Full Sun - Markhyuck

            A szomorúság olyan, mint a csillagok a végtelen feketében. Néha vibrálóan ragyognak, mintha csak a felemésztett fájdalmukat szeretnék a világgal közölni, olykor pedig burkoltan elbújnak, ahogyan a Nap meglobogtatja melegen izzó fény-nyúlványait a komor éjszaka után. De a csillagok olyan gyönyörűek, akkor Ő miért látja ebben is a mély fájdalmat? El kellene múlnia abban a pillanatban, ahogy az erős feketéből halványvörös árnyalat lesz az élet vásznán. Azonban ezek a dolgok nem így működnek. Van, ami nem múlik el. Nem lehet irányítani a csillagokat, sem az érzelmeket. Ezen az estén egyedül ül a házuk előtti lépcsőjükön, miközben olyan komor tekintettel néz fel a csillagokra, mint egy elhervadt virág. Egy gyönyörű liliomot is mindenki megcsodál, mégis a legszebb virágok hullajtják le leghamarabb bársonyos szirmaikat. De vajon mi a szomorúság? Egy lélegzetnyi kín, egy elakadó szenvedés, egy végeláthatatlan sötétség a szívben. Mark így érezte magát egy ideje. Hiába mondták neki, hogy majd idővel elmúlik, a sérelmei cafatokra szaggatják még most is, a bánat belülről emészti fel. 

„Majd az idő mindent megold” - tartja a mondás. Ő mégis úgy érzi, hogy egy láthatatlan kötél feszül a nyakának, ami egyre csak szorosabb lesz. 

- Te mit csinálsz itt kint, pontosan hajnali egy óra tizenhárom perckor? – pajkos hang szeli ketté a fájdalom és boldogság vékony mezsgyéjét, Donghyuck teátrális mozdulatokkal pillant az órájára, amiből Mark semmit nem vesz észre. 

- Inkább te mit keresel a házunkban – nem kérdez, csak kijelenti érzelemmentes hangon. 

- Gondoltam jövök mesélni neked, ha már egész nap nem válaszoltál se a hívásaimra, se az üzeneteimre... 

- Donghyuck, most tényleg nem vagyok jó hangulatomban. 

- Én sem, úgyhogy ideje mindkettőnknek abban lennie – lehuppan Mark mellé, kényelembe helyezi magát, aztán bele is kezd a végtelennek tűnő meséjébe. 

       A szél ringatózik a csendben, olyan kellemes, mint Donghyuck selymes hangja, a levegő egyre inkább lehűl, de a két fiú szívét élénk melegség simogatja. Mert számíthatnak egymásra. Mark észre sem veszi, mikor kerül lelke középpontjába a másik, minden egyes szavát figyelemmel követi, olykor akaratlanul is elmosolyodik. A fiatalabb tisztában van vele, hogy a fájdalom sokszor orkáni viharként tombol az ember sebzett szívén, azonban ő mindig egy erős támasza lesz a legjobb barátjának. Mert a szeretet ott van a harag mögött, mint a fal a függöny mögött, vagy a táj, amelyen égzengés söpör végig. A vihar elvonul, de a táj ott van. 

       - Köszönöm. 

       Ez minden, amit Mark mondani tud. Egyetlen szó, ami néha többet mond minden másnál. Olyan, mint a szomorú sötétség utáni ragyogó világosság, egy gyengéd simítás fáradt lelkén. Hálás volt, és tudta, hogy Donghyuck mindig ott lesz neki. Mert a szív jólelkűsége olyan, mint a nap melege; életet ad. Csak a jóság, a szeretet maradandó. Olyan, akár a forrás. Minél többet merítesz belőle, annál jobban buzog.

____________________________

Jaj, most hogy ezt így kiadtam magamból, nem tudom mit írjak ide XD 

Remélem tudod, hogy örökké hálás leszek neked, amiért mindig mellettem voltál és vagy, őszintén nem tudom hol lennék és leginkább milyen érzelmi állapotba lennék nélküled. 

Tényleg, néha annyira nehéz az élet. Nem csak nekem, tudom jól, mindenkivel történnek nehézségek, esetleg valami sokkal rosszabb ennél. Én megtapasztaltam a nehézségeket is, meg azt is ami érzelmileg nagyon megterhelő volt számomra. 

De Te mindig megvigasztaltál. Mintha lenne valami radarod, ami megérzi hogy mikor van rád szükségem. Köszönöm, nagyon köszönöm neked. 

És arra is rájöttem, hogy a szomorúság maradandó az életben. Azt nem lehet kiküszöbölni. De az méginkább szomorú, ha ezeket a fájdalmakat nem tudod kivel megosztani. Minden fájdalmat elviselhetőbbé tesz az, ha van melletted valaki. 

Remélem, hogy mindenkinek van egy ilyen igaz barátja, mint Donghyuck Marknak. 

   Mint Te nekem.