Együtt - SHINee

Ajánlott zene: The Rose - Sorry 

- Te is szomorúnak látod a csillagokat?

A ragyogó csillagfény elmélyíti az éjszakai égbolt sötét vásznát, mégis komor hangulat keletkezik a fiatalabb szívében, amikor meghallja Jonghyun kellemes hangját. Ellentmondásos pillanat, mostanában csak ilyenben van része. Egy kiterített pléden ülnek a házuk előtt, ez volt annak idején a szokásos programjuk. Régebben egy hónapban legalább egyszer  rutinszerűen ültek ki mindannyian, és a mindennapi fáradalmakról beszélgettek, szükségszerűen a fájdalmaikról. Olyan hatással volt rájuk ez az apró figyelmesség egymás irányába, mintha a közös bolygójukon lettek volna, ahol csak szeretet és törődés van. A szívük megtelt az otthon magával ragadó éltető energiájával, azzal a kényelmes tudattal, amit valaki vagy az első momentumtól kezdve érez, vagy soha.

- Te miért látod őket annak, hyung? – kíváncsian kérdezi végül Taemin, miközben az idősebb lélegzetvételei szelíden körbeölelik Őt, mint egy jóleső álom régről. Nem szeret ilyen mély témákról beszélni, pláne nem a szeretett testvéreivel, azonban most úgy érzi, szüksége van a másik válaszaira. Egyszerűen hallani akarja a számára boldogságot nyújtó hangot, ezért mindig csak kérdéssel felel, nehogy elmerüljenek a csendben.

- Mert ott vannak fent a sötétben... egyedül. Félelmetes lehet állandóan a feketeséget látni. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a csillagok akkor ragyognak a legszebben, ha magányosak. Azóta mindig megállok pár percre és csak nézem az eget.

A fiatalabb fiú elkeseredetten feltekint, küszködő könnyeitől csak homályos melegsárga fényözönt lát, de akkor sem akarja megszakítani ezt a cselekedetet, hiszen ha egy fontos személy ezt csinálja, muszáj neki is így tennie. Mindig felnézett az idősebbekre, sohasem felelősségteljes munkaként kezelték a kapcsolatukat; mert a család nem ér véget a vérrel. Sokkal többről szól, mind az öten tudják.

- Hyung... Miért válik minden egyre nehezebbé?

- Félsz, Taeminnie?

- Csak attól, hogy ha Rád nézek, megint eltűnsz.

- Akkor nézd csak az eget. És ha nem látsz, akkor is ott leszek, oké? Én leszek a te személyes csillagod, akit mindig meg fogok védeni, csak kívánnod kell. Én pedig ma este csakis téged foglak nézni.

Lágyan bólint, majd a vigasztalhatatlan szavak elmarják torkát, egy kétségbeesett hang sem jön ki belőle. Fizikai fájdalmat érez azon a szinten, amikor már sem az idő, sem a körülötte lévő emberek nem tudnak segíteni. Ezt a mélypontot csak az érezheti, aki már elvesztett valakit az életében. Tudja, hogy mostantól csak a szívével tudja átölelni az egyik legfontosabb személyt az életében és ez borzasztóbb minden földi gonoszságtól.

- Minnie, most már gyere be, hideg van – Kibum aggódó hangját véli felfedezni tompán, de most nem akar hátrafordulni hozzá, mert az idősebb mindig is túl sokat anyáskodott felette. Ha meglátja a vérvörös, fáradt szemeivel, akkor kényszerpihenőre száműzi. És Key mindig eléri a céljait.

- Megyek.

