Felhőtánc - TaeKook

Ajánlott zene: Jesse&Joy - Espacio Sideral 

Egyedül vagyok a csillagtalan ég alatt, enyhén szürke vászon borul a látóhatár alakjára, miközben én minden egyes másodperccel egyre idegesebb vagyok, mert a személy, akit várok még mindig nem jelent meg. Feldúltan a kocsimnak dőlök, kezeimet keresztezem, miközben arra gondolok, mennyire utálom, ha megvárakoztatnak. Igazából nem a fiú hibája, mert még bőven van idő a megbeszélt találkozó előtt, szimplán csak a harag sötét vaskarma marcangolja lelkem, amikor a mai este miértjére gondolok. Az apám ismételten egy monoton ünnepséget szervezett, ahol saját maga undorító dicsőítése a célja. Ezzel semmi problémám nem lenne, ha nekem nem kellene részt vennem minden egyes kibaszott rendezvényén, ahol ráadásul még különböző nők bűvkörébe is be kell férkőznöm, pedig tökéletesen tisztában van azzal a ténnyel, hogy meleg vagyok. Nem lehet őt és a makacsságát elbírni, amikor a fejébe vesz valamit; éppen azért gondoltam arra, hogy most megleckéztetem. Jimin rengeteg céget ismer, amely privát módon kezeli az ilyesmit, a legjobb embereket biztosítva egy-egy ilyen fontos esemény társaként. Nagyon remélem, nem kell csalódnom az ízlésében, mert különböző személyiségek vagyunk és attól, hogy neki valaki szép, még egyáltalán nem biztos, hogy nekem is az. De a fiú dolga alapból csak annyi lesz, hogy jól nézzen ki mellettem, meg sem kell szólalnia. Egy cseppnyi kétely azért van bennem, hiszen ez utolsó perces ötlet részemről, és elég válogatós vagyok, azonban egyszerűen utálnám ezen a mai alkalmon ismét azt a felesleges huzavonát eljátszani, amit minduntalan csinálunk. Az órámra pillantok, majd realizálom magamban, hogy még mindig van tizenöt perce ideérni, ha pedig nem jön, akkor kénytelen leszek nélküle elindulni. Lehet, logikusabb lett volna, ha én megyek hozzá és nem fordítva, viszont így legalább van néhány nyugodt percem, hogy összhangba hozhassam magam testileg és lelkileg is.

És amikor egyáltalán nem számítok rá, egy másik autó áll meg az alkonyszínbe fonódó korai estében; a némaság, amit eddig belélegeztem, hosszú, izgatott sóhaj formájában hagyja el ajkaimat. Amikor pedig kiszáll, teljességgel felrobbanok. Aranylóan sugárzik, mintha ketté tudná vágni a minket körbeölelő halvány sötétséget, a testem elernyed, a bensőm megnyugszik, ez a pillanat pedig úgy hat rám, mintha újra szembe találnám magam az elveszett jövőmmel. Lehengerlően gyönyörű és helyes a kecses szemeivel, amiben mentem elveszek, aranyos pisze orrával, éles állvonalával, sötétbarna fürtjei pedig mértani pontossággal fodrozódnak arca szegleteiben. Olyan elegánsan lépked, mintha egy másik bolygóról érkező herceg lenne, büszke testtartása van, csinos vonalai - az eper észveszejtő zamata pedig egyre csak erősödik, minél közelebb ér hozzám. Szétterjed a félelmem, mintha vihar tombolna bennem, szívem csak úgy zakatol, enyhén elnyílt ajkaimon pedig nem tudok egy értelmes szót sem kimondani.

– Szia, Jungkook. Örülök, hogy megismerhetlek. Kim Taehyung vagyok – ízlésesen biccent egyet, én pedig magamban tombolok, hogy még a hangja is ennyire mély és szexi. Csókolnivaló, kasmírvörös szája kívánatos mosolyra húzódik, ilyen közelségből pedig van időm megcsodálni karamell-bőrét. Ez a tökéletes férfi úgy néz ki, mint egy falat mennyország.

– Taehyung. – Ízlelem kimondva is nevét, majd összeszedve minden szépségétől atomjára hullott darabkámat szólalok meg megint. – Indulhatunk? – kérdezem sokkal mélyebb hangszínen, mint ami nekem van; ezt akkor szoktam csinálni, amikor le akarok valakit nyűgözni.

