Szívritmus csapda (BaekYeol) - huszonharmadik fejezet

Ajánlott zene: Leroy Sanchez - Hello (cover)

Mindenki megérdemel egy második esélyt 

Kilélegzett közelsége befogadóan terült ajkaimra, aztán olyan érzés volt, mint egy illat. Folyton elillant, ilyenkor nem éreztem a közelségét, vagy a szívemben összeomlott hangos orkáni vihart - megőrjített. Nem engedett el, hamvas bőre végig az enyémhez simult, olykor erősebben szorította a derekam, amire a testem önkéntelenül is válaszolt. Ilyenkor újra előjött a csodálatos illat mélyről jövően. Időközben ívelt ajkai bámulását felváltotta szemeinek izzó ragyogása; csillogott, csak nekem. Észre sem vettem, hogy mikor gyorsult fel a légzésem, amikor pedig közelebb hajolt nem kaptam levegőt. A torkomon már éreztem sűrű könnyeimnek forró zuhogását, ahogy kendőzetlen szellemként járt át a bizonytalanság. Csak a hangos sóhajaira figyeltem egy idő után, talán nem akart ennyire gyengének látszani, de kétségbeesett szorítása elárulta őt. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem. Annyira szerettem volna, hogy megcsókoljon, mégis erősebb volt a büszkeségem, ami lelkiekben próbálta minden acélt fűzött erejével eltolni maga mellől Chanyeolt. Azonban ő csak erősen szorított, a pillantása olyan volt, mint az óra. A számról  szememre vándorolt, majd az államra, az arcom minden szegletét megnézte lassan, végül megint az ajkaimat pásztázta. Nem volt több néhány percnél, mégis időtlennek tűnt, ahogy ölelésünk egyre jelentősebb lett. Chanyeol pedig megmozdult a fejével. Ajka rezdülése remegést váltott ki belőlem, úgy éreztem magam mintha egy szakadék szélén állnék egyensúlyozva. Egyre közelebb és közelebb került hozzám, már szinte hallottam a szívem hangos zakatolását, Chanyeol forró lehelete végigsöpört rajtam minden eddigi tétovázást. Annyira lassan közeledett felém... A szeme kíváncsian tükröződött vissza az enyémbe, puhatolózva várt az engedélyemre, azonban én csak megsemmisülve figyeltem cseresznyepiros ajkait. Teljesen elvesztem. Már majdnem megcsókolt, de ebben a pillanatban elhúztam a fejem. Sziklaként gurult át szívemen az idegesség, a felismerés, hogy mindennél jobban vágytam rá, viszont undorodtam is tőle. Lehorgasztott fejjel és lemondó sóhajjal bomlott szét előttem, azonban gyengéd szorításából továbbra sem engedett. Magatehetetlenül állt rémesen közel még mindig, légvételei a nyakamat égették. Időközben megint engem bámult, a tekintete még az eddigieknél is letörtebb volt, a homlokát az enyémhez érintette, újra meg akart csókolni. Lehunytam a szemeimet amikor láttam, hogy már szinte nincs köztünk távolság. Apró, harmatgyenge puszit hintett ajkaimra, amibe a szívem beleremegett. Aztán elhúzódott halkan sóhajtva, a homlokunk megint összeért. Halovány mosoly vibrált szája szegletében, hosszú szempillái megrebbentek, én pedig nem bírtam betelni Chanyeol enyhén nyitott ajkainak látványával. Egy pillanatra átfutott a gondolataim között, hogy mi lenne, ha most az egyszer gyengébb lennék a kelleténél, de a kezem önkéntes mozgása máshogy vélekedett. Eltaszítottam Chanyeolt magamtól, majd a kis résnyi helyen kimentettem magam erős karjai szorításából. Szemtől szembe voltunk, csak pár lépésnyire voltam az ajtótól, csak a keserű tekintetét láttam, de muszáj volt erősnek maradnom előtte.
- Elég volt ebből, Chanyeol! Már volt egy tökéletes csókunk, csak hagyjuk így, rohadtul ne tedd tönkre még ezt is - meg sem várva válaszát léptem ki a bejárati ajtón, és az életéből is.


Amint apa házához értem lélegzetvisszafojtva vettem tudomásul, hogy teljesen egyedül voltam, ennek ellenére égett a nappaliban a villany. Le akartam magamról mosni Chanyeol illatát, viszont a szívem rémesen sajgott ha arra gondoltam, hogy megszabadulnék tőle.

* 

Másnap én és Yixing elmentünk a bárba italozni. Chanyeolt egy pillanatra sem tudtam kiűzni a gondolataimból, ami Yixingnek is feltűnt. Feloldódtam a társaságában, ezért félve, de elmondtam neki az érzéseimet. Nem azért, mert megbíztam benne, szimplán muszáj volt elmondanom valakinek, hogy bele ne őrüljek, telefonon pedig nem volt ugyanaz. Hogy ne érezzem magam szánalmasnak, ő is mesélt a volt barátnőjéről, és meggyőződése szerint még nem lépett túl rajta, azonban nem tudta, hogy a lány mit akart. Mosolyogva tudatosult bennem, hogy elindultunk a barátság felé.

* 

Feszült légkör telepedett le közénk, hyung unszolására végül velük vacsoráztam, a döntőlöketet mégis anya érkezése adta meg. Könnyes szemekkel ölelt meg, ólomsúly tolult a torkomra, anya szorítása annyira jólesett. Régóta vágytam már erre a pillanatra, hogy végre megint a fiaként kezeljen. Vacsora közben mégsem voltunk egy normális család, leginkább apa hűvös viselkedése miatt. Mégis szó nélkül hagyva ettem pár falatot, majd szerencsére anya levegőzni szeretett volna. A kertbe mentünk, még mindig áhítattal ittam magamba a gyönyörű látványt, amit a szökőkút csak tetézett. Mindketten leültünk a hintába, szorosan egymás mellé. Tudtam, hogy nem érdemli meg a szeretetem, tudtam, hogy a gyógyszerek nagyobb hatással voltak rá, mint én vagy a bátyám. De akkor is az anyukám volt.
- Annyira örülök neki, hogy itt vagy. Olyan rossz volt nélküled, fiam.
- Ne beszéljünk most erről, anya - keserűen mondtam neki, ő pedig biztatásképp megfogta a kezem.
- Nem érdekel, hogy kit szeretsz. Tudod, hogy engem sosem zavart.
- Tudom. Nem is miattad mentem el - keserűen válaszoltam, miközben elképzeltem apa reakcióját amikor megtudta, hogy meleg vagyok.
- Baekhyun, kedveled Chanyeolt? - hirtelen kérdezte, én pedig élesen fordítottam felé a fejem.
- Ezt mégis miből gondolod?
- Apád miatt nem jöttél volna haza. Már akkor tudtam, amikor tovább maradtatok, mint egy hónap. Minden nap vártam, hogy hazagyere, aztán egyre több hónap lett, végül évek. Annyira örültem, amikor Chanyeol megígérte, hogy hazahoz téged - valaszolt mindentudóan, enyhe mosollyal ajkain.
- Igazából de, hazajöttem volna Chanyeol nélkül is, csak idő kérdése volt. És valóban kedvelem, de... Nagyon megbántott, és nem tudok neki megbocsátani.
- Nem tudsz, vagy nem akarsz? - kérdezte mélyen a szemeimbe nézve, engem pedig elbizonytalanított. - Mindenki megérdemel egy második esélyt, Baekhyun.

Elgondolkoztam anya szavait, talán igaza volt, de ő mindenkinél jobban tudta, hogy makacs voltam, és ezen nem tudtam egyhamar változtatni. Idegesen túrtam a hajamba amikor a szobámba értem, sínylődve rogytam az ágyra, nem akartam semmit sem csinálni. Ha elmerengtem a gondolataimban mindig arra jutottam, hogy adjak még egy esélyt Chanyeolnak, mert ezt akarta a szívem is. Sikoltva csörrent meg a telefon, olyan volt mintha ez lenne a vihar előtti csend, amit ha felveszek, belefulladnék menten. Ennek ellenére felvettem, de nem szóltam bele. Sokáig csak egymás légvételeit hallgattuk, végül megunta a kínos szótlanságot.
- Én vagyok - Chanyeol hangja gyenge volt, mint akit könnyedén össze lehet roppantani.
- Tudom.
- Akkor miért vetted fel?
Miért vettem fel? Talán mert hallani akartam a hangját.
- Mit akarsz? - bizonytalanul kérdeztem, nem tudtam eldönteni, hogy melyikünk szenvedett jobban.
- A szobádban vagy?
- Nem foglak beengedni.
- Nem is kell. Megkönnyebbülés, hogy ott vagy - ezzel bontotta a vonalat, én pedig nem értettem, hogy miért csinálta ezt.
Néhány másodperc múlva egy súrlódást éreztem, majd egy boríték virított az ajtó előtt. Tollal, gubancos betűkkel írt levél volt a szemem előtt, a dísztelen borítékot erősen szorítottam a kezemben, és a kellemetlen kötelesség céltalan dühe végigsomfordált a szegycsontom mögött; felismertem Chanyeol kézírását. Már az első mondatába belesajgott a szívem, de biztos voltam benne, hogy a levélbe belesűrítette a magyarázatát is, én pedig amilyen makacs vagyok, annyira érdekelt is a válasza.

Nem vagyok biztos benne, hogy elolvasod majd ezt a levelet, csak reménykedem. Igazából ideges vagyok, a kezem remeg, és ez volt a végső menedékem, mert nem akartál meghallgatni. Talán jobb is így, hogy nem szemtől szembe kell ezeket elmondanom, feltéve ha elolvasod. Szégyellem magam mindenért,  valószínűleg elgyengülnék a tekintetedtől, így most le tudok neked írni minden szart, amit elkövettem. Valójában sok mindenről hazudtam, ezért az elején kezdem. Nem voltam olyan tökéletes gyerek, mint ahogyan mondtam neked. Sokszor verekedtem tőlem nagyobbakkal, valamikor mély sebekkel mentem haza, amiket anya folyamatosan ápolt, bár egy idő után annyira sok sebem lett, hogy reménytelenné vált a helyzet. Apa alkoholista volt, sosem volt otthon ezeken az éjszakákon, én pedig minden éjjelen anya sírását tűrtem, nem tudtam őt megvigasztalni. Annyira rossz érzés volt, Baekhyun. Sosem mondott rám egy rossz szót sem, akármilyen idióta voltam ő mindig az én oldalamra állt, és soha semmit nem kérdezett, hogy miért tettem. Makacs voltam, mint te, talán el sem mondtam volna neki. Ez így ment tizennégy évig. Az iskolában sem teljesítettem jól, soha semmire nem tanultam, bár még így is hoztam a közepes szintet. Viszont ott is mindig bajba kerültem, akaratom ellenére rángattak bele mindenbe, később pedig már nem is érdekelt, csak csináltam. Fiatal voltam és naiv, az akkori barátaimmal pedig testvériséget fogadtunk, vagyis mindenáron megvédtük a másikat, ez volt a szokásunk, és mindent együtt csináltunk, nem hagytunk hátra embereket. Szar gyerekkorom volt, bár akkor nem tűnt annak. Aztán minden megváltozott, amikor anya beteg lett. A nővéremmel kétszer találkoztunk egy évben, soha nem törődött a családdal,  el akart innen menekülni, anya pedig megadta neki ezt a lehetőséget. Külföldön tanult, később ott is vállalt munkát, igazából anya halála óta nem beszéltem vele. Nem gyűlölöm őt, de magamra hagyott, akkor még tényleg csak gyerek voltam, a sok szörnyűség ellenére is. Apád már akkor megkeresett, amikor anya még élt. Munkát ajánlott, amire én azonnal rábólintottam. Nem voltam tisztában vele, hogy ki ő, vagy hogy mit kellene pontosan csinálnom, csak meg akartam menteni anyát. Emlékszel a régi házatokra? Nem hittem volna, hogy egyszer Korea leggazdagabb negyedébe is eljutok, de ott voltam, nálatok. Először biztosra veszem, hogy nem hittem a szememnek, mintha egy palotába lettem volna, olyan varázslatos volt. Mindössze annyit kért, hogy vigyázzak rád. Ennyi lett volna a dolgom, téged felügyelni, minden dolgodról beszámolni neki. Elvitt olyan helyekre, ahova még dolgozni sem vettek volna fel. És még csak egy kölyök voltam, mégis mindig azt mondta, hogy látja bennem az elkötelezettséget. Nagyon elegáns ruhákat vett nekem, amit anya mindig kérdőre vont, de valami kifogást mindig kitaláltam, hogy ne mondjam el neki. Egy hétig folyamatosan követtelek. Tényleg, szinte mindenhova. Apádat minden  érdekelte, ezért részletesen kellett neki beszámolnom. Elmondtam, hogy mi történt veled az iskolában, amikor a barátaiddal voltál, amikor hazaértél, de folyton csak a szobádban voltál. Végül anya rájött egy hét után, utána nem engedte, hogy még egyszer apád közelébe menjek. Előttem haldokolt... Minden éjszaka sírtam, és ő tartotta bennem a lelket. Borzalmas volt, még mindig úgy élem meg ezt az időszakot, hogy nem szívesen beszélek róla. Annyi mindenen keresztül kellett mennie... És ahelyett, hogy én segítettem volna neki ezekben a nehéz időkben, ő segített nekem. Nagyon megijedtem, amikor arra értem haza, hogy nem kapott levegőt. Hívtam a mentőket, amit lehetetlen volt kivárni, ezért hevesen dobogó szívvel futottam a szomszédokhoz, hogy segítsenek nekem. Azt mondták sokan, hogy pénz nélkül nem fogják megvizsgálni anyát. Bepánikoltam, könyörögtem az egyik ahjummának, hogy nézze meg az  anyukámat. Nagyon féltem attól a nőtől, akkoriban nagyon sok szép virága volt a kertben, amiket mindig letéptem. Számtalanszor elmondta anyunak, szinte ordított vele, hogy neveljen már belém egy kis jómodort. De eljött segíteni nekem, én pedig annyira hálás voltam neki. Végig ott volt velem, ameddig nem jött a mentő. Ha nem lett volna ott... Lefagytam, Baekhyun. Mintha a testemen kívül lettem volna. Nem kapok levegőt, ha erre gondolok. Őszintén, nem tudom mi történt a kórházban. Arra emlékszem az egészből, hogy csak sírtam és sírtam, anyun lélegeztetőgép volt, de ébren volt és láttam az arcán, hogy szenved. Aztán a semmiből jött az a hang, ami megállította a szívverésem. Ordítottam, az orvosnak sírva mondtam, hogy tegyen valamit anyáért. Többször próbálták újraéleszteni, de egyikre sem reagált. Megsemmisültem. Először el sem akartam hinni, hogy a szemem láttára halt meg, csak akkor tudatosult bennem, amikor kitolták a kórteremből. Nem tudtam abbahagyni a sírást. Amikor hazamentem nem várt rám senki, nem volt akihez beszélhetnék, nem volt senki, aki ellátta volna a sebeimet. Senkink nem volt, a nővérem nem jött haza, ezért egyedül temettem el. Csak a szomszédok voltak ott, meg pár rokon, de velük sem tartottuk a kapcsolatot. Árvaházba akartak dugni, de én nem akartam menni. A nővéremet nem lehetett elérni, a rokonoknak pedig nem akartam plusz terhet, meg amúgy is tudták, hogy hihetetlenül rossz gyerek voltam. Elszöktem, három napig kint bolyongtam az utcákon. Éhes voltam, szomorú, folyamatosan sírtam anya miatt, és egy rendes helyet sem találtam, ahol aludhatnék. Meg akartam halni. Arra gondoltam, hogy ennél még a halál is jobb. A negyedik napon ültem egy padon, sokan megbámultak, de nem érdekelt. Üveges tekintettel ültem, már könnyeim sem voltak, de akkor még jobban fájt anya elvesztése, lüktetett a szívem. Aztán megállt előttem egy kocsi és kiszállt belőle az apád. Azt mondta, hogy mostantól minden jóra fog fordulni, és hogy ne féljek semmitől. Magához vett, és úgy viselkedett velem, mintha a fia lennék. Tisztelem őt és sokkal tartozom neki, ezért minden munkát úgy hajtottam végre, ahogyan ő parancsolta. Nem akartam, hogy ennyire elcseszett legyen ez a helyzet, tényleg nem. De teljesítenem kell, amit az apád mond nekem, mert egy új életet kaptam tőle. Nem tudom neki máshogyan meghálálni, csak így.  Ennek ellenére ma beszéltem vele és elmondtam, hogy Koreában mi történt. Elmondtam neki, hogy kedvellek. Mert annyira félek, Baekhyun. Már régóta nem éreztem ezt, de amikor visszajöttünk és újra ez a ház fogadott teljesen üresen, rájöttem, nem akarlak elveszíteni. Veled akarok lenni. Anya napról napra jobban hiányzott és sohasem gondoltam volna, hogy rajta kívül így fog hiányozni valaki. Sajnálom a sok rémséget, amiket ellened követtem el. Hidd el, ha valamelyikre gondolok összeszorul a torkom, a szívem pedig sajog. Baekhyun, mondanom kell még neked három dolgot, de azokat szemtől szembe szeretném. Kérlek, engedd meg, hogy elmondjam.

