There is no future in the past - BaekYeol

Ajánlott zene: A Great Big World & Christina Aguilera - Say Something  

Pulzáló hangkavalkád lepte el a hálószobaként funkcionáló nappalit, remegő lélegzetek hagyták el Baekhyun finom-puha ajkait, miközben párja mindkettejüket hajszolta a beteljesülés gyönyörű kapuja felé. Franciaágyként tekintettek a padlóra, egymás karjaiba bomolva, fulladás-szorosan összefonódva. Testükön az izzadságcseppek átlátszó gyöngyként hatottak, úsztak a kéj-bűbájban és elmerültek a habjaiban. Chanyeol lassított a tempóján, és az idősebb ajkaira pihegett. Rendezték levegővételeiket, majd összefűzték ujjaikat.

Most költöztek be a közös lakásukba, azonban a takaros otthon berendezése elmaradt, amikor Baekhyun szenvedélyes csókokkal gyötörte kedvese ajkait.

A nap fátylat borított vakítóan fényes sugaraira, süket csend költözött kettejük mámoros együttléte után.

- Menjünk be a szobánkba - lágy hangja apró fuvallatként érte az óriásmanót, miközben kicsattanó örömmel szüntelenül arra az egy ominózus szóra tudott gondolni. Közös szoba...

- De ott még kupi van.

- Nem baj - hintett egy apró puszit Chanyeol arcára - Használjuk ki az ágy adottságait.

Felhúzta a fiatalabbat, majd egyenesen a szobájukba vezette. Magukra terített egy kasmír takarót, végül lehunyta a szemeit.

- Tudod, azt hittem másra gondoltál - tettetett sértődöttséggel próbált Baekhyunra hatást gyakorolni.

Csak egy mosoly terült szét az arcán, lassan megfordult és a kezét a fiatalabb arcára simította. Úgy érezte, mintha az egész lénye a másik köré gyűrűzne, a belőle áradó szeretet pedig a bőre alá szivárogna, a legapróbb sejtjéig kúszva. Áhítattal nézte, ahogy a mélybarna szemek lecsukódnak, majd egy másik világba zuhannak. Ez arra késztette, hogy ő is az álmok fellegébe repüljön.

Másnap reggel a nap már fényszegélybe vonta Baekhyun gyönyörű vonásait. Nem viselte el az ablakon beszűrődő fénypászmák harcias áradatát, ezért lassan nyitotta fel pilláit, miközben próbált kiszabadulni az acélpántként ölelő erős karok közül. A szorítás végül magától enyhült, a mellette elterülő óriás komótosan ébredezett, lustán felnyitva szemeit, majd tekintetét a mellette lévő csillogó íriszeibe temette.

- Jó reggelt - az alacsonyabb hangját lágyság és öröm színezte.

- Mhm. Mennyi az idő?

Az idősebb matatva kereste az okostelefonját, ami a kicsomagolatlan tárgyakkal borította éjjeliszekrényen volt.

- Még csak hét - mondta, amint megtalálta, és egy gombot lenyomva rápillantott az eszközre.

- Akkor még van időnk egy gyors menetre - kajánul elmosolyodott, le sem tudta volna tagadni a jókedvét, a koránkelés ellenére sem.

- Ya, te perverz! Inkább öltözz, elkésel.

A fiatalabb egy teátrális vigyorral ajándékozta meg párját, majd elindult teljesíteni a tőle szabott követelményeket.

" Létezik az, hogy valaki belép az életünkbe, és amikor meglátjuk, amikor először találkozik a pillantásunk az övével, azonnal tudjuk, ő az? Létezik az, hogy egyetlen pillanat során olyan mértékű érzelem halmozódik fel bennünk, mint amire egész addigi életünk során nem volt példa?"

Mert pontosan úgy nézett rá, mint ahogyan szerette volna, hogy ránézzen Chanyeol.

Zárporként élesedő zuhatag kerítette hatalmába a várost, a kellemes tavaszi időt felváltotta a tűhegyes esőcseppek robosztus becsapódása a talajra. Az égbolt dühödten dörömbölt, a sötétszürke felhőkkel együtt. Vakító villámok jártak lebilincselő táncot egymással. A fiú akkor sem mozdult a tengertől. Nyugodtság áradt szét testében, érezte a különleges burkot maga körül, ami körbelengte a fagyos esőcseppek hatására. 

- Chanyeol! 

A bársonyos hang szinte simogatta őt, végigcirógatta a lelkét. 

- Ya, te idióta. Miért vártál rám eddig? Miért nem mentél el? 

- Azt mondtad valami fontosat akarsz mondani - felelte a magasabb. 

Nem zavarta, hogy a zivatar rendíthetetlen erőket bevetve, ádáz gigászként halmozódott egyre csak jobban. Abban a pillanatban csak ők voltak. 

Senki más. 

- Ez... a tiéd - mintha csak az első randijukon érezné magát, görcsbe rándult gyomorral adta át a borítékot a fiatalabbnak. 

" A tenger sem csak a felszín. Amin csak a töredékét látjuk a valóságnak. A felszín alatt kincsekkel teli mélység van. És nekem nem elég belőled a felszín. Nem elég a mosoly, az ölelés is kell. Nem elég a szereteted, a szerelmed kell. Minden kell. Te kellesz." 

- Én még sosem kaptam ilyen... - drámai szünetet tartott - nyálas szerelmi vallomást. 

Egy aljas vigyor tündökölt az arcán, diadalittas mosolya azonban szertefoszlott, amint éles sajgás nyilallt a vállába. 

- Te rohadék! Meg akarsz halni? 

- Baek, ne bánts! Fájdalmat okozol. 

Az idősebb mintha meg sem hallotta volna a jajveszékelést, tovább folytatta az öljük-meg-Park-Chanyeol akcióját. 

Amikor már nem bírta tovább, egy hirtelen mozdulattal magához ölelte a vékony testet. Több volt ez, mint köszönet. A szavak semmit sem érnek. Baekhyun is erősen magához vonta a magasabbat, ujjai vasmarokként szorították Chanyeol nedves ingjét. A sötétszürke felhők hadát és a cikázó villámokat átvette a tüzijáték támadása: kékezüst és bíborlila szikrák pattogtak testükön. 

- Pedig ez csak egy idézet volt... 

- Te szemétláda! 

Bőrig ázva az esőben, mintha az idő kereke megállt volna, hazáig futottak, egymást kergetve. 

Baekhyun lelkében megpendültek a nosztalgia húrjai, a legszebb akkordot játszva. Mérhetetlen boldogság költözött a szívébe. A kapcsolatukat leginkább úgy tudta volna leírni egy szóval, hogy kiszámíthatatlan. Mindketten szabad szelleműek voltak, kifürkészhetetlenek. De egy dologban biztos volt; az egymás iránt táplált érzések valódiak és örökké tartanak.

- Indulnom kell, nem akarom az első napomon kirúgatni magam. Mi a terv mára? - sietősen kérdezte a magasabb.

- Összepakolok, utána a kimerültségem zálogaként lustálkodok.

- Jól hangzik.

Minden kreativitását bevetve próbálta úgy rendezni a bútorokat és egyéb tárgyakat, hogy tökéletes összhangban legyenek. Mindig is volt érzéke a tervezéshez, bármiről is legyen szó. Kimerülten fújtatott egyet, majd végigvizslatta kreálmánycióját, ezután megengedett magának egy önelégült mosolyt. Remek munkát végzett, mintha egy lakástervező rendezte volna be otthonukat. Egy különleges vacsorát akart készíteni Chanyeolnak, ezért be kellett szereznie pár alapanyagot a boltból.

Az utcán a krétafehér emberek nincstelen arca tárult elé. Egyhangú kisugárzásuk, üveges tekintetük, céltalan járásuk volt. Baekhyun nem hagyta, hogy bármi is elrontsa a kedvét, ma nem! Elszántan lépkedett tovább a bolt felé. A nap vöröses narancs sugarai játszadoztak az arcán, olykor különböző motívumokat vetítve rá.

A fiút körbeölelő csend burka úgy robbant szét, mint a földre ejtett kristálypohár. Kutyaugatás, sikoltás, csörömpölő villamosok hallatszódtak. Emberek kiabáltak, autók dudáltak, valahol sziréna szólt.

A fejéből kiáramló éles fájdalom zökkentette ki, úgy érezte, mintha egy áramütés érte volna, a zsinat pedig egyre jobban fokozta. Próbált segítségért kiáltani, de egy árva hang sem jött ki a torkán. Úgy érezte, a fájdalom lassan, de biztosan szétszaggatja. Megkapaszkodott a legközelebbi tárgyban, ami tőle volt, és várta, hogy megszűnjön a nyilalló ostrom-sorozat.

Amint a sínylődés enyhült, hazaindult, hogy a biztonságot nyújtó meleg takaróból és puha ágyból várja a másikat.

- Megjöttem - a magasabb hangos kiáltása beterítette a szobát különleges melegséggel, ami semmihez sem hasonlítható.

Mintha ő lenne a ház szíve.

Körbenézett, és örömmel konstatálta magában, hogy stílusosan van berendezve a lakás. Elindult megkeresni ennek az elkövetőjét, azonban arra nem számított, hogy az idősebb elbóbiskolt.

Mintha csak egy angyal lenne - gondolta.

- Mikör jöttél? - kérdezte Baekhyun, a hangjában tapinható volt a kimerültség.

- Nemrég. Milyen napod volt?

Nem akarta, hogy a fiatalabb aggódjon, ezért részletesen kifejtette a mai napon történteket, de az utcán lévő incidenst nem említette meg.

- Van egy jó hírem. Holnap a főnöknek valami halaszthatatlan dolga lesz, ezért hamarabb hazaenged mindenkit.

- Úgyis unatkoztam egész nap. Ez tényleg remek hír!

*

Ahogy Chanyeol ígérte, ma hamarabb érkezett, talán túl hamar is. A ketyegő alig mutatott délután kettőt, amikor a nyílászárón belépett, kezében a rengeteg finomsággal.

- Baek! - amint meglátta az említettet, sietős léptekkel közelítette meg - Gondoltam, hozok egy k-

- Aigoo, miket hoztál? - nem hagyta befejezni a mondatot a magasabbnak, a figyelmét teljes mértékben lekötötte a szatyor tartalma.

- És hoztam ilyet is - elővett a háta mögül egy eperrel teli áttetsző dobozt.

- Csokit hoztál? Mert ha csinálsz valamit, csináld rendesen.

- Én vagyok a legjobb - kotorászni kezdett, míg meg nem találta a tárgyat, hogy kellőképpen dicsekedjen vele.

- Fel kell olvasztani.

- Azt hogy kell?

- Igen, kedves Park Chanyeol, te vagy a legjobb - affektációja nem volt túl meggyőző, talán direkt akarta mondani enyhe szarkazmussal a hangjában.

Egyenesen a konyha felé vette az irányt, míg a nyomában loholt a másik. Megpróbálta a lehető legapróbb darabokra törni a csokoládét, hogy a későbbiekben gyorsabban olvadjon. Belerakta a csokit egy edénybe, felhelyezte a gáztűzhelyre lassú lángon, majd óvatosan kavargatni kezdte. A fiatalabb végig ott volt mögötte, testük szorosan összesimult, néha egy-egy óvatos érintéssel becézgette.

- Szerintem így már jó lesz - mondta Chanyeol, hangját határozottság színezte.

Ezzel Baekhyun is egyetértett, már épp kezdte volna lekapcsolni a tűzhelyről a megolvasztott gőzölgő csokoládét, amikor hirtelen nem tudta mi tévő legyen, mintha megfagyasztották volna. Csak állt ott egyhelyben, gondolkodó üzemmódba kapcsolva. Bárhogy akarta felidézni, egyszerűen képtelen volt rá.

- Baek, oda fog égni.

- Én... - hátrált pár lépést, ezzel a fiatalabbra téve a hárítást.

- Mi a baj?

- Egyszerűen elfelejtettem hogyan kell csinálni. Mintha nem is én uralnám önmagam.

Leültek a bársonyba bújt kanapéra mindketten, majd Baek mesélni kezdett, ezúttal egy jelentéktelennek hitt részletet sem kihagyva.

- Orvoshoz kéne menned.

- Nem! Ilyen bárkivel előfordulhat, nem nagy ügy.

Ezzel lezártnak tekintette az eszmecserét, majd más elfoglaltságot kerestek.

*

Baekhyun magára maradt a hálószobában, szemtől szembe a kegyetlen valósággal. És valami konok, zsigeri émelygéssel a gyomrában, ami nem akart megszűnni.

Megpróbálta palástolni zavarodottságát, de egyre furcsább lett a helyzet- most már ő is így gondolta.

Persze, a hétköznapi emberekkel előfordulnak ilyesmik a mindennapokban, és puszta véletlennek is lehetne titulálni. Azonban érezte, hogy valami nincs rendben. Valami szétcincálja az elméjét, a testét, mintha marionett lenne, amit az emberek kedvük szerint mozgatnak.

