Letters - Jongin

Szokásos esti program? ^-^

Jött a rövid üzenet Jongintól, ami lehető legfurább érzéseket váltotta ki belőlem. Egyszerre voltam izgatott és csalódott, az pedig kicsit sem tett jót a lelki világomnak, hogy már több napja itthon volt, mégis csak most jutottam eszébe. Nem válaszoltam, nem akartam meggondolatlanul, pillanatnyi dühtől vezérelve olyat írni, amit talán megbánnék. Maga a tudat, hogy amióta elment egyre népszerűbb lett a lányok körében... felbosszantott. És hiába csak barátok voltunk, én mégis féltékeny voltam. Így viszont megint kételyekkel a fejemben, és keserűséggel a szívemben indultam neki a mai napnak - amihez semmi kedvem nem volt. Szerencsére csak pár dolgot kellett beszereznem az egyetemre, aztán útközben még a rutin bevásárlást is megejthettem.

Néhány órával később, sikeresen beszerezve mindent, egy borzasztó sorozat kíséretében nekiláttam a tanulásnak. Nálam ez már amolyan rutinnak számított - egy szörnyű dologgal helyettesítettem a még rosszabbat, így többnyire mindig a tanulásra koncentráltam. Hiába a sok kidolgozott test, ha maga a tartalom semmit sem ér. Ilyenkor mindig hálát mondtam, hogy nem csak jó doramák léteztek. És ha valaha újságíró szeretnék lenni, muszáj keményen tanulnom. Váratlan csengetés szakította félbe a tanulásnak szánt időmet, és már előre sejtettem, hogy ki lehet az. Csak két ember állt hozzám ennyire közel, hogy a kora délutáni kevés szabadidőmben megszakítson. A szívem ütemesen vert, amikor ajtót nyitottam, aztán pedig szinte kiugrott a helyéről, amint megpillantottam Jongin melegséget árasztó mosolyát. A kezében jól felpakolt szatyorral, majd az engedélyem nélkül belépett, én pedig egy hangos sóhaj után becsaptam az ajtót.

- Nahát, semmit nem változtál. Ugyanolyan rendetlen vagy, mint voltál – mondta miközben körülnézett, utána pedig letette a szatyrot az asztalra, majd leült a szokásos helyére. Annak a kanapénak nagyon sok mindent köszönhetek. De amit a legjobban szerettem, hogy mindig szorosan mellettem ült ilyenkor, érezhettem a teste közelségét. De most úgy döntöttem, hogy a belőlem áradó düh csak még rosszabbat tenne a már így is kellemetlen helyzetnek.

- Te sem változtál semmit. Ugyanolyan kötekedős vagy, mint voltál.

- Egyébként új telefonod van? Írtam sms-t is, de nem válaszoltál.

- Nem új, csak most túl sok tanulnivalóm van, így nem volt időm megnézni - füllentettem, majd jéghideg tekintettel ültem le egy székre, így nagyon távol kerülve Jongintól.

- Ó. Sajnálom, hogy ilyenkor zavarlak. Tudom, hogy utálod, ha tanulás közben elvonja valami a figyelmed.

- Na és... mit hoztál? – hoztam fel egy új témát, mielőtt még nyakig elmerültünk volna a kellemetlenség tengerében.

- Sör és csirke. Csak a szokásos. Akartam egy napot, mint a régi szép időkben, amikor minden éjjel ez volt a programunk.

Mielőtt feleszméltem volna, a sört iszogatva figyeltem minden szavát, valósággal beszippantott. Mesélt a táncról, hogy milyen kint élni Amerikában, hogy mennyire hiányzik neki az a bizonyos "otthon", vagy éppen a szülei. Sajnáltam, hogy ilyen messzire kellett ahhoz mennie hogy úgy érezze, csak így tud befutni egy csodálatos karriert. Bár tény, nem ismertem Jongintól jobb táncost.

- És itthon mi a helyzet?

- Unalmas minden, mint általában. Még mindig utálok tanulni, de remélhetőleg ezzel az évvel vége a szenvedéseimnek – mondtam reménykedve, majd egyet kortyolva a sörből Jonginra néztem. - Nem gondoltál még arra, hogy visszaköltözöl?

- És te arra, hogy kijössz Amerikába? – válasz helyett kérdés érkezett, nekem pedig káosz a fejemben.

- Nem, igazából nem tudom... Megfordult a fejemben, de túl gyáva lennék megtenni az első lépést.

- Ó... pontosan tudom, mire gondolsz.

- Nem, szerintem fogalmad sincs róla.

