Inception - Johnny

Ajánlott zene: Angela Zhang - All From Me

- Mit csináljunk ma? – kérdezi Mark unalmas hangnemben, miközben a telefonját babrálja.

- Nem tudom. Nézzünk filmet?

- Hmm. Valami energikusabbra gondoltam – drámaian sóhajt, valószínűleg még Ő sem tudja, mire vágyik.

- Energikus... Menjünk siklóernyőzni? – vetem fel a nagyszerű ötletem, de látom, ahogy a fiatalabb száját egyetlen vonallá préseli.

- Nem lehetne valami izgalmasabbat?

- Jó, akkor mit? Ember, neked semmi nem jó most! Akkor találj ki te valamit – feldúltan állok fel a kényelmes kanapéról, egyszerre érzem magam tehetetlennek és fáradtnak.

Igazság szerint nincs kedvem semmihez, legszívesebben innék egy finom kávét valahol Brazília egyik gyönyörű városában. Annyira érdekel a kávé történelme, az egész termesztés, szívesen beleásnám magam jobban, csak sajnos a munkám miatt kevés időm van rá. Apa szoktatott rá a kávé zamatára és egyedi ízére, aztán az idő előrehaladtával már nem volt megállás. Szeretem az összes ízt kipróbálni, amit piacra dobnak, viszont az első számú kedvencem úgyis az americano marad. Miközben elmerengek a gondolataimban észreveszem, ahogy Mark elbóbiskol az ágyban. Mosolyogva nézem, majd ezután elfoglalom a matrac másik részét – amíg fel nem ébred, addig elleszek magamban is. Pár perc semmittevés után hirtelen rossz érzés kerít hatalmába, mintha az idő megállna; szaggatottan veszem a levegőt, még a telefon is kicsúszik a kezemből. Hatalmas fénycsóva vesz körül, olyan mint egy hullócsillag és legszívesebben azt kívánnám, hogy múljon el ez a borzasztó érzet, ami teljes egészében elsodor. Egy hatalmas légvétel után végül megnyugszom, elmúlik a fullasztó környezet, viszont egyáltalán nem érzem jól magam a saját bőrömben. Önkívületlen állapotba kerülök, próbálok reagálni a külvilágra, ijedtemben a telefonomat keresgélem, amit meg is találok a párna alatt – fogalmam sincs, hogyan került oda. Próbálom feloldani, de egyszerűen nem akarja elfogadni az ujjlenyomatom. Sokszor fordult már elő velem ez, így csak felhúzom, hogy beírjam a kódomat, azonban ebben a pillanatban észreveszem, hogy ez nem is az én telefonom. Lassan sötétedik el a képernyő, én meg már keresném az enyémet, de ebben a minitumban eszmélek fel az önarcképre, ami közel sem olyan szexi, mint az enyém. Elszédülök, egyenesen fizikai fájdalmat érzek, amikor a kis képernyőről Mark arca köszönt vissza rám. Torkom szakadtából ordítok, még a mobilt is eldobom, nem törődve azzal az apró ténnyel, hogy az nem is az én tulajdonom. Riadtságomra a fiatalabb is úgy pattan fel, mintha minimum matek órán a tanár rajtakapta volna, hogy unalmában elaludt.

- Hyung, mi az? Baj van? – teszi fel a kétségbeesett kérdéseit, azonban mikor a saját arca köszönt vissza rá, Ő is hasonlóan reflektál, mint én - Mi a szar?

- Hát nekem mondod?! Csúnya lettem!

- Most ne viccelj ezzel, inkább mondd meg, mit csináljunk, te vagy az idősebb – feláll az ágyról, idegesen jár fel-alá, a lábainak nem bír megálljt parancsolni.

- Tudod, most gyakorlatilag te vagy – vonom meg a vállam, nemtörődömséget sugározva, miközben belülről szétrobbanok.

Sok testcserés filmet láttam már, amikben többnyire az volt a titok nyitja, hogy egymásba kellett szeretniük az érintetteknek; aztán jött a lezárás, minden jó, ha a vége jó baromság. Jelen állásban nem hiszem, hogy ez lenne a mindent eldöntő megoldás. Ebben a pillanatban csak arra tudok gondolni, hogy megnézzem Mark mekkora méretekkel rendelkezik, amit egy életen át az orra alá fogok dörgölni. A gonosz tervemet ötletelve ki is veszik belőlem minden aggodalom, a helyét fodrozódva veszi át a nyugalom tengere, ami békésen, enyhén izgatottan ringatja testem.

- Szerintem ne mondjuk el senkinek, a hülye filmekbe is végül visszacserélődnek valahogy... most ha várunk egy, vagy két napot, az nem gáz, ugye? Addig is próbáljunk rájönni, hogy mi történt velünk.

