom.
Domborulatokat nyelnek el a sziluettek. - Most már minden rendben
van. A
megoldás
nem mindig egy szó.
Az ölelés
egy igazi gyógyír
– súgja fülembe és bennem boldogság robban. Reteszei bejárják
testem minden zegzugát.
-
Olyan érzésem
van, mintha ezer éve
ismernélek.
-
Mert a szeretet ereje mindenhol jelen van. Hidd el, a te életedben
is rendet és
békét
hoz létre.
-
Még
így is, hogy nem szeretem önmagam?
-
Ne versenyezz a múltbéli éned ellen. Örülj előre a jövőbeli
önmagadnak, a mostanit meg csak szeresd, feltétel nélkül. Bármit is vett el tőled az élet, mindig gondolj arra, hogy valami mást fog adni. Lehet, hogy nem azonnal, de megéri várni.
Vannak
az életünkben olyan események, amelyekről tudjuk, hogy sosem
fogjuk elfelejteni. Azt hiszem, ezt az ölelést őrizni fogom addig,
amíg csak az univerzum figyeli a
lépéseimet, és
még azon is túl. Halálom napjáig.
Táncol
a nyugalom, békesség
és
gondtalanság
járja
át
a lelkemet, ahogy a tavasz hírnökei
mindenfelé
szórják
illatos mivoltjukat. Érzem,
ahogy mosolygok, mintha túlcsordulna
bennem a derű, a kedvesség,
a létezés
vonzalma. Habár
jelen pillanatban mozdulni képtelen
vagyok, ez a tény
nem zavar, nem is gondolok rá.
Újra élénk színkavalkádban
látok
mindent, mintha a kérdéseim
válaszra
leltek volna. Szemeimmel Jaehyunt fürkészem,
akinek elragadó
arcán
a gödröcskés mosolya melegséget
és
életszeretetet
sugároz magából.
Körbelengi
Őt a tavasz, a ruháját
virágszirmok
tarkítják,
még
jobban kiemelve lágy,
mégis
férfias
vonásait.
Taeil, Doyoung és
Donghyuck is velem vannak, ettől pedig mosoly
nyúlik ajkaimon
és izgatottan zuhanok lefelé, az életembe.
Mert körbevesz
a Szomorúság,
Halál,
Boldogság
és
a Szeretet.
_______________________________
Sziasztok!^^
Hát megszületett ez a novella is erre a csodálatos dalra, hozzáteszem nem ez volt az eredeti ötletem, aztán később az Agymenők egy részében Leonard a hologram-elméletről beszélt, ami olyan mértékben megihletett, hogy Viviennel úgy döntöttünk, muszáj ezt az ötletet megvalósítanunk.
Az elméletről Vivi is írt pár szót, én még annyit fűznék hozzá további információként, hogy lehetséges, hogy az életünk valójában egy hatalmas festmény része a világ legnagyobb vásznán - mi abszolút ezen a vonalon indultunk el.
A befejező része a novellámnak maga a festmény, amit Jaehyun alkotott.
Sandro Botticelli lenyűgöző Tavasz (Primavera) festménye alapján képzeltük el a tájat, ez volt a kiindulópontunk. Nem teljesen olyan, mint az eredeti festmény, de nagyon sokat segített nekünk maga a kép. Katt IDE a képért.
Ha valakit érdekelne esetleg, Vivien mutatott egy igazán szép melódiát, tudom hogy nagyon sokan nem szeretik az ajánlott zenét hallgatni, mert a szöveg zavaró, de ez aláfestőnek kiváló lehet, teljesen más lesz tőle a hangulat.
Katt IDE érte
Ha valakit érdekelne esetleg, Vivien mutatott egy igazán szép melódiát, tudom hogy nagyon sokan nem szeretik az ajánlott zenét hallgatni, mert a szöveg zavaró, de ez aláfestőnek kiváló lehet, teljesen más lesz tőle a hangulat.
Katt IDE érte
Szia! ^^
VálaszTörlésNeked is megírom, hogy mennyire ötletesnek találom, hogy így összeegyeztettétek az ötleteiteket; engem nagyon megfogott, hogy a sztori két oldalán két különböző stílusban tudtam elolvasni. Megfogtatok vele. uwu
Amit így rögtön ki szeretnék emelni, mert amit odaértem kiemelkedően megragadta a figyelmemet, az a "halálfehér kifejezés", amit arra használtál, hogy leírd a szobát a kórházban. (Ha jól vettem ki, akkor kórház volt, bár azt hiszem nem említetted kórházként, de nekem így jött le. :D Nagyon tetszett amúgy, hogy nem rágtátok a számba az elméletet, hanem kis morzsákat szórtatok el, hogy a magam módján érthessem meg a történetet. uwu) Visszatérve a halálfehérre. HÁT EZ ENGEM ÚGY MEGFOGOTT, TE. XD Mármint sokaknak mániája a fekete színt rögeszmésen a halállal és hasonló rossz, gonosz dolgokkal párosítani és elképesztően ritkán látom, hogy a halálképhez csatolnának más színeket is, így rendesen megmozgatta a fantáziámat ez a halálfehér. xD
Tetszett, amikor Taeyong sorban találkozott a Szomorúsággal, a Halállal, a Boldogsággal és a Szeretettel. Amikor jött a Szomorúság, akkor sejtettem, hogy lesz boldogság és a karomat odaadtam volna, hogy Hecsi lesz az és igazam volt! xD HECSI. Na, az viszont érdekelne, hogy mi alapján párosítottad be a többi tagot az érzelmekhez, szóval ha nem baj, akkor erre rákérdezek. uwu (Doyoung és a Halál különösen érdekel xD)
Az is megfogott, hogy mennyire összhangban voltatok a festménnyel, le a kalappal előttetek. uwu
Köszönöm, hogy olvashattam, várlak a kövi körben is! ^^
Szia!^^
TörlésKöszönjük szépen, hát valóban sok munka van vele, nehezebb volt megírni mint gondoltam. De nekem amúgy is mindig nehezebb egyszerűen írnom, mert zsigerből a kacifántosabb fogalmazás jön, aztán ha vissza akarom magam fogni akkor mindig jobban átgondolom mit és hogyan írjak. Most úgy voltam vele, hogy ez a terjedelem miatt is jobb lesz egyszerűbb írással, meg így jobban át fog jönni az is, hogy ő lényegében csak egy festmény.
Igen, az egy kórház volt, ahova azért került mert öngyilkos akart lenni. Amúgy szörnyű vagyok, hogy ezt csináltam PONT vele, dehát el sem tudtam volna képzelni nála tökéletesebb embert. Örülök neki, hogy tetszett ez a kifejezés. Tyű, hát amúgy nem tudom, szeretem összepárosítani néha azokat a szavakat is, amiket amúgy valaki teljesen máshoz társítana, adott esetben a fekete a halállal. De ugye a néger kultúrában, ha meghal valaki akkor nem feketét vesznek fel hanem fehéret, meg hát az emberek is kifehérednek halál után, de itt abbahagyom a morbid téma kivesézését XD
Hát persze, hogy Hecsi lett a boldogság, mást erre el sem tudtam volna képzelni sem én, sem Vivi. Amúgy itt is fura, hogy valakinek a sárga színről az irigység jut eszébe, nekem meg a boldogság, a nap melege, a jókedv. Amúgy talán azért lett Doy a Halál, mert ő volt a legszélsősegesebb ember erre, akitől nem csak mindig azt látjuk, hogy boldog meg örül mindennek, hanem ha kell odamondja a tutit, és abszolút ilyen ember képében akartam láttatni magát a Halált. Doyoungtól egyébként több szarkasztikus megjegyzést akartam, de végül valahogy nem vitt rá a lélek XD Egyébként Taeil azért is lett a szomorúság, mert ha már Hecsi a nap, a boldogság, akkor így automatikusan jött, hogy akkor Vivi korábbi novelláját követve Taeil legyen a másik oldal képviselője, még annak ellenére is hogy Taeil amúgy egy kis szeretetbomba. Hát Jaehyun meg evidens volt ;; a kis valentinfiú megérdemli ezt, illetve akartuk is, hogy ők ketten Taeyonggal kapcsolódjanak a novellában.
Köszönjük^^
Szia!
VálaszTörlésHát ezernyi gondolat cikázik a fejemben!
Nagyon ötletes és elképesztő a kiindulási pontotok, neked is mondom, hogy irigy és féltékeny vagyok!
Tetszett, hogy egy, s mégis más szemszög, megírás, elképzelés, megvalósítás.
Tetszett az is, hogy volt egy (na most milyen jelzőt használjak) festői és egy egyszerűbb kivitelezés. Valahogy úgy érzem felcseréltétek egymás írói stílusát xd De nagyon kellemes volt hallgatni.
Annyi mindent érintett, képletesen lehet érteni az egészet - mármint én úgy értelmezem - s, olyan bizakodó és segítő a mondanivalója, hogy ha majd rám jön a szorongás, ezt fogom olvasni, biztos jót fog tenni a lelkemnek (mostanában rám fér).
Annyi megjegyzésem van, hogy kifejezetten tetszett a "halálfehér" kifejezés, itt csámcsogok már mióta ezen XD
Köszönöm, hogy olvashattam!
Szia!
TörlésHáhá, valamelyst igen, felcseréltük, mert én ezt egyszerűbbre akartam, mondtam is Vivinek hogy akkor írja meg ő ezt a részt, de végül így maradtunk, mert tudtam hogy úgyis tökéletes munkát fog végezni a festői leírásokkal, szerintem valami eszméletlen, ahogy fogalmaz. Én tutira nem tudtam volna így leírni.
