Virágzó tavasz, dermesztő tél - Yongguk

Ajánlott zene: Jin - Awake 

Egyedül vagyok, zord sötétség vesz körül, miközben a félelmet szinte oxigénként szívom be. Nem, nem egy természetfeletti dologtól rettegek, hanem saját magamtól. Az érzéseimtől. Hogy mennyire fekete és szürke minden. Úgy érzem, hogy egy végeláthatatlan úton vezetek. Mintha a homokóra porjaira hullana, olyan végtelenül hosszú ideje érzem, hogy be vagyok ide zárva. Mindenen és mindenkin gondolkozom. Vajon álmodom? A többiek jól vannak? Miért vagyok egyedül? Felemészt a “mi lenne, ha...” kérdés, az önkínzó gondolatok, és a lélekrabló érzelmek szüntelen, idegtépő hemzsegése. Futni akarok, kiugrani ebből a kocsiból, de még sétálni sem vagyok képes.

-Hát akkor kelj fel!

Ismerős hang, nagyon is. Csak egy pillanatra nézek rá, hogy nyomatékosítani tudjak, aztán megint az útnak szentelem a figyelmem.

- Daehyun, végre! Mire gondolsz? A többiek hol vannak? – kétségbeesett hangon kérdezem, miközben olyan erősen szorítom a kormányt, hogy fehérré válnak az ujjbegyeim. 

- Ugye tudod, hogy igazából nem vagyok itt? Éppen ott ülök melletted a kórházban, és várom, hogy  felébredj.

- Vagy akár maradhatnál velem is – hátborzongatóan nyugodt hangon szólal meg Himchan a hátsóülésről. – Itt nem fog bántani senki. Saját magadat sem fogod gyötörni.

A szavai lesokkolnak. Ahelyett, hogy mérhetetlenül törnék felfelé, zuhanni kezdek. A fejemhez kapok, hátha áttöröm az emlékek falait, de nem járok sikerrel. Homályos képek rajzolódnak ki a gondolataim ösvényén, de nem éles, nem látom a kontúrokat, hiába van már annyi fotó előttem, mint égen a csillag. Aztán hirtelen idegesítő villanások terülnek szét fejemben a betört kocsiról, vagy ahogy a legutolsó pillanatban is azt próbálom figyelni, hogy a többiek jól vannak-e. A szívem kihagy egy boldog ütemet most először amióta itt vagyok, hiszen ezek szerint a fiúk épségben vannak. Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha valami bajuk esett volna.

- Csak a képzeleted szüleménye vagyunk, hyung. Alapos ember vagy, de egy kicsit befolyásolható is, így próbálja a két eltérő gondolatod keresztezni egymást. De te képes vagy felébredni, annyi mindenen keresztül mentél már, meg tudod csinálni! Ne engedd meg magadnak, hogy a sötétség irányítson – Daehyun válaszol a fel nem tett kérdésemre, a fejem már sajog a kavargó felvetéseimtől.

- Honnan tudod, hogy fel akarok ébredni? Mi van, ha nekem ez a valóság? Itt nem fogok bántani senkit.

- Én ülök az anyósülésen, már az is valami. Jobban hiszel nekem. Bízol mindenben, amit én képviselek benned. Himchan nem fog megszólalni és csak rajtad múlik, hogy egyáltalán megteszi-e. Képes vagy eltüntetni a negatív gondolataidat.

Úgy érzem, mintha egy fa lennék, amik elágaznak az érzelmeiben. Az egyik küzdeni akar, és menekülni erről a helyről, viszont a másik felem fél ettől. Egy egész faág azt suttogja, hogy itt már nem lehet rosszabb, ez a valóság, és itt nem okoznék csalódást senkinek. Egy másik ágon pedig tavasz van, selymes szirmok és pozitív gondolatok vesznek körbe, amik gondtalanul terülnek szét a szívemben. Vajon kinek van igaza? Most csak feketét látok, de mi van ha felébredek, és továbbra is ilyen marad a világ? A valóság néha fájdalmasabb, mint a lelkünkben felépített igazság. Ez csak a tiéd, senki nem tudja mennyire fáj, hogy mennyire félsz. Különös érzés fog el, amikor Himchan a szedett-vedett gondolataim ellenére is eltűnik. Szinte elporlad, Daehyun pedig mosolyog, de én nem tudok dűlőre jutni. Segítségért kiáltanék egy új érzelemnek, ami megmondaná, hogy mit kellene tennem. A sok rossz dolog ellenére eszembe jut, hogy mennyire szeretem a fiúkat, és hogy még mennyi minden várna ránk együtt. Tombol bennem a virágzó tavasz és a dermesztő tél. Most az egyszer színeket akarok látni, a Nap melegét, a többiek mosolyát. Villámcsapásként jár át a felismerés, hogy ettől még rosszabb lenne, ha többé nem láthatnám őket. 

-Várunk rád, hyung.

____________________________________________

Sziasztok!^^ 

Igazából elég izgatott vagyok. Olyan régóta írok már, de olyan rég éreztem ilyet. 

Egy kicsit attól is, hogy nem sikerült átadnom Guk kettős érzelmeit, vagy hogy túl szájbarágós lett mire gondolok, meg úgy unblock mindentől. 

Ez a férfi olyan sokat jelent nekem, hogy szerettem volna valami értékes dolgot közvetíteni vele, és mi lehetne fontosabb a szeretetnél? 

A szeretet mindent legyőz. 

Remélem, hogy ezt a csodálatos embert az élet minden apró boldogsága meg fogja találni, igazán megérdemelné már, hogy színesben lássa a világot.