- Én igazából írtam neked. Minden nap. Tudom, hogy dühös vagy rám, és azért nem válaszoltál az üzenetemre, de nagyon nehéz volt megtenni ezt a lépést. Ott kint attól féltem, hogyha írnék, akkor visszarohannék hozzád. Most pedig attól féltem, hogy mi van, ha már túl késő...

Egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni, nem értettem a miérteket, a szívem pedig belül tombolt, mintha vihar keletkezne benne. Folyamatosan őt bámultam, szinte jéggé dermedve.

- Az első ilyet akkor írtam meg, amikor túl gyáva voltam elküldeni neked sms-ben, vagy felhívni. Ezért hogy megmaradjon, levélre írtam. Mert mindenképp meg akartam mutatni neked - mondta kissé remegő hangon, most nem az a magabiztos Kim Jongin állt előttem, ahogy én megismertem. Átnyújtotta a levelet, végig tartva velem a szemkontaktust.

Na jó, ez nehezebb mint gondoltam.

Sooyeon, hogy vagy mostanában? Tudom, nagyon régen nem beszéltünk már, hiányzik a hangod, meg a késő esti sörözéseink.

De látod, még ahhoz is gyáva vagyok, hogy felhívjalak. Félek, hogy mindent eldobva meg sem állnék az ajtódig.

Egyébként nagyon érdekesek itt az emberek. Tényleg ez a legjobb szó rájuk. Néha leülök egy padra, és azt figyelem, hogy milyenek. Egyetlen érzés nelkül az arcukon csinálják végig a napot, kedvtelenül. Én is ilyen lennék? Úgy gondolom, igen.

Amióta itt vagyok, minden olyan más, nem látom színesben a világot. Aztán rájöttem, hogy az emberek mindenhol ilyenek. És csak úgy láthatják újra a színeket, ha megtalálják a boldogságot.

- Jongin...

Képtelen voltam többet mondani. Egy váratlan érzés kerített hatalmába, ami tornádóként lett egyre nagyobb, mindent hatalma alá kerítve.

- Minden nap írtam neked egy ilyen levelet. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoljak rád. És a többi levelet is elolvashatod... Ha eljössz velem Amerikába – mondta határozottan, de én továbbra sem tudtam megszólalni, ezért folytatta. - Nem kell most válaszolnod, gondold át alaposan. Van egy ismerősöm, ő felvenne egy laphoz újságírónak, nagyon megbízom benne. Mindennap el fogok jönni, amíg csak kell. Sajnálom, hogy nem tettem meg hamarabb.

- És most úgy gondolod, hogy ezzel mindent rendbe hoztál? Egy évig csak úgy tudtam rólad bármit is, hogy a haverjaidat kérdezgettem mi történik veled, Taemin szerintem már rendesen utál emiatt. És akkor most azt mondod, hogy kedvelsz, meg hogy menjek veled Amerikába? Ez neked ilyen egyszerű?

- Tudtam, hogy neked ez nehéz. De ez egy jó lehetőség neked is. Kettőnknek meg pláne. Tényleg el fogok jönni minden nap, amíg csak kell. De addig is...

Lassan hajolt hozzám egészen közel, a szemeivel folyamatosan kémlelve az engedélyemet, de én már abban a pillanatban megadtam neki, amint elkezdett közeledni. Haragudtam még rá, de a közelsége elnyomott minden dühöt bennem. Olyan régóta vágytam már erre a pillanatra. Gyengéden elmosolyodott, azután pedig lassan érintette ajkait az enyémhez. Ez az érzés... Pont olyan, ahogyan elképzeltem. Finom és puha, a szívem pedig folyamatosan tombolt, miközben visszacsókoltam. Harmatgyenge érintései belesimultak a testembe, miközben a nyakát átkarolva mélyítettem el a csókunkat. A szívem legmélyén már tudtam a választ, de azt hiszem, Kim Jongin megérdemelne még néhány álmatlan éjszakát miattam.

____________________

 NEM MUSIC CHALLENGE ÍRÁS

Szerintem ez a leggyengébb írásom ever, de mégis emlékezni akarok rá, meg hát Jongin a főszereplőm, Ő meg megérdemli hogy felkerüljön a blogomra. 

Remélem, ez is segíteni fog abban, hogy még jobb legyek, mivel ide felkerült, ezért még keményebben fogok dolgozni ezen - megfelelni saját magamnak, az egyszerű írásban is megtalálni a szépet, még jobban a karakterekre koncentrálni. 

És hát mivel a blogomra felkerült, igyekezni fogok, hogy ettől gyengébb írásom ne legyen! 

A novella kezdete és vége: 

2018. március 12.