Statistics

Followers ♡

Picture of the month

Picture of the month

My world

My world

Popular

Blog Archive

Lacuna - Yunhyeong

||


Ajánlott zene: Jun & The8 - My I 


A nap haldokló fényei kábult táncba kezdenek a víz tükrén; vonaglanak előttem a kárörvendően fodrozódó hullámok, ahogyan lassan skarlátvörös tengerré változik a végtelen folyó. Ebben a kései órában nyárelő lévén csípős szél fúj, így könnyedén arra tudom fogni az erőszakosan elfojtott, ámbár most könnyedén utat törő könnyeimet. A Han-folyó csodálatos látvány, ami egyáltalán nem egyezik az én ambivalens érzéseimmel. Az érdektelenség érzete cikázik át a testemen, miközben embertelen harag tombol bennem, ami bármelyik pillanatban robbanhat.

Mindenkinek mást jelent a család. Számomra olyan, mintha egy öreg fa lenne, gondosan elültetve, acélerősen a földbe gyökerezve, amit senki nem tud kiszakítani. Az univerzumunk egy fontos pillére, ami nélkül lehetetlen normális életet élni. Ha túlnézünk a veszekedésen, fájdalmon és sértődésen, olykor jólesik emlékeztetni magunkat arra, hogy a családon kívül az égvilágon nincs fontosabb. Az én erős fámnak viszont egy elég jelentős ágát levágták, amikor még éppen próbált kirügyezni. Alig voltam négyéves, amikor az apám úgy döntött, hogy eldob magától. Soha nem tudtam meg az okát, viszont akaratlanul is az ember gondolataiba férkőzik ilyenkor az az elrettentő kérdés, hogy vajon miattam ment el? Kit nem szeretett; engem, vagy anyát? Ha meg sem születek, talán ők még együtt lennének? Mi lenne, ha... Utálok ezen körmömet rágva, idegtépően tanakodni, azonban a hosszú évek során megtanultam ezzel a pokolba kívánt érzéssel felnőni, erős maradni. Persze, sokszor mondom, hogy nem érdekel az az ember, de talán még saját magamnak is valótlant állítok ezzel, pedig fájdalmasan gyűlölöm a hazugságokat. Anya sokszor mondja a mai napig, hogy Ő teljes mértékben megértené és mellém állna, ha felkeresném a vér szerinti apámat, de én mindig erőteljesen hárítok. Minek is keresnék egy olyan embert, aki számára teljesen lényegtelen vagyok... Illetve, húsz évembe telt, hogy tudomást vegyen rólam. Pár napja küldött egy levelet, amihez semmisen álltam hozzá; nem akartam elolvasni a bűnbánó, gondosan leírt mondatait, attól nekem nem lett volna jobb. Haragtartó típus vagyok, ami pedig ezt az embert illeti, úgy érzem, soha életemben nem fogok ennyire neheztelni valakire, mint ahogy őrá. Egyáltalán nem érdekel, mi áll azon az átkozott papíron, viszont Chan véletlenül elolvasta, miközben a szobámban keresett valamit. Innentől kezdve minden dőlt, mint egy egyensúlyvesztés miatt leomlott lavina, bennem pedig rövid időn belül orkáni viharként elsöprő düh gyülemlett fel. Ideges vagyok Chanra is, mert láncreakció módjára fecsegte el a többieknek, mi áll azon a lapon. Nekem még mindig nincs tudomásom a levél tartalmáról és őszintén, már magam sem tudom eldönteni, mit akarok.

Sötétedés után a füstfodrok ébredezve, komótosan ereszkednek le az égboltról, majd leszállva a hűvös hidegbe, fullasztóan lapítanak az utcákon. Haragszom a fiúkra, amiért nem vették figyelembe, hogy én mit akarok, viszont muszáj hazamennem a kényelmetlen idő miatt. Lassan sétálok a közös lakásunk felé, kihasználva minden elhalaszthatatlan másodpercet, amit a saját gondolataim dominói tudnak a fejemben egyesével ledönteni. Mit kellene tennem? Osonjak be a szobámba, vagy beszéljem meg a többiekkel? Nálam zömében minden fekete-fehér, igen-nem, ennek ellenére most nem tudom, melyik lenne a bölcs választás. Ahogy kinyitom az ajtót, megpillantok hat szomorú, lelkiekben megviselt tekintetet, engem pedig hirtelen kap el a rossz érzés, mert ez mind miattam van.
- Srácok... kezdeném el a hosszú monológom, de ebben a pillanatban Hanbin elkeseredett hangját hallom meg.
- Nézd, sajnáljuk! Szarul jöttek ki a lépések, nem akartunk téged megbántani ezzel, csak segíteni szerettünk volna. Tudjuk, mennyire fáj ez neked, még ha soha nem is beszélsz róla.
- Persze, tudom lemondó sóhaj szökik ki ajkaimon, kedveszegetten ülök le hozzájuk az asztalhoz.
- Azt hiszem, találtunk megoldást kezdi el Junhoe, én pedig ezúttal érdeklődve nézek rá, kíváncsian várva a folytatást. - Szerintem te magad sem tudod eldönteni, hogy megérné-e elolvasni azt a levelet. De a tudás és a nem tudás állapota elérhető, ha a rendszer egyszerre létezik minden lehetséges állapotban.
- Mire célzol ezzel, June?
- Ha mind előadunk egy eltérő változatot a levélből és az egyik igaz lesz, de azt nem mondjuk el melyik, akkor még mindig ott van a kiskapu, hogy amúgy nem tudod mi áll valósan benne, de legalább van róla sejtésed és bármikor elolvashatod, ha úgy döntesz.
A fiatalabb szavai elgondolkodtatnak. Nagyon. Gyakran találjuk magunkat olyan helyzetben, hogy képtelenek vagyunk meghozni egy döntést, és egyre csak reménykedünk, hogy valahonnan, valakitől kapunk egy jelet, amely segít dönteni. Én ezt most annak tekintem. 
- Nem tudom, szerintetek ez beválna?
- Legalább lenne más lehetőséged, amit végül te határozol meg, hogy kihasználsz-e szólal meg Jinhwan nagyon óvatosan, mintha csak attól félne, megbánt a szavaival.
Sokszor kinyitom a lehetőség ajtaját, de sosem megyek be. Általában csak nézelődöm a küszöbön, majd távozásom után nyitva hagyom, hogy a remény néha-néha kinézhessen fekete szemeivel.
- Rendben nyelek egy hatalmasat, a kedvem egyelőre olyan, mintha temetésre készülnék, de bízom a fiúkban. Ők a második családom. - Legyen.
- Egy... születésnapi kártya volt az, de emellé leírta, hogy borzasztóan sajnálja, amiért egészen eddig nem keresett. A kártyára rajzolt egy olyan tortát is, amit még kiskorodban vett neked és utószóként ott volt, hogy szeretné megismételni azt a pillanatot kezdi el letört hangon Jinhwan, én pedig már érzem is, ahogy a különböző érzelmek dulakodnak bennem, melyikük törjön felszínre.
- Titkolta a személyazonosságát, a valós énje veszélybe sodort volna, ezért elment a jövőd érdekeben egy kis szünet után folytatja Jiwon, aki rögtön a beszéde után bűnbánóan néz le a földre. Neki lenyűgöző apukája van, nagyon szoros a kapcsolatuk, ezért habár nem tudja átélni az én helyzetem, de megérti.
- Talált egy másik nőt, akit jobban szeretett, mint anyukádat. Őrlődött magában, hogy mit kellene tennie, de végül belegondolt abba is, mennyire bántana téged érzelmileg egy elromlott házasság, ahol senki nem boldog, ezért a válás mellett döntött. Azt is írja, hogy hozzá bármikor mehetsz, nagyon örülne neki Hanbin kimért szavait hallom viszont, ami egy pillanatra visszaránt a valóságba, végre nem érzem úgy, hogy meg akar fojtani az elkeseredettség szoros kötele.
- A levélben az áll, hogy súlyos betegségben szenved, nem tudja mennyi ideje van hátra. Azt viszont érzi, nagyon elrontotta azzal, hogy nem keresett, viszont szeretné rendbe hozni a dolgokat, együtt tölteni veled egy kis időt Donghyuk szavain lehűlök.
Egyik kezemmel eltakarom az arcom, nem akarom, hogy a többiek lássák, min megyek épp keresztül. Fel voltam készülve egy ilyen lehetőségre is, viszont nyomatékosítva kiráz tőle a hideg. Bármennyire is nem akarom, hogy közöm legyen hozzá, azért valamilyen szinten kötődöm az apámhoz. Emlékszem, tizenöt éves lehettem, amikor mutattak róla egy videót és megállás nélkül sírtam, magam sem tudom miért. Rossz volt látni képernyőn keresztül azt a múltat, amiben felszerettem volna nevelkedni. Azt az apát, akit mindig is akartam a jelenembe és jövőmbe.