Igen egyébként, ők egymás fájdalmán osztoztak, mert mindketten azt a szörnyűséget élték át, ami az életük. És itt akkor arra gondoltunk, hogy Jaehyunnak legyen a festészet ez, Taeyongnak meg a tánc, és Jaehyun lényegében már ott is a saját fájdalmát festette le.
Köszönjük^^
Most nézem, hogy azt írtam :De nagyon kellemes volt hallgatni.
TörlésWhat? miért írtam azt, hogy hallgatni? xd
*Nagyon kellemes volt olvasni. :D
Észre se vettem!XD
TörlésSziaaa :D
VálaszTörlésAz ilyen koncepcióról mindig az a mese jut eszembe, ahol szenteste a grumpy vénembert meglátogatja a múlt, jelen és jövő szelleme. De szeretem ezt a koncepciót egyébként, és így hogy a Szomorúság, Halál, Boldogság és a Szeretet volt a látogató igazán új élmény volt. Pláne, hogy Jaehyun volt a szeretet i mean *-*
Nem tudtam, hogy Taeyong milyen világban is van az elején (már felvilágosítottál, hogy már az elején is egy festmény volt, thank u ♥), viszont annyira jól visszaadtad Jaehyun festményének világát, hogy amikor átkerült az egyértlemű volt :3 Egyébként nagyon tetszett, ahogy Vivi és te is leírtátok Jaehyun ruháját.
Egyébként közben facen is írom, hogy mit gondolok, meg itt is és végem xDDDDDDD Már most el is felejtettem ide mit akartam írni xD
Ja, hogy egyébként most azon gondolkodtam, hogy Jaehyun már akkor megjelent Taeyongnak, amikor elkezdte magát felfesteni, vagy csak azután, hogy megvakult? Vagy ezen nem gondolkodtatok?
A célodat elérted, én pedig imádtam a megvalósítást!
Imádlak téged is ♥
Huha, fogalmam sincs mi ez a mese, de ha nem hosszú akkor megnézem! Mindig rájövök, hogy sok mesét ismerek de közel sem annyit, amennyit kellene XD
TörlésJaehyun ruháját a festményen szereplő Flóra ihlette, az ő ruháján rengeteg virág van, már nem emlékszem a pontos számra, de azt tudom hogy 100+, így hát egyértelmű volt, hogy ezt minis kifogjuk használni, ha már tavasz, ha már virágok, ha már Jaehyun:D tyű, hát személy szerint én nem gondolkoztam ezen, de érdekes egy gondolat. Mert hát ez lényegében egy alternatív univerzum, Jaehyuné a valós világ, Taeyongé a festmény, de mindenképp érdekes a felvetés. Vivi amúgy is mondogatta itt, hogy már csak az lenne nagyobb bumm, ha Jaehyunt is megfestette volna valaki.
Köszönjük ♡
Idekontárkodom haha. Felkeltette az érdeklődésem a kérdésed és elmesélem az én gondolataimat is ezzel kapcsolatban. Én végig úgy képzeltem az egészet, hogy a szereplők, mindenki már abban a pillanatban megjelenik, amikor az első vonások megjelennek róla a vásznon. Aztán ahogy halad előre a folyamat párhuzamosan zajlik az egész, pl. ott volt a halál részénél, hogy hirtelen eltűnt és félbeszakadt a mondandója Doyoungnak, az a része nálam akkor volt, amikor elájult Jaehyun és elmaszatolta a festményt. Ez amúgy nem tudom mennyire volt észrevehető vagy emlékezni lehetett-e rá, de nem baj amúgy ha nem. xD Aztán amikor Jaehyun volt, akkor is végig úgy képzeltem, hogy míg Tae-val beszélget, közben festi Jae önmagát. És van az a jelenet, amikor megöleli itt Taexyongot. Azt az én Jaehyunom is érzi, mintha a festménybeli éne és önmaga közti kapocs létrejött volna és éreznék azt, amit a másik. Érezte Taeyong meleg ölelését. És mikor végzett a festménnyel, nem sokkal utána megvakult. ;;; És akkor vége, de Taeyonggal van vége. Hát ennyi a kis magyarázatom a részemről, remélem azért követhető volt. XD
TörlésÉs köszönjük!!! :3
Szia^^
VálaszTörlésElnézést a kései kommentért! Már korábban elolvastam, de csak mostanra tudtam magam annyira összeszedni, hogy valami értelmeset is csináljak a fetrengésen kívül:/
„Én, aki az életet úgy falta, mára csak a válaszokra vár” Ismerős, ismerősXDD
Az elején annyira szépen írtad le, hogy mit jelent Taeyong számára a tánc, és hogy színekkel párosítottad a lépéseket. Eszembe jutott, hogy az idősebb generáció (legalábbis az én környezetemben) azt mondja, könnyű annak, aki csak kiáll a színpadra énekelgetni, táncikálni, hol van az a normális munkához képest, de abba bele sem gondolnak, mennyi gyakorlás, lemondás, alkalomadtán fájdalom jár azzal, hogy egy tökéletes produkciót mutassanak be. És az is nagyon nehéz lehet, ha az okozza a veszted, amit a legjobban szeretsz csinálni. Nekem sokkal elkeserítőbb lenne, mintha mondjuk egy szimpla autóbaleset áldozata lennék.
Az annyira aranyos volt, amikor arról írtál, hogy kiskorában még lefekvés után az ágyban is táncolt^^
A hely, ahova Tae került, nagyon tetszett. De főleg az, amikor elkezdtek megjelenni a különféle érzelmek. Nekem először az Agymanók című rajzfilm jutott az eszembe (imádom azt a mesét). Persze itt teljesen más aspektusból lettek bemutatva ezek az alakok. A A „ki vagy te?” kérdésre adott válasza a Szomorúságnak szintén lenyűgözően lett megfogalmazva.
Valójában mindegyik alak nagy igazságokat mondott. A Haláltól az volt a kedvencem, hogy ahhoz, hogy meghalj, előtte élned is kell.
És az is nagyon tetszett, hogy a kedves szavakat egy albumba kéne gyűjtenünk. Milyen jó lenne, ha ezt tényleg megtehetnénk! Hisz egyetlen feléd irányuló dicsérő, jó szó mennyire meg tud változtatni egy egyébként szar napot. És a másik, aki kimondja ezeket a szavakat, sokszor nincs is tudatában annak, mennyit segített velük, mert számára nem is tűnnek olyan nagy dolognak.
A Boldogság felbukkanásának nagyon örültem, és aztán az egészet megkoronázta a Szeretet érkezése. Az is nagyon megfogott, amikor azt mondta, hogy hogyan viszonyuljon a múltbéli, jövőbeni és a mostani énjéhez. Igazából szinte mindegyik mondat annyira fajsúlyos volt a párbeszédeknél, hogy az összeset ki lehetne emelni:-)
Maga az alap ötlet fantasztikus volt, és a kivitelezés is! Minden sorát csodálattal olvastam.
Köszönöm ezt az élményt^^
Szia!^^
TörlésJaj, semmi baj! Ha valakinél nem baj, akkor az te vagy.
Jaj, hát pont az anti fitness club ment, meghallottam ezt a mondatot és bámm, bele is írtam XD meg mondom ha már nálad megjelent az elején, én is bele akartam valahogy építeni egy részét.
Tök lusta voltam és nem linkeltem azt a két balett kifejezést végül, pedig meg gifeket is kerestem róla, mert nem szerettem volna csak úgy leírni mindenféle magyarázat nélkül, de aztán mégis így alakult. De majd mindenképp pótolom egyszer, annak viszont nagyon örülök, hogy ez a véleményed róla, próbáltam érzékeltetni mennyire fontos egy ember életébe a szenvedély^^ Én pl ha tehetséges embereket látok táncolni vagy hallok énekelni, akkor eskü rendesen megszépülnek képernyőn keresztül XD Erre a legjobb példa az, amikor még az afc a nagyon emo korszakát élte, anya mindig mondta nekem hogy basszus milyen csúnya ez az énekes én meg egyszerűen nem értettem miért mondja ezt, amikor az a fiú már akkor is csodás volt. Persze, utólag megértettem mit mondott anya, de már most Tomi is milyen jól néz ki. Eldicsekedtem vele anyunak és nem hitt a szemének sem haha. És hát a másik fele is így van, eleve mennyit gyakorolnak, mennyi idő és mennyi erő van abba, amit napról napra csinálnak. De nem csak az idolok, hanem úgy unblock mindenki, aki szenvedélyesen végzi a munkáját.
Már beszéltünk Mirtillel erről a meséről, mert én nem láttam, Ő viszont váltig állította mennyire jó, és pont azon a napon sikerült megnézem a hugimmal, amikor írtam a novellát. Talán amúgy Mirtill is mondta, hogy erről szól az egész mese, de valamiért mégis meglepődtem rajta mennyire hajaz a történetemre.
Igen, teljesen olyan mint a kommentek. Akár 3 mondat is jól tud esni, másoknak 1 percébe se került, te meg egész napra feldobódsz tőle. Ezért is szomorú, hogy az emberek ennyire elszoktak a vélemények írásától, pedig azt hinném hogy most 2020-ban a "szabad vélemények" miatt egyre több lesz, erre nem...
Köszönöm, köszönjük!^^