Ajánlott zene: B.A.P - Pray
Az éj vászna alól tűnik elő. Olykor furcsa holtként gördül végig az égbolton. Szemfedél borul pajkos tekintetére. Virgonc ezüst-nyúlványok folynak szét az égen. Csillog a szürke felszín, melyen megcsúsznak a fény-nyalábok. Küzd. Haldokol. Hisz közeledik a vég; lassan aranysárga sugarak érkeznek és a bizonytalansága csak fokozódik. A fenti végtelent uralmukba törik, ami ellen nem tud harcolni. De még tart. Még Ő uralkodik a mi törékeny, pillanatnyi világunkon.
Ajkait apróra nyitja; lélegzete átfújja testem. Összerezzenek, az emlékek elnyelnek egy pillanatra. A lelkem megtelik félemetes sötétséggel, az Ő ellenségével. Vele akarok menni, a testem és a szívem küzd egymás ellen, de hallom, ahogy suttogja: „mindenkinek vannak kisiklott másodpercei”.
Karjait leengedi; végtelenségig nyúló ezüstnyúlványa körbefon. Reszketek, ahogy jéghideg lepelként hullik rám érintése, mégis eggyé akarok válni vele. Elpilledek karjaiban. Nem számít immáron semmi. Pehelyként emel maga mellé. Kósza lélegzetként pihenek.
A pillanat néma, lenyelt sikolyt hoz magával, ahogy apróra nyitja ajkát. Kezei dermedten fekszenek ölében immáron. Feszül benne minden izom, mégis mozdulni képtelen. Az üvöltés elnémult. A sötétség közeledik.
Mindenkinek vannak kisiklott másodpercei. Súlyuk elmúlásuk után zuhan lényünkre. Teher, hiszen nem fordulhatunk vissza, nem lépdelhetünk az idő peremén. Nem egyensúlyozhatunk, hogy a rozsdás időbe visszaszökhessünk. A rossz lépések terhe... Hibák ezreinek, amelyek a jelenben annyira egyértelműnek tűntek. Mikor is, hol is tévelyedtünk félre. Rossz utakra, gyötrő mellékágakra. Zsákutcákba. Terhe a megtanult leckéknek. A kincs mindig nehéz. De cipelni kell a tapasztalatok súlyát. Fáradttá tesz, nyűgössé. Elveszi a gyermeki lelkesedést, helyette bölcs unottsággal ajándékoz meg.
De megéri ez? Hiszen ő már nincs.
Köddé vált az egyik legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem. Csupán egy testet hagyott hátra, egy üres, kongó vázat, mely vonásait viseli. Az ezüstnyúlvány körülfonja derekamat, és leemel őrült képzeletemről. Lassan ereszt vissza a valóságba. Ránézek. A mosoly már csupán egy faragott görbület. Ez itt a valóság. Veszek egy mély levegőt.
Nevetése tölti meg meggyötört lelkem, könny pihen a szemem sarkában. Az igazság mantrázása nyomja el nevetését, a hangodat. Megint egyedül vagyok. A félelmetes sötét éjben.
Rettenetesen fáj téged elengednem.
Felnézek a felettünk feszülő durva vászonra, melyen az ezüsthaldokló utolsó lélegzetére készül. Vörös lángcsóva nyalja végig testét, mosolya ráég a végtelen mennyboltra, én pedig csak sétálok. Szeretném megtalálni, újra vele lenni. Megkérdezni, hány kisiklott másodperce volt. De egyedül vagyok. A sötétben.
Ő visszamegy az angyalokhoz, én pedig a Földön bolyongok.
Mindent sajnálok. A döntést. A gyötrődést. Hogy egyedül voltál. Hogy én nem segíthettem. Kérlek, bocsáss meg. Kérlek, adj bátorságot, szeretetet és bölcsességet a fényhez.
_________________________
Tudom, hogy fentről figyelsz ránk. Kérlek, vigyázz magadra.
Habár soha nem foglak tudni elengedni, de bízom benne, hogy már egy jobb helyen vagy.
Hiányzol
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése