Szívritmus csapda (BaekYeol, KaiBaek) - harmadik fejezet

Ajánlott zene: Eddy Kim - Darling 

Ez akkor azt jelenti, hogy...? 

Kávébarna szemei égető szikrát szórtak, határozottan megrökönyödött feldúltság uralta tekintetét, de még így is képes volt viszonylag uralkodnia az ellenszenve felett. Nem akartam elképzelni, hogy milyen lehet akkor, ha nem palástolja el a hirtelen felindulásból keletkezett haragját, de biztosra vettem, hogy akkor nem állnék ilyen magabiztos lábakon - mert rég a talajt tanulmányoznám fájdalmasan az arcommal. El sem tudtam képzelni, hogy min gondolkodhatott ennyire sokáig, de váltig állítottam, hogy impozáns ajánlatot tettem, továbbá nem látná egy hónapig apám savanyú képét ami valljuk be, mindenki számára kecsegtető lenne. De vajon az apám is így vélekedett a kidolgozatlan tervemről? Megengedné, hogy még itt maradjunk egy hónapot? Chanyeol kissé meglendítette a kezét, és szólásra nyitotta remegő ajkait, azonban félúton meggondolta magát, ezt jelezte a fejével is egy enyhe csóválás kíséretében. 

- Felhívom a főnököt - ridegen közölte, érzelemmentes hangszínétől egy pillanatra kirázott a hideg. 

Aprót bólintottam, majd a távolodó alakját kezdtem kémlelni, ahogy kimérten bezárja maga után az ajtót, hogy még véletlenül se hallhassam a közte és apám között lezajló érdekesnek ígérkező telefonbeszélgetést. Lassan, lopakodó üzemmódban sétáltam arra, a fülemet az ajtóhoz rögzítettem, és csak remélni tudtam, hogy most nem fog cserbenhagyni ez az érzékszervem. Úgy éreztem magam, mint valami elcseszett James Bond és Sherlock egyveleg, de borzasztóan élveztem. Csak mondatfoszlányokat hallottam, de éppen elegendő volt ahhoz, hogy kivehessem apám reakcióját Chanyeol szavaiból. Mélyről jövő sóhajok hagyták el ajkait, és száz százalékig biztos voltam benne, hogy hevesen bólogatott apám minden szavára, ahogy régen is tette. Lezárta a beszélgetést, majd tisztelettudóan elköszönt, egy cseppet sem boldog éllel a hangjában. Meglepő volt ez az érzés, de rendkívül rosszul esett, hogy ennyire elboldogtalanította őt a tudat, hogy most egy hónapig velem kell lennie.Beljebb jött, és szemkontaktust nem létesítve velem leült a kanapéra, én pedig követtem őt. Most nem próbáltam távolságot tartani tőle, pont az volt a célom, hogy minél közelebb legyek hozzá, hogy könnyebb legyen megfejteni az arcára láthatatlanul suhanó emóciókat. Lassan emelte rám haraggal átitatott tekintetét, ami meglepő módon nyugtatólag hatott rám, mert legalább sikerült belőle egyfajta érzelmet kicsikarnom. Lélegzetvétele szaporából egyre normálisabb tendenciára állt, a hatalmas gomolyag, ami a dühöt táplálta benne most eltűnni látszott. Kíváncsi voltam, hogy mi játszódhat le most a fejében; talán arra gondolt, hogy milyen teljesíthetetlen és kibírhatatlan feladatokat szabnék neki. Talán most gondolja ki a legbántóbb szavakat, amiket a fejemhez vághat. Vagy talán most próbál kifogásokat kreálni, miként utasíthatná vissza a szerintem visszautasíthatatlan ajánlatomat. 

- Rendben - érezni lehetett a kettőnk között lévő egyre jobban felbőszült feszültséget, ahogy fogai közt szűrve kimondta ezt az apró, teljesen átlagos szócskát, ami tőle kicsit sem volt az.
- Ez akkor azt jelenti, hogy...?
- Igen, de... ne kérj tőlem lehetetlent.
Kifürkészhetetlen tekintetén morfondírozva a velejéig furdallt a kíváncsiság, hogy számára mit takarhat a sok mindenkit megfélemlítő „lehetetlen". Nem kérdeztem meg, pedig szinte felemésztett, hogy választ kapjak a fel nem tett kérdésemre. De Chanyeol nem volt gondolatolvasó, ezért szerencsére nem jött rá, hogy min gondolkozok ilyen sokáig, pedig az én tekintetem mindig is sokat sejtető volt. Ebből az a tanulság, hogy nekem nem szabad elárulni, ha éppen meglepetés buli van készülőben, mert akaratom ellenére is kikotyogom.
- Nyitott szemmel alszol, vagy mi?
- Nem, csak gondolkodtam. Azon, hogy mi lesz az első kívánságom, igen! - az utolsó pillanatban jutott eszembe a legjobb válasz, ami egyértelműen hihető volt, amiatt büszke voltam magamra. - Vegyél rament, mindjárt éhen halok.
- Elfelejtetted, hogy lövésem sincs, hogy hol találom a legközelebbi boltot? - hitetlenkedő szemmel nézett rám, miközben enyhén megcsóválta a fejét.
- A sarkon befordulsz balra, utána jobbra, majd megint jobbra, és végül egyenesen - vállat vontam, mintha a világ  legtermészetesebb dolga lenne, de Chanyeol arcán átsuhant némi kétségbeesés. - Ugyan, csak vicceltem. De elkísérlek, most az egyszer.
Egy pillanatra nyugodtságot sugárzott az arca, majd utána megint csüggedt tekintettel rám nézett - gondolom rájött, hogy nem szabadul meg tőlem olyan könnyedén.

Gyalog mentünk, feszélyezett a kínos csend, de mégsem tudtam megszólalni. Érdekes, pedig az esetek nagy részében én még a tényleges semmiről is tudok beszélni - sokak állítása szerint. Egy csilingelő hang jelezte, hogy megérkeztünk, én pedig gyors léptekkel a ramenek polca felé mentem, hátrahagyva Chanyeolt. Kíváncsian meresztette a  szemét jobbra-balra, mintha most lett volna először életében kisboltban.
- Itt nincs big mac, vagy legalább hamburger? - idióta kérdésekkel ostromolt, és mindegyiknek köze volt a hamburgerhez. Nehezebb lesz ez az egy hónap, mint gondoltam...
- Már a ramen nem is jó a zsiráf fejednek? Vérbeli amerikai lettél. Nem eszel koreai ételeket, és a nyelvet is elfelejtetted - feleltem monoton hangon.
- Nem felejtettem el!
- Inkább pakold a kosárba, amit mondok! - idegesen fújtatott, de végül teljesítette a rászabott feladatot.
Nyilvánvalóan nem vette figyelembe a kérésem, ugyanis hanyagul dobálta a kosárba az általam említett ételeket, még csak a polc felé sem pillantva. A következő kajánál a már megszokottnál is többet kellett várni, hogy fájdalmasan a kosárba landoljon, ezért odanéztem, hogy mi vonhatta el a figyelmét. A látvány hihetetlen volt ; Chanyeol, aki éppen egy idős ahjumma mellét fogdosta. Nem egészen volt tisztábaan vele, hogy mit fog most éppen, ezért mit sem sejtve odafordult, majd hihetetlen gyorsan elvette onnan a kezét. Próbáltam kordában tartani a feltörekvő érzéseimet, a  nevetést is kuncogásokkal tompítottam, és a könnyeimnek sem engedtem, hogy dulakodva felszínre törjenek.
- Ez követett... Ember, meg fogok halni. Malacka kicsinál - reményvesztetten suttogta, majd a hátam mögé bújt. Persze, teljesen logikus, hogy egy kétméteres ember az én hátam mögé bújjon azzal a céllal, hogy megvédjem.
- Elnézést kérek ahjumma, Chanyeol nevében is. Ő egy igazi fajankó - szigorúan néztem rá a vállam felett, mire a nő egy cetlit nyújtott át nekem.
- Itt a számom a fajankónak - kacsintott egyet, majd elment, én pedig a könnyeim miatt már csak homályosan láttam távolodó alakját.
- Ezt hogy sikerült kivitelezned? - kérdeztem, miközben egy könnycseppet töröltem le a szemem sarkából.
- Nem figyeltem, hogy mit pakolok abba a szarba... Ez mind a te hibád! Most rettegésben kell leélnem a hátralévő életemet.
- Inkább menj fizetni!
Még morgott egy sort, hogy ezt miért neki kell kifizetnie, amikor ebben számára semmi ehető nincs, de végül odament a kasszához, és kifizette az egészet.
- Nem kényelmetlen az öltöny? - kérdeztem tőle amint kiértünk, de ő csak értetlenül bámult rám.
- Miért? Egy idő után meg lehet szokni.
- Ez lesz a következő kivánságom. Sokkal jobb egy lezser pólóban nyáron, mint egy ilyen meleg öltönyben.
- Dehát te is ingben vagy! - hangja értetlenkedő tónusban csengett, mély hangját most megirigyelhette volna egy hisztis nő, aki az utolsó leértékelt magassarkún vitatkozik egy másik nővel.
- Igen, de nekem jól áll - válaszoltam egy önelégült mosollyal az arcomon. - Egyébként most hol szoktál aludni?
- Egy hotelben.
- Azt hittem, hogy a szüleid itt laknak. Miért nem hozzájuk mentél? - kedvesen kérdeztem, miközben próbáltam utolérni, mert az ő óriás termete miatt sokkal nagyobbakat lépett.
- A szüleim neked tabu! - mogorván válaszolt, és még gyorsabb tempót vett fel, amit már nem tudtam követni.
Ha tudtam volna, hogy számára  érzékeny témába tapintok, akkor fel sem tettem volna a kérdést. Ez volt a legelső alkalom, hogy tényleges harag csillant meg a szemében, és nem uralkodott az érzései felett. Körülbelül két méteres távolság állt be közénk, az egyik keze ökölbe szorult, ujjai jégfehérré váltak, miközben görcsösen szorongatta a másik kezében lévő szatyrot. Nem volt bátorságom odamenni hozzá, és számonkérni az előbbieket, amúgy sem lett volna bölcs dolog egy feldúlt Chanyeollal szembeszállni. Ezért is ért váratlanul, amikor egy hangos sóhaj kíséretében megállt, majd elgondolkozva felém sétált. Lesütötte a szemeit, én pedig legszívesebben az állánál megfogva szelíd erőszakkal kényszerítettem volna, hogy nézzem a szemembe, de nem tettem semmit. Pedig annyira kíváncsi lennék, hogy mit tudok kiolvasni a tekintetéből.
- Én... sajnálom.
- Nem, én sajnálom. Felejtsük el, oké? - bizakodva kérdeztem, ő pedig mosolyogva bólintott.
Az út további perceiben megbeszéltük, hogy reggel a munkahelyemen találkozunk, mert már untam az állandó pincérkedést. És ha már ilyen lehetőségem adódott, akkor természetes, hogy kihasználom. Vonakodva ugyan, de keserűen rábólintott. Ezután hazakísért, letette a szatyrot, majd már fordult is ki az ajtó küszöbén, de megfogtam a karját.
- Yah, nem vagy éhes?
- Majd eszem a hotelben.
Amint elment fáradtan, a kimerültségtől kínzóan lüktető testtel léptem be a szobámba. Még az evéstől is elment a kedvem, és nem vágytam semmi másra, csak hogy a mai nap megpróbáltatásait lemossa rólam a nyugtató meleg víz.

*

Reggel természetesen merevedéssel, és húsz percnyi hátránnyal indultam el a munkahelyemre, de Junmyeon már biztos megszokta, hogy mindig elkések, és továbbra is bíztam benne, hogy Jongdae kitalált valami nyomós indokot. Gyorsítottam lépteimen, éreztem, hogy a testem ideiglenesen megfeledkezett fáradtságáról, ahogy az adrenalin megemelkedett bennem. Nem álltam meg a hegedűművész előtt, és nem feledkeztem bele mindenbe, amikor őt hallgattam. Emiatt egy kissé nyugtalan lettem, de az esélyeimet latolgatva jól döntöttem. Egyébként mindig annyira siettem, hogy sosem néztem meg külső szemlélőként az épületet, ahol már több hónapja dolgoztam. Túlságosan közel volt a forgalomhoz, tökéletes helyet választott Junmyeon, hogy egy ilyen színvonalas éttermet vezessen. A megújulást követően az étterem üstökösként robbant a koreai vendéglátás élére.  A masszív falak oldalai fényezett botticino márványba burkolózva teremtettek még elegánsabb hatást az épületnek. Az eleje faltól falig üveggel volt keretezve, kiváló rálátást biztosítva ezzel Korea mindig zavarosan rohanó városára. Aki pedig nem szerette a bezártságot, az élvezhette a kinti szolgáltatásunkat is, mert rengeteg asztal sorakozott fel ott is. A kinti vendégeket általában Jongin szokta kiszolgálni, de gyakran van a segítségére Jongdae is, bár ő inkább az éttermen belül szokott tevékenykedni, én meg általában ott, ahol kevés a lehetősége annak, hogy összetörjek valamit.  A belseje pedig lélegzetelállítóan szemet gyönyörködtető volt. Egyszerűen művészi, kifinomult, ízlésesen berendezett. Az asztalok sötétbarna színűek voltak, akár a legnemesebb ébenfa. A székek fényes, tükörfelületté lakkozott teste, karcsú lábai stabilan álltak. Az asztalokon lévő mindig makulátlanul fehér abroszra halványarany terítő került, ezzel is még nagyobb eleganciát sugározva. A jótékony, kellemes fényeket a legdrágább csillárok biztosították, amikhez olykor társult a mennyezetbe beépített spotlámpák csillogó ragyogása. És ha ez nem lett volna elég, akkor az épület rendelkezett egy második emelettel is, ami ugyan még nem volt berendezve, de már alakulóban volt. Régebben mindig odamentünk Jongdaeval, ha valami bizalmas információt osztottunk meg egymással, vagy csak egyszerűen ki akartunk bújni a munka alól. Különleges volt az éttermünk, mert kávézónak is orientálódott, Junmyeon a legsikeresebb baristát vette fel, aki nemzetközileg is elismert volt, de ő sosem élt vissza ezzel. Rengeteg embernek mutatta már meg a technikáját, de senki sem tudta eddig elsajátítani, köztük én sem. De Kyungsoo ilyen volt - tökéletes és utánozhatatlan. És ilyenkor mindig feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon Junmyeonnak mégis honnan volt erre pénze... 
- Yah, Barney Stinson! Hát te is megérkeztél? - kérdezte Jongdae vigyorogva, amikor beléptem.
Barney...? A saját érdekemben ezt most figyelmen kívül hagytam.
- Hogy csinálod ezt? Minden reggel ilyen friss és üde vagy, és még időben be is érsz dolgozni. Egyébként a főnök mit mondott?
- Junmyeon majd csak később jön be, mert valami elhalaszthatatlan dolga akadt. Addig engem bízott meg, hogy felügyeljem az éttermet. Mellesleg a haverod már keresett - válaszolta jókedvűen, azonban az utolsó mondata tele volt elnyomott undorral, és egy fintor is megjelent az arcán. 

- A haverom?
- Az a tag, aki tegnap Junmyeonnal volt. Most folyton téged keresett, és harmincszor elmondtam neki, hogy sosem szoktál időben megérkezni.
Valóban keresett volna Chanyeol? Ez melegséggel töltött el, és alig láthatóan el is mosolyodtam. A legnagyobb öröm mindig a váratlan öröm.
- És most hol van? - kérdeztem, most már én is felhőtlen jókedvvel.
- Legutóbb az öltözőben láttam - mondta, én pedig arra indultam.
Az öltözőben Chanyeol háttal állt nekem, ezúttal egy mattfekete inget viselt. A hátizmai megfeszültek, miközben magára kötötte az olajzöld kötényt. Kifinomult hallással rendelkezhetett, mert amikor egy aprót sóhajtottam azon nyomban hátrafordult.
- Én csak kivettem a szekrényedből, gondoltam-
- Igen. Oké - csak ennyit tudtam kinyögni, de bizonyára feltűnt neki, hogy őt bámulom hosszú másodpercek óta. - Akkor szolgáld ki a vendégeket, és amikor a főnök itt lesz, magyarázd el neki, hogy miért pincérkedsz, ha esetleg kérdőre vonna.
- De...
- Yah, ismételd el, amit tegnap mondtam!
- A te szavad szent és sérthetetlen - láttam, ahogy a plafonig forgatta a szemét, majd kiment az öltözőből, én pedig jót bazsalyogtam rajta. Ő itt az egyetlen ember, akin eddig jól állt ez a zöld vacak. 
Mélyen a gondolataimba merülve egy ismerős finom illat kerített hatalmába, és egy feszes mellkas került egyre közelebb látómezőmbe. Túl későn reagáltam, ezért egymásnak ütköztünk, de ő abban a pillanatban megfogta a derekam, és fulladás-szorosan összesimultunk. Csak az érintése létezett bőrömön. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak az újfent keletkezett tűzijátékra, ami átvette az egész testem felett az irányítást. Nem bántam az általuk okozott szúró-csípő enyhe fájdalmat, csak azt akartam, hogy ne érjen véget.
- Táncolni akarsz? - ajkait magával ragadó félmosolyra húzta, az ujjait érzéki gyengédséggel végighúzva derekamon engedett el, de továbbra sem csökkentette a távolságot.
- Jongin, én... - beharapott ajkakkal néztem végig tökéletes arcán. Ha eddig nem jött volna rá, hogy meleg vagyok, akkor most teljesen egyértelművé válik számára a nemi identitásom. De Jézusom, hogy lehet valaki ennyire jóképű?  
- Mit csináltok? - természetesen Jongdae jött oda hozzánk, és fulladásig átkarolt, így Jongin eltávolodott.
- Tökéletes időzítés, te idióta - szemrehányó hangszínnel korholtam le, és próbáltam kiszabadulni a vaskarmai közül.
- Én megyek. Majd beszélünk - Jongin még intézett felém egy kedves mosolyt, majd az öltöző felé sietett.
- Most boldog vagy?
- Igen - hangos hahotázásba kezdett, de amint megpillantotta a most-megöllek-Jongdae tekintetemet azonnal abbahagyta. - Nem...?
- Gyere velem - a karjánál megragadva kezdtem el húzni, hogy felvegye ugyanazt az ütemes tempót, mint én, és hogy minél gyorsabban a második emeletre érjünk.
A lépcsőfokok átszelése után már saját magától jött, gondolom kíváncsi volt rá, hogy mi az a halaszthatatlan dolog, amit mondani szeretnék neki.
- Figyelj jól, mert csak egyszer fogom elmondani! Felkészültél?
- Nyögd már ki! - türelmetlenül mondta, szinte már követelte.
- Meleg vagyok.
Ha az embernek titkai vannak, az előbb-utóbb felőrli a lelket. Talán nincs is annál nyomasztóbb, mint tudni valamit és megtartani magunknak. Éppen ezért tudnunk kell kiválasztani egy olyan személyt, akivel megoszthatjuk a titkunkat, akiről tudjuk, hogy a féltve őrzött titok biztonságban van, és mi feloldozhatjuk lelkünket, megkönnyebbülhetünk. Én abban a pillanatban mérthetetlen megkönnyebülést éreztem, viszont Jongdae csüggedt arckifejezése mást tükrözött.
- Hogy... mi? - szemei ide-oda cikáztak, látszott rajta a teljes ledöbbentség.
- Mondtam, hogy csak egyszer fogom elmondani - a helyzet magaslatához képest higgadtan válaszoltam, ami engem is meglepett.
- Szóval... akkor nem Barney Stinson, hanem Neil Patrick Harris? Azt a kurva...

______________________________________________________________

Sziasztook.

Magamhoz képest most gyorsan megírtam az újabb fejezetet, és nagyon jólesett a plusz két rendszeres követő, meg a sok komment ♥ Most menőmanónak érzem magam.
(Sok gif lesz erről a két nyomiról, mert imádom őket)

No akkor, térjünk rá a lényegre, hahahaha.
ELSŐ KÉRDÉS: Egyébként esetleg valaki meghallgatja az ajánlott zenét előtte vagy utána? Szerintem olyan jó hangulata lesz tőle a történetnek, én mindig meghallgatom, miközben a hibákat javítom.

MÁSODIK KÉRDÉS: Most Chanyeolt nagyon sajnáljátok?:D Eddig királyul viseli, nem? Könnyen vesz minden akadályt, mert BAEKHYUN SZAVA SZENT ÉS SÉRTHETETLEN (legalábbis Chanyeolnak).

HARMADIK KÉRDÉS:  Hogy tetszett Malacka 2?XD CSAK MIATTATOK VOLT. Mert a prológusban is majdnem mindenki megemlítette, hogy sokat nevetett rajta. Szóóval ő csak a ti kedvetekért volt.


NEGYEDIK KÉRDÉS: Szerintetek miért reagált ilyen hevesen Chanyeol, amikor Baekhyun megemlítette a szüleit?

ÖTÖDIK KÉRDÉS: Na, milyen lett az étterem leírása? Mindenki el tudta képzelni?

HATODIK KÉRDÉS: Milyen együtt (DE nem úgy együtt)  Jongin és Baekhyun? Be kell vallanom, hogy Kaibaek mániás vagyok, de NAGYON próbálkozom ám. De... csak nézzétek meg őket T_T

HETEDIK KÉRDÉS: Szerintetek Jongdae hogyan fog reagálni minderre? Ideges lesz, vagy elfogadja, hogy a legjobb barátja inkább Neil Patrick Harris, mint Barney Stinson?:D COMING SOON.

(Imádom őt)

A következő fejezetben Suchen, plusz új szereplő(k) felbukkanása. Várom ám a véleményeket!:3