A fiúk lelke olyan Jonghyun mérhetetlen hiányától, mintha egy üres váza ott heverne a szívük bánattól fekete asztalán, az énekes kedvenc virága nélkül. Nincs odaillő rózsa, bármennyire is próbálják a lehető legszebb virágokat megtalálni és megőrizni; az értékes rózsájuk már elhervadt. Persze próbálnak ugyanúgy élni, de amikor a szíved nem akarja elmondani az igazságot, akkor a fájdalom megadja a választ. Minho csak a szobájában gubbaszt kilátástalan reménytelenséggel, nem akarja még ettől is jobban elrontani a többiek kedvét, ezért szinte láthatatlanul él a házukban. A külvilágnak már megmutatja a mázos felszínt, és most először az életében hálás volt az emberek  érdektelenségének. Senkit nem hat meg a másik fájdalma, mindenki bele van temetkezve a saját nyomorúságos életébe. Jinki odaadó vezetőként próbálja tartani a többiek gyenge erejét, de az mázsás súlyként nehezedik törékeny testére, az Övét pedig senki nem tudja megmenteni. Porcelán-lelkük pedig minden egyes nappal megsérül, ami végül odavezethet, hogy elvesztik önmagukat. A legidősebb próbál beszélgetést kezdeményezni a többiekkel, viszont legszívesebben Ő is csak napokig sírna, amíg el nem alszik keserves kínok között. Kibum a legérzékenyebb köztük, így nem fél a világnak is megmutatni a fájdalomkönnyeit, amik már lassan a kísérőjévé avanzsálják magukat mindig tökéletes arcán. Taemin pedig csak emlékezni akar Rá. Mindenre, ami vele, ami velük kapcsolatos. A mai napig az a kedvenc műsora, amiben arról meséltek, hogy mit csinálnak egy átlagos napon a dormjukban. Szerette azokat a kérdéseket, ahol nem kellett átgondolnia a válaszait, csak szabadon szárnyalhatott a gondolataival, mint ahogyan a színpadon is teszi. Már megint ezek az örömteli pillanatok melengetik meg a szívét, ismét kint van az udvaron, ahogy Jonghyun is újra mellette van.

- Szomorú vagy, Taeminnie?

- Nem vagyok az. Csak eszembe jutott pár dolog.

- Akkor miért sírsz? – kérdezi gyengéd hangon az idősebb, mire Taemin meglepődve simít arcára és törli le könnyeit.

- Önző voltam és nem vettem észre, hogy szenvedsz.

- Ne magadat hibáztasd ezért.

- Hát akkor kit kellene? Nem vettem észre az egyik legfontosabb ember szenvedését, mert a koncertek teljesen elvették az eszem. Minek járjak fellépésekre, ha már nincs többé első számú rajongóm?!

- Minho úgyis mindig féltékeny volt erre a címre.

- Hyung...

- De én ott vagyok veled. Mindig ott vagyok és nem hagylak el.

- Annyira bánom, hogy sosem mondtam el neked mennyire jó énekesnek tartalak. Mondtam neked valaha, hogy miattad kezdtem el egyre többet és többet gyakorolni? Mondtam, hogy mennyire inspiráló voltál nekem? Mindig ki akartam énekelni azt, amit Te, erre most tényleg nekem kell. Istenem... Tudom, mennyit számít egy bátorító szó, mert Te mindig megdicsértél, erre én sosem mondtam neked semmit. Sajnálom! Elkéstem.

- Minnie, már megint itt vagy? – Kibum átható hangja elhozza magával a kellemes tavaszt, kiszakítva ezzel a másikat a hideg, búskomor télből.

Leül mellé a puha plédre, de Taemin csak tovább bámulja a csillagokat. Az időjárás nekik kedvez nyárelő lévén, a nyugodt szél felpezsdíti a testüket, viszont belülről csípős hideget éreznek, mindkettejüket felemészti a tehetetlen szenvedés.

- Én csak ki akartam jönni összeszedni a gondolataimat. 

- Elég hangos voltál. Nem akarsz róla beszélni?

- Nem is tudom.

- Na jó, figyelj rám. Beszéltem a többiekkel, szerintük is el kellene menned pszichológushoz. Mindenkinek hiányzik Jjong, megértelek. De nem normális, hogy még most is úgy csinálsz, mintha itt lenne.

- Szerinted megbolondultam? – a fiatalabb hangja cinikusságtól van túlcsordulva, szinte villámokat lövell a szeme, amikor ránéz Kibumra. - Mégis mi a szarért kellene nekem egy pszichológus?!

- Nem, kiforgatod a szavaimat! Aggódunk érted mindannyian és valakinek muszáj beszélned erről, mert nekünk nem beszélsz.

- Nincs kedvem ehhez, hyung. Szerintem most bemegyek.

Olyan gyors lendülettel és haraggal áll fel a pokrócról, hogy az idősebb szabályosan kővé dermed Taemin tettétől, utána sem tud menni, minden izmát megbénítja a nyugtalanító aggodalom és kín. Tisztában van vele, hogy ezt még családostul meg kell beszélniük, mielőtt még valaki jobban megsérülne. Olyan gyógyíthatatlan seb ez, amiről csak Ők tudnak és látnak.