- Az állt benne, hogy igazság szerint már több ilyet írt, de sosem merte elküldeni neked. Tudja, hogy haragszol rá, mert ő sem tenne masképp, de szeret és reméli, egyszer megbocsátasz neki Chanwoo szavai kínzóan nehezek, minden kiejtett mondatán érzem, mennyire megviseli ez az egész.
- Apád azt írta, a család a legfontosabb és te soha ne dobd el úgy, ahogy ő tette végül Junhoe adja meg a kegyelemdöfést az utolsó mondattal.
Mindig is úgy voltam vele, én másképp akarok viselkedni, mint ő. Nekem nem volt szerető édesapám, ezért ezt mindenképp meg akarom adni a gyerekemnek. Ha fiú lesz, megtanítom focizni, csajozni és minden olyanra, amit nekem saját hibáimból kellett megélnem. Ha pedig lány lesz, olyan nem történhet, hogy ne én vezessem oltárhoz. Én leszek a legbüszkébb apuka, aki mindent megad a gyerekeinek, ha már nekem nélkülöznöm kellett.
- Köszönöm srácok, nagyon sokat jelent, hogy ezt tettétek értem.
- És szerinted... melyik az igazi? kérdezi félénken Jinhwan, én pedig eltöprengek.
- Nem tudom, bár igaz lenne valamennyi belőle.
Vegyes érzelmek bénítanak. Érzem azt az ürességet, ami már nagyon régóta az életemben tátong. Amelyet bármivel is próbálok befoltozni, sohasem sikerül. Sokszor előfordult már, hogy annyira hajtogattam mindenkinek elégedett boldogságom, hogy szinte el is hittem azt. De aztán magamra maradtam pár percre és éreztem a húsom alatt tomboló agressziót, erőt. A feszültséget, amely össze-összerántja ujjaim, ököllé formálva kezeim. Ilyenkor ordítani tudnék. Rombolni. Bármit, ami elém kerül szétzúzni. Ilyenkor tombol bennem az érzet, hogy a gondtalanság csupán illúzió, hisz a szakadást csak egyetlen egy emberrel tudnám tökéletesen kijavítani. Visszahelyezni, ki lehullott onnan. Tehetetlenségben mártózom. Akartam is meg nem is, hogy boldog befejezés nyugodjon a történetünk végén. Sosem értettem ezt a kettőséget magamban, de nem is kutattam. Rettegtem, hogy az igazságba, ami mindig is ott lebegett körülöttem, valósággal belehalnék.
- Nem szeretnéd tudni? kérdezi ezúttal Donghyuk, reménnyel teli, csilingelő hangon, őszintén.
- Nem. Sajnálom, de nem. Lehet, hogy egy szar alak vagyok emiatt, viszont néha az igazság olyan teher, amit nem éri meg cipelni. Most így érzem jónak, tudjátok, mennyire haragtartó vagyok mondom végig mélyenszántó tekintetébe nézve, viszont az ő szemeiben láncok csörögtek, a bilincsben pedig én voltam. - Magunkra hagynátok Donghyukkal? immár a többiektől kérdezem, majd mindenki feláll az asztaltól, kettesben hagyva minket az említettel.
- Hyung, tudod, hogy mi a véleményem erről az egész helyzetről. Én a fél karomat is odaadnám érte, ha apa levelét olvashatnám. Remélem, hogy egy nap meggondolod magad, mert most rossz döntést hoztál.
- Annyira sajnálom, Dong. A te apukád csodálatos volt, bárcsak Ő írta volna ezt a levelet. De te is tudod, hogy min mentem keresztül egész életemben, és mi mindenen kell még. Nem szeretek panaszkodni, ezért nem is tudjátok, csak a felét, de... kurva nehéz. A te apád nem önszántából hagyott el, mint az enyém. Időt szeretnék hagyni ennek, amíg tisztázom magamban ezt az egészet.
- Én csak azt mondom, hogy neked még itt van valaki, akivel együtt tudnál lenni...
- Dehát neked is van! A szívedben mindig ott lesz, mert szereted őt, ez a legfontosabb. Nekem ő soha nem volt és nem is lesz szomorúan hajtom le fejem, még a lelkem is remeg és összeszorul, hogy a saját vérem ilyen megtépázott érzést kelt bennem.
- Tudom, nem könnyű. De először magadnak bocsáss meg, oké? A gyűlölet sokkal kimerítőbb, az minden egyes nap elkísér, reggeltől estig. Megbocsátanod csak egyszer kell. Nem akarom, hogy életed végéig ilyen keserűséget érezz szomorkodva néz sötétbarna szemeivel az enyémbe, én pedig megpróbálom a legbiztatóbb mosolyomat elővenni.
Éreztem, hogy előbb-utóbb eljön ez az idő is, amikor az ellentétünk egymásnak feszül. Tisztelem az őszinte véleményét, az irigylésre méltó, pozitív életszemlélet. Ő olyan ember az életemben, aki fényesebben ragyog a Naptól is; mindig mosolyt csal az arcomra, hogy ennyire jólelkű és meglepően bölcs. Attól, hogy ebben a témában nem értünk egyet, még elfogadom az álláspontját, igyekszem az indulataimat elnyomni, a tanácsait megfogadni. Abban igaza van, hogy a düh saját valómra a legkárosabb mintha mérgezném magam akaratom ellenére. Ki tudja, talán egy szép napon már nem fogok ilyen szintű haragot táplálni egy olyan ember iránt, aki a múltam egyik legfontosabb darabja.