Azok a rutinfeladatok, amelyek megelőzőleg semmi problémát nem jelentettek, most rettentő nagy gondot okoztak neki. Fokozódtak azok a közelmúltban szerzett információi, amikről megfeledkezett. Ez épp elég okot adott neki, hogy feldúlt legyen az egészsége miatt. Azonban még ez sem tudta őt meggyőzni arról, hogy erről beszámoljon Chanyeolnak. Nem akarta, hogy a fiatalabb aggódjon érte és ne tudjon maximális teljesítményt nyújtani a munkahelyén. Különben is, az előző pár hét stresszel teli volt, cseppet sem mondható nyugalmasnak - új lakás, új munkahely, új élet.

Magában elkönyvelte a nyúzottság könyörtelen okozójának, azonban pusztító szökőárként tört rá a félelem.

- Oh, te mikor jöttél? - kérdezte a magasabbtól meglepetten.

- Észre sem vetted, hogy bejöttem. Nagyon elmerültél a gondolataidban. Minden rendben?

- Persze, jól vagyok.

- Baek, a múltkor elfelejtetted, hogy hova tetted a cipődet, ami végül a párna alatt volt. Nem tudtad lekapcsolni a gáztűzhelyet, és biztosra veszem, hogy elfelejtettél hozni a boltból kimchit. Ez megy négy hónapja. És ne fogd a véletlenre, mert ez egyre abszurdabb - a félelem a hangjában csak fokozta a másik aggodalmát is.

- Tudom..

- Ígérd meg, hogy holnap elmész egy orvoshoz!

- Velem jössz?

- Nem tudok, holnapra be kell adnom egy prezentációt. Mi lenne, ha megkérdeznéd Jongdaet?

- Kérek időpontot, utána felhívom.

*

Mindenki fél valamitől, mégha nem is ismeri be. A kórházak különös hatással vannak az emberekre. A lelkük egy apró töredéke elfoszlik, csak úgy, mint a szellem-fehér kórtermekbe haldoklók imája és néma zokogása. A különös szag, ami megfertőzi a helyet, másokat is megfertőz, és beleékelődik az elmébe minden - a hátborzongató hely, a halott-szag, a hallatlan zokogás.

Baekhyun attól rettegett a legjobban, hogy olyasmit diagnosztizál az orvos, ami halálos betegség. Ezért próbálta tisztes távolságból kerülni az épület masszív falait, nem szerette volna tudni a halála pontos időpontját, boldog tudatlanként akart élni.

- Hyung, jól vagy? - kérdezte Jongdae bizakodó hangnemben - Nem mehetek be veled a vizsgálatra, kint megvárlak.

Hálásan bólintott az idősebb, majd lassan, kimérten szelte lépteit a nem kívánt helyiségbe.

Amint beért, tisztelettudóan meghajolt az orvos előtt, utána elmondta a panaszait.

Az orvos teljeskörű vizsgálatot indított.

- Meddig tart megcsinálni egy kórlapot? - Jongdae hangosan fújtatott egyet, ezzel unalmát tudatva.

De csak a benne rejlő aggodalmat próbálta elfedni.

Már több, mint két órája punnyadtak a széken, várva Baekhyun eredményeit.

- Nehéz eset vagyok.

- Hyung, amint kiderül, hogy semmi bajod, majd elfelejtjük ezt az egészet és boldogan élünk tovább, meglátod.

Jongdae mindig is releváns személy volt az idősebb életében, szinte a fogadott testvérének tekintette. Mindig tudta egy adott helyzetben, hogy mit kell mondani, és a mindig mosolygós éne másoknak az arcára is egy mosolyvonalat festett.

Ezerszer megköszönte neki gondolatban, hogy most itt van vele.

A hangosbemondó öblös, szaggatott hangon kimondta a várt nevet, azonban Baekhyun egy pillanatra megtorpant. Egyfajta démon szállta meg a tudatalattiját, és ellenmondást nem tűrve kerekedett felül törékeny testén. Minden porcikájában a pánik zsarnokoskodott, a fojtó érzés nem akart megszűnni.

Végül Jongdae segítségével sikerült felállnia, és az ajtó felé venni az irányt.

Az orvos vizsgálójában végül leült, inkoherens érzésekkel várva, mit mondhat neki a fehér köpenyes.

- Sajnos ettől tartottam... - az orvos vészjósló hangnemben kezdte el a mondandóját.

- Ugye nem daganat?

- Nem, viszont majdnem olyan szörnyű - mikor látta, hogy semmit sem tud hozzáfűzni Baekhyun, tovább folytatta - Alzheimer-kór, mások a visszafejlődés betegségének is hívják.

- Ezt kifejtené részletesebben is?

- Az alzheimer-kór a demencia leggyakoribb oka, ami a szellemi képességek súlyos romlásával jár együtt, olyan mértékig, ami a normális napi életvitelt, önellátást lehetetlenné teszi. A szellemi leépülés a kór velejárója, mivel ebben a betegségben az egészséges agyszövet degenerálódik. Ok nélküli, de folyamatosan előrehaladó.

Fagyos cseppekként szivárogtak ki a könnyei, a szorongás minden izületét megbénította, a beszéd is nehéznek bizonyult neki. Borotvaként hasítottak a szívébe, az idegei rojtba fodrozódtak. Hideg érzés vonta hatalmába, mintha tárggyá vált volna.

- Boldog párkapcsolatban élek, és most költöztünk össze. Nincs valami gyógymód? - kérdezte a remény parányi foszlányaival.

- Sajnálom... Viszont a legtöbb ilyen betegnél adódtak olyan napok, amikor pár perc erejéig visszatért az emlékezetük.

Ezek után az orvos még mondott pár információt a kór rejtelmeiről, majd Baekhyun távozott a helyiségből.

- Na, mit mondott a doki? - kérdezte Jongdae színtiszta hittel a hangjában.

- Semmi különöset. Minden rendben - próbált egy mosolyt erőltetni az arcára, azonban nehezebb feladatnak minősült, mint hitte.

- Akkor mehetünk?

- Menj csak, nekem van még egy kis elintéznivalóm.

A ház a család szimbóluma időtlen idők óta. Nincs olyan kötelék, amely erősebb lenne a szeretteidnél. Ezzel a ténnyel Chanyeol is tisztában volt. És míg ő volt a ház szíve, Baekhyunt gondolta a körbeölelő melegségnek, ami szétáradt a falakban, így tökéletesen egymáshoz passzolva. A fárasztó munkanapok után csak egy valami tartotta még ébren: hogy érezze a melegséget, amit a másik közelsége nyújthat neki.

Azonban amint beért, úgy érezte magát, mintha egy jéggé dermedt kunyhóba került volna. Mivel az idősebbet többszörös próbálkozás után sem tudta elérni, tárcsázta Jongdae számát.

- Jongdae! Még mindig a kórházban vagytok?

- Nem, már rég eljöttünk. Baek azt mondta, valami fontos elintéznivalója akadt. Azóta sem ért haza?

- Még nem. Majd hívlak.

Ha az ember ennyi ideje ismeri a másikat, akkor kialakulnak közös szokások. Valakinek hobbi formájában, valakinek a beszédében jönnek létre alapvető elsajátítások, és valakiknek közös helye van, megannyi emlékkel.

Pontosan tudta, hol kell keresnie Baekhyunt.

A nap már lemenőben volt, a holdfény éles árnyékokba vonta a markáns arcot. Látta, ahogy a törékeny test magányosan gubbaszt a tengernél, a hullámok fodrai éppenhogy érve csupasz lábát.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

A fiatalabb megmerevedve hallgatta a bársonyos hangot, ami most tele volt hasító fájdalommal.

- Mindketten idejövünk, ha el akarunk menekülni a világ elől. Szóval, hallgatlak.

- Én csak hinni akarok.. hogy ez csak egy rémálom, és ez a nap valójában meg sem történt.

Időközben Chanyeol is leült az aranybarna homokra, hagyta, hogy a nyugodt tenger sodró hangulatot biztosítson. Ugyanakkor minden porcikája remegett.

- Megrémisztesz.

- Chanyeol, én el foglak felejteni, és nem tehetek ellene semmit - vesékbe hatoló pillantással illette a fiatalabbat, ajkai enyhén remegtek.

- Baek...

- Az agyam lassan felmondja a szolgálatot, még az alapvető képességekre sem leszek képes. Minden emlékem szertefoszlik, talán még önmagamra sem fogok emlékezni. Az orvos egyenesen kijelentette - mondta ezt mind úgy, hogy egy pillanatra sem nézett a mélybarna szempárba, a tenger ezüstös ragyogását kémlelte, ahogy egyre nagyobb hullámok közelednek feléjük.

- Biztos piszkosul nehéz lesz, de együtt nézünk szembe vele, bármi is vár ránk!

- Hát még mindig nem érted? Lassan egy élőhalott leszek és félek.. félek, hogy nem foglak felismerni - egy könnycsepp gördült végig a márványként tündöklő arcán, úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban összeroskadhat.

Ekkor Chanyeol szédítően mély ölelésbe vonta őt. Telis tele volt kavargó érzelmekkel, de mindegyiken felülkerekedett a félelem és a hiányérzet, amit a másik elvesztése jelenthet.

- Akkor majd elérem, hogy újra és újra belém szeress - letörölte a másik arcáról a csúfító könnyeket, miközben próbálta kordában tartani saját érzelmeit is.

- Nem tehetem ezt veled. Te sokkal jobbat érdemelsz nálam.

- Nem! - kezdett bele felháborodva - Azt már nem, Byun Baekhyun! Nem rázhatsz le ilyen könnyen, és már megmondtam, hogy együtt nézünk szembe vele, bármilyen kínzó is lesz - saját maga is próbálta elhinni a szavait, és pozitívan gondolkodni - Menjünk haza - mondta elhaló hangon, kezét az idősebb felé nyújtva támaszként.

A lakásukban az alacsonyabb részletesen beszámolt a betegség velejáróiról, a könnyeit visszafojtva. Gyűlölt sírni... A könny a gyengeségre vall, és mégha így is volt, ezt nem szerette volna tudatni senkivel.

- Ma szeretnék visszaemlékezni mindenre. A boldog pillanatokra, amiket együtt éltünk át.

Kényelembe helyezték magukat a kanapén, Chanyeol birtoklóan átkarolta az alacsonyabbat, ő pedig finoman idomult minden porcikájához, a fiatalabb mellkasára hajtva a fejét.

A magasabb olyan emlékeket kezdett mesélni, ami rájuk volt igaz, amin keresztül kellett menniük, az első randitól a tengernél való szerelmi vallomásig mindent.

Úgy peregtek le az elméjükben az emlékek képkockái, mintha egy nagyszabású vásznon nézték volna, megírva a forgatókönyvet, eljátszva a főszerepet - az életük filmje volt.

Chanyeol úgy érezte magát, mintha egy fulladt-mély, feneketlen szakadékba került volna, a saját szíve zavart labirintusába. Kereste a kiutat, de a koromfekete sötétség miatt mindig akadályba ütközött. Egy hangra próbált koncenrtálni minduntalan, egy csilingelő hangra, amely most felváltva őt, az emlékek áradatát mormolta. Akarata ellenére csukódtak le a szemei, de az enyhe szorítása továbbra sem változott.

- Tudod, a legszebb emlékemet a végére tartogattam. Az a mai nap... Hogy kitartanál mellettem a végsőkig. Köszönöm - suttogta Baekhyun, majd apró csókolt lehelt a fiatalabb ajkaira, végül kikászálódott mellőle.

Másnap reggel nem a lágy érintésekre, nem a bódító illatra, nem is a bársonyos hangra kelt, hanem a hidegségre - a szívében és a szobában egyaránt.

Tapogatózott a vékony test után, de nem sikerült megérintenie.

- Baek, hol vagy? - bejárta az egész lakást, de továbbra sem talált rá az idősebbre.

Végül a hűtőszekrényre pillantva rábukkant egy cetlire, amire mindössze egyetlen egy szó volt írva: sajnálom.

- Neeem, nem, nem teheted ezt velem. Baekhyun! BAEKHYUN! - üvöltött torka szakadtából, de nem érkezett válasz.

Magatehetetlenül járta körbe a helyiséget, a legkisebb reményfoszlányt is megmarkolva, hogy az idősebb talán hagyott valami nyomot maga után, amin követni lehet. Számtalanszor hívta telefonon, de egyszer sem méltatta válaszra.

- Hyung, segítened kell! - utolsó esélyként hívta fel Junmyeont, aki mit sem értett az egészből.

- Chanyeol, mi történt?

- Baekhyun eltűnt, nem tudom mi tévő legyek - hangjából aggodalom és kétségbeesés hangzódott.

