Szívritmus csapda (BaekYeol) - tizenhetedik fejezet

Ajánlott zene: Jongdae - Best luck 

Kő-papír-olló

Későre járt. Az ég bársonyosan kék volt, szinte körbeölelt az éjszaka, a szél kellemesen hűvös volt. Felhők gyülekeztek, tudtam, hogy hamarosan esni fog, a levegő megtelt a jellegzetes „zápor-illattal”. Már nem gondoltam arra, mit tehetnék. Csak álltam a csendes, kései órában, hallgattam a lombok neszezését, a madarak surranását, és hosszú idő óta most először éreztem úgy, hogy boldog vagyok. Nem tudtam aludni. Chanyeol zavaros érzései és halk kijelentése a fejemben lévő szédülés-érzetet tetőzték, nem voltak lelkes harmóniában a gondolataim, ahogyan a cselekedeteim sem. Ha nem jöttem volna ki bámulni a nyálasan romantikus csillagokat, valószínűleg a csillapíthatatlan vágyam felülkerekedett volna rajtam. Eleredt az eső. Apró ezüstszilánkok potyogtak a sötét égből, megültek a kopott köveken, játékosan megcsúsztak a levelek zöldjén, s közben kristálytükreikben hidegen tükröződtek vissza a csillagok fényei – távolian. Már nem éreztem rémisztően távolinak Chanyeol érzéseit. De beláttam, hogy badarság volt szinte mindenben a jeleket keresni. Talán nem kellett volna jelentést aggatni minden kis apróságra. A cseppek ott nyüzsögtek mindenhol körülöttem, én pedig csak hallgattam a mámorító dallamot, a csöndben szinte visszhangot verő kis koppanásokat, majd rövid idő múltán megpróbáltam együtt dúdolni velük. Lehengerlő érzés, hogy egy ilyen hétköznapi dolog ennyire gyönyörű lehet. Vicces, hogy mindenről Chanyeol jutott eszembe, viszont már egyáltalán nem bántam. Amikor feltűnt a múltamból, visszafejlődtem azzá, aki akkor voltam, amikor ismertem. Azonban ez megváltozott, akár egy piramis. A legkisebb múltbeli részem volt a legelején, aztán ahogy egyre több szükségletet és törődést igényeltem, a piramis is úgy lett egyre nagyobb. Ma már ott tartottam, hogy szerintem az enyém volt minden idők legnagyobb piramisa. Végighasította az eget a villám cikcakkja, még a teraszt is fénylett leheletvéknyan. A cikázó villám sok mindent megvilágított, ami a legragyogóbb napsütésben is rejtve maradt. Szörnyen féltem mindig is a villámlástól, ezért most mindennél jobban vágytam Chanyeol ölelő karjaira. Lassan szeltem lépteimet a szoba felé, azonban amikor odaértem, megtorpantam a küszöbön. Ébren volt. És nem elég, hogy ébren volt, de még közelített is felém. Úgy éreztem, valami kiterebélyesedett, szétáradt bennem, melegen, lágyan és parttalanul, és ez a valami számtalan kézzel húzott le magához; hirtelen elviselhetetlennek éreztem, hogy így álljunk itt egymás mellett, talpunk keskeny síkján egyensúlyozva, nevetségesen felegyenesedve, ahelyett, hogy mindent feledve leroskadnánk, és engednénk végre bőrünk zokogó kívánságának, annak, ami régmúlt évek mélyéből szólított minket, onnan, ahol még nem volt semmi, sem gondolat, sem kérdés, sem kín, sem kétely - csak a boldogság létezett. Néztem a velem szemben lévő, mindegyre vonzóbbnak tetsző férfit, s annak cirógató, dédelgető, leruhátlanító tekintete láttán valamennyi pórusom, hajlatom zegzuga, sejtje felparázslott. Ezen újszerű érzékletnek ősereje, hevessége mélységesen meglepett - soha nem volt még ilyen erős. Idáig kételkedtem a szenvedés-ábrázolások valószerűségében, amik azt állították, hogy nem fikció az ilyenféle taglózó hatású, teljességgel leküzdhetetlen, emésztő-gyönyörködtető, halálos vonzalom. Ahogy a villám végeláthatatlanul villant, Chanyeol úgy került hozzám egyre közelebb, ez a mérgező közelség pedig felgyorsította a szívverésemet. Magához láncolt; a védelmező karjaival, és a lelkével is.
- Még mindig félsz a villámlástól?
- Emlékszel rá? - kérdeztem mosolyogva, kicsattanó örömmel, hogy egy ilyen apró kis múltbéli emléket felelevenített.
- Mindig elmondtad a többieknek, hogy ne nevessenek ki, ha éppen nagyon féltél. Mindig hozzátetted, hogy néha több napra is egyedül hagytak a szüleid, és az öreg ahjumma, aki vigyázott rád, állandóan átaludta a viharokat - a szorítása egyre erősebb lett, ahogy a mennydörgés hangosabb lett.
- Már nem félek.
Természetesen hazudtam, kibaszottul rettegtem, azonban az ölelése lenyugtatott, és most először nem volt rám akkora hatással a vihar, mint az utóbbi pár évben. Felülkerekedtem a bátortalanságon, és én is átöleltem őt , az érzések közben magasztos keringőre hívtak, és így csodálatos módon belecsöppentem a leggyönyörűbb táncba.

- HOGY MICSODA? - Jongdae telefonon keresztül ordibált, a hangszíne már csaknem a maximálisat súrolta.
- Ne kiabálj már, még meghallja! - suttogva próbáltam közölni vele, hogy Chanyeol valahol a helyiségben tartózkodott.
- Lefogadom, hogy most éppen a vécében bujkálsz.
- Telitalálat. Még be is zárkóztam.
- Haver, ha ezek után nem lesz legalább egy csók, akkor komolyan bele kell avatkoznom - válaszolta a lehető legkomolyabban, ami tőle telt. - De mégis hogy történt? Csak úgy bevágta, hogy kedvel téged?
- Hát, igazából... Félálomban voltam, és úgy mondta. Ő azt hitte, hogy alszom.
- Mekkora szerencsétlenek vagytok mindketten. Ma mentek valahova?
- A plázába, de csak később, még dél sincs - válaszoltam a kérdésére, mire ő gondolkodóan hümmögött  a vonal túlsó végén.
- Induljatok el most.
- Mi? Jongdae, itt vagy? - és mire kérdőre vonhattam volna, ő termeszétesen bontotta a vonalat.


A plázába érve úgy éreztem, hogy túlságosan elhamarkodottan döntöttem. A lézengő embertömeg, ami körülvett minket megakadályozta a levegővételeimet, sosem szerettem a túlzsúfolt helyeket, de Chanyeolnak köszönhetően sokkal tűrhetőbb volt ez az egész. Én egy szabad asztal után kerestem, amíg ő megvette a turmixokat. Magának egy mangósat rendelt, nekem pedig egy áfonyásat. Régen is mindig azt itta, és míg én ki szerettem volna próbálni az összes ízt, addig ő ragaszkodott a mangóshoz.
- Na végre, hogy ideértetek.
Hirtelen kaptam a hang irányába a fejem, amitől először megrémültem, majd nyugodtan konstatáltam, hogy csak Jongdae űzött tréfát belőlem.
- Szia, Jongdae - Chanyeol meglepett mosollyal telepedett le közénk, majd lerakta a tálcát.
A legjobb barátom zsibbadt némaságot hozott az eddig felhőtlennek ígérkező nem hivatalos randinkra, a nyomasztó hallgatás úgy szállt közénk, mint valami nehéz köd. A zavart csendet Chanyeol törte meg turmixszürcsöléssel, ami mélységesen meglepett, hiszen ő mindig hangsúlyozta a tetteivel, hogy egy igazi férfi, ez pedig nem tartozott a legférfiasabb tevékenységek közé, főleg nem a nevetségesen aranyos tekintetével.
- Chanyeol, ez most egy randi, ugye? - egy éles pillanatban kérdezte Jongdae, Chanyeol pedig majdnem megfulladt a kellemetlen kérdés hallatán.
- Normális vagy?! - kérdeztem felháborodottan, Jongdae csak nemtörődöm stílusban rántotta meg vállait. Egyszer ki fogom nyírni... 
- Most miért? Ez csak egy szimpla kérdés, amit amúgy sem neked tettem fel.
- Te idióta! Nincs jogod más magánéletéhez, még ha a legjobb barátom is vagy - haragosan kémleltem őt, Jongdae pedig úgy kerülte a tekintetemet, mintha valami halálos mérget szórnék rá.
- Jól van, jól van, bocsánat - védekezésképpen felemelte a kezeit, Chanyeol ebben a pillanatban szedte össze a darabkáira hullott nyugodtságát, kettős érzelmek kavalkádjával nézett a szemembe.
Próbáltam higgadt maradni, és talán hiba volt belenéznem Chanyeol izzó szemeibe, ami minden adandó alkalommal olthatatlan vágyat ébresztett bennem, de bármennyire klisésen is hangzik, az egyik legjobb dolgok közé tartozott ezt a hibát elkövetnem. Vannak dolgok az életben, amikről tudni lehet, hogy hiba, de mégsem tudod, hogy tényleg az-e, ameddig el nem követed azt a hibát.
- Szomjas vagyok - egy hosszú sóhaj után elvette az én turmixomat, és nagyokat szürcsölt belőle, mintha az övé lenne. - Mi van?
- Az én turmixomat iszod.
- Ó.
- Add vissza - erélyesen szóltam rá, de ő hevesen tiltakozott.
- Túl szomjas vagyok. Chanyeol biztos adna neked.
Mindketten ránéztünk, ő pedig alig láthatóan nagyot nyelt, de még így sem tudta, hogy mitévő legyen. Úgy éreztem, hogy mindkettőnket bizonytalanság emésztett fel, Jongdae pedig ezt aljas módon kihasználta, és sunyi mosolyra húzta ajkait.
- Nem szükséges - rémülten Chanyeolra néztem, aki már készült volna átnyújtani a turmixot.
A keze nem mozdult, mintha még mindig arra várt volna, hogy valamit lépek majd az ügy érdekében. De hamar elillant a pillanat, Jongdae egy hangos és reményvesztett sóhajjal közölte félénk a csalódottságát. Már tudtam, hogy mire készült, ami nekem egyáltalán nem volt javamra.
- Basszus, kiesett a kontaktlencsém - mondta Jongdae megjátszott rémülettel, majd folytatta. - Keressétek meg!
- Keresd meg magadnak.
- Hogyan, amikor nem látom?! - tette fel a kérdést, én pedig mint mindig, most is behódoltam az akaratának, és elkezdtem keresni azt a szart. - Chanyeol, te is keresd - szó szerint lenyomta a fejét, majd már csak azt vettem észre, ahogy a kezünk néha összegabalyodott, ami minden alkalommal heves reakciót váltott ki belőlem.
Azon a kis területen mindenhol kerestük a rohadt lencsét, de egyikünk sem járt sikerrel. Én pedig megint kezdtem úgy érezni,  hogy ez Jongdae újabb tréfája.
- Ah, hát ez már elveszett. Oké,  ne keressétek tovább - mondta, majd éreztem, ahogy erősen megragadott, és ugyanígy tette Chanyeollal is, mert a következő pillanatban már egymás szemeit fürkésztük.
Ó, Jongdae... Borzasztóan idegesített, hogy ennyire manipulált minket, ugyanakkor aranyosnak tartottam tőle, hogy ennyire a segítségemre volt. Nem tudtam, hogy mi csillogott Chanyeol sötét szemeiben, de valamit felfedeztem bennük. Olyan érzésem volt, mintha egy éhező fenevad lennék, akinek most azonnal húsra van szüksége, hogy túlélhesse a napot. Aztán a láncreakciók, amik követik egymást sorjában. Újra és újra kell vadászni, ahogy nekem napról napra a leggyönyörűbb szemekbe kellett néznem, csak hogy átvészeljek egy napot. Az arcunk közel volt egymáshoz, tekintve a szűkös helyet, emiatt az ajkunk is majdnem összeért. Mindent éreztem. Az émelyítő illatát, az egyenletesen dobogó szívverését, a teste melegét, ami közel volt az enyémhez. De ebben a pillanatban számomra a „közel" elérhetetlen volt. Nem bírtam tovább a szenvedésem szinte tapintható hullámait, lassan fordítottam el a fejem, majd emelkedtem fel.
- Hát ezt nem hiszem el! Baekhyun, gyere velem - a válaszomat meg sem várva kezdett el rángatni Jongdae, mire feleszméltem már olyan távol voltunk Chanyeoltól, hogy szabad szemmel nem is lehetett látni.
- Jongdae, miért csinálod ezt?
- Én csak segíteni próbálok, de szerintem még két múmiával is többre mennék, mint veletek - idegesen kapott a fejéhez, majd folytatta. - Na jó, a terv a következő. Szivasd meg. Valami nagyon kibírhatatlant találj ki. Ha elviseli miattad, akkor tényleg kedvel.
- Szinte minden nap megszivattam majdnem egy hónapon keresztül.
- De akkor megparancsoltad, vagy mi a szart említettél. Most rá kell venned - mondta mindentudóan, én pedig a gondolataimba révedtem, és próbáltam kitalálni egy olyan tervet, ami még hatásos is lehet.

Letettük a nehéz szatyrokat, majd egy túlzsúfolt sóhajjal, mégis odaadó mosollyal ültünk le a kanapéra. Chanyeol ajkain széles mosoly vibrált, én pedig fáradtan bújtam a tekintetét. Egy napon csak úgy megjelent... Gyűlöltem őt. Vajon mi változott meg? Azt mondják, hogy a legnagyobb szeretet nem tettekben, vagy a szavakban rejlik, hanem a megbocsátásban. Annyira hirtelen történt minden. Ami eddig lét volt, egy pillanat alatt életté vált. Egy varázsütésre. A keret képet kapott,  a ház otthonná vált. A kávénak íze lett, az évszakok rügyekké, napsütéssé, virágzássá váltak, és újra éreztem. Mármint azokat az igazi érzéseket, amik már jó ideje kivesztek belőlem.
- Megnézzük a kedvenc filmemet?
- Megnézhetjük. Mi a címe? - kérdezte teljesen ártatlanul, én pedig már most sajnáltam őt. Nem egészen pasis filmről volt szó. 
- Majd meglátod - sokat sejtetően elmosolyodtam, majd elővettem a régi CD-t, és beizzítottam a lejátszóba.
Végül egy mosollyal odakullogtam hozzá, és szorosan mellé ültem a kanapén, kényelembe helyezve magam. Jó érzés volt, hogy nem utasította el a közelségemet. A képernyőn éppen a színészek neveit sorolták fel, majd később a cím is elénk tárulkozott, Chanyeol pedig zavartan és frusztráltan felém fordult.
- Most komolyan? Te nem vagy normális! Én ezt nem fogom megnézni - már épp fel akart állni, de én megragadtam a csuklóját, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
- Kérlek! Ez életem meghatározó filmje. Sokat jelentene.
- Nem!
- Kérlek!
- Akkor sem!
- Kérlek - ezúttal sokkal lágyabb hangszínt használtam, Chanyeol pedig árulkodóan nézett rám, végül beleegyezett, amit egy bólintással adott tudtomra.
Boldogan paskoltam meg magam mellett a helyet, ő pedig lemondóan vetődött le hozzám, amit én csak egy győztes mosollyal nyugtáztam. Ez most azt jelentette, hogy...? Nem volt időm ezen gondolkodni, a képkockák teljesen elfeledtették velem ezt, a képernyőt nézve mélyültem a kedvenc filmembe. Imádtam a romantikus filmeket, ahol a két főszereplő között működik a kémia, a Hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap alatt pedig ennek a tökéletes megfelelője volt. A színészi játékok lenyűgözőek voltak, ahogy a belecsempészett humor is, az érzelmek pedig már annyira tapinthatóak voltak, hogy a könnyem a végére mindig kicsordult. Ahogy észrevettem, Chanyeol is elmosolyodott a jeleneteken, bár néha fájdalmas arcmimikái voltak, gondolom ilyenkor együttérzett a férfi főszereplővel, mert a nő totál abszurdan viselkedett. Dehát, a fogadások már csak ilyenek voltak.
- Most komolyan? Ez a csaj nem normális. Ki nevezi el azt Szófia hercegnőnek? - hevesen kérdezte Chanyeol, én pedig jót mosolyogtam rajta.
- Szerintem aranyos - vállat vontam, majd megint a tévét pásztáztam teljes beleéléssel.
- Persze, mert te is olyan hibbant vagy, mint ez a csaj. Az a másik meg miért sírt egy pasi miatt? Hogy lehetett olyan hülye, hogy egy hét után azt mondta neki, hogy szereti? Csodálkozik, hogy megrémült...
- Mint te az elején, amikor a boltban voltunk? Mit is mondtál? Talán Malacka - elmélkedve kuncogtam, mire ő csüggedt szemekkel nézett rám.
- De ő más. Ő már beteges. Egy megszállott.
Szarkasztikusan bólogattam, majd egy tőle érkező fintor után ismét a filmet néztük, amiből már alig volt hátra pár perc. Volt egy olyan jelenet, amiben Kate Hudson aljas módon rávette Matthew-t, hogy menjen el vele egy „meccsre", ami aztán mint kiderült nem meccs volt, hanem egy Celine Dion koncert. Szerintem most Chanyeol is hasonlóan érezhette magát. A romantikus jeleneteknél néhány pillanatra rásandítottam, miközben arra gondoltam, hogy ezeket a dolgokat én is szívesen csinálnám, mint az ölelés, vagy a túlfűtött csókok. Reményvesztett voltam ezzel kapcsolatban, de mire feleszméltem a film már a neveket vágta be, Chanyeol pedig végigszántott a haján az ujjaival, és olyan fejet vágott közben, mint aki most élte át a legnagyobb mentális fájdalmat.
- Na, milyen volt? - kérdeztem kíváncsian, mire az ő tekintete összeolvadt az enyémmel.
- Olyan volt, mintha két órára csajjá váltam volna.
Jóízűen nevettem a válaszon, Chanyeol szeme izzott a dühtől, de végül az ő ajkai is halvány mosolyba lendültek. Csak ültem... És éreztem. Valami különlegeset, valamit, amit még soha. Csak éltem. És éreztem. Valamit a szívemben. Valakit a szívemben. A lelkemben. Az egész lényemben. Mindig. Egyfolytában. És rádöbbentem. Ez a Boldogság. Ő.
- Megnézhetjük a te kedvenc filmed is, ha gondolod - elég bizonytalanul csengett a hangom, azonban a kezem egyre közelebb került az övéhez, amit Chanyeol felváltva pásztázott. Hol a szemeimbe nézett, hol az egyre közelebb kerülő ujjainkon járt a tekintete.
- Csípem az Adam Sandler filmeket.
A telefonom halkan rezdült, ezért nagy nehézségek árán megszüntettem a szemkontaktust Chanyeollal, és a pittyegő hangra figyeltem.

Esküvő lemondva. 


Mélyen felkavart ez a két szó Junmyeontól, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit reagálhatnék rá. Ez most egyáltalán rossz hír, vagy sem? Hiszen mindig hangsúlyozta, hogy nem szerelmes a nőbe, most ez a két szó mégis olyan felfoghatatlan volt tőle. Segíteni szerettem volna rajta.

Hol vagy most? 

Az étteremben.

- Junmyeon felbontotta az esküvőt - viszonylag higgadtan mondtam, nagyokat pislogva Chanyeolra, aki most úgy festett, mint én pár perccel ezelőtt.
Odaadtam neki a telefont, ő pedig elolvasva az üzenetet, ezután egyből válaszolt
- Menjünk oda.

Az élet kiszámíthatatlan. Van, hogy ad, és van, hogy elvesz. Viszont létezik olyan opció is, amikor a kettő egyszerre van jelen, és az esetek nagyobb százalékában ez szokott történni. Kérdezés nélkül elvesz valamit tőlünk, de okvetlenül ad egy másik dolgot. Az embernek már csak azt kell eldöntenie, hogy melyiket tartotta nagyobb dolognak, melyik tudott neki több boldogságot okozni. Valahogy úgy éreztem, hogy Junmyeon nem volt tisztában a következményekkel. Mert ez az egy dolog mindig lesz, főleg most, amikor egy ilyen kaliberű dologról volt szó. Következmény. A főnök egy pohár italt tartott a kezében, az arca pedig inkább tűnt reménytelinek és sugárzónak, mint kétségbeesettnek.
- Junmyeon - pár másodpercnyi időfoszlány elteltével mondta Chanyeol, a főnök pedig komótosan ránk emelte tekintetét.
- Eljöttetek? - a hangjában már érezhető volt némi alkohol fogyasztása, azonban ő sosem volt az a nagy ivós típus.
- Hyung, jól vagy? Szeretnél róla beszélni?
- A csaj már két éve kefélt egy szerencsétlennel. Már akkor együtt voltak, amikor beleegyeztünk az esküvőbe. Még szerencse, hogy az anyám buktatta le, különben most próbálhatnám azt a szar öltönyt - egy hörpintéssel megitta az italt, nem fintorgott közben.
- De ez jó hír, nem? Nem akartad elvenni azt a ribancot - vigasztalásképpen megfogtam a vállát, mire ő Chanyeol felé emelte tekintetét.
- Chanyeol, szerelmes vagyok egy srácba. És a legelső, akinek elmondtam, hogy nem lesz esküvő nem ő volt, hanem Baekhyun. Mi a baj velem? - idegesen túrt a hajába, majd készült magának újabb italt tölteni, de megakadályoztam.
- Hyung... Mélyen a csontjaidban van egy „elit" érzés. Ha valaki nincs veled egy szinten, akkor öntudatlanul is húzol egy vonalat.
- Ez nem igaz! - Chanyeol a szavamba vágott, majd bizonytalanul folytatta. - Csak fél... Ugyan ki ne félne ettől az érzéstől? A teste nem csinálja azt, amit szeretne, egyfolytában rá gondol, a szíve pedig soha nem vert még olyan hevesen, amikor vele van, de... Mégis csak egy fiúról van szó.  Retteg, hogy egy fiú iránt több vonzalmat érez, mint eddig bármelyik nő iránt, szóval ja.
Egy emberként néztünk Chanyeolra, engem pedig magával ragadott az, amit mindig éreztem a közelében. A fagy és a hőség váltva dúlt a szívemben,  az emóciók elsodortak egy másik világ végtelenjébe.
- Hű. Chanyeol, csak nem szerelmes vagy valakibe? - a hang irányába fordultunk, ekkor mindenki arcára ráfagyott a meglepettség.
Jongdae az ajtónak támaszkodva kémlelt bennünket, de az egész lénye hamar Junmyeon köré fonódott. A főnök nem bírta tovább, a legjobb barátom felé kezdett rohanni, végül behálózva egymást a tekintetükkel ölelte meg őt Junmyeon. Jongdae hezitált pár pillanatig, a szemében láttam a bizonytalanságot, azonban hamar simogatni kezdte nyugtató-gyengéden a főnök hátát. Egyikük sem gondolkozott sokáig más lehetőségen, hiszen szükségük volt egymásra. Chanyeol furcsa-bizarr tekintetével meredt rájuk,  azonban megszakítottam ezt a nézést az érintésemmel. Megragadtam a csuklóját, majd kifelé vettem az irányt. Innentől kezdve hagytam, hogy az a földöntúli dolog, ami közöttük van rendesen kibontakozzon.

Volt egy híd. Egy olyan híd, amelyhez nem kellet beton, nem kellett kő, nem kellett építőmunkás. Mégis, szilárdabb, erősebb volt bármilyen emberkéz alkotta hídnál. Ott keletkezett, ahol két ember találkozott. Két ember, aki kedveli egymást, akinek szüksége volt egymásra. Mert ez a híd mosolyból épült. Ott és akkor. A mosolyhíd. A boldogság érzése kaparintott meg, az öröm melege futotta el reménytelien szívemet, és jólesően hatolt ereimbe. A kívánságom  valóra vált. A valóságos öröm kézzelfogható darabkáját tartottam kezemben, nem álom volt, nem a képzelet vetítette árnyék. Egymásra mosolyogtunk. A tengernél sétáltunk minduntalan, magabiztosan megfogta a kezem. Mély sóhaj szakadt ki lelkünk legmélyéről a tintafekete térre, ahol az éleket ezüstösre színezte a hold fénye. Csodaszép volt a tenger. Nem kérdezett semmit az étteremben történtekről, én pedig nem szerettem volna felhozni pont most. Még nem akartam hazamenni, nem akartam, hogy elillanjon a pillanat. Nehezen engedtem el a kezét, de végül leültem az aranybarna homokra, és megpaskoltam magam mellett a helyet. Megint mosolygott.
- Már megint olasz nadrágban vagy?
- Csak olasz nadrágjaim vannak - mosolyogva válaszolt, majd ő is leült mellém.
- Az apám rengeteg pénzt adhat.
- Nem panaszkodhatok.
- Beszélsz még vele?
Bólogatott, hirtelen csend telepedett közénk. Tudtam, hogy folyamatosan tartják telefonon a kapcsolatot, de valahogy rosszul érintett. Azt hittem, hogy megváltozott közöttünk valami.
- Mindjárt letelik az egy hónap. Hogy érzed magad? - rám nézett, a szemeiben kíváncsiság sugárzott.
- Igazából... Engem sosem érdekelt a cég. Sokkal fontosabb dolgok érdekeltek, amik sosem lehettek az enyéim. Bármit megtettem volna azért, ha apa egyszer a fiaként kezelt volna. De olyanok voltunk neki, mint a tárgyak, csak azt nézte, hogy hol tud belőlünk üzletet csinálni. Az idióta rendezvények, meg a sok szar, amibe belekényszerített. Akkor alig voltam tizennégy éves. A bátyám pedig illedelmesen tette, amit vártak tőle. Azt hiszem, hogy csak egy jó emlékem van vele.
- Elmeséled? - halkan dünnyögve kérte, lágy és simogató hangon.
- De utána te is mesélj valamit, oké?  - bólogatott, én pedig folytattam. - Kiskorunkban mindig versenyeztünk mindenben. Az én kedvencem az volt, amikor azt mértük, hogy ki tud nagyobb lufit fújni a rágóban, mert egyedül abban tudtam győzni. Emlékszem,  hogy annyira mérges volt rám emiatt, hogy mindig akkor szúrta ki, amikor a legnagyobbat fújtam.
- Ez aranyos.
- Te jössz.
- Most így hirtelen nem jut eszembe semmi.
- Akkor most csináljunk egy őrült emléket - mondtam, Chanyeol pedig hüledezve nézett rám. - Játszunk.
- Miféle játék?
- Olyasmi, mint a kérdezz-felelek. Azonban ha nem tudod a választ, akkor egy ruhadarabot minden alkalommal le kell venned.
- Nem játszom!
- Miért?
- Mert nem! Huszonhat éves vagyok, túl öreg már az ilyen játékokhoz - idegesen állt fel, és beletúrt a hajába.
- Meglátod, hogy jó lesz - én is felálltam, majd megragadtam a karjánál fogva, hogy ne tudjon elmenekülni.
- Valaki megláthat - érvelt továbbra is, mire én élesen körülnéztem.
- Ugyan, ki lehet annyira bolond rajtunk kívül, hogy hajnali kettőkor a tengernél sétálgat?
- Jó, rendben, meggyőztél - mélyen sóhajtott, majd folytatta. - Kezdd te.
- Mi a kedvenc színem? - keresztbe tettem a kezeim, úgy vártam a válaszát. Kíváncsi voltam, hogy tudja-e. 
- A... rózsaszín?
- RÓZSASZÍN?! - felháborodtam a válaszán, a hangszínem sokkal erélyesebb volt, mint ezelőtt. - Vedd le az inged.
- Dehogy veszem! Te nem vagy normális.  Mégis miféle játék ez?!
- A játék lényege az, hogy mennyit tudunk egymásról. Eddig szarul haladsz, Chanyeol. Vedd le az inged - egy győztes mosollyal az arcomon válaszoltam, ő pedig lemondóan nézett az ing gombjaira.
Lassan vetkőzött, ráadásul még rémisztően közel is volt hozzám, ami a szívverésemnek nem tett jót. Meglepően jól fogadta, ahogy végignéztem rajta, már az is eszembe jutott, hogy minden alkalommal csak provokálni akart, viszont borzasztóan élveztem. Ahogy lassan elém tárulkozott a teste, úgy nőtt bennem a harci szellem, még több ruhadarabját szerettem volna látni a földön. Az ing lassan érkezett a homokos talajra, amit csak a tompa hangból tudtam megállapítani, mert én csak Chanyeol felsőtestén legeltettem a sötét, most vágytól vibráló szemeim, ami látszólag nem zavarta őt.
- Mikor van a szülinapom? - immár ő tette fel a kérdést, én pedig nagy szarban éreztem magam.
- November... Hét?
- Vetkőzz, Törpe - a hangja most sokkal magabiztosabban csengett, szerepet cseréltünk, most én fulladtam a bizonytalanság tengerébe.
- Tudod mit, igazad van, szar ez a játék, inkább menjünk haza - hevesen szeltem volna a lépteimet, azonban ő elkapta a csuklómat, így rohadt közel kerültünk egymáshoz.
- A pólót, Törpe.
Indulatosan húztam egyre feljebb a pólót, és ugyanolyan hévvel rántottam le magamról, ami Chanyeolt megmosolyogtatta. Nem hittem el az előttem lejátszódó jelenetet, ő most konkrétan a nyomoromon nevetett, de elhatároztam, hogy revansot veszek rajta.
- Ki az ideális típusom?
- Én! - azonnal rávágta, én pedig sokat sejtető görbére húztam ajkaim.
- Channing Tatum. Vetkőzz! - ellentmondást nem tűrve mondtam, ő pedig feldúltan húzta le az egyik zokniját. - Most komolyan... ki hord nyáron zoknit?
- Menjünk a vízbe - meg sem várva a válaszom vont közelebb magához, majd a jéghideg hullámok felé vette az irányt.
Nem bántam, hogy végül nem sikerült meztelenre vetkőztetnem, bár arra az opcióra is gondolnom kellett, hogy én kerültem volna kínos helyzetbe. Ahogy egyre beljebb kerültünk, úgy lett egyre mélyebb a víz. Pánikfélelem tört rajtam úrrá, ami megbotránkozva tört felszínre, nem tudtam csillapítani a nyughatatlan félelmemet. A víz már a kulcscsontomat súrolta.
- Chanyeol, ez már túl mély. Nem tudok úszni.
- Ó - felém fordult, majd a derekam köré fonta kezeit, ami bizsergető érzést váltott ki belőlem. - Ugorj.
Úgy tettem, ahogy mondta. Lassan másztam az ölébe, miközben a dereka köré kulcsoltam a lábaimat, a kezeimet pedig nyaka köré fontam. Igen, így már biztonságban éreztem magam. Azt hiszem, hogy valamivel beljebb mentünk, de nem érdekelt. Ebben a percben csak az engem bámuló csillogó szempárjával foglalkoztam, és a folyamatosan nyugtatóan simogató kezeivel a derekam körül. Hogy lehetett az, hogy ennek az embernek mosolygott rám az egész lénye? Mosolygott az ajkaival, mosolygott a szemeivel, az ölelő kezeivel, a lelkével. Nem akartam, hogy vége legyen.
- Chanyeol. Mit szólnál, ha megint játszanánk? Ha én nyerek, akkor még maradunk egy hónapot - bizonytalanul kezdtem, azonban amikor a tekintete engem fürkészett tudtam, hogy nem kell félnem.
- Törpe, az apád ki fog nyírni. Legyen egy hét.
- Egy hónap!
- Két hét.
- Egy hónap!
- Három hét. Ez az utolsó ajánlat - nyugodt hangnemben választolt, én pedig letörten vettem tudomásul, hogy igaza van, így végül beleegyeztem a javaslatába. - És mi legyen a játék?
- Kő-papír-olló - egyértelműen válaszoltam, miközben jött egy nagy hullám, így bele kellett kapaszkodnom Chanyeolba. Irtó közel kerültünk egymáshoz.
- Nem hiszem, hogy egy ilyen gyerekes játékkal kellene erről döntenünk.
- Pont illik hozzánk. Mindent vagy semmit alapon - tekintetünk összefonódva fürdött a holdvilágban, a testemen finom remegés futott végig.
- Te nem vagy normális... Legyen.
Olyan volt, mintha az életemért küzdöttem volna. Három hét borzasztó hosszú volt, már csak az én érzelmeim lebonyolításából is kiindulva. Meg akartam nyerni a játékot. Az egyik kezemmel elengedtem Chanyeol nyakát, így a másikkal még erősebben kapaszkodtam, de ő is besegített nekem. Elkezdődött a „harc". Nem tudtam, hogy ő mit akart. Nem tudtam, hogy szívesen maradna-e. Csak reménykedtem benne. Az első kört én nyertem, amit nem hagytam szó nélkül. Látszólag ideges volt emiatt, azonban tisztán látható volt a megbújt mosolya. A második kört ő nyerte, emiatt pedig zaklatott lettem. Nyerni akartam. 
- Készen állsz? Mindent vagy semmit - mondtam bizakodóan, ő pedig egyetértően bólogatott. - Kő-papír-olló - egyszerre mondtuk, a szívem hevesen zakatolt, majd megláttam, ahogyan ő követ mutatott, én pedig papírt. Boldog mosoly szakadt fel belőlem, hatalmas szikla gurult le a lelkemről. - Vesztettél - a reakciómhoz képest nyugodtan válaszoltam, majd ismét közelebb merészkedtem Chanyeolhoz. A kezemet ismételten a nyaka köré kulcsoltam.
- Szerintem nyertem.

___________________________________

Sziasztok:3

(hát kíváncsi leszek, hogy ezt a regényt ki olvassa végig hahahahha) 

Nagyon sajnálom, hogy ilyen későn hoztam ezt a részt, de cserébe extrahosszú lett, és talán -remélhetőleg- tele van történésekkel. 

Nem szeretnék kifogásokba burkolózni, azokat nem szeretem, de azért megemlíteném, hogy nyáron elkezdtem dolgozni, ami rohadt fárasztó, most meg elkezdődött az iskola is, úgyhogy zombi vagyok napról napra. 

A rész úgy jött, hogy egy köcsög ember leiratkozott a blogomról:D Ami annyira nem is idegesítene, csak hát én sem változtam, és a blog sem, akkor mégis mi a fenének iratkozott fel egyszer? De akárki is volt az kapja be, azért kíváncsi lennék rá, hogy mégis miért. Viszont annak nagyon örültem, amikor megláttam ott egy új feliratkozót, ráadul nem is akárkit. Borzasztóan jó érzés volt, hiszen Khiska hatalmas tehetség:) És Ryo-nak is örülök természetesen;; 

Aztán eláztam a rohadt esőben, a következő napon leült a buszon mellém egy helyes fiú, DE NEM KÉRTE EL A TELEFONSZÁMOM:D *foreveralone* Ja, és van egy új nagy arc tanárom, nagyon bírom, és az órákon mondott okosságokat, azokat is belecsempésztem (a piramisos hülyeség, meg a mosolyhíd).

A másik pedig... sokan akarnak már valami intimebbet, mint például a csók, de amíg nem látom szükségesnek, addig nem lesz. Nem szeretek elkapkodni semmit, aki ezt nem érti meg, azzal nem tudok mit csinálni. 

Tényleg még egyszer bocsánat, nem szeretném, hogy elhagyjon a lelkesédem a nehéz napok alatt, ezért arra szeretnélek titeket kérni, hogy írjatok egy rövidke véleményt nekem^^