„Haragtartónak lenni olyan, mint forró szenet marokra fogni azzal a szándékkal, hogy valaki másra hajítjuk azt; mi fogunk elsőként megsérülni.”



_____________________________________

Lacuna - egy üres hely, egy hiányzó darab


5 megjegyzés

  1. Szia!^^
    Hát ez a novella most rendesen a szívemből szólt :D
    Már az elején éreztem, hogy ez komoly téma lesz és hát ez tényleg elég mély, érzelmekkel teli volt.
    Én személy szerint teljesen meg tudom érteni Yunhyeongot, én se tartom apukámmal a kapcsolatot és hát ezzel a harag dologgal elég nehéz megküzdeni. Nagyon élethűen írtad le, milyen érzés is ez, és hát azért azt sem szabad elfelejteni, hogy egy fiúnak mennyivel nehezebb apa nélkül felnőnie, mint egy lánynak.
    Nagyon tetszett, ahogy a fiúk végül reagáltak a levélre, bár azért én is nagyon mérges lettem volna, ha az akaratom és tudtom nélkül olvasnak el egy ilyet. Egyébként annyira ismerős valahonnan ez a dolog, mikor többféle variációt kitalálnak, és ha úgy dönt a végén, akkor elmondják melyik az igaz. Nem tudom, hogy filmben vagy valami sorozatban láttam e, de mostmár kíváncsi lettem :D
    Valahol Donghyukot is meg tudom érteni, hiszen egy teljesen más helyzetben van. Yunhyeong helyzetét szerintem tényleg csak az tudja igazán átérezni, aki hasonló cipőben jár, de szerintem az mindig jó dolog, ha van mellettünk valaki, aki szöges ellentétben áll a mi gondolkodásmódunkkal.
    Egyébként annyira igaz, hogy a haragtartással csak saját magunkat tesszük tönkre. Valójában szerintem a másiknak is azzal okozzuk a legrosszabbat, ha megbocsájtunk és ezzel már nem lesz többé felettünk hatalma. Így szabadulunk fel mi is, hogy el tudjunk engedni és feldolgozni.
    Oh, és a cím nagyon találó!
    Na ez most lehet, hogy egy kicsit összevissza lett xd. Mindenesetre nagyon tetszett és örülök, hogy ilyen irányból közelítetted meg a zenét, tényleg nagyon beletaláltál :D
    Ja és azt majdnem kihagytam, hogy mennyire tetszett az elején a családról való elmélkedés. Tényleg ilyen kéne legyen egy ideális család, így kéne működjön, de sajnos manapság ez egyre ritkábban van tényleg így, kicsit úgy érzem, hogy el van ferdülve a társadalom :(
    Köszönöm, hogy olvashattam!^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!^^

      Örülök neki, hogy élethű lett, mert ez az én vívódásom, a haragom túláradó leküzdése, amit mai napig képtelen vagyok megtenni, emellett pedig érdektelen is vagyok az apámmal kapcsolatban. Szerintem ez rohadt ördögi kombó, mert amúgy alapjáraton nem érdekel, elvagyok nélküle meg azzal a tudattal is, hogy gyakorlatilag nincs ő az életemben, mégis konkrétan felrobbanok, ha meghallom a nevét vagy rám ír mondjuk facebookon, nem is szoktam neki válaszolni, tudomást sem veszek róla. Azért nem írtam le amúgy ezt ps-ben, hogy ezek az én érzéseim, mert nem akartalak titeket befolyásolni, az ilyen "based on a true story" mindig jobban üt legalábbis nekem, ezért úgy gondoltam, jobb lesz ha nem írom oda a végére.

      Igen, egy fiúnak biztos nehezebb apa nélkül, a rokonaim között is van egy olyan fiú unokatestvérem, akinek sajnos így kellett felnevelkednie, de az anyja egyszerre volt mindkét szülője egy személyben, ezért érthető módon a fiúban nincsenek olyan védjegyek, mint egy olyan igazi férfiban, hiszen nem volt kitől tanulnia, mindig is jobban megértette magát a nőkkel meg minden, emiatt pedig azt gondolják róla, hogy meleg, pedig csak apuka nélkül kellett felnőnie. Borzasztó. De ugye a kislányoknak meg az apukájuk az 'első szerelmük', olyan férjet szeretnének mint az apjuk meg hasonló, úgyhogy ez nekem hiányzott az életemből. Igazából van egy nevelőapukám, akivel ilyen semleges a kapcsolatunk úgymond, nagyon idegesít néha, ahogy én is őt gondolom, viszont hát az évek alatt összeszoktunk, kialakult egy kisebb kötődés. Nem panaszkodhatok, mert rendes meg legalább anya nincs egyedül, de azért soha nem volt meg bennem az az érzés, hogy elfogadott volna lányának.

      Igen, ez az Agymenők egyik része, ahol Sheldon előállt ezzel az ötlettel Howard számára, mert Ő is hasonló cipőben jár, mint Yoyo vagy hát én, és hát ott is Sheldon véletlenül olvasta el a levelet, amit később megosztott Howard feleségével, aztán így tovább és így tovább, míg végül az egész baráti társaság tudta mi állt a levélben, csak az érintett nem. Egyébként nagyon sok ötletem ihlette ez a sorozat, eddig az Így jártam anyátokkal volt a kedvencem, aztán 2018-ban elkezdtem úgy igazán nézni, az elejétől és hát szerintem nem is lesz olyan vígjáték comedy, ami lenyomja nálam ezt a sorozatot (persze csak úgy, ha a Friendset nem veszem alapul, dehát az már klasszikus).

      Igen, mindenképp szerettem volna bele egy ilyen karaktert, aki máshogy vélekedik erről a dologról, meg ugye Dodo igazából is elvesztette az apukáját sajnos, így méginkább beletudtam képzelni őket ebbe a szituációba, mert Dodo már tudhatja milyen érzés az a mondás, hogy "nem is tudod milyen értékes valaki, amíg el nem veszíted". Egyébként Yoyot nem akartam sem jónak, sem rossznak beállítani, mert én sem gondolom magamról azt, hogy jót cselekszem, amikor keres a vér szerinti apám de én nem veszek róla tudomást.