Egy hét elteltével ott ülnek mind a négyen a nappaliban, kellemetlen atmoszféra öleli körbe őket, már-már fojtogató a légkör. A legfiatalabb modoros sértődöttséggel fonja össze karjait, viszont azt Ő is nagyon jól tudja, hogy itt minden az érdekében történik. Igazából borzasztóan hiányzik neki a második családja; észre sem vette, de azzal hogy elvesztette Jonghyunt, valahogy a többieket is csúnyán eltaszította magától. Most kellett volna a legjobban összetartaniuk, azonban mindannyian szétporladtak belülről.

- Nézd, Taemin-ah. Mindannyian szeretünk téged, én nagyon sajnálom, hogy nem figyeltem rád eléggé. De már eltelt egy kis idő, és utálom hogy ezt kell mondanom, de az életnek mennie kell tovább. Nehéz, és az idő sem fog rajta könnyíteni, viszont tovább kell lépnünk. Kérlek, mondd el, hogyan segíthetünk neked – Jinki szavai először gyakorlatiasnak hatnak mindenki számára, viszont egyetértő hallgatásuk azt sugallja, hogy elindultak egy jó irányba.

- Én csak nem értem, mi értelme nekem pszichológushoz járnom. Mi rossz van abban, ha néha beszélgetek Jonghyun hyunggal? Nem tudom Őt elengedni és nem is vagyok hajlandó.

- Akkor legalább velünk beszélj! És Minho, ez ugyanúgy vonatkozik rád is – Onew tekintélyt parancsolóan néz az említett irányába, aki erre összeszedi minden lélekjelenlétét.

- Én így dolgozom fel a gyászt, Taemin meg máshogy. Nekem sem tetszik ez a helyzet, de egyszerűen képtelen vagyok mást tenni.

- És szerintetek ez így jó? Itt vagyunk egymásnak és mégse beszélgetünk! Egy család vagyunk, történjén bármi is. Együtt kell maradnunk! – Jinki mély szavai csak úgy áramlanak a csendben, mint a leghangosabb szívdobbanás; mindannyian tudják, hogy igaza van. Az igazság úgy folyik, mint egy folyó, egy olyan helyen, ahol nem lehet látni.

- Hyung... Jonghyun hyung mindig itt lesz. Csak kívánnod kell, hogy itt legyen. Amikor a legboldogabb, amikor a legszomorúbb vagy, Ő ott lesz. Annyira szereted a csirkét, szerinted Ő nem eszi veled még most is? Tudom, mindig arra gondolsz, hogy mennyire jó lenne még egy utolsót enni vele. És Kibum hyung! Te amikor új ruhát veszel, állandóan magadban beszélsz és azt mondod, hogy ez a fazon mennyire jól állna neki. Minho, veled is ott van, mindig! Négyünk közül mindig Ő mondta, hogy Te leszel a legcsodálatosabb apuka. Tudom, hogy arra vágysz, bárcsak ott lenne a gyermeked születésénél, de hidd el, ott lesz! Sőt, ha lesz gyereked, szerintem Ő fogja a leghamarabb tudni, még tőled is hamarabb. Itt van a szívünkben, és ott is marad – Taemin reszkető hangjával párhuzamosan törli le könnyeit, miközben úgy érzi, hogy az érzései elsodorják Őt.

Feláll a kanapéról, mert érzi minden zsigerével, hogy Minhonak szüksége van egy hatalmas ölelésre. Abban a pillanatban Ő is mozdul, majd hosszú idő után végre újra érzik egymás energiáit. Olyan embertelenül jó érzések szabadulnak fel a lelkükben, a megkönnyebbülés és szeretet szétáramlik a szobában, végül könnybe lábadt szemekkel csatlakozik hozzájuk Jinki és Kibum is. Egymást ölelik, mintha nem lenne holnap, mintha csak ez lenne az éltető elixírjük. Ezen az estén minden emlék kitisztul, minden eddigi halovány kép és  körvonal egyre élesebb lesz, amit eddig gyötrelmesen eltemettek magukban. A váza pedig ismét megtelik gyönyörű rózsával, mert végre együtt vannak.

______________________________ 

Hát azt hiszem, nekem ezt nehezebb volt megírni, mint bárkinek elolvasni ;; 

Nem akarom ezt most tovább ragozni. 

Remélem mindenki érezte, amit én