Illedelmesen bólint, majd beül a kocsiba, kényelmesen elhelyezkedik. Mindenre felkészültem, kivéve erre. Még az is megfordult a fejemben, hogy majd egy csúnya, ostoba emberrel ver át Jimin, akivel egy szót sem fogok tudni váltani, illetve kedvem sem lesz hozzá. Ez több és jobb, mint amit valaha reméltem, legalábbis ami a külsejét illeti.

– Van valami, amit tudnom kell? Azt mondták, hogy különleges kéréseid vannak.

– Ó, igen. Vagyis annyira nem az. Apámnak meggondolatlanul azt mondtam a telefonba, hogy a párommal megyek, úgyhogy valahogy be kéne neki adnunk ezt – mondom kínosan, hiszen én nem ilyen vagyok. Soha meg sem fordult a fejemben egy ilyesfajta gondolat, aztán már csak a hívás után eszméltem fel, hogy mit is mondtam. Az biztos, hogy olyan indulatokat szabadítok fel, akárhányszor az apámra gondolok, hogy elég lenne három ember gyűlöletének is.

– És szerinted menni fog a kocsiút alatt egy komplett sztori kitalálása? – Egy pillanatra ráemelem tekintetem, Ő csak kíváncsian kémlel engem, pajkosság, meg egy cseppnyi aggodalom csillan szemeiben. – Improvizálunk?

– Szó sem lehet róla! Legalább valamennyi alap legyen meg, vagy annál is több – jelentem ki, ugyanis a részletek a legfontosabbak, és ha minden jól alakul, akkor legalább fél évig nem kell azt hallgatnom, hogy ideje megházasodnom.

– Rendben. Például mi?

– Hol találkoztunk?

– Legyen a legátlagosabb hely. Mondjuk egy parkban.

– Miért pont az? – kérdőre vonom, Ő pedig féloldalas mosolyra húzza ajkait.

– Mert ha egy hétköznapi helyen levettél a lábamról, akkor te egy nagyon különleges ember vagy, Jungkook.

Válasza olyan mérhetetlenül csodálatos, hogy legszívesebben szárnyalnék, és habár alig ismerjük egymást, rendkívül jó a társaságában lenni, ezt már az első pillanatban éreztem. Ez a mérvadó, csilingelő izgalom kettőnk között van, megtölti a levegőt, a beszélgetésünket. Somolygok, ahogy arra gondolok, ami igazából meg sem történt, mégis jólesik maga a tudat, hogy ezt feltételezi rólam.

– Mióta vagyunk együtt? – folytatom tovább a kérdezést, miközben egyre nyughatatlanabb leszek, ahogy közeledünk a célhoz.

– Mondjuk négy hónap? Az nem túl sok, hogy komoly kapcsolatnak higgyék, viszont már attól több, hogy komolytalan legyen.

– Igen, ez jó! Mi van még... – Gondolkodom, de egyszerűen nem jut eszembe semmi, amit kérdezhetnének tőlünk. Az agyam úgy kikapcsolt, mintha elemmel működne, pedig alapos munkát szerettem volna végezni. Stresszhelyzetekben hasznavehetetlen vagyok.

– Ne aggódj, tényleg elég jó vagyok az improvizálásban.

Nem tudtam mást csinálni, hittem neki.

 

Ez egy felelőtlen és gyerekes lépés volt tőlem, mindenesetre nem szeretem megbánni a tetteimet, mindig előre tekintek, így ebből a helyzetből is megpróbálom kihozni kettőnk maximumát. Ő tud rólam bizonyos dolgokat, amit mindenki más is; kinek a fia vagyok, milyen pozícióban dolgozom, hány éves vagyok, és senki előtt nem rejtettem véka alá a nemi identitásomat sem. Annyit bíráltak és bántottak miatta a múltban, hogy idővel a fájdalommal vegyített félelem átment részemről érdektelenségbe, de amíg ezen a folyamaton nem sikerült átlépnem, addig valóságos pokol volt az életem. Nehezen vettem rá magam, hogy színt valljak, azonban nem akartam hazugságban élni, mégis abba kényszerítettek. Olyanoktól rettegtem, akiknek szeretniük kellett volna engem.

Gondolataim foszlányaiból az üdvözlések zökkentenek ki, észre sem veszem, hogy finoman fogom Taehyung derekát, mintha a cápák elől szeretném megóvni, ha már én löktem bele a mélyvízbe. Nem megyünk végig az embersoron, a fontosabb üzlettársak már megvoltak, akikkel még én is szoros kapcsolatot ápoltam. Megállunk egy helyen, ahol kicsit kiszakadunk ebből a fullasztóan elegáns légkörből, kettesben vagyunk, bár nem tudom, meddig lesz ez így. Pezsgő hömpölyög a számban, miközben az Ő eper illata bekúszik orromba. A kettő együtt szinte életre kel, bizseregni kezd a testem már ennyitől is, a kegyelemdöfést pedig az adja meg, amikor szemembe néz. Látom a csillagokat és a Holdat, ahogy gyöngyöződik íriszében.

– Fiam – szólal meg apám vészesen közelről, majd a látóterembe kerül ő, és még három partnere, akik egyáltalán nem ismerősek. – Ő Yoon Jihoo, a Shinwha cég elnöke, akiről már meséltem.

– Jeon Jeongguk – biccentek határozottan, majd folytatom tovább. – Ő a párom, Kim Taehyung.

– Nem láttalak még vele – vonja fel szemöldökét hitetlenkedve, de a mellettem álló fiú csak mesterien tökéletes mosolyt villant.

– Még csak négy hónapja vagyunk együtt, most lett szorosabb a kapcsolatunk.

Látszik, hogy kötekedni akar a válasszal, mégsem tud mit mondani erre, mert teljesen következetes.

– Mivel foglalkoznak a szüleid?

– Apa, nem gondolod, hogy ez nem túl kedves kérdés? – szólalok fel, amikor úgy érzem, hogy veszélybe kerülhet a mai este.

– Semmi baj, Kook. – Finoman a vállamhoz ér, ezzel próbál megnyugtatni engem. – Egy éttermet vezetnek, én pedig fotós vagyok.

Látszatra apa megőrzi a hidegvérét, viszont én tudom, hogy most fortyog a dühtől magában, a kristálypoharat idegesen forgatja a kezében, szemeiben pedig a megvetés fagyos óceánja robajlik. Aztán egy kis bájcsevej után magunkra hagynak, én pedig fellélegzek, hogy a nehezén már túlvagyunk. Innentől kezdve csak folytatnunk kell azt, amit elkezdtünk.

 

A rendezvény nagyszerűen telt, élveztem Taehyung társaságát, a lopott pillantásokat, bőrének érzéki puhaságát, illatának szédítő játékát. Egy kicsit sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkoztunk, de még így is olyan volt, mint egy első randi, erről pedig az is árulkodik, hogy már itt állok a lakása előtt öt perce, mégsem akarom elengedni, ahogy Ő sem száll ki.

– Oké, gondolom tele vagy kérdésekkel.

– Igen – bólintok, majd leveszem a kormányról a kezem, elhelyezkedem kényelmesen, ráemelem tekintetem.

– Akkor tegyünk fel mindketten egy-egy kérdést, amit a legjobban szeretnénk tudni. Kezdd te.

Mégis mivel kezdjem? Az apró, jelentéktelen dolgok is érdekelnek, mint a kedvenc színe, vagy filmje, mert biztosra veszem, hogy teljes élvezettel beszélne róla. Mégsem ezeket kérdezem.

– Igaz az, amit apámnak mondtál?

– Igen.

– Akkor mégis... mégis miért-

– Mondd csak ki – szavamba vág, hangja éles, mintha bármelyik pillanatban képes lenne elvágni kettőnk idegen, mégis gyengén kialakult kötelékét.

–Miért csinálod ezt a munkát, ha fotós vagy?

– Egész egyszerűen azért, mert így jobban élek. Mit gondolsz, mit csinálok escortként?

– Nem tudom, elképzelésem sincs – mondom ingerülten, reszelősen felsóhajtva, miközben ökölbe szorítom egyik tenyerem, ha arra gondolok, mennyi férfival lehetett együtt.

– Lényegében annyit sem csinálok, amit a mai estén. Persze, biztos van olyan, aki többet is vállal, de én nem. Elkísérem a partnerem, jól nézek ki és beszélgetek azzal, akivel muszáj. Még senki nem kért meg olyanra, hogy játsszam el a párját. És nem, nem dugtam pénzért, ha erre voltál kíváncsi. – Kicsatolja a biztonsági övét, keresztbe fonja karjait, én pedig elszégyellem magam, amiért szemmel láthatólag megbántottam nyers szavaimmal.

– Sajnálom. Tényleg nem úgy gondoltam. Csak érdekelt, hogy mi ez a munka, de természetesen nem tartozol nekem magyarázattal.

– Most én jövök.

– Rendben, kérdezz csak.

– Miért volt rám szükséged ma? Mármint hogyhogy nem egy olyat kértél meg, akit ismersz?

– Nincs túl sok barátom, aki pedig van, azzal sosem kezdenék ki. A szerelmet pedig nincs kedvem keresgélni – vállat vonok, hangom öntudatosan cseng, őszintén. Ennyit megérdemel, így korrekt.

– Nem tűnsz olyan embernek, aki csak azért felfogadna egy escortot, hogy az apját idegesítse – hangszíne kimért, lágyan szól hozzám, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban összeroppannék.

– Mert nem is vagyok ilyen. Csak valahogy, öntudatlanul kicsúszott a számon, visszavonni a szavam meg nem szeretem. Úgyhogy lényegében megmentettél engem. – Rámosolygok, Ő pedig viszonozza tettem. Mint egy biztonságot nyújtó menedék, elveszek csillogó tekintetében.

– Voltál már szerelmes?

– Nem, azt hiszem még nem. Vagyis igazából nem tudom. Szerinted milyen érzés a szerelem? – kérdezek vissza, most pedig sokkal kíváncsibb vagyok válaszára, mint eddig bármikor.

– Szerintem... Olyan, mintha felhőn táncolnál. Lebeg a tested és mindened a boldogságtól, miközben a lelked keringőzik a másik lelkével. De ez egy nagyon nehéz dolog. Azzal az énünkkel, amelyik azonnal harcba szállna az érdekeiért vagy messzire futna, nehogy fájdalom érje. A szeretet nem egy könnyű kis valami, nem egy súlytalan szó. A szerelem küzdelem saját magunkkal, és egymásért. – Ez a pillanat olyan, mintha örökké tartana, ahogy telt ajkain kiejti a szavakat. Áhítattal hallgatom, ahogy ezt az érzelmet ilyen különleges módon fogalmazza meg annak ellenére is értem miről beszél, hogy még sosem éltem át hasonlót. – Most már mennem kell. Remélem, találkozunk még, Jungkook.

 

 

*

 

 

– Mit akarsz ilyen korán reggel? 

– Megint Őt akarom.

 

 

*

 

 

Ez már a sokadik alkalmunk Taehyunggal, azóta elkértem a számát is, így sokkal könnyebb volt kapcsolatba lépni vele. Annyira összeszoktunk az elmúlt hónapokban, hogy egyetlen nézésből is értettük egymást, a többieknek pedig minden kétséget kizáróan beadtuk, mennyire egy hullámhosszon is vagyunk. Így is volt, hiszen elképesztő módon egészítettük ki egymást - én voltam a kikopott égbolt, Ő pedig megtöltött engem a csillagok ragyogásával, a Hold ezüst nyugalmával, a napfény örömteli melegségével. Minden egyes nappal egyre gyönyörűbb. Szinte már fizikai fájdalmat érzek, amiért még nem ismerem ajkainak ízét, szeretném tudni, milyen érzés vele szeretkezni és hogy milyen, amikor a lelkünk keringőzik a felhőkön. Még azt hiszem, egyikünk sem szerelmes, azonban ellenállhatatlan vonzalmat érzünk a másik iránt, én legalábbis valósággal elgyengülök a közelében, imádom Őt érinteni és minden apróságról elbeszélgetni. Egy igazi művészlélek, tele van kreativitással és jósággal, erről pedig már az otthona is árulkodott, amikor a tizedik találkozásunkkor behívott magához. Még most is részletesen fel tudom eleveníteni gondolataimban a nappalija meleg színeit, vagy a hálószobáját, azonban az a rengeteg fotó tetszett a legjobban, ami szelíden ölelte körbe az egész házat, mintha csak védelmező karjai lennének. Telis-tele volt az átélt, boldog pillanataival, megmutatkozott a személyisége az összes fényképen, amelyet készített és már alig vártam, hogy rólam is csináljon egyet. Ezen felül pedig rendkívül intelligens, amit sokan elismernek az üzlettársaim közül is, ami mérhetetlen büszkeséggel hat rám. Az apám egy külön fogalom, arról le is mondtam, hogy Ő valaha is elfogadjon egy velem anyagilag nem egyenrangú személyt, viszont eszem ágában sem volt lemondani róla, még így sem, hogy alapvetően a kapcsolatunk nem valós.

 

A mai rendezvény nagyobb, mint eddig bármikor, és mivel már sokszor látták velem Taehyungot, kevésbé érdekeltek az emberek velünk kapcsolatban, így bőven van időnk magunkkal foglalkozni, kötöttségek nélkül élvezni a másik valóját. A szemem tekintete és ajkai között vándorol; az egyiktől kiráz egy ismeretlen érzés, a másiktól lángra kap a testem. Ezt mindketten realizáljuk, le sem tudnám tagadni a tagadhatatlant.

– Min gondolkodsz annyira? – kérdezi csábos, pajzán vigyorral, majd egyre csak közeledik felém, ezért megragadom derekánál fogva, hogy a fülébe suttoghassak.

– Azon, hogy most már elégszer találkoztunk-e ahhoz, hogy végre csókolózzunk.

– Na de Kook, téged nem zavarna, ha mindenki látna minket? – Rám néz, szeméből üde játékosság sugárzik, mosolya lecsillapítja a bennem lévő buja nyugtalanságot.

Markáns vonásainak láttán meg akarom őt védeni saját magamtól, és ez az, ami igazán meglep, talán egy picit fel is bosszant. Istenem, annyira meg akarom tenni, érezni a teste melegét, de bizonytalan vagyok. Mégsem bírok uralkodni a vágyamon, azonban elengedem Őt, hogy legyen köztünk egy apró határvonal, innentől kezdve rajta múlik, hogy megszünteti-e a távolságot, vagy nagyobbat csinál belőle.

– Csókolj meg – biztatom búgva, ez pedig elegendő mindkettőnknek;  lassan, puhatolózva nyomja ajkait az enyémhez, de nekem ennyi is elég.

Abban a pillanatban történik köztünk valami. Tae forró leheletét érzem a bőrömön, finoman csókol, csak az ajkaink érnek össze, mégis bizsergető érzés tölti el felhevült testem. Mélyen felkavar, a pulzusomat az egekbe löki, amikor egy apró, leheletfinom puszit kapok, amelytől a kezeim szinte kiszakadnak a zsebeimből, szemeim automatikusan csukódnak le; hosszan sóhajtok, végül a két kezembe fogom arcát, hogy én csókolhassam meg Őt. Falak omlanak le bennem, valamiféle megmagyarázhatatlan, láthatatlan béklyó köt hozzá, ami semmihez sem fogható. Hiába próbáltam sokáig elrejteni az érzelmeimet leginkább saját magam elől, ennél átlátszóbb már nem is lehettem volna. Alsó ajkát kényeztetem gyengéden, harmatgyenge ízcsókokkal, aztán olyan szenvedéllyel veszem birtokba kívánatos száját, hogy támasztékra van szüksége. Az asztalnak dől, csókunk vággyal telített, én pedig úgy érzem, menten belehalok a gyönyörűségbe. Nem nagyon tudok gondolkodni, az eper és a mentol bódult egyvelege kúszik a bőröm alá, arcáról tarkójára és derekára simítom kezeimet, mire reszketegen sóhajt fel, és ölel át annyira, amennyire csak tud.

– Ezt itt nem folytathatjuk – zökkent ki kettőnk közösen egybefonódó galaxisából, még a szemeimet sem vagyok képes kinyitni, egyre többet akarok belőle és abból az érzésből, amit isteni íze vált ki belőlem.

– Akkor menjünk máshova.

