Ajánlott zene: La Vie In Rose
Fullasztó nyári levegő lengte körbe a busz belsejét, mégis
örömmámorban úsztam, hogy végre itt lehetek Párizsban azzal az emberrel, akit
mindennél jobban szeretek. Kora délután lehetett, az idegenvezető felállva,
mindenkire gondosan figyelve vezényelte le a francia érdekességekről szóló
beszédét. Kedves srác volt, és a lelkünkre kötötte, hogy nyugodtan szólítsuk
Youngho-nak. Nem voltunk sokan, négy páros volt velünk együtt, és nagyon
pozitívan csalódtam, hogy senkit sem zavart a mi, mások számára meglepő
párosunk. Igazából csupa döbbenetes dolgot mondott, viszont csak Ten meleg,
simogató tenyerére tudtam összpontosítani. Bizsergető érzés volt
megtapasztalni, hogy milyen hatással van rám egy érintése. Persze próbáltam úgy
csinálni mintha figyelnék, azonban az idegenvezető is észrevette, hogy csak
felületesen vonzottak szavai. Az eszem a francia nevezetességek tengerébe
mártózott, a szívem pedig Tenben merült el. Csalódott voltam, amikor elhúzta
kezét, azonban amikor meghallottam csilingelő hangját ráeszméltem, hogy megérkeztünk
az első megállóhoz. Leszálltunk a buszról, az idegenvezető pedig amint mindenki
leért, elkezdett beszélni a Diadalívről. Teljesen magával ragadott a látvány.
Néhány másodpercre be is csuktam a szemem, és engedtem, hogy elnyeljenek az
érzelmek. Olyan idilli pillanat volt. Beszívni a levegőt Franciaországban
egyenlő volt valami földöntúli dologgal. Még szerencse, hogy Ten végig húzott
magával, képes lettem volna csak úgy ott megállni és megcsodálni mindent, de Ő
lelkesebb volt ennél. Imádtam benne ezt a gyermeki jókedvet.
- Az egyszerű kialakítású, de méltóságát méreteivel hangsúlyozó
műemlék ötlete I. Napóleon császár fejéből pattant ki, hogy méltó emléket
állítson a Grande Armée, a francia hadsereg dicsőségének.
Tenre siklott a tekintetem, aki ámulatba ejtően nézett fel erre a
robusztus csodára. Hihetetlen volt, hogy itt voltunk Párizsban, de én mégiscsak
csak őt tudtam bámulni.
- Az építkezés 1806-ban vette kezdetét, és mivel még javában
készült a császár bukásának idején, számos alakításon átesve, végül 1836-ban
fejeződött be.
Fogalmam sem volt róla, hogy mit mondott Youngho, viszont
elkezdtem végre az elém táruló csodálatos látvánnyal is foglalkozni.
- A Diadalív jól szemlélteti Napóleon győztes háborúi, hadjáratai,
valamint a sikereket és dicsőséget kivívó katonák előtti tisztelgést, hiszen
oldalára százhetvennégy helyszín, valamint hatszázhatvan tábornok neve van
felvésve. Igazából többet nem is mondanék, körbe lehet nézni nyugodtan, húsz
perc múlva itt találkozunk.
Mindenki elmosolyodott, majd szétváltunk. Ten megint a kezemért
nyúlt, és pajkossággal az arcán húzott egyre inkább közelebb a Diadalívhez. A
keze olyan lehengerlően puha volt, mintha a tengerparton sétáltam volna,
belemerítve a kezem a finom homokba.
- Gyere, csináljunk egy képet!
A kitörő lelkesedése ragályos volt, így hát száz meg egy kép után
úgy döntött, hogy most már elég lesz ennyi, csinálhatunk rólam is egy fotót.
Youngho betartva az ígéretét húsz perc elteltével várt minket a
megbeszélt helyen, majd indultunk is a következő helyszínre. Azt mondta, hogy
itt tovább maradunk, aztán már csak a vacsora és vásárlás marad a mai napra.
Ezt követően a busz végre megállt, leírhatatlan új érzes lett rajtam úrrá. Ten
kedvenc helye. És én mindenféleképp el akartam ide hozni. Ismét leszálltunk, és
mindketten éreztük; minden egyes lépéssel beljebb kerültünk ahhoz, hogy egy
mérföldkőhöz jussunk.