- Ne félj, megtaláljuk. De mindenképp légy türelmes, és ne menj fejjel a falnak!

A Junmyeonnal való telefonbeszélgetést megszakítva, Chanyeol sorba hívta a lehetséges környékbeli kórházak telefonszámát, de egyik klinikán sem találtak Byun Baekhyun nevű fiút.

Kívül rekedt az időn, mintha tárggyá vált volna, teljesen kiüresedett. Úgy érezte, a világ sötétebb, a sima szilánkos, az élő élettelen, a teste pedig lélektelen lett. A nem létező sebei fájdalmasan martak, és a csendet elkönyvelte zajnak.

* 

A magány börtönében élve a hozzáállásunk megváltozik. Nem von maga után lehengerlően nagy következtetéseket, de valahol, a lelkünk legmélyebb féltekében tudjuk, hogy így van. Minden fekete-fehérré válik, az illatokat elfeledjük, a nap meleg sugarai nem érik az arcunkat - sem a szívünket. Ilyenkor az idő az ellenségünk, és metszeni tud, akár a penge.

Így élte üres, monoton-szürke mindennapjait ő is. Felkelt, elment dolgozni, végül hazament. Így ment minden nap, mint valami ördögi kör. Épp elég nehéz egyedül lenni akkor is, ha nincs, akit szeressünk, de ha az embernek van valakije, akkor kétszeresen nehéz elviselni a magányt.

Pragmatikus megoldást keresve, a külső világtól elfordult.

Igyekezett nem Baekhyunra gondolni, de természetesen ki sem tudta verni a fejéből.

Magát emésztve, teljesen felőrlödve kínlódott, a lelke összefacsarodott, ennél keserveseb mentális fájdalom még sosem érte.

Tompán zúgtak a hullámok, a nap fényét fürösztette a tengerár. A tengerre nézett és tudta, hogy az idő mindent elmos, ahogyan a szenvedő szívét is porrá morzsolta. Egy pillanat... ennyi idő alatt többéves emlékek zavarják meg a tudat felszínét. Ma már tudja, hogy az élet örökké változó, olykor tele nehézséggel, ahogyan a tenger hullámai sem maradnak ugyanazok.

Csak nézte a sodrást, közben átjárta a bénító kín. A parton maradt, ahol a hullámok átcsaptak rajta.

- Hyung?

- Megtaláltam Baekhyunt! Egy vidéki klinikán van, pár mérföldnyire innen - mondta Junmyeon telefonon keresztül, teljes átéléssel.

- Te vagy a legjobb! Írd le sms-ben a pontos helyet, és már indulok is.

Enyhén leporolta a homoktól foltokban piszkos nadrágját, majd szélsebesen futni kezdett, meg sem állva az autójáig.

Egy olyan doramát nézett, amelyről fogalma sem volt, látta-e már. Lehet, hogy régen a kedvence volt, lehet, hogy gyűlölte, saját maga sem tudja. Mindenesetre továbbra is üveges tekintettel, megrögzötten nézte, ahogy a szerelmes pár egymásra talál a képernyőn keresztül.

- Baekhyun, látogatód jött - a nővér békés hangja csapta meg a dobhártyáját, húzni kezdte maga után, a fiú pedig csak beletörődve vonszolta magát.

Az épületen kívülre kísérte, a horizont most volt a legmagasabb ponton, a hőmérséklet épp ideálisnak bizonyult. A hely törekedett az esztétikus külsőre, ezért a falakon kívül gyönyörű kerttel rendelkeztek, különböző egzotikus növényekkel.

- Szia - szólalt meg végül a magasabb, amikor Baekhyun leült a padra mellé.

- Szia - hangja bizonytalanul csengett, de kíváncsi volt a mellette ülő titokzatos idegenre.

- Tudod... hogy ki vagyok?

Kérlek, mondd, hogy igen. 

- Nem - kijelentését egy fejrázással is megerősítette.

Ekkor tört el Chanyeolban az a bizonyos mécses, amelynek képzeletbeli didergő lángja olyan volt, mint a felgyülemlett félelem, hogy akár végleg elveszítheti a másikat.

Most tudatosult benne igazán.

Reszketni kezdett, végigjárta a hideg, nem kívánt érzés.