- Oké – helyeslően bólintok, aztán sokat sejtetően elmosolyodom. - De előtte meg kell tennem valamit – felállok az ágyról, közelebb megyek az ajtóhoz, mert érzem, öt másodperc múlva menekülni fogok - Donghyuck! Én is szerelmes vagyok beléd, csak hazudtam, amikor visszautasítottalak! – kiáltom hangosan, majd elkezdek futni a szobája felé, ami történetesen az enyém is.

Pánikolva kelek fel, szinte legurulok az ágyról, csak azt látom lelki szemeim előtt, ahogy Mark mérges tekintete elől próbálok menekülni. Körülnézek, először nem világos, hogy mi történik, aztán szabályosan felsóhajtok nyugalmamban, mikor villámcsapásként hasít belém a tudat, a saját testemben vagyok. Hála az égnek! Nem fogok többet közvetlenül lefekvés előtt enni, ez lesz a legjobb döntés. Magamra kapom a ruháimat, egy fekete-fehér csíkos nadrágot, hozzáillő szürke, kissé koszos inggel, egy vastag, sarkantyús csizmát és a kiegészítőim ékkövét - a kalapom. Nincs tükör a hajón, ezért kénytelen vagyok ellenőrzés nélkül felmenni a fedélzetre, bár anélkül is tudom, mennyire jól nézek ki, úgyhogy csinálok is magamról egy fényképet - legalább ott látom magam kicsiben. Hirtelenjében érzem meg a tenger utánozhatatlan sós illatát, megcsap a kinti szél is, a fodrok pedig csak úgy hullámoznak a végtelen kékségben, mintha Isten ítélete zúdulna ránk. Haragosan sötétkék minden, még a látkép is azt szemlélteti, hogy hamarosan rabolni fogunk. Imádom. Egyszerűen imádom, hogy itt lehetek. Megpillantom Markot, aki beleélve mesél valamiről Donghyucknak és Taeyongnak, ezért odamegyek én is. Amint megérkezem, rám figyelnek, ezért rögtön megragadva az alkalmat, elkezdem kifejteni a fura álmomat és hogy majdnem összeboronáltam a két fiút. Időközben csatlakozik Taeil is, aki nem bírja visszatartani a könnyeit, úgy nevet. Tényleg vicces, pláne, ahogy én mesélem.

- Oké, tisztázzuk. Attól, hogy szeretek fiúkat puszilgatni, még nem jelenti azt, hogy buzi vagyok. Ezen a hajón rohadunk egy ideje, nem tudok mit csinálni, leszarom – Donghyuck durcás hangja egy intőjel mindenki számára, mert ha Ő robban, cápaeledelként is végezhetjük.

Nem foglalkozunk vele, továbbra is kellemes légkört teremtve beszélgetünk most már mindenről. Taeyong, az én lelki társam épp azt ecseteli, hogy kezd elfogyni a kedvenc fűszere, ezért reméli, hamarosan kikötünk valahol. Lehet, csak azért gondolom így, mert ha Ő nem lenne, akkor valószínűleg száraz kenyeren élnénk, de számomra a világ legjobb szakácsa. Taeil halkan dúdol valamit, annyira látszik rajta, hogy semmi kedve ehhez az egészhez - megzsarolták Őt, azért kötött ki itt. A kapitányunk egy iszonyú zsémbes és rosszindulatú ember, szinte mindannyiunkat sakkban tart valamivel, az idősebbet a húgával, engem az életemmel. Rosszkor voltam rossz helyen, ez lett az ára. De azt mondják, a szabadság nincs ingyen.

- Hé, kalózok!

- Igen, kapitány! – szinte egyszerre mondjuk, harci állásba vágva magunkat, amikor megjelenik Doyoung is, a mi gonosz, elviselhetetlen vezetőnk.

- Taeyong, megvan minden, amire szükséged van?

- Elfogyott az oregánó, kapitány.

- Taeil, mi van a várossal? – Nem törődve Tae kérésével, halad is egyből a másik emberre, ráadásul olyan hangnemben, mintha mennydörgés lenne a torkában.

- Három nap múlva odaérünk, kapitány. Beszéltem egy ottani szolgálólánnyal telefonon, azt mondta, több gazdag negyed is van.

- Csodálatos, akkor mindenki legyen készenlétben – mondja egy tettetett vigyor kíséretében.  Már egyöntetűen lélegeznénk fel mindannyian, hogy ennyivel megússzuk, mikor hangos lépései megint alábbhagynak. - Ó, és Johnny.

- Igen, kapitány?