      Jaj, hát bocsi a szófosásom miatt, remélem nem maradt ki semmi, amit akartam és így eléd, elétek tártam az életem XD

      Köszönöm^^

      Törlés
    2. Huh, amúgy annyit gondolkodtam rajta hogy beleírjam e a kommentbe, hogy full olyan, mintha valóság alapján írnád, annyira élethűen mesélted el, de aztán végül mondom nem akarok itt vájkálni az életedben xd. De azért így örülök, hogy leírtad, mert amúgy kíváncsi voltam :D tényleg szerintem ez egy olyan téma, amit akkor tud valaki igazán jól feldolgozni, ha át is éli.
      Tökre egyetértek amúgy, hogy a lányoknak az apukájuk kéne az első szerelmük legyen, igazából én azért gondolom, hogy egy fiúnak mégis nehezebb, mert tapasztalom, látom az öcsémen mennyivel nehezebb neki apa nélkül, mint nekem.
      Jaj és basszus tényleg, hát az Agymenőkben volt, hogy is felejthettem el xd pedig mennyiszer láttam, pont a napokban tartottam maratont xd. Jajj és hát a jóbarátok meg az igy jártam anyátokkal forever sorik, sosem elég belőlük :D
      Én örülök, hogy leírtad, magamtól nem mertem rákérdezni, a szófosást meg élveztem xd. Inkább én bocsi most, mert ennek már semmi köze nem lett a novelládhoz xd

      Törlés
  2. Szia!

    Én nagyon apás vagyok. Öcsém után apuhoz állok a legközelebb a szűkebb családban és el sem tudnám képzelni, hogy milyen lenne nélküle, meg őszintén szólva nem is akarom. Én vagyok olyan szerencsés helyzetben, hogy a szüleim együtt vannak és tényleg szerencsésnek tartom magam, mert a barátaim 80%-ának még kiskorában elváltak a szülei és rajtuk keresztül végignéztem, hogy milyen is az. Pont ezért tetszett ez a mondat: "...de végül belegondolt abba is, mennyire bántana téged érzelmileg egy elromlott házasság, ahol senki nem boldog" Mert ez mennyire igaz! Van olyan barátom, akit azóta is nagyon bánt, hogy széthullott a családja, de olyan is van, aki hálát ad az égnek, hogy nem úgy nőtt fel, hogy a szülei marták egymást, mert ők is beismerték, hogy az minden lenne, csak nem egy egészséges családi kép. Vannak olyan ismerőseim, akiknek csak nagyon későre eszméletek erre rá és elképesztő, hogy mennyire mélyen be tudja folyásolni a gyereket, ha a szülei lépten nyomon üvöltenek felette.

    Yoyo helyében én is dühös lettem volna, ha az engedélyem nélkül olvastak volna el a barátaim egy olyan levelet, ami jócskán kínos témát érint és azt hisze, minden joga meg volt, meg nekem is meg lenne, hogy így érezzek. :D De szerencsére jól sültek el a dolgok és a fiúk találtak egy mindenkinek megfelelő megoldást.

    Én, ha mérges vagyok, akkor általában nem látszik, én elnevetem a dühömet, aztán azon kapom magam, hogy felgyűlt az egész és robbanok. Az égiek mentsék azt, akin csattan, haha. xD

    100%-ban egyet értek azzal, hogy nem érdemes haragot tartani. :D Igazság szerint én a könnyen megbocsájtó típus vagyok, olyan, aki mindig osztogatja az esélyeket, mintha adomány lenne, de sose felejtem el, ha valaki csinált ellenem valamit. Beleég a tudatomba, vagy nem tudom xD

    "Lehet, hogy egy szar alak vagyok emiatt, viszont néha az igazság olyan teher, amit nem éri meg cipelni." Hogy ez mennyire arcon csapott amúgy! XD Néha eskü azt gondolom, hogy bizonyos esetekben a tudatlanság áldás, mert az igazság néha fáj. Néha nagyon fáj és az ember azt sem tudja mit kezdjen vele.