Ó, és nem csak egy tökéletes csókunk volt! Ez lett volna a negyedik dolog, amit el akartam mondani.

Akaratlan könnyek törtek elő, nem tudtam magamba fojtani minden bánatom. Sejtettem, hogy hazudott nekem a gyerekkorával kapcsolatban, de erre a hirtelen váltásra még én sem számítottam. Sajnáltam őt, és részben megértettem, hogy miért tette. Letöröltem a könnyeimet, és hevesen szeltem lépteimet az ajtó felé. Azt akartam, hogy még itt legyen. Amikor kinyitottam az ajtót arcon csapott a üresség érzete, nekem pedig egyre inkább kiéleződött minden érzésem. A szívemhez kaptam a kezem, ami most még inkább szétrepedt, segítségért kiáltott Chanyeolnak. Visszaültem az ágyra reménytelen reménységgel, hogy egyszer elállnak majd a könnyeim.

* 

- Baekhyun, apád kéri, hogy menj be hozzá a dolgozószobájába - Yixing hangja lágy volt, ő volt az egyetlen ember aki tudta, hogy mi történik körülöttem.
Nem válaszoltam, kinyitottam a szobám ajtaját, és egyenes a dolgozószoba felé lépdeltem. Nem akartam beszélni senkivel, de nem mondhattam ellent apának - ez egy íratlan szabály volt. Viszont nem voltam hajlandó az illedelmes kisfia lenni, ezt tudta jól. Nem kopogtattam, lassan sétáltam be a helyiségbe, és megálltam az íróasztal előtt.
- Ülj csak le.
- Nem, így jó lesz - válaszoltam hidegen, ő pedig alig hallhatóan sóhajtott.
- Miért nem mondtad el? - éles váltás volt részéről, meglepett a kérdése.
- Azért, mert nem változtatott volna a dolgokon. Így csak még szánalmasabbnak tűnök.
- Nem, egyáltalán nem. Nem mondtam volna Chanyeolnak, hogy kísérjen el, ha ezt tudtam volna. Voltár már a cégnél?
- Hyunggal beszéltünk róla korábban. Még nem voltam, de lesz még rá alkalmam, nemigaz? - gúnyosan kérdeztem, keserű mosollyal, apa légzése pedig felgyorsult, de próbálta megőrizni a hidegvérét.
- Választhatsz, Baekhyun. Itt szeretnél maradni, vagy visszamész Koreába?
- Hogy mi? - szemeim kitágultak, a kanapéra le kellett ülnöm, mert úgy éreztem, hogy ez túl sok. Apa ma nagyon furcsán viselkedett.
- Megadom neked ezt a lehetőséget. A bátyád állapota javult, ezért nem érzem veszélyben a céget sem. De itt most az érzéseid a fontosabbak. Csak ígérd meg, ha úgy döntesz hogy elmész, gyakran meglátogatsz majd minket. Anyád nagyon örülne neki.
- Csak anya? - sejtelmesen néztem rá, apa homlokán enyhe ráncok jelentek meg.
- Természetesen én is. És a bátyád is. Nem akarom, hogy egy olyan helyen kelljen élned, amit nem tekintesz otthonodnak. Felnőtt vagy már, nem akarlak befolyásolni.
- Mikor kellene válaszolnom? - kérdeztem puhatolózva, félve a válaszától.
- Amikor csak szeretnél.
- Ez esetben szeretnék elmenni még a hónap végén.
- Rendben.

