A szavak ereje - DaeJae

Ajánlott zene: 2ne1 - Missing You 

Ha egyszer a mi történetünket megírnák… Gyönyörű lenne, és mégis egy rendkívül fájdalmas és szánni való történet születne. Melyben a szavak zokognának. Szüntelen könnyek potyognának a sorokból. Rázkódnának az oldalak. Elnyelne mindent a keserédesség. Belefulladna a kicsi lény, az aprócska, felélesztett szörnyeteg, akit valójában mi alkottunk. És mindennek ellenére ámulatba ejtő, mámorítóan szépséges és izgató szörnyeteg kelne életre. Ha minden lenyelt mondat szerepelne. Ha a mozgatórugók ott cikáznának. Ha érezhető lenne minden mozdulatnak, minden kimondott vagy kimondatlan szónak az az érthetetlen ereje, amit annyira álcáztunk. Én ezért, te azért. 

2017.03.12

Youngjae! 

Gyávának tartasz, hogy nem merek veled erről beszélni? Igazából ezt sosem akartam elmondani neked, csak úgy éreztem, hogy megőrülök, ha nem írom le. És mégis ki másnak írhatnék? Te vagy a másik felem. A legjobb barátom. Senki sem tudja teljesen biztosan, milyen hatással van mások életére. Sokszor fogalmunk sincs. Mégis ugyanúgy cselekszünk. Jae, ha tudnád milyen nagy hatással vagy rám, akkor többet törődnél velem? Egyébként észre veszed azt, amikor próbálok beléd kapaszkodni? „Hogy vagy?" „Ne aggódj, minden rendben lesz". Csak ezekre a szavakra lenne szükségem. De te nem segítesz... 

Gyorsan siklott a toll a papíron, a düh könnyként csapódott ki rajtam, és miután végig gördültek arcomon a papírra hulltak, ami mohón magába nyelte a fájdalmat. Letettem a kezemben remegő tollat, majd kimentem a friss levegőre és próbáltam nem arra gondolni, hogy innentől kezdve mihez kezdjek. 

* 

- Jó reggelt, Jae! - köszöntem vidáman, miközben összeborzoltam a haját. 

Imádtam ilyenkor, annyira aranyos volt, mégis tökéletes. 

- Jó reggelt. 

- Hogy vagy? 

- Jól, köszi. Ne haragudj, de most mennem kell - mondta, majd leakasztotta a kocsikulcsot, és hevesen szelte lépteit a kijárat felé. 

- Hát őt meg mi lelte? - álmos hanggal kérdezte Yongguk, én pedig szomorúan megvonva a vállam mentem be a szobámba. Még a kávét sem kívántam.

2017.03.20

Youngjae... 

Igazából nem tudom, hogy miért viselkedsz velem így. De miért pont velem? A többiekkel állandóan kedves vagy, én meg már nem is látlak szinte. Olyan rég csókoltál már meg, olyan rég éreztelek. Én vagyok a hibás? Nem tudok másra gondolni, csak erre. De mit csinálok rosszul? Képes lennék változni, érted megtenném. Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy a szerelem lényege a vigasztalás és törődés? Hát itt vagyok, várom hogy szeress, hogy megölelj, hogy csinálj bármit. De nem teszel. Ugye tudod, hogy a szavaknak ereje van? Ugye tudod, hogy ha minden nap legalább egyszer elmondanád hogy szeretsz, akkor... akkor nem érezném így magam, nem szenvednék ettől a szartól, amit muszáj magamból kiírnom. 

- Dae, ráérsz most? - kérdezte Yongguk, én pedig pánikba estem, amikor beljebb jött, egészen közel hozzám - Hát ez meg micsoda? 

- Semmi! - kivette a papírt a kezemből, egyből hadonászni kezdtem utána, mert feltartotta. De szerencsére elértem, és a fiók aljára száműztem. - Miben segíthetek, hyung? 

- Nem tudom eldönteni, hogy melyikben néznék ki jobban a randin. 

Istenem, soha nem fog megváltozni... Hitetlenkedve, mégis mosolyogva válaszoltam neki, majd megindultam a szobája felé, amiről már előre tudtam, hogy kész romhalmaz és ruharengeteg lesz. 

2017.04.01 

Senki nincs itthon, csak én. Ma úgy volt, hogy elmegyünk randizni, de lemondtad valami halaszthatatlan dologra hivatkozva. „Egy sebet be lehet kötözni, egy törött csontot sínbe lehet rakni, de ha nem törődnek az emberrel, azt nem lehet utólag helyre hozni." 

Ezt az idézetet most találtam, és kíváncsi vagyok rá, hogy mit éreznél, ha elolvasnád. Vajon felfognád, hogy mennyire fontos vagy nekem és szükségem lenne rád? Gyáva vagyok, hogy erről nem beszélek neked, de nem is akarom magam sajnáltatni. Olyan felfoghatatlan dolog ez. 

Megcsusszant alattam a felhő, és én zuhanni kezdtem. Egy kisfilm a végére ért. Újabb fejezet csapódott be a történetünkben.  

* 

2017.04.30

Youngjae, annyira hiányzol. Miért játszod azt, hogy így kényelmes neked? Utálom, hogy ennyire elhidegültél tőlem. A szívem jéghideg, de felforrósodik a fájdalomtól.

* 

2017.05.05

Egyre kevesebbet írok neked, Jae. Nem azért, mert nem érdekel, csak már belefáradtam abba, hogy egyedül én küzdök. Az ember ebbe előbb-utóbb belefárad, igaz? Miért vártál ilyen hosszú ideig? Miért? 

* 

Szinte hallottam a fejemben Himchan idegesítő hangját, ahogy azt kántálja, hogy miket kell vennem a boltban. Hihetetlen, hogy mennyi mindent felsorolt, és én a negyedére sem emlékeztem. De uborka biztos volt benne, így hát a zöldség részlegre mentem, miközben toltam a kosarat. Aztán halk rezgésbe kezdett a telefonom. 

Ismerős. Egy elfelejtett emlék mámora körbefont. Kiesett a kezemből az uborka, halk koppanással csapódott a padlóra. Remegő kézzel a telefonomért nyúltam. A név belemart lényembe. Olyan sok átvirrasztott hónap után... végre felhívott. 

- Hol vagy most? - meg sem várva hogy megszólaljak, Jae elkezdett beszélni, olyan zavart volt, szinte fel se fogtam a kérdését. 

- Himchan hyung elküldött a boltba. Miért? 

- Találkozhatunk utána? 

- Persze. 

- Itthon várlak - már sokkal lágyabban beszélt, és most valami más is volt a hangjában. Valami árulkodó, és... eltérő. 

Beérve a szobámba papírlapok halmaza fogadott, és Youngjae teljesen összetörten olvasta. 

- Ezek mégis micsodák? Miért nem mondtad el? Miért így kellett megtudnom? - az utolsó szavait szinte már ordítva intézte felém, vészjóslóan közel kerülve hozzám. 

- Egyáltalán nem akartam, hogy meg tudd - a válaszom még a vártnál is nyugodtabb volt, pedig belül tomboltam a fájdalomtól. 

- Akkor legközelebb jobban rejtsd el a cuccaid Yongguk hyung elől. 

Nem tudtam válaszolni a cinikus megjegyzésére. Egy izzasztó másodperc, amely alatt le is pörögtek kisfilmünk legemlékezetesebb jelenetei. Nem volt szükség szavakra. Beszélt helyettünk minden más. Annyira közel volt már hozzám, a szemei dühtől csillogtak, az enyémek a csalódottságtól. Meg akartam csókolni, el akartam felejteni mindent, amit ellenem tett, illetve nem tett. Villámcsapásként magamhoz tértem. Nem tehetem! Keserű és egyben lemondó mosolyra húzódtak ajkaim. Visszahajoltam, és hátrébb léptem. Utoljára még a szemeibe néztem. Búcsúztam. Minden sejtem sikított a fájdalomtól, de meg kellett tennem. És így. Pont így.

Megfordultam.

Hirtelen megragadta csuklómat; visszarántott. Szemeiben harag tombolt, lángcsóvaként vonaglott tekintetében. Megperzselt a kínja.

- Te azt hiszed, hogy ezt annyiban hagyom? - fájdalmas volt a tekintete, a hangja elhaló, mégis éreztem az idegesség foszlányait. 

- Ha kisétálok, akkor annyiban marad. 

- Ezt meg honnan veszed? 

- Mert úgysem fogsz utánam jönni. 

Gyötrelmes félmosolyra húztam ajkaim, amikor nem tudott erre válaszolni. Igazából már megszoktam, hogy sosem engedett a büszkeségéből, hogy mindig én tettem meg az első lépést, hogy mindig én mondtam neki, hogy szeretem. Nem lepett meg, amikor elengedte a karom. Tudtam, hogy ezennel vége. Csak el akartam onnan menni. Hogy távol legyek tőle és az érzéseimtől. De akkor valami történt. Youngjae illata, Youngjae karjai a derekamon, Youngjae könnyei. Youngjae történt. 

- Kérlek, ne menj el! Ne hagyj itt. Mihez kezdenék nélküled? Téged szeretlek a legjobban ezen a világon - szipogva mondta a szavakat, engem pedig a fájdalom szilánkosra hasított.

- Jae... 

- Nem igaz, amiket leírtál azokra a lapokra! Fontos vagy nekem, jobban mint bárki, törődni akarok veled, csak nem tudom hogyan mutassam ki. És utanád mennék, rohadtul utánad mennék, Daehyun! Még a büszkeségem sem olyan lényeges, mint te. Kérlek, maradj itt, ne menj el! 

Istenem, milyen régóta vágytam már rá, hogy kimondja ezeket a szavakat. Megbocsátás. Ezen érdemhez fel kell nőni. Meg kell érni. Hogy valóban képesek legyünk rá. Kimondani kevés. Át kell élni. Hagyni, hogy a megkönnyebbüléssel kart karba öltve táncolja végig sajgó belsőnket. Nem bírtam tovább, fordítva a helyzetünkön most már én öleltem magamhoz, ő pedig ragaszkodott, és csodálatos érzés volt a teste melege, hogy itt van nekem.  Furcsa volt az egész. Amikor a test cselekszik, de a lélek benn gyötrődik úgyis, hogy épp mámorító boldogságban mártózik teljesen. Hiszen tudtam, mi lesz az egésznek a vége; önmagunk elárulása a szerelem szeszélyének. 

- Annyira hiányoztál, Jae. 

_______________________________________________

Sziasztok! 

Úgy éreztem, hogy meg kell veletek osztanom a gondolataimat. 

Mert ez minden ember fejében lejátszódik. A büszkeség, hogy ki mennyire szereti a másikat. Mennyire szereti ahhoz, hogy lemondjon a büszkeségéről, és újra beszélgessen vele. 

De... most rájöttem, hogy büszkének lenni nem jó. 

Elvesztettem a legfontosabb embert az életemben. Tudom, hogy érzi, én őt szerettem és szeretem a világon a legjobban. De nektek még nem késő! Tegyétek félre a büszkeségetek, és 

írjatok rá, mondjátok el neki, öleljétek meg... valahogy tudassátok azzal az emberrel akivel már nem beszéltek valamilyen oknál fogva, de hiányzik nektek. 

Drága mama! 

Remélem tudod, hogy téged szeretlek a világon a legjobban. 

Annyira féltem, mert mindig te vigyáztál rám. De most már tudom, hogy ezentúl fentről, az angyalokkal fogsz rám vigyázni. 

Soha, soha nem fogok úgy szeretni senkit, mint téged. Borzasztóan hiányzol