Törésvonal - TaeKook

Ajánlott zene: Harry Styles - Sweet Creature 

A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást.

 

 

 

Imádtam a ködös, fátyol-lepte hajnal előtti órákat. Ilyenkor minden csendesen elsötétült és még a lámpák is tompasárga fényben úsztak, különösen a csípősen hideg novemberi hónapokban. Amikor homály volt úgy éreztem, hogy végre nem kellett mindent tisztán látnom, nem voltam az az illedelmes és unalmas Jeongguk; csak én voltam. A fejem ilyenkor kiürült és ez a nyugodt, ez a tökéletesen életlen világ tárult elém, ami olyan egyszerű volt, mint a makulátlanul gomolygó cigarettafüst. Az élet csupa beletörődés – szokták mondani. Úgy éreztem, hogy én is eljutottam erre a szintre ilyen fiatalon; csak tettem, amit a szüleim mondtak, a vakrandik rabszolgája lettem, a bilincsek pedig az én csuklómon csörögtek olyan fölényes gúnnyal, hogy legszívesebben eltörtem volna az ujjaim, kiszabadulásban reménykedve. Utáltam a reményt, mert jóformán már csak az éltetett. Tanulás ájulásig, jó jegyek, szép és okos feleség, aki beleillett a gusztustalanul nagyzolós környezetünkbe. Ez várt rám. Ez az élet nem a sajátom volt, viszont túlságosan gyáva voltam szembenézni anya erős akaratával, ezért elvesztettem az értékes jövőmet. A rideg valóság pedig az elképzeléseim megsemmisítője volt. Azonban volt egy ember, aki mindig azt mondta nekem, hogy a szenvedéssel nem bűnhődünk, hanem tanulunk. Észre sem vettem, hogy már a munkahelye előtt álltam, csak akkor realizálódott bennem, amikor elém tárult a gránátvörös szín, amely az egész bár hangulatát uralta.

A finom elegancia csak úgy sugárzott a helyiségből; a fényűző kristálycsillárokon át a vaníliaszínű strasszköves kanapékon keresztül egészen a bárpultig, ahol fekete fallal volt kiemelve az a rengeteg szesz, ami a vendéghadseregre várt. Magát a helyet viszont abszolút beterítette a vörös szenvedélyes aurája, lélegzetelállító összhatás volt, ahogyan a pultosok ízléses megjelenése is igencsak példaértékűnek számított. Senki sem csodálta, hogy ez a bár más, mint a többi. Nem szerettem inni, az alkoholtoleranciám nem volt valami magas, ezért mindig odafigyeltem, hogy normális kereteken belül vigyem be szervezetembe az italt. Kizárólag egy bizonyos személy miatt jelentem meg itt, mostanában  egyre többször.

Ahogy sejtettem, ma Ő volt bent, nekem pedig egyből kiszakadt bensőmből a végeláthatatlan boldogság, átjárta egész testem az izgatott melegség, mintha csak lágy tavaszi szellő keringte volna be a helyet, az egyik legszebb melódiával karöltve; Taehyung mély hangjával. Épp egy borospoharat törölt kifogástalanul tisztára, így volt esélyem alaposan végignézni rajta. Annyira csodálatos. A haja éjfekete, ami tökéletesen ment cseresznyepiros ajkai színéhez, illetve légiesen könnyed harmóniában volt fehér ingjével is, ami elé egy feszes, zöld öltöny mellényt vett fel. Ahogy egyre közelebb értem hozzá, úgy erősödött fel bennem felejthetetlen illata is; az aromák játékába először a zamatos mandarin és a friss menta lépett be, utánuk következett a csábos rózsa virágos akkordja – mintha csak testemet simították volna végig a gyengéd szirmok. Majd végül az édeskésen melengető, ámbrafát idéző parfümje bódította el minden érzékemet. Aztán találkozott tekintetünk, bennem pedig felrobbant valami elementáris erő, ahogy galaxis-mély, csillogó szemeit enyéimbe fúrta. Nem volt kérdés bennem, mennyire is vonzódtam hozzá.

– Jungkookie! Hát te? – Felfelé ívelt csábos mosolyától egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni, majd megpróbáltam hasonlóan kedvesen köszönteni, ahogyan Ő engem. Azt akartam, hogy az égbolt összes csillagát lássa szemeimben, amelyek érte ragyogtak.

– Szia, hyung! Volt egy borzalmas vakrandim, aztán már csak itt találtam magam. Nagyon reméltem, hogy itt vagy.

– Mindent értek. Gyere, meséld el a legjobb barátodnak, mi nyomja a kis szíved.

Hálás voltam neki. Vele mindent kendőzetlenül osztottam meg, kivéve a saját érzéseimet iránta. Nem mertem elmondani neki, hogy odáig vagyok a gyönyörű lelkéért, az elképesztő külsejéért... valahogy olyan hatással bírt Kim Taehyung az emberekre, mint évszakokban a nyári esztendő; egyszerűen muszáj volt a közelében lenni, ha nem akart valaki megfagyni fájdalmas magányában a dermesztő tél közepén. Amikor elmondtam neki a minap történteket, nem szólt semmit, csak rám nézett, de egyáltalán nem sajnálkozóan. Pont ennyit szerettem volna. Hogy valaki hallgasson meg engem is, hogy legyen egy biztos támaszom ebben a kínszenvedésben, amiben éltem. Egyszer azt mondta, hogy egy személy többet tanul a fájdalomból és sínylődésből, mint a győzelmekből, az egyszerű dolgokból. Olyan volt, mint egy remek, mindig szavahihető pszichológus. Ezért is gyötrődtem annyira nagyon, hogy az egyetlen férfival, akivel őszintének kellett volna lennem, mégsem lehettem az.

– Basszus, mindjárt hajnali kettő van. Csak húzom az idődet – mondtam megbánóan, miután a telefonomra néztem.

– Ugyan, alig vannak néhányan, amúgy is fél óra múlva végzek, ne aggódj emiatt. Viszont úgy látszik, neked kapásod van. – Zavartan arra néztem, amerre az ujjával mutatott, aztán megpillantottam egy olyan túlzottan kirívó nőt, akivel soha, semmilyen körülmény között nem akartam kapcsolatot létesíteni.

– Hát... talán ezt most kihagyom. 

Jóízűen felnevetett, majd kitöltött nekem valamiféle aquakék koktélt, amibe néha-néha belekortyoltam. Ő nem ivott velem, kocsival jött, bár alapból sem lehetett dolgozóknak munkaidőben ilyesmit tennie, tiltotta a szabályzat. Nem is bánta, ahogy én sem; helyette inkább kihasználtunk minden percet minőségi beszélgetésre. Mesélt nekem az új kedvenc könyvéről, amit mindenféleképpen el fogok olvasni, hiszen a központi témája a zene volt, meg alapból is bíztam az ízlésében. Aztán beszélt az állandóan változó ötéves tervéről, ami ezúttal nem más, mint saját kis kávézót nyitni. Ezt megmosolyogtam, hiszen nem is szereti a kávét, viszont a lelkem felhőtlen örömtáncot járt, amikor megkért, hogy legyek a pénzügyi tanácsadója. Természetesen azonnal igent mondtam, és most először életemben gondoltam azt, hogy ezért megérte tanulni. Érzések... olyanok, mint a színek, nehéz őket elmagyarázni. Most, ebben a pillanatban a szivárvány összes színe kavargott a szívemben – egyszer szenvedélyes piros söpört végig rajtam, máskor a nyugalom szigetére kerültem a kékkel, utána vidám sárga szökkent át rajtam. Ezeket pedig mindvégig kísérte az utolsó, mindent eldöntő emóció-szín, a lila. Féltem attól a színtől, mert még magam sem tudtam, mennyire erős most, és még mennyire lehet az.

– Én mára végeztem. Jössz velem, vagy itt maradsz és felszeded a nőt? – szemöldökét huzogatva kérdezte, miközben a bárgyú vigyort nem tudta levakarni arcáról. Még csak vissza sem kellett néznem ahhoz, hogy azonnal döntsek.

– Vagy veled, vagy senkivel!

– Rendben van, akkor nálam alszol.

– Mi? Miért? – értetlenül néztem rá, váratlanul ért a határozott kijelentése, ezzel egyenesen arányosan pedig imádtam a tényt, hogy még többet lehetek vele.

– Mert a lakásod pont ellentétes irányba van az enyémtől, és egy kicsit fáradt vagyok. Amúgy is, amióta eljegyeztem a nővéred, nem is aludtál nálam. Hozom a kabátom, aztán indulhatunk.

 

 

Komótosan sétáltunk az apartmanja felé, bennem pedig még mindig sajogva égett a bárban kimondott utolsó mondata, viszont próbáltam elnyomni magamban minden felkavaró érzést ezzel kapcsolatban. Annyira nehéz elfogadni és megbirkózni azzal a ténnyel, hogy Ő az én legjobb barátom, egyben a nővérem vőlegénye. Mintha egy darabot téptek volna ki belőlem azon az estén, a melankólia olyan erővel süvített át rajtam, hogy megbénultam a szomorú-hideg érzetétől. Aznap nem is gratuláltam nekik, képtelen voltam felfogni az előttem lezajlott eseményeket; olyan volt, mintha egyesével hullanának le a csillagok a sötét égboltról, minden egyes kis fénypont az én reményemet szimbolizálva, míg végül örök sötétség nem lett a világ fekete vásznán. Több, mint öt hónapja kérte meg a kezét, a házasság időpontja pedig vészesen közeledett, mivel Hyorin februári esküvőt akart születésnapja alkalmából. Sokáig nem beszéltem vele azután, a mérhetetlen csalódottság felülkerekedett rajtam, azonban később beláttam, hogy olyan végtelenül szükségem van rá, mint senki másra.

Taehyung lakása teljes mértékben olyan volt, mintha csak a személyiségét láttam volna a helyiségeken keresztül. Meleg árnyalatok simultak a falakra, családias hangulat lengte körbe minden négyzetméterét, leginkább a hálószobáját. Tele volt színes képekből készült emlékekkel, amelyeken többnyire én voltam. Maga a tudat, hogy én sokkal többször bukkantam fel ezeken a fotókon, elég is volt nekem. Imádott engem fényképezni, ahogyan én is Őt. Tökéletes modell volt, nem szorult instrukciókra, tisztában volt vele, hogy mi állt jól neki. A kedvencem mégis az a pillanatkép volt, amit nemrégiben készítettem róla. Már akkor tudtam, hogy feleségül fogja venni a testvérem, ettől pedig csak még jobban vele akartam lenni.

– Ugye velem alszol? – kérdezte mély bariton hangján, amikor elkezdett két főre ágyazni saját szobájában. Sosem aludtunk még együtt, nem akartam neki kellemetlenséget okozni, ezért mindig a nappali kanapéját választottam.

– Ha téged nem zavar, akkor felőlem oké – nyögtem ki végül, megkönnyebbült, alig hallható sóhaj szökött ki ajkaim közül, amikor megláttam mosolyogni.

Egy gyors zuhanyzás után befeküdtem mellé az ágyba, ami először roppant módon zavarba ejtő volt, de ahogy láttam, nem csak számomra. Nem tudtam, hogyan helyezkedjek el, ugyanakkor azt akartam, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen. Ezen az sem segített, hogy a szívem őrülten kalapált, szinte bármelyik pillanatban képes lett volna kiugrani helyéről. Éreztem magamon és rajta is az eper édeskés aromáját; sosem értettem, miért szereti ennyire ezt a sampont, de most megértettem. Mintha csak beleharaptam volna az ízes gyümölcsbe. Ha lehetséges volt, ezt még jobban szerettem, mint parfümje isteni illatát. A szobát félhomály fedte be, csak Tae lámpája adott némi fényt, és az ablakon beszűrődő magasztos hold ezüstje.

– Jungkookie, álmos vagy? – kérdezte érdeklődve, majd felém fordult. Én még mindig a hátamon voltam, viszont tekintetünk találkozott, összekapcsolódott.

– Nem, nem vagyok.

– Akkor beszélgessünk. Őszintén.

– Miről szeretnél beszélni, hyung?

– Azt akarom tudni, hogy vagy. Mármint nem a vakrandikra gondolok, meg a szüleidre. Arra vagyok kíváncsi, hogy te hogyan érzed magad mindezektől függetlenül – felült, hogy rám nézhessen, eközben fulladás-közel kerültünk egymáshoz, nem tudtam gondolkodni sem.

– Én... nem tudom. Üresnek érzem magam. Felkelek mindennap, de nem élek úgy igazán, érted mire gondolok? Ha most ebben a pillanatban meghalnék, szerintem ugyanolyan érzés lenne annyi különbséggel, hogy nem lélegeznék.

– Igen. Értem. Mert ugyanezt érzem – lehelte szívfacsaróan, bennem pedig megállt a vér, az idő pedig olyan lassan pergett, mintha valaki direkt visszatartaná. – Mintha nem is én irányítanám a saját életem, csak sodródom egy olyan irányba, amit nem is akarok, de nem tudok ellene tenni. Tudod, mint amikor leejtesz egy vázát, amin aztán elindul a törésvonal, míg végül szilánkosra nem törik.

– Istenem, Taehyungie! Mióta érzed így? Eddig miért nem mondtad? – kérdeztem feldúltan, mégis aggódva érte, mert ezt a terhet eddig saját magának kellett cipelnie, pedig annyira szerettem volna segíteni rajta. Felültem az ágyban, egyenesen csillogó szemeibe néztem olyan szikrával, amiben égett a fojtó düh és szelídség egyszerre.

– És te? Te miért nem mondtad el? – halkan puhatolózott, miközben megfogta kezem. Nem mutattam ki, de belül minden sejtem tombolt, egy zsigeri érzés pedig ösztönösen hatalmába kerített: erre vágytam.

– Nem akartam minden bajom rád hárítani. Nem is értem, hogy most mi történt velem, csak egyszerűen kiszakadt, olyan régóta tart.

– Annyira buta vagy! Nekem bármit elmondhatsz, ugye tudod? Bármit – jelentette ki nagy átéléssel, miközben erősebben szorított rá kezemre.

– Hadd kérdezzek valamit – kezdtem el bátortalanul, majd egy kis hatásszünet után folytattam. Bizonytalan voltam, azonban tudtam, hogy nyíltan fog erre válaszolni. – Szereted a nővérem?

– Igen – jelentette ki határozottan.

– Szereted annyira, hogy elvedd feleségül? – kérdeztem kíváncsian, miközben a reménytelenség apró fuvallatként mindvégig ott volt a testem körül és csak arra várt, hogy még jobban becsúszhasson a legkisebb sejtjeimbe is.

Azonban arra még magam sem számítottam, hogy ez okozhatott neki akkora fejtörést, amelyre nem találta a választ.

– Nem – végül felelt a kérdésemre, engem pedig valósággal letaglózott. – Fogalmam sincs, mi történt velem azon az estén. Olyan volt, mintha a testem kilökődött volna a helyéről és az egészet külső szemlélőként figyeltem azután. Szeretem Őt, de nem szerelemmel.

– Akkor utána, vagy valamikor miért nem mondtad le ezt az egész szarságot? Miért élsz továbbra is így?

– Azért, mert belefáradtam, Jungkookie. Mindig azt hittem, hogy bármi kerül az utamba megbirkózom vele, de szerintem az előző életeim terhét is cipelem, vagy nem tudom, mi ez az egész. Egyszerűen azt érzem, hogy már nem bírom tovább, és csak jön a sok szar, engem pedig egyre csak elnyel. Valaki tutira játszadozik velem odafent. Vagy szerinted mindenki megérdemli, hogy boldog legyen?

– Azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy te igen.

– Ugyan már, a saját testvéredről beszélek, akit el fogok venni, pedig korántsem szeretem úgy, hogy ezt megtegyem. Annyira sajnálom, hogy ezt elmondtam neked.

Talán leginkább haragot kellett volna éreznem, amiért így beszélt a nővéremről, viszont csak az lebegett lelki szemeim előtt, hogy Ő nem boldog, én pedig mindenképp annak akartam látni. Sosem éreztem úgy, hogy Hyorin védelemre szorult volna, viszont Taet még a leeső falevelektől is meg akartam óvni. Tudtam, minden választás megoldás is volt egyben, bennem pedig ez már rég eldőlt.

– Köszönöm, hogy elmondtad. Most a legjobb barátod voltam, nem egy testvér.

Hálás mosoly kúszott ajkai szegletébe, majd tökéletes végszónak titulálva lekapcsolta a lámpát, utána csendesen lefeküdtünk egymás mellé. Fejét a mellkasomra helyezte, egyik karjával szorosan átölelt. Rendkívül váratlanul ért, bár a világ összes kincséért sem mozdultam volna meg. Csak abban reménykedtem, hogy nem hallotta, milyen erőteljesen zakatolt a szívem. De amennyire voltam nyughatatlan a közelében, legalább annyira is nyugodtam meg. Őrülten gyors szívveréssel, mégis teljesen kisimulva aludtam el azzal a boldog tudattal, hogy Kim Taehyung ölelt át engem.

 

A kastélyban a díszudvar háromnyílású pompás kovácsoltvas kapuval nyílt. Udvarán gondozott kaméliák, cseresznyevirágok tették még színesebbé a tájat, szökőkutak örvendeztek, lepkék röpködtek, még a természet is beleszeretett a királyság palotájába. A festői mozgalmasságú lépcsőkön lehetett eljutni a gazdag dísztermet magában foglaló középrészhez, e termek mellett jobbra és balra különböző változatos tapétával, olajfestéssel, fatáblákkal díszített fogadószobák nyíltak. A hely százharminc szobája gazdag barokk dísszel volt ékes, a berendezés is ebben a stílusban készült, még a levegőt is uralta a fenséges fényűzés. Az én kedvesem részhelye magasan volt, ezért több száz lépcsőt mászva értem fel hozzá, de még így is megérte. Hosszas lépteim tompa zaját felvette Vivaldi impozáns szimfóniája, akkor már szinte ütemre tettem meg az utolsó fokokat, majd négy kopogással jeleztem ajtaján – megérkeztem. Örömteli pillantása bűbájos volt, azonnal kulcsra zárta bejáratát, amint beljebb tessékelt.

– Felség – lehajoltam üdvözlésképp, azonban nem csak tekintélyének hódoltam be, ugyanis még életemben nem láttam tőle gyönyörűbb férfit. Megcsókoltam selymes kezét, minek hatására rögtön lehunytam szemeim.

– Hol voltál ilyen sokáig?

– Kérlek, ne haragudj rám. Az apád hivatott, nem mondhattam le.

– Már nem maradt sok időnk – lemondóan sóhajtott, majd kezei közé vette arcom, gyengéden simította végig arcélemet egyik mutatóujjával. Beleborzongtam az érzésbe, annyira lágyan simult hozzám.

Szokásos királyi kántálásunkat tartottuk családommal, a szívélyes fogadtatás, amiben itt részesültünk annyira megtetszett drága szüleimnek, hogy már majdhogynem három hónapja voltunk itt. Ám mindannyian tudtuk, hamarosan eljön a búcsú ideje. Taehyung herceg szépsége már az első nap megbabonázott, aztán egyre közelebb kerültünk egymáshoz, minek hatására egy hónapja folyamatosan belopakodtam szobájába csókot csenni, vagy akár annál is többet. Nem bírtam betelni angyalokat megszégyenítő kinézetével, csodálatos lelkével.

– Csókolj meg, kedvesem! Érezni akarom ellenállhatatlan ízed addig, amíg lehet.

A holdfényben csókolóztunk; vágyakozástól, félelemtől kétségbeesetten, könnyeink összefolytak, de azután a világ is lassan eltűnt körülöttünk. Magányos szívünk egy otthonra lelt, ajkaink összemosódtak, akár az ígéret pecsétje – ha meghalnék, sem hagynám el. Aznap este az éjszakai égboltban veszett el minden halk sóhajunk, egészen a gyönyörű napfelkeltéig, amely megvilágította az idősebb kreol bőrét az ablakon beszűrődő reggeli narancsos árnyalattal.

 

Kapkodtam a levegő után, szinte fuldokolva keltem, rögtön ki is ugrottam az ágyból. Tenyerem szívemre helyeztem, mintha ezzel meg tudnék oldani bármit is. Fel sem fogtam, mi történt. A testemet olyan mértékű adrenalin érte, hogy nem tudtam vele mit kezdeni. Mintha lélekvándorlásban lett volna részem.

– Jungkookie, mi a baj? Nézz rám! Nézz rám – Taehyung hangja aggódástól remegett, miközben azonnal előttem termett, arcomat közrefogta mindkét kezével. Éreztem, mennyire félt, tekintete a pánikot csak úgy villámként szórta. – Mondj valamit, mit csináljak?

– Semmit, csak... álmodtam. Azt hiszem, csak az volt.

– Ilyet többet ne csinálj! A rohadt életbe, nagyon megijedtem! – mondta idegtől feltüzelten, aztán zaklatottan túrt sűrű hajába.

– Hyung, én nagyon sajnálom. Nem tudom, mi volt ez...

– Elmeséled?

– Nem akarom, hogy hülyének nézz – lehajtottam fejem bűnbánóan. Bármennyiszer pörgettem vissza gondolataimban ezt a legalább harmincszor előre lejátszott képkockát, nem találtam egy vékony határmezsgyén átkelőt sem, amire úgy reagált volna, ahogyan én szeretném.

– Oké, akkor ha én elmondom, te is?

– Rendben van.

– Gyere – intett a fejével, hogy kövessem az ágyhoz. Mindketten leültünk a szélére, Ő apró köröket rajzolgatott a lepedőbe. – Benne voltál te is. Nem akarok hazudni, sosem éreztem még ilyet. Egy kastélyban voltunk hercegek, alig volt már időnk. És mi...

– Ne! Ne folytasd – hatalmas lendülettel ugrottam fel a franciaágyról, vele háttal álltam meg, nehogy lelepleződjön zavart tekintetem. Ez meg hogy lehetséges?

– De szeretném – magával szembe fordított, én pedig éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. A lábaim úgy remegtek, hogyha nem tartott volna karjával, menten összerogytam volna. – Bizsergett a testem, amikor felébredtem. Előtted keltem fel, egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ilyesmit álmodtam. Annyira valósághű volt, mintha tényleg megtörtént volna valamikor.

– Szeretkeztünk?

– Igen. Szenvedélyes volt, mégis gyengéd. És egy percig sem éreztem úgy, hogy helytelen lenne, amit csinálunk, sőt. Az tűnt igazán helyesnek. Mintha a világ újra a helyére került volna. Tudod, mi a vicces? Most sem érzem zavarban magam, pedig konkrétan azt mondom el neked, hogy szexeltünk álmomban. Egyébként nagyon sokszor álmodtam már veled. Voltunk már börtönben, nyílt tengeren kalózok, testvérek is, és még rohadt sok helyzetben, már nem is emlékszem mindre. De mindig egymást választottuk.

– Szerinted mi ez az egész? Hogy lehet az, hogy mindketten ugyanazt álmodjuk, ráadásul ugyanakkor is?

– Nem tudom, talán egy hiba a rendszerben – vállat vont, majd rám mosolygott egy olyan ajakgörbülettel, amit most láttam tőle először. Furcsa volt így látni, egyáltalán nem meglepődve ezen, mintha már beletörődött volna, annyiszor átélt ilyesmiket. Másképp ragyogott a szeme, mint általában; az univerzum összes szeretete ott csillogott benne. Onnan tudtam, hogy ez más, mert én már nagyon régóta így néztem rá. – Nem mondasz semmit?

– Csak egyetlen kérdés jár a fejemben, ahhoz gyűjtök bátorságot – kifújtam a levegőt, majd hozzásimultam, miközben finoman dereka köré fontam karjaim. Olyan gyengéden, mégis kétségbeesetten szorítottam, mintha nem lenne holnap és jövő, csak ez az egy pillanat. –Megcsókolhatlak?

– Nekem is mondanom kell két dolgot – nyakam köré fonta karjait, telt száját beharapta. Direkt kínzott, annyira biztos voltam benne. – Ne gondold azt, hogy csak az álom miatt egyezem ebbe bele. Vonzódom hozzád, amióta csak ismerlek, de azt hittem, el tudom magamban nyomni ezeket az érzéseket. Tévedtem. Most csak azt akarom, hogy végre megcsókolj.

Abban a pillanatban megtettem. Lassan, ártatlanul érintettem össze ajkainkat; forgott körülöttem a világ, mégis megállt. Apró, leheletfinom csókokat hintettem dús szájára olyan érzékien, hogy megremegett karjaimban. Úgy csókoltam, mintha egy elveszett rész lenne belőlem, amit végre visszakaptam. Nem voltam erőszakos, szelíd szenvedéllyel találkoztak nyelveink, amelyek őrületes utazásba kezdtek, egymásba gabalyodva. Lüktettem, forrósodtam, ringtam vele és benne, a világmindenség keringett; ajkaink hangosan csattantak egymáson, ölelő kezeim remegni kezdtek, szívem pumpálása felgyorsult, a pulzusom az egekig emelkedett. Nem tudtam betelni Taehyung érzéki énjével. Tisztelettel, félelemmel, vággyal, szeretettel csókoltuk a másikat újra és újra; minden egyes alkalommal haza találtam édes ízével karöltve. Őt nekem teremtették, engem pedig neki. Aztán, amilyen forró volt, olyan hirtelen lett hideg, amikor elvált tőlem.

– Még – kérleltem lehunyt pillákkal, el nem engedve vékony derekát, végig kapaszkodtam belé testemmel és a lelkemmel is.

– Kérlek, most hallgass végig. Annyira sajnálom, már most utálom magam, de nem lehetek annyira önző, hogy a családod és közéd álljak.

– Hyung, nehogy-

– Jungkook, hadd mondjam végig! – szavamba vágott, én pedig mozdulni sem mertem utána. Nem is hallottam sokáig szavait, folytonosan azt mondogattam magamban, hogy nem lehet ez a vége. –Tudom, hogy engem választanál bárki helyett, egyszerűen érzem. De a család a legfontosabb ebben az életben, és nem akarom, hogy miattam, vagy bárki miatt ilyen áldozatot kelljen hoznod. Bocsáss meg nekem, amiért kértem tőled egy első, tökéletes búcsúcsókot.

– De nekem te vagy a családom! Mit csináljak ezzel az érzéssel? Hozzájuk egyáltalán nem kötődöm, mintha nem is az igazi szüleim lennének. Hyorint pedig gyűlölöm, amiért elvett tőlem – ejtettem ki a szavakat erőszakosan, fájdalmas könnyek csípték szemeim, amelyek utat is törtek maguknak. Nem hittem volna, hogy csak ennyi járt nekünk. Ettől még azoknak az embereknek is több jutott, akik igazából nem is szerették egymást.

– Kérlek, menj el! 

– Könyörgöm, ne csináld ezt! Ne hagyd magad ennyire összetörni! Nem tudom, hogy miért érzel így, de majd én segítek neked, oké?

– Szakítottam a nővéreddel három napja. Már semmi közöm hozzá, neked pedig vele kell most lenned. Köszönöm neked ezt az estét, sosem fogom elfelejteni, ahogy téged sem. Most pedig még egyszer utoljára megkérlek, hogy menj el! 

*

Az idő úgy kopott, mintha életem legszomorúbb könyvét lapoztam volna állandóan újra. Minden egyes szomorú szerelmes oldalnál hatalmasat nyilallt szívembe, feketévé váltak a lapok, már-már elviselhetetlen kínt éreztem, amikor Taehyungra gondoltam. Olyan személyiség volt, mint egy őszi fa; a fél levélkoronája örökzöld volt, mindig optimista, amelynek ágain feszesen maradtak fent a levelek az erős, szeszélyes szél ellenére is. A másik fele viszont fáradtan sárgult el, majd hullt le, mintha csak az erejét és kitartását szimbolizálná minden erőtlenül földbe tiport levele. Nem változtak az érzéseim még így sem, hogy ilyen aljas módon használt ki. Még mindig vele akartam lenni, viszont Ő teljesen kizárt. Magatehetetlen voltam. A napok, hetek pedig nem kíméltek, ahogy negatív gondolataim sem.

*

Egy nívós étteremben ültem a családommal és rokonokkal, akik folytonosan az esküvőről kérdezgették a mellettem ülő párt. A féltékenység olyan erősen ütött pofon, hogy szinte már fájdalmat sem éreztem, csak egyre jobban feltörekvő dühöt. Nem értettem, hogy egyáltalán én mit kerestem itt, azt meg pláne nem, hogy Taehyung hogyan lehetett itt, amikor állítólag szakított a nővéremmel. Teljes mértékben kívülálló voltam, mindenki vidáman cseverészett, én pedig csak ittam az elém kirakott fehérbort, és ettem a húst; azt se tudtam, milyen ízük volt. Valósággal szikrázott szemem, amit az idősebb is észrevett, ezért nyelt egy hatalmasat. Magam sem tudtam eldönteni, hogy a kialakult helyzetre, rá, vagy magamra voltam-e a legmérgesebb. El akartam tűnni a föld színéről is, az pedig egyáltalán nem segített, hogy Ő is folyamatosan engem pásztázott, olykor aggódva, máskor pedig lesajnálóan. Azonban még mindig jobb érzés volt, amikor engem nézett, minthogy mindenki mással foglalkozzon, nagyzolósan bájcsevegjen. Elegem volt! Olyan hévvel álltam fel a székről, hogy még én is meghőköltem, de mintha láthatatlan lettem volna, nem foglalkozott velem senki. Belekortyoltam még egy utolsót a borba – amit egyébként utáltam –, majd egyenesen a férfi mosdó felé vettem az irányt. Amikor odaértem, indulatosan csaptam be magam után az ajtót, nem is voltam ura a tetteimnek. Belenéztem a tükörbe, amelyben megpillantottam egy teljesen más embert, nem magamat láttam. Harag, gyűlölet, csalódottság, kimeríthetetlen reménytelenség tombolt ennek a férfinak a szemében, aki tükörképemként nézett vissza rám. Tae mindig azt mondta, hogy nehéz megváltozni, de még nehezebb ugyanannak az embernek maradni. Gúnyosan felnevettem – ebben is igaza volt. Azt se tudtam már, ki voltam én.

– Istenem! Mit csináltál? – lépett oda hozzám az egyetlen ember, akire szükségem volt. Végre megint éreztem közelségét, mennyei parfümje pedig ismét bekúszott orromba, legszívesebben nyakhajlatába borultam volna. Aztán eszembe jutott, hogy elhagyott, konkrétan kihasznált és csak egy kibaszott búcsú voltam neki. – Jungkook, vérzel! Hallasz?

Tompán hallottam bariton hangját, egyáltalán nem a fizikai fájdalomtól, sokkal inkább a felgyülemlett haragtól, ami mélyen pulzált belülről, amely elől nem tudtam menekülni. Aztán lenéztem kezemre, amit teljesen befedett skarlátvörös vérem. Bizonytalanul pillantottam fel a tükörre, rajta a rengeteg piros nedűvel, amitől egyből észhez tértem. Nem akartam elhinni, hogy ezt tettem. Nem én irányítottam a testem, önálló életre kelt, de csak meg akart szabadulni attól, amitől én is: a tehetetlenség fojtó kötelétől.

– Tae?

– Itt vagyok! – mondta nyugtató-gyengéden, miközben végigsimította karomat.

Jólesett érintése, ugyanakkor visszataszító is volt. Amikor észrevette, hogy kettős érzések kavalkádja tombolt bennem, elvett egy csomó kéztörlőt, hogy letörölhesse kezemről a harag vörös indulatát. Nincs semmi baj – folyamatosan ezt mondogattam magamnak, bár egy percig sem hittem el. Látszólag megkönnyebbült, amikor realizálta magában, hogy a kezem ép maradt.

– Megőrültem.

– Nem, ez nem így van. Emlékszel még a vázára? Veled is ez történik, most erősnek kell maradnod!

– Hazudtál nekem. Azt mondtad, hogy már nem vagytok együtt, akkor most mégis miért látlak vele? Engem miért hagytál el, ha Hyorint nem hagytad?

– Kook, én már legalább vagy tízszer szakítottam a nővéreddel – mondta halkan, szinte suttogva. Félt Ő is, láttam rajta. Rettegett, hogy az a sérülékeny szeretet kettőnk között egyszer csak megszűnik, de az maga lett volna a káosz.

– Tessék?

– Nem tudom másképp megmagyarázni, mintha nem is én irányítanám a testem, a gondolataim. Az egyik pillanatban szakítok vele, a másikban meg már megint együtt megyünk valahova, mintha mi sem történt volna. Azt sem tudom, hogy kerültem ide, de szerintem te sem. Tudod, a váza akkor is el tud törni, ha nem hagyják békén.

– Nem értek semmit. Nem értem, hogy mi történik, miért hagytál el, miért nem lehettem akkor csak úgy ott neked, mint legjobb barát? Azt is elfogadtam, kurvára fájt, de legalább veled voltam. Nem láttalak másfél hónapja, iszonytatóan mérges vagyok, azt sem tudom, hogy mit csinálok – összevissza beszéltem, idegesen túrtam hajamba, majd lecsúsztam lassan a hideg fal mentén. Nem érdekelt hol vagyunk, vagy hogy valaki bejöhet ide rajtunk kívül.

– Tudom, én vagyok a legszarabb – reszketett hangja, amikor leült mellém. Az Ő teste is lángolt, ezért nem is éreztük, mennyire lehet hűvös az a csempe. – Megterveztem előre. Azért hívtalak át aznap, hogy felszabaduljak, de olyan gyenge voltam este, annyira nem akartalak elveszíteni, nem tudtam megtenni. Össze kellett szednem minden bátorságom, az a csók pedig... hiba volt, de nem bántam meg. Olyan régóta meg akartam tenni, de tudom, hogy a legrosszabb pillanatban történt meg. Azt hittem, ha elengedlek, akkor véget ér ez a földi pokol. Nálam sokkal hamarabb elkezdődött, mint nálad. Jungkookie, megteszek bármit, amit mondasz. Nagyon elcsesztem, de könyörgöm, hadd tegyem jóvá!

Tekintetében a remény szikrája úgy fénylett, mint egy régi izzó, amely kialudhat bármelyik percben. Annyira sebezhetőek voltunk mindketten, hogy szinte éreztem; ha valaki megérintene minket, azonnal szilánkjainkra törnénk. Könnyeket hullajt a legfájdalmasabb módon, amin csak teheti – miattam. Sosem akartam Őt így látni, szégyenteljesen és végtelenül szomorúan. Nem mert hozzám érni, ahogy én sem hozzá, csak egyszerűen néztem angyali arcát, pirosló ajkait, sírástól duzzadt szemeit. Ha választanom kéne, hogy mikor haljak meg, ezt a pillanatot említeném. Úgy semmisülhetnék meg, hogy közben végig Taehyungot bámultam, de egymást taszítottuk a magány és gyötrelem szakadékába. Ha csak az egyikünk érdemli meg a boldogságot, akkor legyen Ő az.

– Nem tudom, hyung. Egyedül szeretnék maradni egy kicsit – hangom hidegen csengett, szinte elrettentően. Az idősebb is meglepődött, hangosabban vette a levegőt, kezei remegtek. Végül belenyugodott válaszomba.

– Rendben. Kint leszek, de nem megyek vissza hozzájuk.

Én pedig megint egyedül maradtam, a gonoszan kígyózó gondolataim nem hagytak nyugodni, csak törni akartam bármit, ami az utam elé került, mielőtt még engem zúztak volna össze. Válaszút elé kerültem két lehetőség között, de igazából fogalmam sem volt róla, hogy melyikkel járnánk a legjobban. Talán nem is létezett olyan, hogy jó vagy rossz döntés, hiszen minden rosszban volt valami jó, ahogy minden jóban is valami rossz. Úgy akartam cselekedni, hogy végül ne bánjam meg. A helyes választás kétségtelenül nem a legkönnyebb, de minden esetben a legjobb megoldás volt.

– Jól vagy, Kook? – kérdezte érdeklődve Jimin, az unokatesóm. Én még mindig ülőhelyzetben voltam, de felnéztem rá könnyes szemeimmel. Nem is láttam az asztalnál, bár lehetséges módon nem vettem észre a fél családot, annyira el volt borulva az agyam. – Hallottam, mit beszéltetek.

– Ó, hát az remek. Akkor jöhetnek a gúnyos megjegyzések, mennyire szarházi vagyok, amiért a nővérem vőlegényét szeretem.

– Nem fogok ilyesmit mondani. Viszont azt azért meg kell említenem, hogy a család mindig első. Bármennyire is legyenek ellenségesek néha, csak ott találsz biztonságot, védelmet és gondoskodást. Ne válassz a családod helyett egyetlen embert.

Csak néztem és néztem rá. Nem emlékeztem az arcára, azt sem tudtam, hogy milyen ágról vezetett minket össze a vérvonal. Tudtam, hogy a rokonom, viszont egyetlen emlékem sem volt vele, sőt. Mintha most találkoztunk volna először. Ez lenne a család?

– Kösz, hogy elmondtad ezt.

– Egy próbát megért – féloldalas mosolyra húzta száját, majd amilyen hirtelenséggel jött, ugyanúgy ment is. Nekem pedig ennyi kellett, semmi több.

Azonnal felpattantam a csempéről és rohanni kezdtem, amennyire a lábam engedte. Ki akartam jutni a mosdóból, az egész épületből, eltűnni innen, megszökni az egyetlen emberrel, akire szükségem volt, akit igazán a családomnak tekinthettem. Minden, amit Jimin mondott, csakis Taehyungról jutottak eszembe emlékképek. Vele mindig biztonságban éreztem magam, ha kellett, akkor vigaszt nyújtott, vagy csak egyszerűen ott volt és meghallgatott. Szavak nélkül is megértettük egymást, mert az igazi szeretet nem beszélt és cselekedett, hanem csak ott keringett a levegőben, minden egyes gyengéd ölelésben, egy kedves mosolyban, egy mély beszélgetésben. Lehet, hogy az unokatestvérem el akart tántorítani tőle, de csak a szememet nyitotta fel. Már kint voltam a vendéglő udvarán, amikor végre megpillantottam olyan sok elvesztegetett idő után. Fel-alá járkált, minden lépését a bizonytalanság és félelem vezette, körmeit is rágta, pedig sosem szokta.

– Tae! – ordítottam torkom szakadtából, amikor pedig végre meglátott, Ő is elkezdett felém futni. Két karját körém fonva szorosan magához ölelt. Egy szívdobbanásnyi időre meglepett, majd én is épp oly' erősen karoltam át. – Nekem te vagy a családom, úgyhogy ne mondj több butaságot és tűnjünk el innen, minél gyorsabban. Mindig egymást válasszuk, emlékszel?

Megfogtam a kezét és ahogy megszorítottam, görcsös sóhaj szakadt fel mellkasából; már azt hittem, mindjárt sírva fakad, de visszanyelte a könnyeket, amik az előbb már ott remegtek szemében. És ez megijesztett. Szorosan magamhoz öleltem, Ő pedig kapaszkodott belém, szívvel-lélekkel. És akkor értettem meg – nem tudjuk, merre tartunk, de azzal tisztában vagyunk, hogy egymáshoz tartozunk.

 

 

 

– A rohadt életbe! Majdnem megvolt, hát ezt nem hiszem el! – Jimin méregtől vezérelt hangszíne visszhangzott a steril, vakítóan fehér szobában. Két szomorú, szerelmes férfi aludt békésen a makulátlan környezetben, kiknek szíve elválaszthatatlanul egymásba fonódott. – Hyorin, ez hanyadik szimulációjuk volt?

– Az ötszázadik, doktor úr – kimérten válaszolt, mégis volt valami kellemes nyugodtság hangjában, kiváló asszisztenshez méltóan.

– Menj el és találj még ki helyzeteket, ahol most már végre nem egymást fogják választani. Ez a te érdeked is, nagyon sokat fizetnek a szülők, úgyhogy mindenképp találj valami megoldást! Megint Taehyunggal fogunk próbálkozni, Ő a gyengébb.

Félezred szimuláció és fellázadás után sem volt a doktornak elég, ugyanis szinte majdhogynem sejtette, hogy valamikor sikerrel fog járni, a szerelmesek pedig nem egymást fogják választani. Hiszen létezett annyi szenvedés, amely végül tönkre tudja tenni a lelket. Ő pedig vészesen közeledett ennek törésvonalához.

– Meddig fogjuk még ezt csinálni, uram? – kérdezte a nő fáradtan, ugyanis a projekt óta szinte egyáltalán nem volt ideje pihenni. Nem beszélve arról, hogy a két férfit is megszánta, titokban még szurkolt is nekik. Remélte, hogy egyszer neki is része lehet egy ilyen nagy, mindent elsöprő szerelemben.

Jimin sóhajtott, majd kedveszegett, féloldalas mosolyra húzta ajkait. Természetesen, Ő is sajnálta a fiatalokat, de nagyobb volt benne a kíváncsiság, mint bármikor eddigi életében, illetve a pénz is hatalmas szerepet játszott abban, miért nem bírt megálljt parancsolni saját magának.

– Amíg meg nem törnek. 

_________________________________________

Sziasztok^^ 

Hát, először is, mindenkit üdvözlök a challenge-ben, örülök hogy ilyen jó kis csapat gyűlt össze. 

Másodszor pedig, én nem szoktam ilyen terjedelemben írni, de most már értem, hogy Szandi miért szabadkozik mindig annyira, meg aggódik olyasmi dolgokon, hogy esetlegesen valaki unalmasnak fogja tartani a novelláját XD 

Hát ez most 4900+ szavas lett, remélem senkit nem tántorított annyira el. 

Várom az észrevételeket, most tényleg nagyon izgulok ;;