* 

- Kérlek, ne mondd el Chanyeolnak, hogy elmegyek - mondtam bódultan Yixingnek, az utolsó kortyot is kihörpintve a pohárból.
- Miért nem akarod, hogy elmondjam neki?
- Nem tudom, én csak nem akarom - vállat vontam, ő pedig beleegyezően bólogatott.
- Azért... hiányozni fogsz. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó arc vagy - nem nézett a szemeimbe, helyette az egyik betévedt lány kezdte bámulni izzó tekintettel.
- Hát kösz. Hé, felcsípjem neked? - a fejemmel a lány felé böktem, ő pedig majdnem megfulladt az italban.
- Azt meg hogyan érnéd el?
- Ugyan, kérlek... Az orra enyhén piros, a sminkje kissé szétesett, a haja pedig össze van borzolva. Most dobta a pasija, és ilyenkor egy kiadós szexre van szüksége.
- Hű. Ezt hogyan láttad meg? - kérdezte értetlenkedve, én csak sokat sejtetően néztem rá.
- Meleg vagyok. Két perc és itt vagyok.
A lányhoz mentem, aki egyedül volt a bárpultnál, majd leültem mellé olyan feltünően, hogy a pillantásunk összekapcsolódott. Kiolvastam a szemeiből, hogy mit akart, ezért megadtam neki.
- Elnézést, ne haragudj. Pontosan mögötted ül a haverom, akivel nemrég szakított a barátnője, és nem tudja túltenni magát rajta. Mindent meg akart adni a barátnőjének, de a csaj megcsalta őt, ráadásul az egyik legjobb barátjával.
- Az a ringyó... - hitetlenkedve fordult hátra, jobban szemügyre véve Yixinget, és pontosan tudtam, hogy tetszett neki a látvány.
- Fel kellene őt valahogyan vidítani, de én sehogy sem tudtam...
- Nos, talán én segíthetek neki - szerényen mondta, majd felállt a bárszékből, és célirányosan Yixing felé vette az irányt.
Yixing csak letaglózva nézte a felé induló lányt, majd rám nézett, és pedig csak mosolyogtam, és még pont elkaptam azt a képkockát, ahogy a lány leült hozzá, ő pedig azonnal megmutatta a gödröcskés vigyorát. Később a telefonom halkan rezdült, én pedig egyből a bejövő üzeneteimre mentem.


Te vagy a legkirályabb!


Jóleső melegséggel jártak át Yixing szavai, boldog voltam, hogy egy kis örömöt tudtam neki okozni.

* 

A távolság országút, az eltelt idő pedig a forró aszfalt felett vibráló levegő, ami torz, sötét darabokra szaggatta a távolabb állókat. Nem az út hosszú reménytelenül, nem is a hullámzó hőség riasztott vissza, hanem a minden lépésnél csikorgó kavics, suttogó szellő, ami gúnyosan emlékeztetett rá, hogy egyedül voltam. Olyan volt ez az érzés, mint a fekete kávé - sötét és keserű. Elbúcsúztam mindenkitől, anya a lelkemre kötötte, hogy legalább havonta látogassam meg őket, még pénzt is küldenek. Nem hittem volna, hogy ennyire hiányozni fognak, de tévedtem - még apa is hiányzott. Chanyeol pedig... kibírhatatlanul. A repülőtéren már várt Jongdae, nekem pedig összeszorult a torkom. Keserűen mosolygott, de legalább mosolygott. Amint odaértem megölelt, úgy igazából. Azonnal visszaöleltem, Jongdae nyugtató-gyengéden simított végig a hátamon párszor. Annyira örültem neki, hogy volt egy ilyen barátom, mint ő. A sötét lélek-felhők felett is ott ragyog egy Nap, ami képes arra, hogy a lélek viharfelhőit felszaggassa, képes arra, hogy ismét ragyogjon, ha egy olyan személlyel vagy, akit igazán szeretsz.
- Pasis este?
- Pasis este.

_______________________________________________

Sziasztok!;;

Bocsánat a csúszás miatt, cserébe kaptatok egy hosszabb részt. 

Remélem, hogy majd meghallgatjátok a zenét, mert ez a fiú egy csoda, de komolyan. Ilyenkor olyan ideges vagyok az emberekre, hogy az igazi tehetségeket nem fedezik fel, bezzeg akinek hangja sincs, abból gigasztárt csinálnak... 

Olyan fájdalmas volt ez a rész most nekem, leginkább Chanyeol levele miatt. Mit gondoltok róla?