Ajánlott zene: Stevie Wonder - I Just Called To Say I Love You
„Nincs áprilisi eső
Nem nyílnak a virágok”
Eső. Megmagyarázhatatlan érzet. Valakinél
kellemetlen mélabús hangulatot idéz elő, valakinek pedig megnyugvást nyújt,
hogy senki sem láthatja feltörekvő szomorúság-áztatta arcát. Vagy éppen semmit
sem jelent neki. Csak egy jelenség, folyékony átlátszóságba burkolózva, amihez
néha Isten haragja társul, félelmetes villódzással. Nekem az eső maga a kezdet.
Mert olyan lágy, mindenhova elér, mindent érint kivétel nélkül. Csak esik,
megkülönböztetés nélkül. Igazság szerint, én sem szerettem az esőt egészen
addig, míg egy tavaszi napon fel nem ajánlotta valaki az esernyőjét.
Gondolkodás nélkül elfogadtam, nem akartam csuromvizesen beállítani munkába, az
olyan bosszantó lett volna. Lényegében a magasságkülönbség miatt
elkerülhetetlen volt, hogy ne ázzak el. De már akkor tudtam, hogy ez más.
Valami valódi. Azóta van legjobb barátom. Talán több is annál. Ha áprilisi eső
lennék, ami összeköti az eget és a földet, amik egyébként soha nem válnak
eggyé... Vajon össze tudnám kötni a mi szívünket is?
“Nincsenek elajándékozható csokiborítású
cukorszívek”
- Jun, mikor érsz már ide? –
kérdezem kissé feldúltan telefonon keresztül.
- Egy pillanat és ott leszek.
Nachos?
- Extra szósszal, két kólával.
Páros ajánlat – mosolyogva hallgatom ahogy elneveti magát, még telefonon
keresztül is olyan érzésem van, mintha Junhoe hangja a legszebb dallammal érne
fel a szívemben.
- Isteni vagy!
Váratlan bizsergést érzek a
tarkómon, mire hátrapillantok, és Ő fogad egy ragyogó mosollyal az arcán.
Izgatottan nyújtom át neki a kólát, és már megyünk is a termek felé. Egyikünk
sem szereti a Valentin napot, ezért két éve - amióta ismerjük egymást - ezen az
„ünnepen" eljövünk moziba, hogy valami éppen aktuális akció filmet
megnézzünk. Ez már-már hagyomány nálunk, amit remélhetőleg jó sokáig megőrzünk.
A legmerészebb vágyam pedig, hogy egyszer úgy jövünk el ezen a napon moziba,
mint egy pár. Mindketten éreztük, hogy ez több, mint barátság. Azonban még nem
jött el az ideje egy komolyabb változásnak. Ha fát ültettél, türelemre van
szükség. Nem húzhatod ki naponta a földből, hogy megnézd, mennyit nőtt a
gyökere.
“Nincs telihold, ami bevilágítana egy kellemes
augusztusi éjszakát”
- Hova megyünk? – kérdezem izgatottan
Juntól, de ő csak elmosolyodik.
- Mi abban a meglepetés, ha elmondom?
- Tudod, hogy utálom a meglepetéseket.
- Jó, elmondom, győztél. A tengerhez
megyünk.
Kanyargós az út, ezért nem ismertem fel,
de boldogsággal tölt el a tudat, hogy emlékszik a régi kívánságomra. Nemrégiben
túl sok soju társaságában meséltem neki arról, mennyire imádom a tengert és
hogy milyen rég nem láttam. De amint meglátom a végtelen kékséget, elöntenek az
érzelmek. Igen, a gyönyörű tenger. Végeláthatatlan hullámai fodrozódnak a víz
tükör-felszínén, olyan régen láttam, hogy most szinte átélek minden gyermekbéli
pillanatot. A narancsra vánszorgó naplemente, a lágy nyári szellő, ahogy
megforgatja a hullámfodrokat... és mégis a legszebb látványt nem ezek nyújtják
nekem, hanem az előttem álló, észveszejtően mosolygó fiú. Jun simogató nevetése
a naplementéjével dacol.
- Gyere ide – körbeölel minket egy
pléddel, majd lassan ül le a homokos tengerpartra. Olyan idilli a pillanat,
hogy meg sem akarok szólalni, nehogy elrontsam. Mindig el akartam jönni ide a
párommal, csak úgy random lesétálni a partra, eltölteni egy kellemes napot. A
szívem lágy ritmusra kezd, hogy ezt pont Vele élhetem át. Ez igazából semmi, mégis
minden.