- Hallottam a kis vágyadról, miszerint a tengerbe dobnál – egyre közelebb jön hozzám, én pedig minden egyes felém tett lépésével úgy érzem, eltörpülök a tekintélye mellett.

- Soha nem tettem ilyen kijelentést, kapitány! – tagadok minden erőmmel, ameddig csak bírom. Persze, hogy mondtam ilyet. Minden egyes nap elhangzik a számból ez a mondat, de erről neki nem kell tudnia.

- Érdekes, nem hiszem, hogy Mark és Donghyuck is hazudna nekem – kárörvendő hangjától elkap a hányinger, bár ez most lehet, inkább a két fiúnak szól részemről.

Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ezt tennék velem. Szóval ilyen érzés, amikor hátba szúrnak... és mivel róluk van szó, még jobban fáj. Szemrehányóan rájuk nézek, de ők még csak egy pillantásra sem méltatnak, a nyílt tengert bámulják, mintha kívülállók lennének, akik nem akarnak beleavatkozni semmibe.

- Az életemre esküszöm, hogy–

- Az életedre? - gúnyosan felkacag, majd folytatja. - Ne nevettess, már nincs életed. Kalózok, vessétek Őt a tengerbe, ez parancs! Ha nem követitek az utasításaimat, ti is ott végzitek!

Gondolkodni sem tudok, minden vér kiszáll a testemből és nem bírok megmozdulni, pedig most menekülnöm kellene. Talán jobb lenne, ha én magam ugranék a vízbe? Két erős férfi taszít ki a kusza gondolataim közül, egyszerre érzek bánatot és düht, de sikeresen a hajó pereméhez vonszolnak. Taeyong bocsánatért esedezik a tekintetével, ahogy Taeil is, de nincs más választásuk, ha nem akarják ugyanígy végezni. Elfogadom a tényt, hogy a barátaim keze által vár engem a fullasztó vég – inkább így haljak meg, minthogy árulók végezzenek velem. Beléjük vetem az összes hitem és bátorságom, próbálom nekik elmondani szavak nélkül, nem haragszom rájuk. Egymásra néznek, majd engem a hideg mélységbe taszítanak. Olyan hideg a víz, szinte már éget. Egy ideig kapálózom, próbálok elúszni, megmutatni mindenkinek, igenis kitartó vagyok. Azonban hamar elfáradok. Lepereg előttem az életem, úgy érzem egyre jobban elsüllyedek.

- ÚRISTEN, MEGFULLADOK – fuldokolva kelek fel az ágyamból, hosszan veszem az éltető oxigént, mintha legalább fél óráig megvonták volna tőlem.

- Te jó ég, hyung, neked meg mi bajod van? – Donghyuck sétál ki a közös fürdőszobánkból, majd amikor észrevesz, próbál a segítségemre sietni, viszont én elutasítom azt.

- Te gyökér! Áruló!

- Hogy mi? Mi a szar bajod van?

- Az, hogy miattad haltam meg!

- Oké... Akkor először igyunk egy kávét.

Mikor nagyjából összeszedem magam, a fiatalabbal ténylegesen kimegyünk a konyhába, hogy a kedvenc americanom közben elecseteljem neki a szörnyű rémálmaimat. Szól a többieknek is, én pedig egyszer vihogva, egyszer idegesen mesélem a történteket. Magam sem hittem volna, hogy az álmok ennyire valóságosak tudnak lenni, de most saját bőrömön tapasztalhattam.

- ... és így haltam meg.

- Hé, nem is kicsi!

- Nem vagyok szerelmes Markba!

- Oregánó?

- Én is csak kapitányként tudnám magam elképzelni.

- Remek, megragadtátok a lényeget – mondom szarkasztikusan, mindenki mondatára reagálva. - De az a lényeg, hogy vége van. Remélem, soha a büdös életbe nem fogok több ilyen szart álmodni.

- Hát, nem tudom, hyung. Lehet, hogy még fel sem ébredtél. Lehet, hogy ez még csak a kezdete valaminek, és ez nem álom az álomban volt, hanem valami sokkal durvább – a legfiatalabb nyugodtan vállat von, mint aki a világ legtermészetesebb dolgát konferálná fel. Úgy szürcsölgeti a kávéját, mintha nem félne a holnaptól.

- LEE DONGHYUCK!

___________________________

... Bocsi DiCaprio

Bocsi mindenki XD

Kezdek amúgy összespanolni az egyszerű írással, bár ezt amúgy sem tudtam volna masképp írni.

(Btw, a blogom külseje 6 év után megváltozott, ehhez kapott egy új, színeiben hozzáillő telefonos nézetet is, remélem mindenkinek tetszik^^)