- Az 1789. évi forradalom századik évfordulójára tervezett
világkiállítás tervezői a kor elképzeléseivel összhangban valami monumentális
megvalósítására törekedtek, mely méltán dicsőítheti Franciaország nagyságát.
Akkoriban a korszak építészei egy „ezer lábnál magasabb” torony megvalósításán
fáradoztak Washingtontól Párizsig, de ez egy álom maradt.
Vajon Ten mikor lett ilyen gyönyörű? Olyan érzésem volt vele
kapcsolatban, mintha ő lenne a Nap, én pedig a Föld; állandóan keringtem
körülötte, megállás nélkül.
- A torony építése 1887 elején kezdődött meg a Mars-mezőn, és a
tiltakozások ellenére havonta mintegy tizenkét méterrel lett magasabb.
Imádtam ezt
az érzést, hogy boldoggá tehettem.
- Végül a határidő betartásával, 1889 tavaszán elkészült a torony.
Megérte, ugye? Gyönyörű szép lett, és annyi szerelem kezdődött itt, vagy még
erősebb lett. A párok nagyon szeretnek itt közös képet csinálni. Úgy tartják,
hogyha itt készítenek közös fotót, akkor örökre együtt maradnak. Esetleg
kérdésetek van? – kérdezte kíváncsian, mi pedig egyöntetűen nemleges választ
adtunk. - Nos, akkor találkozzunk itt, mondjuk... két óra múlva, az bőven
elég lesz ezen a fantasztikus helyen. Jó szórakozást!
Több sem kellett, Ten azonnal húzni kezdett, hogy megörökítsük
magunkat a ragyogó Eiffel-toronnyal. Minden egyes pillanatot szeretett volna
megörökíteni, mert úgy tartotta, hogy a világ egy könyv, és aki nem utazik, az
csak egyetlen lapját olvassa el.
- Jó lett? Jól nézek ki? Tudod, hogy nem tudok normális fejet
vágni a képeken – mondtam őszintén letörve, de ő csak somolygott magában.
- Hyung, ugye tisztában vagy vele, hogy borzasztó helyes vagy? De
azért csináljunk még egyet, a biztonság kedvéért.
Ez a város valóban csodálatos volt. Olyan hangulatot idézett elő a
szívemben, amit már régóta nem éreztem. Képes lettem volna életem hátralévő
éveit itt tölteni, szerelmesen és boldogan. Lágy szellő simogatott, a távolban
pedig halk harmónika-dallam itta bele magát a francia levegőbe. Varázslatos.
Leültünk egy padra, Ten azonnal elővette a kis noteszét, miközben a vállamra
hajtotta a fejét.
- Franciaország; pipa! Legközelebb hova menjünk? Spanyolország
mondjuk? Vagy Dél-Amerika?
- Menjünk el mindkét helyre – homlokon csókoltam, majd a noteszt
kezdtem örömittasan olvasni.
Ten minden egyes helyhez írt valami beszámolót, leírta a számára
legszebb pillanatokat. Már a tudat boldoggá tett, hogy ezt mind velem éli át.
Körülbelül két éve kezdtük el járni a világ különböző pontjait, mindkettőnk
régi vágya volt ezt.
- Legközelebb is legyen idegenvezetőnk, Youngho nagyon érdekes
dolgokat mondott Párizsról.
- Te tudtál rá figyelni? – kérdeztem bolondozva, mire ő a mai nap
folyamán először komolyan rám nézett. Ilyenkor félelmetes volt.
Lee Taeyong, te mégis mit
csináltál egész idő alatt?
- Hmm... valami más kötötte le a figyelmem – mondtam teljesen
őszintén, mire ő elérzékenyülve újra közel simult hozzám, én pedig
boldogan olvadtam vele eggyé.
- Terveztél valamit estére?
- Semmi különöset, van itt egy étterem, amit ki szeretnék
próbálni. Aztán majd valamit kitalálunk.
- Nos, azt hittem ma este valami sokkal franciásabbat fogunk
csinálni... – morcos hangon válaszolt, én pedig nem bírtam tovább, elnevettem
magam. El sem hittem, hogy ezt pont Ten mondta nekem.
- Ó, ha te azt tudnád!
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése