Szívritmus csapda (BaekYeol) - huszonkettedik fejezet

Ajánlott zene: James Bay - Hold back the river (lyrics)

Szent és sérthetetlen 

Lelkek csendje, szinte olyan volt, mint a zakatolás. Két oldalról süvítő tér, két oldalról tolongó táj, fényillatba bezárt helyiség.  Alvó sínen közlekedtünk, holt vágányok ágyán futottunk, a száguldó metró ablakán borotva ejtett tenyérnyi hosszú sebeket, amin rögtön megjelentek az üveg átlátszó vérének cseppjei. Egész úton zuhogott az eső, a felszálló utasok megnyirkosodott ruha nehéz szagát árasztották. Megrémültem a saját érzéseimtől, ott kellett hagynom Chanyeolt, hogy tisztán tudjak gondolkozni, hogy ne tekerje körém a kétségbeesés vastag kötelét. A hiány olyan, mint egy sajgó pont a szívemben, vagy olyan, mint a tenger hullámai -  váratlanul átcsap rajtad, és elborít, de mire észreveszed, már el is tűnt, és ez ismétlődik újra és újra. Sokkal jobb érzés, mint amikor dühös voltam rá, vagy ami még rosszabb, amikor nem engedtem, hogy bármit is érezzek iránta. Most ez a szar, ami bennem játszódott le újra és újra felemésztett, nem tudtam másra gondolni, csak rá. Haragudtam magamra, hogy ilyen mértékben hatással volt az életemre, de bíztam benne, hogy az acél-akaratommal hamar felülkerekedek mindenen. Az étteremben nem bírtam tovább elviselni Chanyeol jelenlétét, a szavai fájtak, és az is, amikor megpróbált utánam jönni. Képtelen voltam elhinni, hogy ugyanúgy próbálkozott, mintha semmi sem történt volna. Olyan volt, mint egy árnyék - ha szaladtam utána, elfutott előlem, ha szaladtam előle, ő futott utánam. A metrón nem igazán voltam tisztában az idővel,  és a céghez sem volt már kedvem bemenni. Tudtam, hogy melyikre kell felszállnom, hogy hazamenjek, szerencsére ezt nem felejtettem el a hosszú évek során. Szívesen használtam a tömegközlekedést régebben is, legalább addig sem kellett látnom az idióta alkalmazottak képét. Sosem szerettem, ha hercegként bántak velem, azonban ezt soha nem tartotta be senki. Nem hibáztathatom őket, hiszen nyilvánvalóan apa nem nézte volna jó szemmel, ha nem úgy bánnak velem, mint egy királlyal. A bátyám még ebben is különbözött tőlem, ő mindig igényelte a luxuskényelmet, amire nekem sosem volt szükségem. Pénzzel semmit sem vehetünk meg, amire igazán szüksége van az embernek. A telefonom ütemes rezgése megzavarta a gondolkodásmenetem, Jongdae hívott, azonban ha vele beszéltem volna, csak még jobban elrontottam volna a kedvét. Most már bármikor számíthattam rá, tudtam jól, de jelen pillanatban egy olyan férfi közelségére vágytam, akit meg kellett volna vetnem, és borzasztóan utálnom az összes velem szemben elkövetett tette miatt. Olyanok voltunk, mint a felhők. Úsztunk az égen, találkoztunk egymással, de még nem derült ki, hogy mi lesz velünk. Eggyé olvadunk-e, vagy úszunk tovább külön-külön az ég vizében. Úszni akartam vele, de bántott, hogy nem próbálkozott erősen. Nem gyötörte magát túlzottan a bocsánatkéréssel. Bennem pedig minden alkalommal feldúltságot okozott, tomboló hurrikánt a testemben. Csak fájt... Azonban én nem akartam, hogy fájjon.

Hamarabb szálltam le, ismerős utcába értem, ahol tudtam, hogy rengeteg étterem van, és minőségi bár. Étvágyam még mindig nem volt, azonban sokkal inkább voltam iszákos kedvemben, mint eddig bármikor. És Jongdae szerint a legjobb búfelejtő az alkohol volt - bár az ő véleménye nem számított, mert ő minden problémáját abba fojtotta. Leültem az ébenfába bújtatott csillogó székbe, és kikértem az első italt. A bárban régóta törzsvendégnek számítottam, a három év ellenére is minden alkalmazott örömmel fogadott, viszont a szomorúság fanyar íze ott volt a szám sarkában, bármennyire is próbáltam elrejteni. Az első köröm egy „szokásos" volt, amit igazság szerint már elfelejtettem, hogy micsoda, azonban a pultos emlékezett rá. Színtiszta whisky-t adott Matt, egy féloldalas mosoly kíséretében nyújtotta át nekem az italt, megbújt sajnálkozással az arcán. Jól tudtam, hogy ez mit jelentett. 

- Na jó, gyere elő - lenézően mondtam, pont úgy, hogy a helyiségben mindenki hallhassa. 

Bár ide nem jártak eget rengetően sokan, a bár borzasztóan drága volt, tényleg csak azon vesztegették az idejüket, akik megtehették. Időközben a kristálypohárba öntött italom eltűnt,  Yixing pedig lassan, komótos léptekkel közeledett felém. 

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? 

- Chanyeol hívott fel, hogy kövesselek. 

- Előttem vágta földhöz a telefonját - cinikus mosolyra húztam ajkaim, miközben arra gondoltam, honnan szerezhetett Chanyeol ilyen gyorsan telefont. 

- Jinkién hívott - nyugodtan válaszolt, kezeit összekulcsolta. 

Ismételten alábecsültem apámat, bár szinte sejtettem, hogy a testi épségem érdekében nem volt elég maga Chanyeol, aki konkrétan apám jobb keze volt. 

- Mindenkiben ennyire megbízol? - újabb pohárral ittam, ezúttal sokkal gyorsabban csúszott végig a keserűség torkomon, mint első alkalommal. 

- Túl rövid az élet ahhoz, hogy ne tegyem. 

- És ha az illető csalódást okoz? 

- Ahhoz is rövid, hogy megbánjam - gondolkozás nélkül válaszolt, az ital miatt tompábban láttam, a fejem is lüktetni kezdett. 

- Mondd csak, iszol velem egy pohárkával? 

- Nem iszom alkoholt, és különben is vezetek - hangja ridegen csengett, szavai után kirázott a hideg. 

- Ó, hát persze. Te is apám egyik tökéletes embere vagy - kuncogtam, majd ismét öntöttem magamnak egy pohár italt, ezúttal többet a kelleténél. - Biztos nem kérsz?  

- Azt hiszem, indulnunk kellene. 

- Nem, nem kellene. Tudod Yixing, sosem értettem, hogy miért vagy még itt. Annyira más vagy, mint az apám, meg a többi alkalmazottja. Chanyeolban mindig láttam az elkötelezettséget, nevetségesen követte apa utasításait, de te nem. És azt sem értettem soha, hogy miért utálsz engem. Miért utálsz? - nem tudtam eldönteni, hogy a kíváncsiságom mondatta ezt velem, vagy pedig az alkohol. Abban biztos voltam, hogy whisky nélkül nem lettem volna ennyire magabiztos. 

- Nem utállak. 

- Tedd már le a segged egy székre.  Idegesít, hogy felettem állsz - szinte már mosolyogtam, neki is töltöttem italt, amit egyhúzóra megivott. - Ó, ha így folytatod, a végén még nekem kell hazacipelnem téged.  

Az idő vészjóslóan rohant, mi pedig mindketten beletemetkeztünk az italba, minden szeszélyünket átlépve, csak önfeledten nevetve. Jó volt kiszakadni a közegből, habár nemrég jöttem, de ez az idő tökéletesen elég volt arra, hogy rájöjjek, ez nem az én világom. 

* 

Két hete minden ugyanolyan. Mintha belemarkolnék a homokba, visszacsorgatnám az ujjaim között és a homok, mint az elmúlt idő, visszatér a többihez és összekeveredik velük. Nem láttam azóta Chanyeolt, igazából nem akartam senkivel beszélni. Majdnem mindig a szobámban voltam, néha fogadtam Jongdae hívásait, de ahhoz is gyenge voltam, hogy erősnek mutassam magam. Utáltam magam, mert megígértem magamnak, hogy soha többé nem leszek gyenge. 

* 

A halálfehér folyosók, a jellegzetes szag, az emberek rohanó foszlányai a fejembe vésték egy életre, hogy miért nem szerettem soha kórházba járni. Nem tudtam, hogy illene-e hoznom valamit, azonban túl kétségbeesett voltam ezzel foglalkozni, már régen el kellett volna jönnöm ide. Amint elértem a szobájához tudtam, hogy aludni fog. A nővér elmondta, hogy kimosták a gyomrából a sok szart, amit beszedett, és hogy most egy külön kórteremben van. Apa egyáltalán nem foglalkozott vele, bár ők amúgy is érdekházasságot kötöttek, amilyenbe hyungot akarja belekényszeríteni. Anya ágyánál megfagyott minden. Annyi minden volt a testére kötve, hogy rossz volt nézni. Valószínűleg mélyen aludt, és nem is akartam felkelteni, csak látni akartam néhány perc erejéig. Az arca határozottan megöregedett, eljárt felette az idő, de még most is gyönyörű volt. Rájöttem, hogy borzasztóan hiányzott, és az az űr, ami eddig keletkezett a szívemben, most félig -meddig beforrt. Még néztem a meggyötört arcát, nem mertem megérinteni, csak mozdulatlanul álltam földbe gyökerezett lábakkal.

* 

- Valamit eltitkolsz előlem - hyung mindentudóan nézett rám, miközben leültünk az irodájában. 

Meglepően rideg volt az egész épület, azonban ez a helyiség melegséget árasztó színekkel volt tele. 

- Nem titkolok el semmit. 

- Ugyan már, a testvérem vagy. Látom, hogy nincs minden rendben. 

Nem akartam neki a gondjaimat elpanaszolni, rá amúgy is sokkal több teher nyomódott, mint rám, felesleges lett volna a fájdalmaimról beszélni.  

- Csak utálok itt lenni. Azért mentem el, mert úgy éreztem, hogy megfulladok. Mindig azt a kibaszott kötelet éreztem a nyakam körül - a hangom egyre indulatosabb lett, de ez egyáltalán nem neki szólt.  

- Nem beszéltél apával, ugye? 

- Nem, és nem is akarok - egyfajta védekezésképpen keresztbe fontam a karom, ez a téma nem tartozott a kedvenceim közé.  

- Ma gyere le hozzánk vacsorázni,  kérlek. Ha apa bármit mond, leállítom. Olyan rég volt már, hogy együtt vacsoráztunk - kérlelő hangja elbizonytalanított, azonban ott volt bennem egy nyughatatlan kérdés, ami nem engedett. 

- Tudod, hyung... Ha tényleg a testvérednek tekintesz, akkor mi a francért nem kerestél,  vagy legalább hívtál fel egyszer? Megértem, hogy az egészséged fontos, de három évig egy rohadt hívásra sem voltam méltó? 

- Sajnálom, Baekhyun. Én csak... Mérges voltam rád, amiért még nekem sem mondtad el. Apa pedig megtiltotta, hogy beszéljek veled - lesütötte szemeit, most igazán kényelmetlenül érezhette magát. 

- Lassan harminc éves vagy, és még mindig apa parancsol neked - ideges voltam rá, hogy ennyire befolyásolja őt a pénz, de tudtam jól, hogy nem vagyunk egyformák.

- Meg kell gyógyulnom, Baekhyun. Meg kell gyógyulnom, és akkor nem parancsolhat nekem többet. 

- Gyógyulj meg, hyung. Ma nem megyek le vacsorázni. 

*

- Szia, te vagy Baekhyun? - egy ismeretlen hang szólt bele a telefonba. 

- Igen, kivel beszélek?

- Harry vagyok, Chanyeol egyik haverja. Azért hívlak, mert egy hete nem mozdult ki a házából, nekem pedig nem reagál semmire, és napok óta nem evett semmit, tegnap lázas is volt. Folyamatosan a te neved mondogatja, még álmában is. Esetleg megoldható, hogy átmenj hozzá? - a hangja tele volt aggódással, ami engem is felemésztett. 

Ha valami baja esett, azt sosem bocsátanám meg magamnak. 

- Írd le a címet, és már indulok is - hatalmas lendülettel indultam el, felvettem a cipőmet, a zavaros lépteim szinte maguktól vittek, még számomra is hihetetlen volt, milyen gyorsan gyalogoltam. 

- Leírom sms-ben, ha nem lesz nyitva az ajtó, akkor a lábtörlő alatt találsz pótkulcsot.

Tudtam, hogy a lakása közel van apám palotájához, ez még egy kikötés volt a legelején, hogy minden alkalmazottnak közel kellett laknia a házhoz vészhelyzet esetén. Amikor megnéztem melyik utcában lakik először nem volt ismerős a neve, azonban a GPS tökéletesen navigált a helyes irányba, ráadásul tényleg nem volt messze. Hevesebben szeltem lépteimet, valószínűleg jobban aggódtam érte, mint bárki másért. Olyan furcsa és lehengerlő dolog kavargott a gyomromban, még haragudtam Chanyeolra, de már az első kis bajra ugrottam, ami vele történt. Ez az érzés megsemmisítette az eszem. Az agy és a szív olyan volt, mint a homokóra két edénye - amikor az egyik megtelt, a másik kiürült. Szép volt a környék, alig volt valami mozgás ebben az utcában, igazán nyugalmasnak volt titulálható. A fiú, akivel beszéltem azt mondta, hogy Chanyeol tetőtéri lakásban lakott, ezért azokra összpontosítottam leginkább. Amikor az ajtóhoz értem valóban zárva volt, a lábtörlő alatt pedig megtaláltam a pótkulcsot. Időm sem volt részletesen körülnézni, a sínylődő hang irányába indultam. Istenem, a szívem darabokra repedt, ahogy megpillantottam Chanyeol verejtéktől csillogó homlokát, és hogy nyughatatlan-reszketve húzza magára a takarót. Hezitálás nélkül indultam el hozzá, majd a kezem önkéntes mozgásba kezdett, megérintettem az arcát, a nyakát. Szinte égett a teste, lehetetlenül forró volt. 

- Baek...? - kinyitotta szemeit, dideregve nézett rám, azt hittem elsírom magam. - Istenem, Baekhyun, ugye tényleg itt vagy? - a hangja harmatgyenge volt, az ajka pedig úgy nézett ki, mint aki napok óta nem evett és ivott semmit. 

- Itt vagyok, Chanyeol. Teszek rád borogatást, és hamar rendbe jössz. 

- Ne, ne menj el. Ne hagyj itt, kérlek. Csak feküdj le mellém, kérlek, csak ezt az egy dolgot kérem - a karomra fonta sajátját, a szemei menthetetlenül csillogtak. 

Csinált nekem helyet az ágyban, bár nem akartam érintkezni vele, ő egyből hozzám simult, a gyengesége ellenére közrefogott karjaival, és a mellkasomra tette a fejét. Talán félt, hogy elmegyek, de eszem ágában sem volt. Nyomás nehezedett a szívemre, borzasztóan fájt így látni őt, még most is reszketett. Olyan régen éreztem őt így, teljesen felpezsdültem tőle, még többet akartam. Az ujjaim köré csavartam a haját, a másik kezemmel pedig a karját simítottam. Hamar egyenletessé vált a légvétele, a szemei csukva voltak és ajkai enyhén elnyíltak. 

- Ne legyél beteg soha, érted? És akkor is maradj velem, ha azt mondom, hogy engedj el. Ez egy szent és sérthetetlen parancs, oké? - az utolsó mondatot szinte már csak magamnak suttogtam, de tényleg így gondoltam. 

Bár menekülni akartam, mégis mindig belebotlottam. Véletlenül. És a véletlenek sora egyre bővült, egyre több és több lett belőle, így épült a csodahíd két lélek között. A mi lelkünk között. Nem véletlenül. Annyira bizonytalan voltam. Akartam Chanyeolt, és nem csak a boldogság részét. Akartam, amikor szomorú, amikor sír, amikor egyszerű dolgokat csinál. Kétségbeesetten kapaszkodtam ezekbe a dolgokba, a szívem dolgaiba, viszont az agyam mérhetetlen érvet sorolt fel arra, hogy miért nem szabad vele lennem. A legrosszabb dolog a világon, ha nem lehetsz együtt azzal, akivel igazán szeretnél. 

Léptek zaját hallottam, miközben a konyhában csináltam Chanyeolnak zabkását, és csak reméltem, hogy nem rontottam el. Tudtam, hogy fel fog kelni ha nem talál az ágyban, ezért is siettem. A hónapok során egyvalamire rájöttem - Chanyeol hihetetlenül éberen aludt, de akkor mindig jobban, amikor engem ölelt. Szörnyen nézett ki, mintha fogyott volna, ami két hét alatt lehetetlennek tűnt. Miért csinálta ezt? Bármi is volt az oka, elérte, hogy borzasztóan aggódjak miatta. Féltettem. 

- Azt hittem, hogy elmentél. 

- Előbb a saját szememmel kell látnom, hogy eszel. Ha rossz, akkor is egyél valamennyit - a hangom ridegebb volt, mint képzeltem, ő pedig egyből beszívta a levegőt. 

Talán azt gondolta, hogy most szent a béke közöttünk, de eszem ágában sem volt neki megbocsátani, bármennyire is szerettem volna. Küzdöttem saját magammal, azonban nem adhattam fel a büszkeségem ilyen könnyedén. Chanyeol leült a székre, én odatoltam neki a zabkását. Automatikusan fogtam meg a kanalat, hogy megetessem, ő pedig kinyitotta a száját, de abban a pillanatban abbahagytam mindent. 

- Tudtommal nem tört el a kezed, ezt te is meg tudod csinálni - nem akartam ennyire gúnyosan mondani, azonban nem tudtam máshogyan, ez még engem is meglepett. 

Chanyeol fájdalmasan bólintott, majd felemelte a kanalat. Rendesen evett, olykor rám pillantott, azonban csak pár falat ment le a torkán. Kínosan éreztem magam, a pillantása égetett, már-már epekedve nézett rám. Percekig ültünk így, feszült csendben, egymás szemének kereszttüzében égve. Nem akartam megszakítani ezt a pillanatot, viszont nem tudtam tovább sötéten izzó szemeinek parázsába nézni. Ő pedig nem szólalt. Tudta, hogy elmennék, ha magyarázkodásba kezdene. Azonban valamiért bosszantott, hogy ennyire feladta. 

- Három dolgot fogok kérdezni, és mindegyikre csak igennel, vagy nemmel felelhetsz - egy bólintással tudomásul vette, én pedig elkezdtem a kérdés-sorozatomat. - Apa mennyire fontos neked? Fontosabb, mint én? 

- Nem - határozottan mondta, a lelkemet most simogatta a mély hangja. 

- Amikor először csókolóztunk, tényleg kedveltél? 

- Igen! Én nagyon... kedveltelek már akkor is, Baekhyun. Miért nem engeded, hogy mindent megmagyarázzak? 

- Miért beszélnék neked az érzéseimről, amikor te sosem mondasz nekem semmit? Olyan, mintha a falba verném a fejem, kivéve, ha a falba verném a fejem, azt legalább abba tudnám hagyni - felálltam, szétvetett az idegesség. Dühöngve túrtam a hajamba, majd közelebb jött hozzám. - Ne gyere közelebb! Ne merj közelebb jönni. 

- Kérlek, Baekhyun, kérlek, bocsáss meg nekem. Szükségem van rád, én-

- Ne folytasd! Megőrültem, amikor veled voltam. A szerelemnek, vagy bárminek is ami közöttünk volt, nem erről kellene szólnia - csattantam fel, túl későn vettem észre, hogy ennyire közel került hozzám. 

- Te pedig most őrjítesz meg! És a szerelemnek pontosan erről kell szólnia! - hangosan mondta, egy éles pillanatban a falnak lökött, és teljesem hozzám simult. 

A szívem hevesen dobogott a torkomban, ő pedig egyre közelebb passzírozta magát hozzám. Az egyik keze a derekamat ölelte, a másikkal pedig fogva tartott, hogy még véletlenül se tudjak elmenekülni. Az ajkaimat bámulta, én pedig hangosan vettem minden egyes levegőt. Néhány másodperccel később a tekintetünk szinte egybeolvadt, nem tudtam tovább türtőztetni magam, elkövettem a legnagyobb hibát. Végigsimítottam arcélén, a nyaka mentén, végül gyengéden a mellkasán. Istenem, annyira jó volt ennyire közel érezni. Minden porcikánk összeért, kis időre még az ajkunk is, de sosem mélyítette el, még puszira sem.  Azt akartam, hogy megcsókoljon. Ismételten hergelt, összeérintette ajkainkat, majd suttogni kezdett, halkan és lassan, és... szenvedélyesen. 

- Ha azt akarod hogy elengedjelek, megteszem. De csak három másodperced van eldönteni, és ha nem mész el, meg foglak csókolni. Amíg csak engeded, addig foglak csókolni, akár egész éjjel. Kérlek, maradj velem. Mindig maradj velem. Szükségem van rád, Baekhyun.

__________________________________________________

Sziasztok:) 

Igazából most saját magamat is megleptem azzal, hogy nem tudom, mit írhatnék nektek. 

Most tényleg gyors voltam, ugye? Meglepődtetek a fejezet végén? Mit gondoltok, Baekhyun ott marad Chanyeolnál? 

 Valamiért úgy érzem, hogy a lelkesedésetek fejezetről fejezetre megtörik, folyton csak azok írnak nekem, akikre mindig számíthatok. Pedig rengetegen mondják nekem, hogy xy is olvas, meg sokan mások. Hát akkor miért nem írtok? Szerintem nem kerül sok erőfeszítésetekbe, hogy leírjatok nekem pár mondatot, ami mellesleg nagyon jól is esne, mert mostanában egyre bizonytalanabb vagyok a történésekkel kapcsolatban.