Amint kimondom az eszelős szavakat, rögtön megérzek egy szúró fájdalmat arcomnak csapódni. Megragadom a sajgó pontot, majd felnézek, de bár ne tettem volna. Apám szemei haragos tüzet lövellnek, mintha bármelyik pillanatban képes lenne letaszítani a pokol legmélyebb bugyrába, és tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy legszívesebben meg is tenné. Mindig próbálok erősnek mutatkozni, ezért szomorúságomat ismét egy gúnyos mosollyal palástolom, miközben belül tombolok, szétvet az ideg, emellett pedig még egy akaratos könnycsepp is ki akar furakodni. Nem engedem, hogy kijöjjön, egyszerűen nem tehetem. Büszkén húzom ki magam, levéve arcomról a kezem, fölényes tekintetem ráemelem, ezzel is üzenve neki, hogy engem nem irányíthat.

– Takarodj innen!

– Jungkook, gyere, menjünk! – Taehyung riadt arcára nézek, ez pedig elég ahhoz, hogy másodpercek alatt rendezzem magamban feldúlt zaklatottságom, hiszen Ő nem tehet semmiről, nem engedhetem, hogy bántsa.

Remeg a kezem, amikor megfogom az övét, ezért nyugtató-gyengéden összefűzi ujjainkat, én pedig ismételten elkezdek valami mást is érezni a haragon kívül. Már semmit nem akarok, csak elmenni innen, hogy biztonságban lehessen.

 

A kocsiban egyikünk sem szólal meg, én nem akarok, Ő nem mer. A kormányt olyan erősen szorítom, hogy már teljesen elfehérednek az ujjaim, mégsem akarom abbahagyni, sőt. Azt akarom, hogy jobban fájjon, mert úgy legalább nem gondolnék a lelkem elhaló szenvedésére. Amikor kisgyerek voltam, akkor apa nagyon sokat játszott velem. Elmentünk ketten a játszótérre, ahol én voltam a katona, Ő pedig a király, akit elraboltak, nekem pedig meg kellett mentenem, a nap végén pedig elmentünk enni oda, ahova csak szerettem volna. Rengeteg boldog pillanatom volt vele és nincs szomorúbb ezen a világon, amikor az emberrel, akivel a legjobb emlékeid voltak, maga is egy emlékké válik.

– Jól vagy? – hangjából igazi aggodalom érződik, próbál közelebb férkőzni hozzám a szívével, én pedig ismételten elgyengülök; úgy érzem, hogy valakivel meg kell osztanom a fájdalmam, különben felemésztene.

 – Nem, nem igazán. Azt hittem, tudom már kezelni ezt, hogy már nincs rám ilyen nagy hatással, aztán nézd meg, felpofoz, és ezzel megint szilánkokra tört.

– Hát persze, hogy hatással van rád, Jungkook. Ő az apád. Viszont kérlek, ne mondj ilyet. Egy embernek se engedd, hogy darabokra törjön – halkan szólal meg, mint aki attól retteg, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetek. – Inkább mondd azt, hogy repedt vagy.

– Repedt?

– Igen. Azt még össze lehet ragasztani, én pedig meg fogom próbálni, de ha össze vagy törve, akkor mégis hogy ragasszalak össze?

– Szerintem neked az is menne. – Rámosolygok, hálától ragyog a szemem, a szavaim pedig teljesen reményteliek. Ha valaki képes lenne engem újra összerakni, az csakis Ő lehet.

– Túl sokat képzelsz rólam.

– Kedvellek. Nagyon. – Figyelmen kívül hagyom bizonytalanságát, mert végre teljesen tisztában vagyok azzal, hogyan érzek iránta.

Meg akarom ismerni jobban, minden tökéletlenségével együtt tökéletesnek látni. Szeretném, ha csak az enyém lenne; hogy akkor csókolhassam meg, amikor a szívem diktálja, állandóan érezni akarom Őt és mindenét. Ránézek, tekintete kifürkészhetetlen; emóciótenger morajlik sötétbarna íriszeiben, mellkasa lassan emelkedik fel és le, engem pedig elkap a riadalom, ezért a bejárati ajtaját kezdem fixírozni. Még szerencse, hogy világosságnak csak az autó gyenge lámpájának melegsárga fénye funkcionál, így legalább nem látja az enyhe pírt arcomon.

– Akkor nincs mit tenni. Úgy látszik, ott kell hagynom a munkám. Mostanában amúgy is csak téged vállaltalak.

– Akkor te is...?

– Táncoljunk együtt a felhőkön, Jungkook.