    "Rossz volt látni képernyőn keresztül azt a múltat, amiben felszerettem volna nevelkedni." Na ez. EZ. Ez annyira aktuális. xD A minap megtaláltam az összes fotóalbumot, amit itthon meg tudtam találni és végiglapoztam az összeset, elment vele egy egész délután és teljesen ledöbbentem, hogy milyen boldog volt a családom és most hogyan néz ki minden. Tudatosult hirtelen, hogy nem minden volt ilyen, amilyen. És ez a woah érzés, hogy akár jól is el sülhetett volna, de mint ahogyan Yoyo is mondja, csak magunknak ártunk azzal, ha folyton azon kattogunk, hogy "mi lett volna, ha..." ((ettől függetlenül folyton ezen kattogok én is XD))

    Nekem nagyon tetszett ez a kis novella, sok mindenen elgondolkoztam közben. Tetszett, ahogyan megjelenítetted a Yoyoban dúló konfliktusokat, sajnálattal olvastam, hogy valós tapasztalatok alapján írtál. :(

    Köszönöm, hogy olvashattam, várlak az utolsó két körben is! uwu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Uh először is, köszönöm ezt a hosszú, kifejtős kommentet, meg hogy te is ilyen őszintén beszéltél a családodról. Sajnálom, hogy ilyen nehezen vettem rá magam a válaszadásra, csak nehéz volt összeszedni a gondolataimat.

      Nagyon örülök neki, hogy valakinek az apukája ilyen sokat jelent, igazából mondhatnám hogy irigy vagyok rád, de ez nem teljesen igaz, mert amit te érzel apukád iránt én azt érzem anyu iránt. Igen, ez a gondolat egy doramából jött, ahol a főszereplők elváltak, mert a férfi megcsalta a feleségét, de volt egy közös gyerekük aki meg beleroskadt a szülei válásába, magát okolta mindenért, hogy ilyen rosszul végződött az a családi idill, ami x évig körülvette őt. Nagyon bezárkózott meg minden, kleptomániás is lett ennek hatására, meg tényleg nagyon idegesítő karakter lett, de így visszagondolva tökre megértem. Bár szerintem még mindig jobb ezeket hamar letudni, minthogy olyan családban felnőni, ami rideg és nincs boldogság. Ezt minden gyereknek meg kell érteni, ami nem működik azt nem kell erőltetni.

      Igen amúgy, meg szerintem ez egy olyan dolog, hogy a másik életében nem kéne ennyire jelen lennie senkinek, pláne ha maga az említett nem is akar róla tudomást venni, akkor hagyni kell a szarba, mert ki tudja mennyit ront a helyzeten az, hogy így felszínre hoznak egy olyan dolgot, ami neki nyilván fáj. Bár lehet, hogy valakinek jobb kibeszélnie magából, speciel én világ életemben olyan típus voltam, hogy elnyomtam magamban ezeket a dolgokat, próbáltam úgy tekinteni erre a problémára, mintha nem is létezne.

      Igen, sok ilyen embert ismerek XD Amúgy ezek nagyon ijesztőek, amikor látod valakin hogy ideges, mérges, és mégis nevet… creepy XD De gondolom te nem az a gonosz karakteres mérgesen nevetős vagy, hanem rajtad nem lehet észrevenni ha az is vagy, már csak a bomba után. Az talán még rosszabb.

      Nagyon sokat gondolkozom ezen amúgy a mai napig, hogy melyik lehet a jobb, aki hamar túllendül ezen, vagy akinek a tüske sokáig, esetleg örökké ott marad a szívében. Tényleg nem tudom melyik lehet a jobb, mert nem gondolom úgy, hogy hamar megbocsátani jó. Az ember akkor tudja, hogy bármikor csinálhat valami rosszat, te úgyis megbocsátasz neki, egy idő után sérülni fog egy ilyen ember. De haragot tartani sem jó, tudom. Létezik egyáltalán aranyközépút?XD

      Így van. Például azok is, akiknek a szemébe mondasz valamit és megsértődnek a konkrét igazságon, őszinteségen. Azért fáj nekik, mert igaz. Én ezért vagyok mindenkivel őszinte, amennyire csak telik tőlem, nem akarom megbántani az embereket, de néha sikerül akaratom ellenére is. De úgy vagyok vele, hogy inkább bántsak meg valakit, minthogy hazudjak neki. Mert a hazugság egy idő után ugyanúgy fájhat, ha végül kiderül az igazság. Mert az mindig kiderül.

      Én is, rémesen sokat kattogok ezen, az élet bármely területén. És akkor még le is játszom magamban, ha adott szituációban másképp reagáltam volna, vagy mást mondtam volna, akkor vajon másképp alakultak-e a dolgok. De ez tényleg nagyon szar, le kéne róla szoknom. Ami történt, megtörtént.

      Köszönöm szépen^^

      Törlés