- A... tenger sem csak a felszín - kezdett bele, a hangja folytonosan elcsuklott, de akkor sem hagyta abba - Amin csak a töredékét látjuk a valóságnak. A felszín alatt kincsekkel teli mélység van - szipogva mondott minden egyes mondatot - És nekem nem elég belőled a felszín. Nem elég a mosoly, az ölelés is kell. Nem elég a szereteted, a szerelmed kell - vasmarokként szorított valami leírhatatlan döfés a szívébe, próbálta a könnyeit visszafojtani, azonban pár kósza könnycsepp utat tört magának - Minden kell. Te kellesz - Az utolsó mondatot szinte már egyszerre mondták, a hangjuk közösen rezdült.

- Chanyeol!

Egy reszketeg sóhaj szaladt ki az említett ajkai közül, majd szorosan magához ölelte az idősebbet.

- Annyira hiányoztál.

- Sajnálom... - beletúrt a fiatalabb hajába, mélyen belélegezve a bódító aromáját.

Chanyeol arra gondolt, hogy bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat, a kegyetlenül rohanó idő megállna örökre, és ők így maradnának, ezt a keserédes gyönyört érezve. Teljesen megrészegítette a haja selyme, a bőre bársonyos simasága a tenyere alatt. Két hónap elteltével újra érezte a mámorító érzést.

Percekig ölelték egymást, idilli csendben. Egyikőjük sem akarta megzavarni gondtalan pillanatot, de végül Baekhyun megtörte.

- El kell menned.

- De miért? - kérdezte megtörten, az arcát még mindig könnyek áztatták.

- Mert ez nem fog örökké tartani... Vannak napok, amiken visszajön az emlékezetem, de te is tudod, hogy ez múlandó.

- Még a gondolat is megrémiszt, hogy elveszíthetlek. Annyira nehéz nélküled.

- Ne nehezítsd meg még jobban... Kérlek, menj el - mondta elhaló hangon, és lassan a vintázs épület felé vette az irányt.

Pillanatokig a padon ülve, a gondolataiban merengve próbálta feldolgozni a fiú fájó szavait.

Most, hogy megtalálta, újra elveszítette.

* 

Úgy tartja a mondás, hogy megszoksz vagy megszöksz. Chanyeol sosem volt az a típus, aki feladta volna, vagy elmenekült, ha megpróbáltatás érte. Mindig készségesen vetette bele magát legnehezebb ügyekbe, mégha tudta is, hogy hatalmas hasogató érzéssel kell szembenéznie. Legfőképp most, mert számára a legfontosabb emberről volt szó.

Nem tudta meddig képes ebben a gyötrő kínban élni és tudni, hogy már sosem lesz minden a régi. De amíg bírja, nem hajlandó feladni őt - aki a legtöbbet jelentette neki.

Rutinosan lépkedett a megszokottá vált padjuk felé, hogy újra találkozhasson vele.

Baekhyun állapota vészesen romlott az állandó mindennapokban. Volt, amikor egy-egy emléket felidézve eszébe jutott minden a múltbéli életéről, de volt, amikor Chanyeol próbálkozásai túl gyengének bizonyultak.

- Baekhyun, látogatód van.

A nővér kikísérte a kertig, ahol már a magasabb várt rá.

Ennyi idő után is... úgy perzselte a szívét az idősebb közelsége, mint boszorkányt a máglya lángjai.

- Szia - minden beszélgetést ő kezdeményezett, ez most sem volt másképp.

- Szia. Sajnálom, de nem ismerlek.

Annyiszor hallotta már ezt a gyötrelmes mondatot az idősebb ajkaiból. És minden alkalommal úgy érezte, hogy egy jelentős darabkát elvesz belőle, és lassan a kín homokszemeivé zúzódik.

- Te nem ismersz engem... De én ismerlek téged.

__________________

Ha a zenét nem ismeritek, mindenképp hallgassátok meg, különleges hangulatot biztosít a történetnek. Félve osztottam meg veletek, kérlek, írjatok nekem véleményt! Pár soros is elegendő, csak hogy meggyőződjek róla, hogy van miért (kikért) csinálnom:)

(( Nem hittem volna, hogy bárkinek is ennyire tetszeni fog ez a történet. Köszönöm szépen a véleményeket, és a biztató szavakat, ez adott ösztönzést, hogy írjak, és publikáljam is azt. Az egyik drága dongsaengem még videót is készített hozzá, amiért mérhetetlenül hálás vagyok, és nagyon meghatódtam rajta!:) Köszönöm EunMi, imádlak ♥ ))