- Köszönöm, hogy elhoztál – mondom
meghatódva, aztán magával ragad a tenger látványa.
- Mit szeretnél szülinapodra? – témát
vált, én pedig meglepődötten pillantok rá.
- Az még nagyon messze van.
- Tudom. De azt is tudom, hogy utálsz
ünnepelni, ezért odaadom hamarabb. Vagy ha világ körüli útra szeretnél menni,
akkor úgy öt év múlva.
Nos... szeretnék egy játékfigurát. Mondjuk
Vasembert. A huszonötödiken meg szeretném látogatni anyuékat Jejun, együtt enni
egy jót velük. A huszonhetediken jöjjünk ide vissza. Akkor boldog lennék. A
többit meg majd kitalálom.
- Várj! Én találjam ki, hogy mi
legyen a huszonhatodikon? Tudod, hogy borzasztó szar vagyok ajándékozásban.
- Nem nehéz rájönni, mit akarok.
- Nem szeretem a találós kérdéseket,
hyung.
- Én sem szeretek sok mindent, Jun – azzal
vehemens mozdulattal felállok tőle a plédet is húzva magammal, és a tenger felé
veszem az irányt.
Biztos vagyok benne, hogy ebben a
pillanatban Jun arcán nyugtalanító megilletődöttség észlelhető, végig magamon
érzem szikrázó tekintetét, azonban nem fordulok hátra. Nem tudom miért vagyok
ideges, hiszen semmi rosszat nem tett. De azt hiszem elérkezettnek látom azt,
hogy egy szintet feljebb lépjünk. A barátaim azt mondják, hogy nem illünk össze
Junhoe-val. Míg ő kék, én addig piros. Így jellemezték a legtisztábban. De én
erre mindig azt válaszolom, hogyha ezeket a színeket összekeverjük, egy
gyönyörű lilát kapunk belőle.
“De ami van, bár régi,
egyúttal olyan újszerű is”
Három napja történt a tengerparti
félreértés. Azóta olyan kellemetlen Junhoe mellett lenni. Persze még mindig
jobb, mintha nem lenne itt. Nem is beszélünk eget rengető dolgokról, csak
találkozunk a kedvenc éttermükben ebédidőben, hogy azt a kevés pillanatot
együtt töltsük. Engem lefoglal a munka, őt pedig az egyetem, de ígéretet
tettünk, hogy minden nap találkozunk legalább fél órára, így ő is megoldotta,
hogy arra az időre szabad legyen.
A mai napon már letudtuk az ebédet, lassan
sötétség veszi körbe az eget, én pedig már alig várom, hogy végezzek. Kellett
nekem túlórát vállalnom... De nélkülem megsemmisülnének az itt dolgozók, így
muszáj vagyok állandó áldozatokat hozni. Jun pár órával ezelőtt felhívott, hogy
szeretne valamit mondani, és a munkahelyem előtti parkban fog várni. Különös
kíváncsiság bélyegzi meg a szívem, hiszen mindjárt láthatom Őt, ugyanakkor
nyugtalanító a gondolat, mert tudom, miről szeretne beszélni.
- Jinwhan hyung! – hallom messziről Jun
hangját, mire odasietek hozzá. Ahogy egyre közelebb érek látom, ahogy szeme úgy
hányja a szikrákat, mint egy épp kitörni készülő vulkán.
- Mit szeretnél mondani? - kérdezem
higgadt hangnemben, miközben a szívem épp készül kiszakadni a helyéről. De ő
még rajtam is túltesz, szakadozva veszi a levegőt, mintha most ért volna be egy
futóverseny céljába.
- A huszonhatodik születésnapi
ajándékod... Most adom oda – a pillanat hevében magához húz, belém fojtva az el
nem kezdett mondatomat. Lágyan csókol meg, nekem pedig beleremeg a lábam.
Ó, te jó ég, hogy mióta várom ezt a
pillanatot. Hogy eggyé olvadjak Jun ajkaival, hogy lassan járjon át valami
varázslatos. Lassan mozgunk a csókban, semmit sem elkapkodva. Apró csókokat
lehel bőrömre, én pedig lángolok. Nem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen.
Elválnak ajkaink, de én még sóvárgok utána, ezért most én kezdeményezem. Amikor
megcsókolom, az olyan, mintha levetném magam egy szikláról; de amikor kezeit a
derekamra teszi, és visszacsókol... már nem is ugrom. Inkább kiterjesztem
szárnyaim és repülök. Együtt tesszük. Minden érzés új, de mégis olyan, mintha
régi lenne.
_______________________
Imádom Stevie Wondert.
Meg Junhwant is
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése