There are no miracles in december - KaiSoo

Ajánlott zene: Kevin, Karla& La Banda - Miracles in December 

Télen egy vakító fénypászma sem szabdalta ketté az arcokat, helyette kövér pelyhek özönlettek, ezzel terebélyes hótakarót érve el mindenhol. A csupasz faágak reszketve burkolóztak a tükörsima hópihék fogságába, egymásba kapaszkodva, ezzel mintegy kimutatva a szeretet ünnepét -vagy mégsem. Nyirkos volt a levegő, a hideg fuvallat szinte fájdalmasan csípte a vibráló fénnyel kivilágított utcák miatt  jól látható emberek arcát, akik  sürögve-forogva kerestek potenciális ajándékot a családjuknak. Az emberek azért örülnek a karácsonynak, mert tudják, hogy akkor jön el a csodák ideje. Csipke volt mindenben, ami élt: a téli ágakban, a felhők összefüggéstelen mintájában, a Han-folyó víztükrében, ahogy fodrozódott a metsző szellőtől. Az ünnep, amikor mindennek a szeretetről kellett volna szólnia, ám vannak olyan emberek, akiknek ez ugyanolyan monoton nap volt, mint a többi.

Csipogó, hasztalan gépek, jellegzetes szag, halálfehér falak, és még annál is fehérebb ágyak egyvelege. Sápadt arcok, fájdalomszikrák, halálfélelmek, megnyugvások. Az egyik kórteremben két fiú feküdt kimerülten, akik most mentek keresztül nehezebbnél nehezebb megpróbáltatásokon, de diadalittasan vettek minden eléjük tárulkozó komolyabb gondot - eddig. Hosszú ideje voltak már négyfal közé zárva, de a súlyos betegségük megbéklyózott mindent - mindent, ami az életet jelentheti. Túl jól ismerték már egymást, azonban Kyungsoot egy kérdés mindig is foglalkoztatta, amit sosem mert megkérdezni a másiktól. Viszont most elszánta magát. 

- Te mit szeretnél karácsonyra?

- Hmm - a másik fiú gondolkodóba esett a kérdés hallattán. - Normális életet. Nem akarok több szánakozó tekintetet. Nem akarom, hogy sajnáljanak. És ebből a kikúrt sapkából is elegem van - válaszolta a végét elviccelve, amitől Kyungsoonak is mosolyba lendültek az ajkai. - És te?

- Hosszú lenne elmesélnem...

-Ráérünk. Persze, ha idő előtt nem mondjuk fel a szolgálatot - mondta megint kissé szarkasztikusan, de a másik fiú erre megenyhült, és egy szusszanásnyi levegőt vett, hogy elkezdhesse mondatokba foglalni a karácsonyi kívánságát.

Kyungsoo egy pillanatra lehunyta a szemeit, és gondolkodni kezdett, hogy mennyit árulhat el a fiúnak. A gépek börtönében nem tudott mozogni, ezért csak egy leheletnyit csusszant közelebb a kényelmetlen ágyon, ahogy a másik is tette.

- 2011 decemberében új beteget szállítottak a kórházba. Én akkor egyedül voltam, ezért velem került egy szobába. Hozzá se mertem szólni először...

Kyungsoo úgy gondolta, hogy az élet igazságtalan, amiért egy szobában kell poshadnia, miközben a családja többi tagja önfeledten szórakozhat ebben a csodálatos időszakban. Ezen a napon kemény megerőltetések árán sikerült elvégeznie három laborvizsgálatot, és el kellett viselnie a fehér köpenyesek utasításait - a gyors tempóban sétálást- , ami az ő állapotában cseppet sem volt kecsegtető. Nem akart olyan kiszolgáltatott lenni, hogy tolószékbe kényszerüljön, ezért amikor felvetette az ötletet az orvos, rögtön visszautasította. A rádióból halkan búgott a jól ismert karácsonyi zene, de ez sem adott életet a kórháznak. Mintha csak azért lenne a lágyan szóló melódia, hogy megnyugtassanak minden beteget, amennyire csak lehet. Ám Kyungsooban a jazzes dallamok  pont az ellentettjét érték el. Még percekig ült a váróteremben, üveges tekintettel bámult a lebegő semmibe, ajkairól levakarhatatlan volt a fanyar, nyílegyenes, de tudatos görbe. Tudta, hogy a szülei nem fogják meglátogatni. De úgy gondolta, a hamis remény még mindig jobb a semminél. Lehajtott fejjel lépkedett a kórterme felé, majd megtörten ült le az ágya szélére. Reménykedni valamiben, utána elveszíteni jobban fáj, mintha semmit sem remélt volna. 
- Kyungsoo! Úgy látszik, hogy lesz egy szobatársad. 
Fel sem fogta a nővér szavait, csak arra lett figyelmes, ahogy pár másodpercre elment, majd feltűnt egy tolókocsiban ülő, megrettent fiúval. Megszeppenve, és akarata ellenére nézett végig tetőtöl talpig a fiún. Bizonyára előrehaladott stádiumban lehetett, mert a bőre túlságosan  fakó volt, a haja elvesztette a selymességét, és kiszáradt ajkain már semmi sem segíthetett. Ugyanígy tett a másik is, amit Kyungsoo furcsált. Őt soha senki nem szokta végigmérni ilyen formában. Zavarba jött, és még mielőtt feltételezhetett volna valami különöset a nővér, bólintott egy aprót, hogy tudomásul vette az új szobatársat. 
- Kim Jongin vagyok - biccentett a fejével, és elmosolyodott, amennyire az állapota engedte. 
- Do Kyungsoo. 

- Tudom, borzasztó béna vagyok, de nem tehetek róla - elvigyorodott a számára kedves emléken, és várta a másik reakcióját.
- Szerintem ez aranyos. De miért voltál zavarban?
- Ugyan, kérlek... Mintha nem tudnád.
A fiú széles görbére húzta ajkait, amit Kyungsoo is követett. Néha, ha valaki mosolyog, nem azért teszi, mert vidám, hanem azért, mert erős. A lelke minden erejét felhasználva mosolyog, hogy másoknak még ennyivel is könnyebb legyen.
- Meséld tovább. Egyre kíváncsibb vagyok.
- Két hét elteltével már másképp álltunk egymáshoz. Szinte minden időnket együtt töltöttünk, amikor nem zaklattak minket az orvosok, bár az elég sokszor előfordult. De barátok lettünk...

Kyungsoo észre sem vette, mennyire hiányzott neki ez az érzés; az, hogy tartozik valahová, hogy van helye, hogy olyan emberrel van, aki teljesen ismeri, és mégis úgy érzi, érdemes vele nevetni. Jelentéktelen dolgokról beszéltek mindig; kedvenc szín, kedvenc étel, bakancslista, más egyéb parányi homokszem. Mindketten belebizseregtek az érzésbe - szeretni és szeretve lenni. 
- Hyung, mikor jár már le ez az izé? 
Az idősebb csak nevetett Jongin aranyos tudatlanságán, majd válaszolt neki, és szigorúan ügyelt rá, hogy jobb kedvre derítse. A vénakanül használata úgy zajlott, hogy megfelelő fertőtlenítés után a véna felett tompaszögben pungálják. Mikor megjelenik a vér, a branült körülbelül két milliméterrel feljebb tolják. Ezután a műanyag részt a rögzítőszárnyak segítségével a vénába tolják, közben a mandrin helyzete változatlan. Miután a műanyagcső teljesen a vénában van, a mandrint eltávolítják, a csatlakozó részre infúziós szereléket csatlakoztatnak, vagy ledugaszolják a branült és feltöltik steril folyadékkal. Egyáltalán nem bonyolult, de annál fájdalmasabb, és kibírhatatlanabb. Jongin arca eltorzult a tortúrától, amire Kyungsoo azonnal reagált, és bátorítóan megszorította a másik kezét. Csitítgatta, és egy színlelt mosoly kíséretében suttogta a fiatalabb fülébe, hogy mindjárt jobb lesz. De a szívük legmélyebb féltekében mindketten tudták, hogy ez nem lesz így. A daganatos betegek fájdalma nem hasonlítható össze más betegségekben szenvedők fájdalmával, mert ez nem átmeneti jellegű, hanem állandó, és a betegség előrehaladásával egyre erősödő, rosszabbodó lesz. 
- Fáj még? - megsimogatta gyengéden ujjbegyeivel Jongin kezét. 
- Sokkal jobb. 
- Nem kell mindig erősnek lenned. Most már itt vagyok veled - acélt fűzve akaratába suttogta, de semmivel nem tudta nyomatékosítani mondandóját. 
Várta, hogy Jongin mondjon valamit, vagy esetleg egy földöntúli csodára. De hamar rá kellett jönnie, hogy számára a decemberben nincsenek csodák. 

- Belegondolni is szörnyű, nemhogy átélni - egy pillanatra megborzongott a fiú, majd várta, hogy tovább mondja a mesét Kyungsoo.
Abban a pillanatban szeretett volna visszamenni az időben, hogy újra átéljen minden együtt töltött, boldog pillanatot. Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést. Olyan volt számára, mint megtalálni azt, akit sosem keresett. Túl későn jött az életébe.
- Aztán eltelt újabb két hét, és kezdtem rá más szemmel nézni. Sokkal többször ölelt meg, sokkal többször fogta meg a kezem. De elkönyveltem annak, hogy biztos közelebb engedett magához, legjobb barátok voltunk. Minden ölelése a szívemig hatolt, és lángolni kezdtem tőle...

Van egy érzés, ami senki másnak nem adható, csak annak, aki felébresztette. Ott feküdt az ágyban, a napi rutin gyógyszer a fiókra volt készítve, de észre sem vette. Ő figyelmeztette, hogy vegye be őket, mert akár következményei is lehetnek. De nem számított, most nem érdekelte. Most csak az érdekelte, aki vele szemben ült. Amit mond, ahogy mosolyog, ahogy a fejét billenti. Minden apró mozdulatát figyelte, minden szavát itta, és egyre inkább érezte: köze van hozzá. Ezekben a pillanatokban fedezte fel őt, és bár még alig tudott róla valamit, mégis, a legfontosabbat már tudta: Jongin megváltoztatta. Nem tudta, hogy létezik ez az érzés. A sok fogadkozás, álmatlanság, pusztító szenvedély... azt hitte, ilyen csak másokkal történhet. Már magától a szótól is kirázta a hideg: szenvedély. Jongin lágy mozdulatokkal közelítette meg Kyungsoo ágyát, és a fiú pont úgy helyezkedett, hogy mindketten kényelmesen elférhessenek. Jongin az idősebb derekára helyezte a kezét, szorosan magához húzta, és légiesen könnyed puszit hintett a tarkójára. Mindketten remegtek, és most az egyszer nem a fájdalomtól. A fiatalabb végigzongorázott ujjaival Kyungsoo hasán, ezzel az őrületbe kergetve őt. Sikeresen megtalálta az ujjait, végül összekulcsolta sajátjaival. Ez volt a mai útvonalterve, az idősebb lélegzetelállító aromája, ami nem hó- és hidegszagú, hanem Kyungsoo-illat, amit jólesik mélyre szívni. 
- Hyung, érzed? - duruzsolta Jongin mély hangon, majd az összekulcsolt ujjaikat egészen a szívéig vezette, hogy a másik is érezhesse milyen hatással van rá, pusztán a jelenlétével.
- Ugyanolyan ütemben kalapál a szíved, mint az enyém. 

- Ezt. Nem. Hiszem. El. És utána? Mi történt utána? - kérdezte a fiú vérbeli átéléssel, aki minden mondatra áhítattal figyelt. Talán túl izgatottan is.
- Biztosan tudni akarod?
- Kyungsoo, ha most abbahagyod, én nem tudom mit csinálok!
Magában nevetett a fiú túlbuzgóságán és szinte gyermeki kíváncsiságán. De hamar visszazökkent a kegyetlen valóságba, és megint szólásra nyitotta ajkait. Most már úgy gondolta, hogy mindent felfed a másik fiú előtt, ha már eddig elment. Túlságosan bizonytalannak érezte a hangját, remegő lélegzetek hagyták el ajkait, a szívében kétes érzelem tátongott.
- Megtapasztaltam, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni...

Reggel volt. Ketten feküdtek az ágyban, de kényelmesen elfértek egymás mellett. Kyungsoo úgy gondolta, hogy a legcsodálatosabb látvány vár most rá. Amint kinyitotta szemeit, óvatosan megfordult, és leggyönyörűbb csokoládébarna szempárral találkozott, amit valaha látott. A reggeli fénypászmák íves árnyékokat vetítettek Jongin arcára, de egyikük sem bánta - az idősebb áhítattal nézte a másik művészi vonásait. Hosszú szempillái finoman rezegtek, a bőre makulátlan volt; telt ajkai enyhén elnyíltak egymástól. Gyengéden simogatta Kyungsoo kezét, a tenyerébe köröket rajzolt, de mikor az ujjait kezdte el hosszában simogatni, olyan bizsergés futott át a gerincén, hogy felsóhajtott. Közelebb emelte az arcához, végül ajkaival csinálta meg ugyanezt, minden ujjpercét végigcsókolva. Mindketten szabálytalanul lélegeztek. Az idősebb el akarta húzni a kezét, hogy le tudjon nyugodni, de a másik nem engedte el. Összekulcsolta ujjaikat, Jongin tekintete még jobban ellágyult, ahogy összefonódott pillantásuk, aztán egy mozdulattal később a nyelvük is. Kyungsoo jólesően nyöszörgött, ahogy a másik megfogta, hogy a hátára gördítse, és fölé hajoljon. A mámoros csók kezdett egyre szenvedélyesebbé válni, és az idősebb teste is felemelkedett, hogy összesimuljon a mellkasuk. Jongin ránehezedett, mire ő megadóan sóhajtott, és félrebillentette a fejét, hogy teljesen átadja magát. A kezét a feje fölé húzta, és ugyanolyan gyengéden, odaadó szerelemmel ismét összekulcsolták ujjaikat. Mindkettejüket hullámokban öntötte el a vágy. Jongin mégis lassított, és légiesen könnyed, apró puszikat lehelt a másik hihetetlenül dús ajkaira. Kyungsoo először csak a fiatalabb nyakán tartotta a kezét, majd egyre bátrabban csúsztatta feljebb, végül a tarkójához érve gyengéden cirógatni kezdte, olykor beletúrt Jongin hajába, ami már rég elvesztette a selymességét. 
- Hyung, már nem leszek jobban. Meg fogok halni. 
- Ne mondj ilyeneket! Meg fogsz gyógyulni. Erős vagy és fiatal - mondta elhaló hangon, majd egy csókkal nyomatékosította mondandóját. 
- Kyungsoo...
- Hm? 
- Szeretlek.
A szerelem nem értelmes. Nem lehet logikával elérni vagy elfelejteni. A szerelem teljesen abszurd, de muszáj szeretnünk, különben elvesztünk. A szerelem halott - és az emberiségnek annyi. Mert a szerelem a legszebb dolog, amit teszünk.  

- Aigoo, borzasztó jó dolog a szerelem - szólalt meg a fiú, hangjából színtiszta remény érződött, és egy terebélyes mosoly tündökölt arcán.
- Nem az - Kyungsoo hangját reménytelenség színeszte, amitől a másik is kétségbe esett. - Az életben nem az fáj a leginkább, ami rossz és fáj, hanem az, ami jó és nincs. Alig volt időnk...

Jongin állapota a minennapok előrehaladtával nem stabilizálódott. Egyre több kezelésen kellett átesnie, egyre több fizikai fájdalom érte, amit már nem tudott ép ésszel elviselni - ahogy Kyungsoo sem tudta. Látni a másik fájdalmát, miközben őt ugyanezek a gyötrelmek érik, felért a pokollal. Mindkettejük életében bekövetkezett a fordulópont, bár az idősebb kiválóan kezelte a helyzetet - és a rengeteg kezelés változást eredményezett. Az állapota nem billent át egyik oldalról a másikra, de ezzel ő is tisztában volt, hogy már soha sem lesz egészséges ember. Úgy gondolta, hogy meglepi Jongint egy ünnepi vacsorával a kórtermükben, ha már ilyen borzalmas körülmények között kell átvészelniük ezt az ünnepet. Személyesen ment le a kórház főszakácsához, aki egész idő alatt tudott a fiú önzetlen tervéről, és készségesen vetette bele magát a főzőtudomány tanulmányozásába, amiből Kyungsoo velősen kivette a részét. Egy nagy ezüsttálcára rátéve a két tányért egyensúlyozott, miközben hálás köszönetet nyílvánított az ahjummának. Mivel a kórterme közel volt, úgy döntött, hogy a lift helyett a lépcsőt választja, ezzel is mozogva valamennyit. Mindössze egy emelet választotta el a kórtermétől, mégsem bizonyult jó ötletnek a merész hozzáállása. Kimerült, kicsit sem járkált zökkenőmentesen, minden lépcsőfok átszelése után arcán megjelentek a fájdalomszikrák, mégis tűrte a tortúrát. Erősnek szeretett volna látszani Jongin előtt - a leggyengébb pillanataiban is. Amint beért a kórterembe, meglátta a megtört a fiút a falhoz szegeződni, a fejét hátravetve. 
- Jongin, veled meg mi történt? - letette a tálcát, majd kétségbeesetten futott a fiúhoz. - Jól vagy? 
- Csak át akartam sétálni az ágyadra, de útközben összeestem. 
Kyungsoo szemeiben fájdalmas könnyek csillantak, meg akarta gyengéden simítani Jongin arcát, de ellökte a kezét. 
- Utálom, ahogy rám nézel - az idősebb fel akarta segíteni a földről, de visszautasította. - Nem kell segítség! 
- Hoztam egy kis ennivalót. Még nem volt egy romantikus esténk sem - Kyungsoo a tálcán lévő gőzölgő és egészséges ételekhez lépkedett, de félúton megtorpant a másik odavetett, nyomasztó szavaira. 
- Nem mintha valaha lehetne egy romantikus esténk is, a rohadt állapotom miatt. Amúgy sem vagyok éhes. 
- Ó, valóban? Tehát nem vagy éhes? Akkor gondolom, hogy a zöldségek is feleslegesek... Végül is, csak vitaminokkal van tele - egy határozott mozdulattal a tálban lévő tartalmat Jongin felé irányította. - Az ételt sem kell megenni, amit az ajhummával csináltam, ebben is csak ásványi anyagok vannak - alig bírta visszafogni magát, a hangját düh birtokolta, és önkéntelenül is a falon landolt  az étel, majdnem a fiatalabbikon. - Tényleg meg akarsz halni, Jongin? Akkor halj meg! 
Ezzel kiviharzott a kórteremből, de abban a pillanatban megbánta lenéző szavait, amint kimondta őket. Legszívesebben sírt, vagy ordított volna - de már ehhez sem maradt ereje. Visszarohant a szobába, ahol Jongin ugyanúgy ült, ahogy pillanatokkal ezelőtt magára hagyta a fiú. Mindkettejük tekintete megbánásra utalt, a legmélyebb fájdalommal vegyítve. Odasétált, majd lerogyott hozzá, és a fejét Jongin combjára tette, mire ő nyugtató-gyengéden simogatta a hátát. 
- Ne hagyj el! Ne menj el - szinte már csak suttogta a keserves szavakat, egymás után többször, egyre halkabban. 
- Semmi baj - mindössze ennyit mondott a fiatalabb, aki tisztában volt vele, hogy most neki kell tartani a lelket mindkettejükben. 
Kyungsoo nem szerette ezt az érzést, ami sajgón marta a szívét. És most jött rá, hogy a fizikai fájdalmat sokkal jobban elviselte, mint ezt az áthidalhatatlan mentális kínt. 

- Valahogy úgy érzem, hogy ez nem lesz tipikus happy end.
- Jól érzed, Chanyeol - válaszolta Kyungsoo egy fájdalmas mosollyal az arcán. - Én csak azt akartam, hogy éljen.
- Annyira sajnálom...
Csak együttérzően bólintott, közben lehunyta szemeit, hogy a kibuggyanó könnyei ne törjenek elő.
- Szerettem őt...

Jongin tudta, hogy az élet olykor igazságtalan, de azzal is tisztában volt, hogy nem mindenkinek adatik meg a színtiszta, önzetlen szerelem érzése. A lelke minden alkalommal kettéfacsarodott, ha arra gondolt, hogy el kell hagynia Kyungsoot, akarata ellenére. Az a hamutömeg, ami a szíve volt, s amely a mindennapos valóság legkeményebb csapásait is állta, a sajdító emlékezés első fuvallatára összeomlott. Tolószékbe kényszerülve kellett elhagynia a kórtermet, hogy elintézzen egy elvarratlan szálat. Már telefonon megbeszélték előre, hogy a kórházban fognak találkozni, de Jongin ragaszkodott hozzá, hogy ne az undorító kórteremben beszéljék meg a bizalmas információkat. 
- Jongdae - erélyesen szólt hozzá, aki változtatott testhelyzetén, és immár farkasszemet nézett a fiúval. 
- Jongin! Haver, egyre szarabbul festesz. 
- Kösz a bókot. Elhoztál mindent, amit kértem? - kérdezte kíváncsian, mert tudta, hogy Jongdae borzasztó szétszórt, ezért biztosra akart menni. 
- Persze, ne nézz már idiótának! Sokat kell menni a kórteremig? - ezt a kérdést inkább a másik állapota miatt tette fel, nem szerette volna, ha megerőltetések árán jutnak el a szobáig. 
- Nem, csak pár mé... - kezdte volna el Jongin, de valami konok, zsigeri sínylődés a hatalma alá kerítette, majd rögtön a szívéhez kapott ökölbe szorított kezével. 
- Jongin, mi a baj? Mondj már valamit! Mit csináljak? 
- Hívj... orvost. 
Jongdae azonnal rohant, kétségek között vergődve keresett egy orvost, aki tudna segíteni a barátján. Le sem tagadhatta, mennyire megviselte Jongin szinte másodpercenként változó állapota, ami sosem stabilizálódott többé. 
Kyungsoo a napi rutinvizsgálatokon esett át, de már fejben azon gondolkodott, hogy hogyan töltsék ezt a napot Jonginnal.  A nővér is észrevette a fiú halmozottan pozitív kedélyállapotát, de nem tette szóvá, mindössze csak finoman mosolygott rajta. Amint végeztek a vizsgálattal, elindult a kórtermük felé lifttel - az orvos szigorú utasítására. Az ajtó előtt egy ingerlékeny fiút pillantott meg, aki ide-oda lépkedve próbálta palástolni zavarodottságát. 
- Ó, te bizonyára Kyungsoo vagy. 
- Igen - udvariasan biccentett egyet a fejével. 
- Jongdae vagyok. Jongin barátja. De ő...
- Mi történt vele? - egyre idegesebbé vált, és meg sem várva Jongdae válaszát rontott be a kórterembe, ahol az orvos semmi jó hírrel nem szolgálhatott. 
Fájdalmas könnyek folytak le az arcáról, ahogy a fehér köpenyes egyre többet és többet mondott Jongin állapotáról. Úgy érezte magát, mint egy szakadt, mocskos rongy. Azokat a véres foltokat senki sem fogja már tudni kimosni. És az az ő vére volt, belülről vérzett. Kifakadt a lelke, és tanácstalanul meredt maga elé. 
- Magatokra hagylak titeket - mondta az orvos, mire Kyungsoo illedelmesen meghajolt, végül Jongin ágyához sietett, és leült rá - közel a fiúhoz. 
- Jongin...
- Hyung, valamit már régóta meg szeretnék kérdezni - mondta alig hallhatóan, a hangja most még rekedtebb volt, mint eddig bármikor. 
- Ne beszélj, mert még rosszabb lesz. 
- Ott van a kabátzsebemben - bökött a ruhadarab felé, mire az idősebb odament, és kíváncsian matatott a zseb belsejében. 
- Jongin, ez... 
- Házasodjunk össze, Kyungsoo. 
Csak közelebb ment a fiúhoz, egy finom csókot lehelt ajkaira, és el sem engedte kezét, csak néhány centiméter választotta el őket. Lehet, hogy a fájdalom emlékeztet arra, hogy élünk, a szeretet viszont arra emlékeztet, hogy miért élünk.
- Bocs, megzavartam valamit? - berontott a helyiségbe Jongdae, ezzel tönkretéve kettejük pillanatát, bár nem bánták. - Szóval, kezdhetjük? - mindketten tudták, hogy a fiú mire gondolt, ezért csak egy bólintással adták a tudtára, hogy folytathatja a beszédet. - Valamit tutira el fogok rontani, még sosem csináltam ilyet. Tehát, engem ért az a megtiszteltés, hogy ezen a mai napon összeadjam eme két férfit. Szeretik egymást, nagyon... és egybe akarnak kelni. Nem látok ellenvetést. Kim Jongin, akarod-e Do Kyungsoot? 
- Igen. Akarom. 
Kyungsoo már szinte szinte a fiatalabb nyakába szuszogott, hogy visszatartsa valahogy a visszafordíthatatlan könnyeit. Görcsösen szorongatta a fiú kezeit, majd amikor felnézett rá ő is azt látta, ami a saját szemeiben is megcsillant - a fájdalom és a boldogság egyvelegét. 
- Igen... Igen. Igen. Igen - meg sem várta Jongdae kérdését, hiszen a válasz egyértelmű volt. 
Szerelmes csókban forrtak össze, amit az idősebb irányított, így próbált minél gyengédebb és finomabb lenni. Mindkettejük mélybarna íriszében kibuggyanó könnyek sorakoztak, amiket lehetetlennek tűnt megállítani. 
- Örökre - suttogta még Jongin, aztán elengedte Kyungsoo kezét. 

- Szóval ez minden, amit karácsonyra akarsz...
- Jongint - fejezte be Chanyeol helyett a mondatot, és letörölte az arcáról legördülő könnycseppet.
Ha túl mohók vagyunk, ha nagyon akarjuk, és megpróbáljuk őket visszahozni, olyan gyorsan eltűnnek a szemünk elől, hogy azon tűnődünk, léteztek-e egyáltalán. Létezett-e egyáltalán boldogság. Meg kell tanulni a szívünkbe zárni, kincsként őrizni az apró, de ragyogó pillanatokat, és ebben találni megnyugvást. Különben semmi másra nem jók, mint hogy az eszünkbe véssék: elkéstünk.
- Ember, ti nagyon szerettétek egymást. Megríkattál, basszus...
- És hamarosan megint együtt leszünk. Örökre. 


______________________________

Ezt a fogadott hugocskámnak írtam, mert Kaisoo az OTP-je, és meg akartam lepni vele. De remélem, hogy mindenkinek tetszett, aki olvasta!:)